eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2012. szeptember 22., szombat

Házi kedvencünk elvesztése

Nagyon sok olyan ember van, aki valamilyen oknál fogva tart valamilyen állatot, Ezalatt azt értem, hogy kutyát, macskát, hörcsögöt, papagájt satöbbi. Vannak, akik azért tartják ezen állatokat, mert állatszerető emberek, és vannak olyanok, akik azért, hogy magányosak és hogy társuk legyen. Azt pedig a pszichológiai tapasztalatok is alátámasztják, hogy az ilyen állatok tartása sokat segít az emberek  mentális- és egészségügyi problémáinak a megoldásában. A macska dorombolása nyugtató hatású és csökkenti a vérnyomást.

Nekem jelenleg három cicám van, de négy volt. Sajnos pár nappal ezelőtt a "kedvenc" cicám meghalt. Szörnyű volt átélni az a pillanatot, amikor megtaláltam az udvarunkon az ivóvize mellett.
A cica kb 8-9 éves lehetett és úgy emlékszem, hogy olyan hét évig élhetet nálunk. Ez a cica, akinek a neve "kék öves" volt a szomszédból került hozzám. Ő egy fiú macska volt, és nevét pedig onnét kapta, hogy kék bolha irtó volt a nyakán, amikor átköltözött hozzám. Nagyon kedves, aranyos, ragaszkodó macska volt a kezdetektől fogva. Megmondom őszintén én korábban nem tartoztam a macska rajongók közé, sőt egyenesen tiltakoztam ellene. Mára ez nagyot változott.

Nincsenek véletlenek! Tartsa a keleti filozófia. És ez így is van. Amikor ez a cica engem kiválasztott, akkor nagyon rossz lelki állapotban voltam, probléma, probléma hátán volt. Ő észrevette, hogy baj van, és állandóan a nyomomban  járt. dörzsölődött. és mindenképpen megpróbált a kedvemben járni. É  ez neki pedig finom kajákkal háláltam meg. Ő pedig végérvényesen gazdit váltott. Pát évvel ezelőtt egy nyári éjszaka arra ébredtem fel. hogy ez a cica fenn hangon dorombolt az ágyon mellettem. Bejött a nyitott erkélyajtón. Felugrott a kerítésre, onnét az erkély korlátjára, és bejött. Ettől a perctől kezdve a cica bent aludt télen, nyáron egyaránt. Nagyon összeszoktunk, Ölembe ült, aludt. Mellém jött az ágyba, beszélgettem vele, Igazi társam lett. Ő nagyon vágyott a szeretetemre, de én nagyon szerettem őt simogatni, és jól eset, ha hozzám bújt. Voltak olyan esetek is, amikor beteg voltam és ő nem tágított mellőlem, Ott volt mellettem, mintha azt mondta volna, hogy ne félj, itt vagyok én neked. A télen is ezt történet, amikor a csuklóm eltörött. Egész éjszaka a mellkasomon aludt. Nagyon érzékeny lény volt. És olyan cica volt, hogy mindent értett, csak nem beszélt.

Minden eggyes alkalommal, amikor munkába mentem elbúcsúztam tőle. És mondtam, hogy mikor jövök, és ő pontos időben várta a gazdi érkezését. Még hétfő este is, amikor már a hotelba aludt megsimogattam a fejét és elbúcsúztam tőle. Akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy megsimogathatom a fejét. De az megnyugtató érzés a számomra, hogy még egyszer megtudtam őt simogatni.

Nem tudom, hogy kiben milyen érzéseket vált ki, amikor elveszíti a kedvenc állatát, aki igazai családtag volt. Nálam hasonló érzéseket váltott ki, olyanokat, mint amikor bármelyik hozzátartozónk meghal. Az azonban tény, hogy egy hozzátartozó elvesztését nem pótolni semmivel. Állata pedig még lehet az embernek, bár az már sosem lesz olyan, mint a hozzánk szokott kedvencünk. Amikor ezeket a sorokat írom, még mindig fájdalom van a lelkemben, bár napról napra könnyebb lesz a hiányát elviselni. És a másik dolog van még három gyönyörű cicám, és az egyik máris próbál a kegyeimbe férkőzni. Talán ő fog a "kék öves" helyébe lépni. De őt elfeledni nem tudom, de hét szép, gazdag évvel ajándékozott meg az itt létével. És nagyon sok  mindenre megtanított.

2012. szeptember 9., vasárnap

Kudarcaink átélése a mindennapokban

Kudarc ez az az állapot, amelytől élete folyamán minden ember fél. Ha valami bármely oknál fogva nem úgy sül el, nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, akkor rögtön azt mondjuk, hogy ez sem jött össze, vagyis kudarcot vallottunk. Ez pedig így nem egészen igaz. A lelki fejlődéshez a kudarcokra is szükség van, mert ezáltal tudunk tovább fejlődni, és tanulni abból az élményből, amit a kudarcaink során átélünk.

Persze az sem mindegy, hogy a kudarcokat, csalódásokat hogyan éljük át a mindennapok zűrös időszakában. Sokan, sokfélék vagyunk, és különböző formában éljük meg ezen állapotokat. A legnagyobb probléma abból adódik, hogy a szüleink, és a társadalom olyan elvárásokat támaszt elénk, hogy sok esetben nem tudunk az elvárásoknak megfelelni. A kudarcélmény mindig az állandó megfelelni vágyásból alakul ki. Meg akarunk felelni szüleinknek, tanárainknak, főnökeinknek, barátainknak. Ez pedig egész egyszerűen lehetetlen, Aki egész életében csak arra "hajt", hogy bárkinek is megfeleljen, az előbb-utóbb azzal az érzéssel fog találkozni, hogy kudarcot kudarcra halmoz.

Már egészen pici gyerekek is át élik a kudarcok sorozatát. Ez elkezdődik az óvodáskor idején, amikor például az egyik gyereket megdicsérik, hogy milyen ügyesen rajzol, még a másiknak azt mondja az óvónéni, hogy Pistike a te rajzod az olyan csúnya. Na, ennek a gyereknek már rögtön van egy kudarcélménye, és lehet, hogy soha az életben nem fogja ezt elfelejteni, és még a rajzolástól is elmegy a kedve. A másik ilyen intézmény az iskola, ahol a pedagógusok nagyon is jól értenek ahhoz, hogy hogyan hozzanak egy gyereket olyan helyzetbe, hogy ő azt kudarcként élje át. Bár ezen a téren is vannak kivételek.


A felnőtt élet sem szűkölködik abban, hogy ne éljünk át ilyen-olyan kudarcokat az életünk folyamán. Legyen szó munkáról, párkapcsolatról, tanulásról. De semmi baj nincs ezzel. A kudarcokra pedig szükség van, mert ezek sok esetben építő jellegűek. Arról nem is szólva, hogy ez a lelki fejlődés útja. Ha eltudom fogadni magamat, hogy emberből vagyok és hogy hibázok, és nem vagyok tökéletes, akkor a saját kudarcomat is más szemmel tudom nézni. De ezt a helyzetet sok ember nem ismeri fel. Inkább istennek hiszik magukat, hogy ők csupa tökélyek, és nem is hibázhatnak. De, amikor az élet osztogatja a kudarc pofonjait, akkor abba az állapotba teljesen bele betegszenek.

Tény, hogy meg kell tanulni helyesen kezelni az e féle állapotokat. És nem negatívumként felfogni az egészet, hanem úgy, hogy ennek valamiért úgy kellett történnie, és tanuljunk az esetből. Nem tudom, hogy eggyes emberek hogy viselik el ezt az állapotot, de engem inkább inspirált a kudarc, mint hogy letaglózott volna. Így volt ez a gyerekkoromban is és most is. Kudarcot csak azaz ember nem vall, akinek nincsenek céljai, tervei, és szépen elvegetál az életében. Én azt mondom, hogy minden ember életébe bele kell férnie a kudarcoknak, úgyhogy azt megfelelően tudja kezel. A másik pedig az, hogyha tudom, hogy emberből vagyok, akkor azt is elfogadom, hogy vannak dolog, amelyek nem mindig úgy alakulnak ahogyan szeretnénk. De  ezt nem kudarcként kell megélni. Aki pedig a kudarcait eltudja fogadni az már egy igen magas lelki érettségről tesz tanúbizonyságot.

2012. szeptember 3., hétfő

Múlt és jövő

A mostani írásomat egy Popper Pétertől származó idézettel indítom: " Múlt már nincs, jövő még nincs, egyetlen valóság a jelen".  Amint az idézetből is kiderül, most azzal foglalkozunk, hogy mi emberek miért foglalkozunk állandóan a múlttal, és miért aggódunk a jövő miatt.

Sajnos sok ember rengeteg időt pazarol el az életéből arra, hogy vagy a múlt sérelmein rágódik, vagy a jövő végett aggódik. Az pedig vajmi kevés embernek jut az eszébe, hogy a jelen pillanatot élje meg a lehető legintenzívebb formában. Születésünktől fogva egyikünk sem tudhatja, hogy kinek, mennyi ideje van még hátra ebből az életből. Ezért is érdemes a jelen pillanat minden percét úgy át/megélni, hogy számunkra ez a lehető legjobb legyen. Így este lefekvéskor teljesen nyugodt szívvel lehet álomba merülni.
Bár nagyon sokan vannak, akik ezt nem így látják, és élik meg. Ők tele vannak félelemmel, frusztrációval. Sokan a múltjukon rágódnak, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt a dolgot másként csinálták volna. Vagy van a másik szemlélet, hogy mi lesz a jövőben, mondjuk öt, tíz vagy húsz év múlva. Nos, mindkét szemléletet nem vezet sehová. Ami a múltban megtörtént, az megtörtént,változtatni már nem lehet rajta. Az ember vonja le következményeket, tanuljon belőle, de felesleges rajta évekig, netalántán évtizedekig rágódni. Jusson mindig azaz eszünkben, hogy akkor, és abban az adott pillanatban a lehető legjobb döntést hoztuk meg. Még úgyis, hogy annak nem pozitív, hanem negatív kifejlete volt.

Nem kevesen vannak azok az emberek sem, akik egész életükben egy sleppet húznak maguk után. Ez azt jelenti, hogy a korábban elszenvedett sérelmeiket a mai napig nem tudják vagy nem akarják feldolgozni. Ezek a sérelmek döntő része a gyerekkorban keresendőek. Borzasztó nagy traumát hagyhat a gyerek lelkében, ha kiskorában meghal az egyik, vagy mindkét szülője. Az pedig még nagyobb megrázkódtatás, ha az egyik szülő egy másik társat visz a kapcsolatába. Igaz ez mindkét félre egyaránt. A gyerekek a mostoha szülőben az épen elhunyt anyát vagy apát fogják keresni. És soha senki nem tudhatja, hogy egy-egy gyerekkori sérelem milyen nyomott hagy a gyerek lelkében, még az eset után akár 40-50 évvel is.

Ismerek olyan embereket, akiknek még ötven-hatvan év elteltével sem sikerült feldolgozniuk azon traumát, hogy az anyjukat vagy apjukat kisgyerekként veszítették el. Még ennyi év elteltével a múlttal foglalkoznak, régi elszenvedett sérelmeiket hozzák elő, a sebeiket még a mai napig is nyalogatják. És változott tőle valami? Semmi. Csak időt, energiát vesztegettek el olyan dolgokra, amelyeken nem lehet változtatni. Az ilyen emberek tele vannak sérelemmel, frusztrációval, irigységgel, és különböző betegségekben szenvednek. Ha az életenergiájukat nem arra fordították volna, hogy a múlt sérelmein rágódnak, akkor most ők is sokkal jobban érezhetnék magunkat. Rengeteg energiát pazaroltak el úgymond a semmire.

És van a másik verzió: akik a jövő végett aggódnak. Mi lesz velem? Hogy fogok élni? Mi lesz, ha lebetegszek? És hasonló kérdések foglalkoztatják őket. Ez megint egy felesleges idő- energia pocsékolás. Viszont a jelen pillanat, amiben most élünk, arról senki nem beszél. Az valahogy természetesnek tűnik. Pedig az igazi boldogság az, amikor az adott pillanat minden folyamatát átéljük, úgy a rosszat mint a jót. Kitudhatja, hogy lesz-e holnap? Mindig az adott napot kell szívvel-lélekkel megélni.
Én valahogy úgy vagyok vele, hogy múlt úgy igazán soha nem foglakoztatott. Elmúlt és kész. Sőt azt is észrevettem magamon, hogy az agyam úgymond szelektál dolgokat. Vannak olyan történések, amelyeket végképp kitörölt a gondolataimból. Nem volt rájuk szükségen. Főleg olyan történések azok, ahol nem éreztem jól magamat. Legyen szó iskoláról vagy munkahelyről.
A jövő felől pedig egyszerűen felesleges rágódni, mert az még nincs jelen az életünkben. Minek pocsékolni rá az időnket, energiánkat.

Én azt tartom, hogy a tegnap már meghalt, a jövő még nincs. egyetlen valóság van, az pedig a jelen, Mindig a jelen pillanat megélése dönti el, hogy milyen lesz a jövőnk. Erre van egy nagyon idevágó idézetem, és egyben ez az én életvezetésem is. " Az én életem erről az egy napról szól mindig, mert mindig a mai nap dönti el, hogy milyen lesz a jövőd." Cs.I.