eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2013. március 30., szombat

Társas magány

Amikor az életünkben eljön az a pillanat, hogy megtaláltuk a számunkra ideális párt, akkor nagyon boldognak érezzük magunkat, és úgy gondoljuk, hogy soha semmi nem állhat a boldogságunk közé. Közben telnek, múlnak az évek, gyerekek születnek, és egyszer azon kapjuk a fejünket, hogy valami megváltozott a kapcsolatban.

Nem véletlen azon megfigyelésem sem, hogy a nagy változások a házasságok hetedik évében kezdődnek el. Nagyanyáink mindig így emlegették ezt az időszakot, hogy "hét tél, hét nyár" megválasztja, hogy a párok együtt maradnak-e. Ez a tendencia napjainkban egyre jobban megfigyelhető. Vagy elválik a pár, mert kihűlt a szerelem vagy együtt maradnak, és külvilág elhiszi, hogy minden oké. Van egy olyan állapot a kapcsolatokban, ahol ugyan együtt élnek a párok, de vagy az egyik, vagy a másik fél már nem érzi jól magát a kapcsolatban, és valamilyen oknál fogva együtt maradnak. Fenntartják a látszatot miközben magányossá válnak. Ezt nevezik társas magánynak.

Sokan, amikor a magány fogalmat hallják, akkor először is olyan emberekre gondolnak, akik egyedül élnek, és nincsen párjuk. Milyen rossz a magány! - hangoztatják. Most nem akarok kitérni arra, hogy a magány, és az egyedüllét között mi valójában a különbség. Erről már írtam korábban. Arra pedig kevés ember gondol, hogy több pár él magányosan, egyedül, annak ellenére, hogy van férje, felesége. Pedig el lehet hinni, hogy a legnagyobb  lelki traumát a társas magányban lehet átélni. A társas magány állapotához leginkább az vezet, hogy idővel a párok elhidegülnek egymástól. Rendszerint a gyerekek megszületése után elkezdődik a lassú folyamat. Nincs idő sok mindenre, nincs beszélgetés, nincs idő egymásra, csak mindig a hárítás. Ha bárkinek, aki házasságban, kapcsolatban él, azt kérdezném, hogy magányosnak érzi-e magát.-valószínű azt a választ kapnám, hogy nem ő nem magányos, mert van társa, férje. Pedig valójában  pedig bizonyára magányosabb, mint az az egyén, aki egyedül él.

Nagyon érdemes megfigyelni a kapcsolatokat, akár kívülállóként, akár a saját kapcsolatunkat is, hogy nem olyan az a helyzet, mintha csak rutinból élnének az emberek. Mondjuk úgy, hogy megszokásból vannak csak együtt, és már nem történik semmi új, érdekes az életükben a megszokott napi rutinon kívül. A társas magányba mindkét fél úgy érzi magát, hogy mellőzve van, de legalább is az egyik fél bizonyára. Ez a folyamat nagyon lassan alakul ki, és mire a tetőpontjára ér, akkor már a felek túl vannak a negyvenes éveiken, és gyerekek is lassan elhagyják a családi fészket.
Érdekes felfigyelni arra az esetre, ha a férj túl gyakran van távol, vagy ha az ünnepeket is távol próbálja tartani, hogy munkája van jelszóval. Férj, feleség csak úgy tengnek-lengnek egymás mellett, nincs beszélgetés, csak néha fél vállról oda dobott, sértő szavak, mondatok. A társas magány állapotában az a leginkább jellemző jel. hogy a felek nem tudnak egymásra felnézni, A férj a feleségére nőként, a nő a férjére férfiként. Ilyenkor indul be a csajozás, pasizás.

Mi a teendő?  Kezdeményezzünk beszélgetéseket, Érdeklődjünk, hogy vajon miért van olyan sokat távol a tőlünk. Kérdezzük meg hogyan érez kettőnkkel kapcsolatosan.  Hogyan látja a kapcsolatunkat? Szükségét látja-e valamilyen változtatásnak?  Majd a tudtára lehet adni, hogy bánt az eltávolodása, és közösen kell megoldást keresni a problémára. Fontos a türelem és nyugalom megléte, mert sok esetben a kérdezősködés indulattá fajulhat.
Ha a nem találunk megoldást a kapcsolat helyre állítására, akkor tovább kell lépni, Nem szabad csak azért házasságban élni, hogy ne legyünk magányosak, mert a társas magány jobban felőrli a pszichét, mint az egyedüllét. 

3 megjegyzés:

MICA írta...

Sajnos van az a helyzet, amikor már nem lehet, nem tudnak beszélgetni, továbblépni pedig szintén nehéz, csaknem lehetetlen. :(

eva írta...

Kedves Mica! Azt írod, hogy nem tudnak beszélgetni a párok. A "nem tudnak" az azt jelenti, hogy valami akadályozza a beszélgetés létre jöttét. A nem tudom mögött ott van a "nem akarom", mert nekem az rossz és fájni fog. És inkább maradjon minden a régiben, még ha nem érzem is jól magamat a kapcsolatban. A továbblépés sem lehetetlen, ha az ember akarja, és érzi, hogy neki az adott helyzet nem jó. Mindig, mindenből van kiút, és minden eggyes nap kapunk új esélyt, hogy változtassunk, Ezért csodálatos az emberi lét. A döntés mindig a te kezedben van. Te döntesz.

Unknown írta...

Van az a pont mikor az ember már menne csak nem teheti.
Nem mindíg döntés kérdése.

Ha van két három gyerek akkor felelősséggel tartozunk feléjük, és nem léphetünk ki a kapcsolatból.
Meg kell találni a kifelé vezető utat, hogy a gyerekek ne sérüljenek.
Persze ha nincs gyerek, az más.

A döntésnél mindíg mérlegelni kell, hogy mit áldozunk fel a döntéssel, lépéssel. Mit nyerünk ha lépünk és mit vesztünk.

De a gyerekek csak a döntéseink levét isszák, úgy hogy nem is tehetnek róla.

Kedves szülők!
El lehet gondolkodni azon, hogy megéri-e az elhidegülés, a társas magány, a félrelépés, a válás?

Kit szeretsz jobban? Saját magadat, aki te vagy és a saját döntései következményeiben él, vagy a gyerekeidet, akit szeretsz, neveled, támogatod, bátorítod, és nem utolsó sorban példát mutatsz nekik.

Tessék felismerni minél előbb, hogy ki hol tart, mert minél mélyebb az érzelmi spirál mélysége, annál nehezebb megtalálni a jó megoldást.

Üdv: Aladár