Kinek, mit ad a közösségi portál?

Gyakran olvasni arról, hogy a közösségi portálok mennyire megváltoztatják az emberek mindennapjait. Sokan a világhálón élik az életüket, legfőképpen a fiatal generációk tagjai, akiket Y generációnak is neveznek szaknyelven. Hallani arról is, hogy itt is kialakulhat egy függőség, épp úgy. mint az élet más területén. Az is tény, hogy tinédzser korú fiatalok a világhálón kommunikálnak egymással, beszámolva minden apró-cseprő dolgaikról. így teljesen kimarad az életükből a személyes barátság, kommunikáció.

Mint minden technikai változásnak vannak előnyei és hátrányai is, így a közösségi portáloknak is. Megfigyelhető, hogy a legnagyobb közösségi portálokon minden generáció jelen van, a fiataloktól egészen a hetven-nyolcvan évesekig. Mindenki más és más célra használja a közösségi oldalakat, de az nem mindegy, hogy ki, mennyi időt is tölt el ezen foglalatosságokkal. Tény, hogy nagyon sok információt megtalálunk a megosztásokban, jót, rosszat egyaránt. Lehet az oldalt használni marketing célra, információ szerzésre, ismerősök keresésére, akár még munkahely keresésre is, mert jó néhány munkáltató már itt is hirdetett állásokat. A választék skálája elég színes, és mi döntjük el, hogy mire akarjuk használni a közösségi portálokat, amikor regisztrálunk.

Több mint két évvel ezelőtt, amikor több ismerősöm meghívott az oldalra sokáig haboztam azon, hogy regisztráljam-e magamat vagy ne. Majd néhány hónap után "beadtam a derekamat" és regisztráltam. Szörnyű mérges lettem, amikor megláttam, hogy törölni nem tudom magamat, mert akkor még nem tudtam, hogy milyen arculatú lesz ez a legnagyobb közösségi háló. Annyit tudtam, hogy mást akarok, mit az előző esetében. Úgy akartam kialakítani az ismertségi körömet, hogy hasonló gondolkodású emberek találjanak rám, úgy mond, akikkel egy szinten vagyok. Pszichológia, spiritualitás, és az ezotéria területeire összpontosítottam. Kezdetben egy-két ismerőst jelöltem be, majd a megosztásom stílusai alapján azt vettem észre, hogy egyre többen jelöltek be ismerősnek, főleg olyan személyek, akikkel úgymond egy hullámhosszom járt az agyunk. Kezdetekben én csak Csernus Imre, Popper Péter, és Müller Péter írásait, tanításait ismertem. Majd az ismerőseim lévén megismerkedtem Osho, Tolle, munkásságával. Buddha, a Dalai láma tanításaival. keleti életfilozófiákkal. Majd egyre csak bővült azon személyeknek a munkássága, akiktől sokat tanulhatok:Bagdy Emőke, Pál Feri, Oravecz Nóra, és felsorolni sem tudnám az egész repertoárt. És a különböző pszichológiai, spirituális közösségekről sem felejtkezzem meg.

Kinek mit ad a közösségi portál? Mindenkinek  mást és mást. A legjobban a megosztások típusaiból lehet következtetni, hogy kit, milyen téma érdekel, és milyen beállítottságú ember. A nők döntő része a feltett képeket szereti nézegetni: családi fotók, vagy egy-egy nyaralás képeit. Egy részük étel- és sütemény receptet oszt meg, ők azok "vérbéli" háziasszony típusok. Vannak olyanok is, akik ritkán vannak fen az oldalon és azoknak a megosztásai kimerül a boldog születés és névnapot kívánok -ban. És vannak olyan nők is, önfejlesztésre, önismereti, életvezetési témák megosztására használják az oldalt. Ez azonban csak akkor hasznosítható jól. ha az adott egyén nemcsak könyvből.hanem saját tapasztalatai alapján élte át, mindazt, amit megoszt. Ezt abból lehet lemérni, hogyha egy-egy téma kapcsán ésszerű viták alakulnak ki, akkor azaz egyén hogyan reagál mások meglátásaira, véleményére. Ha felsőbbrendűségi érzése van, akkor mindent elfog követni, hogy neki legyen igaza. Ha rendben van, akkor tiszteletben tartja a másik ember véleményét.

Nekem mit adott a közösségi portál? Többet, mint anno gondoltam. Olyan ismerősöket, akikkel úgymond egy vonaton utazok, egyformán gondolkodunk az élet és világ dolgairól. És olyan ismerősöket, akik már keresztül mentek egy-egy krízisen, traumán az életük folyamán, tanultak belőle, és azt tudást, tapasztalatot próbálják átadni azoknak az embereknek, akik most akarnak változtatni az életükön.
Nekem személy szerint az a véleményem, hogy a közösségi portálokat is lehet, megfelelően használni, alkalmazni, és nem szükséges, hogy függővé váljunk..
Én örülök, hogy olyan emberekre leltem itt, akik nagyban hozzájárulnak a lelki fejlődésemhez.
 

Pszichiátria - így tesz beteggé

Az elmúlt időszakban többször, több helyen olvastam, azon állapotokról, hogy hogyan kezeli a pszichiátria azon embereket, akik bármilyen lelki eredetű "betegséggel" küzdenek. A leírt állapotok nem egy rózsás helyzetet festenek le. Először is az én meglátáson az, hogy nem minden ember beteg, aki egy pszichiátria osztályon köt ki. A nagy többséget valamilyen krízis helyzet érte az élete folyamán, és azért fordult orvoshoz, mert a lelki tünetek, akár már testi tünetként is jelentkezhettek. Ilyen eset lehet a munkahely elvesztése, halál eset a családban. válás, párkapcsolati problémák, stb. 

Nagyon sokszor megfigyelhető, hogy az emberek nagy része sokáig magába fojtsa a problémáit, próbálja vagy úgy csinálni, mintha azt egyedül is megtudná tenni. De ez csak keveseknek sikerül. Az elfojtások során az egyén egyre rosszabbul és rosszabbul érzi magát, majd megjelennek a különböző testi tünetek is, a miután már orvoshoz fordul. Kivizsgálások, kivizsgálások garmadája következik, és negatív eredmények, közben az ember azt érzi, hogy egyre rosszabbul van. Itt jön a képbe a pszichiátria, és az ehhez kapcsolódó kezelések. És ha eddig még igazából nem volt "beteg" az ember, akkor majd tesznek róla, hogy az legyen.

Én csak az életben látott megfigyeléseimre hivatkozom, hála istennek eddig nem tapasztaltam meg ennek a kezelésnek a romboló hatásait, és remélem nem is fogom, mert mindent megteszek, hogyha feldolgozatlan probléma ér, akkor segítséget kérjek.
A pszichiátriának nem az emberek gyógyulása a célja, hanem az, hogy még a kevés hitüket, önértékelésüket is visszafejlessze. Mire is gondolok pontosan? - arra, hogy nagyon sok esetben elkezdik a "betegek" gyógyszeres kezelését, kedélyjavítókkal. antidepresszánsokkal, amelyeket életük végéig szedetnek velük.
Eredmény: elbambult. önálló tevékenységre képtelen, üres tekintetű, problémáit egyedül megoldani nem tudó emberek tömege. Ehhez még társul az elhízás is, amit sok gyógyszer szedés vált ki. Ahogyan már írtam a többség nem beteg, csak életvezetési problémákkal küzd, Ezt pedig gyógyszerrel nem lehet megoldani, csak ideig-óráig. Ez csak tüneti kezelés, a probléma gyökerét kell megkeresni, és annak kiváltó okát megoldani. Ezt pedig mindenkinek saját magának kell megtennie, a segítő csak lehetőséget kínál fel.

Beszélgetve olyan emberekkel, aki bármilyen okból kifolyólag lelki tünetekkel fordultak orvoshoz, mindannyian azt állítják, hogy kevés beszélgetés van az orvos és páciense között, csak gyógyszer felírás, és időnkénti kontrollon való részvétel, és a probléma mindig csak marad és marad. A tudományos pszichiátriai kezelést folytató orvosok, azt állítják, hogy depressziós a beteg. Főleg azon esetben, ha az ember életében még a félelmek is jelen vannak. A depressziónak alapja az, hogy a beteg nem tudja megmondani pontosan, hogy őt mi aggasztja, és mitől fél. Ha tudja a félelmei okát, akkor ez depresszív állapot. A különbség leírását én Csernus Imrétől tanultam meg, aki gyakran elmagyarázza ezt a hozzá forduló embereknek.

És ehhez kapcsolódóan egy történetet mesélek el, amely közel harminc éve történt. Abban az időszakban a nagymamán a hatvanas évei első felében járt. Egy alkalommal fura, megmagyarázhatatlan viselkedéseket vett fel. Például: Nem mert bemenni a házba, mert azt állította, hogy kigyulladt a ház, ahol élt. Ezért nem mert lefeküdni sem. Állandóan rém történeteket látott, És akkor jött az orvos. Kimondta a szót.- pszichiátria. Akkortájt még rosszabb megítélése volt ennek a fogalomnak, mert bolondok házának tartották, aki oda bekerült. Majd elkezdődtek a kezelések. A gyógyszerek hatására úgy, ahogyan megnyugodott, de újabb tünetek jelentkeztek nála. Nem mindig ismert fel bennünket, Nem tudta hol is van valójában. És sok-sok furcsa dolog történt vele. Én úgy láttam, hogy akkor tényleg "bolondot" csináltak a nagymamámból. Majd miután rendbe jött, megkérdeztem tőle, hogy történt közte és az orvosa között bármilyen jellegű beszélgetés. A válasz: nem. Talán annyi, hogy hogyan érzi magát.

Nekem ez a fajta hozzáállás a dolgokhoz már akkor is érthetetlen volt. Majd miután elkezdetem érdeklődni a pszichológia és a spiritualitás iránt sok  minden világossá vált a számomra. Ezek szerint nem is biztos, hogy anno depressziós volt a nagymamám, lehetséges, hogy csak depresszív tünetei voltak, amelyek már testi tünetekkel is társultak. Talán csak beszélgetni kellett volna vele, hogy milyen történések voltak az életében, amely azt a félelmet kiváltotta. Sok-sok beszélgetés alkalmával feltárni a probléma gyökerét, és megoldási lehetőséget kínálni neki, hogy ő azt feldolgozza és megoldja. Mostanság más a tudományos pszichológia nem sokat ér, ha nem társul hozzá olyan alternatíva, mint a vallás, hit, spiritualitás, keleti életfilozófiák. De a legfontosabb a magunkban való hit megléte. Ennek megléte esetén semmit sem tudunk elérni. Mát azt tapasztalom, hogy egyre több pszichológus, pszichiáter alkalmaz más alternatívákat is nemcsak a gyógyszeres kezeléseket, akár úgy is, hogy ő is megtapasztalta azon dolgokat, amelyeket átad a hozzá fordulóknak, akár úgyis, hogy ő is annak az általa kiválasztott iránynak a követője.

Egy-egy feltáró jó beszélgetés egy olyan segítővel, akiben megbízik az ember nagyon sokat ér. Bár költségesebb és hosszabb ideig tart, de eredménye, ha akarjuk mi is, akkor meghozza a gyümölcsét. A gyógyszeres kezelés a könnyebbnek látszó út, bár csak a tüneteket kezeli. A probléma gyökere megmarad, és élete végéig szedheti az antidepresszánst, kedélyjavítót. Mindenki boldog szeretne lenni. Éppen ezért ha bárkinél kialakul egy életkrízis, akkor döntse el, hogy gyógyszert szed, vagy segítséget kér az adott problémája megoldására. A döntés mindig a mi kezünkben van. Szabad akaratot kaptunk. De azt, hacsak lehet ne engedjük meg, hogy a pszichiátria beteggé tegyen. 

Így válhatunk csicskává

A csicska egy főnév, amelyet a hétköznapi életben igen gyakran használunk, egy-egy személy megítélésénél. Nem igazán kelt bennünk jó érzést, amikor valakik így minősítenek bennünket. Pedig alig van olyan személy, aki életében legalább egyszer ne vált volna csicskává, anélkül, hogy erről tudott volna. Csicskává válhatunk egy adott párkapcsolatban, szülő-gyerek viszonyban, de még főnök-beosztott esetén is. És mindez csak rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat vagy nem ilyenné válni.

De nézzük is meg, hogy mi csicska szó jelentése: kiszolgáltatott személy, mindenes szolga, akit folyton ugráltatnak, aki függőségben van másoktól és engedelmességgel tartozik neki. A csicskának nevezett ember könnyen irányítható, befolyásolható, nincs önálló véleménye. Ez a pontos meghatározása. De ahogyan már említettem mi is könnyen válhatunk csicskává, úgy hogy észre sem vesszük azt, csak egy idő után azt vesszük észre, hogy valami nem úgy működik az életünkben, ahogyan azt mi szeretnénk. Sokszor azon kapjuk a fejünket, idegesek, ingerültek, türelmetlenek vagyunk. de fogalmazhatok úgyis, hogy elegünk van mindenből, és mindenkiből. Családból. munkából. gyerekekből. szülőkből stb. És ilyen esetekben már érdemes átgondolni az életünket, hogy vajon mivel, és hogyan rontottuk el az eddigi életünket. A megfelelni vágyás, a tökéletességre való törekvés, ezek mind mind, csak rontanak a helyzetünkön. A csicska szerep leginkább a nőkre jellemző, mert eltanuljuk a szerepeket az anyánktól, és a társadalom is sok-sok elvárást varr a nyakunkba.

Egy mai korban élő nőnek már nemcsak azon feladatoknak kell megfelelniük, mint nagyanyáink idejében. Munkahely, karrier, gyerek, háztartás. Ehhez társulhat még azaz elvárás, amikor a férj megköveteli az ebéd, vacsora elkészítését. A patyolat tisztára vasalt inget. A rendet a lakásban. És azonkívül sok olyan eset is van, amit a férj saját magának is eltudna végezni. De erre a csicska feleség mit tesz? - teljes mértékben kiszolgálja azurát, csakhogy megfeleljen az elvárásinak, és így jó szolga lesz a későbbiek során. Ilyen eset például a sütés-főzés. Mindent a családnak, hogy a család jó ízűen eltudja fogyasztani azt, amit a feleség elkészített. Sokan vannak ezzel úgy, hogy még egy köszönöm sem jár az ebéd elkészítésért, mert úgy gondolják, hogy ez a nő feladata, és a természetes. Megfeledkezve arról. hogy a nő is emberből van, és neki is elege lesz egyszer ebből az egész "kiszolgálósdi" módszerből. A gyerekekről ne i beszéljünk, hogy hogyan csinálnak az anyjukból csicskát. Természetesen ehhez az anya is hozzájárul, mert úgy gondolja, hogy csak ő tud mindent, és elvégzi a gyereke feladatát is. Után pedig jön a panasz áradat, hogy sem a férj, sem a gyerekek nem tisztelik őt.

Egy csicskára fel lehet nézni NŐKÉNT. Szerintem nem. Csicska csak szolga marad, ha továbbra is folytatja a szolga szerepét. Ilyen esetekben szokott a férj "kikacsingatni" a kapcsolatból. És erre szokták a nők mondani az adott esetben: hogy én mindent megtettem. Biztos ez? - kérdem én. Amikor egy nő csak azért "él", hogy szolgáljon. és mással nem törődik, akkor ne várjon mást el. A férfiak esetében is van csicska szerep. Bár kevesebb, mint a nők esetében. Miért is? - mert ők ha felismerik a helyzetet, akkor "elmenekülnek" : munkába, barátnőt keresnek, vagy az alkoholhoz fordulnak.

Létezik csicska a szülő-gyerek kapcsolatban is. Főleg idősödő szülők, és felnőtt gyerekeik között. Ezt saját életemben is megtapasztaltam. Negyven évesen szakadt rám az a feladat, hogy az egyedül maradt apámat segítenem kellett/kell. Mivel az anyám,  még munka mellett is teljes mértékben kiszolgálta, ahogy azt jó feleséghez illett, ő is ez várta el tőlem hosszú-hosszú éveken át. Én a legjobban próbáltam megfelelni ezen elvárásának, nem gondolva arra, hogy a saját vermemet ásom meg ezzel a hozzáállással.
És még egy-egy köszönömöt sem kaptam sok esetben. Közben pedig idegessé, frusztrálttá. kimerülté, életunttá váltam. Nem voltam ön önmagam, nem éltem az saját életemet, csak az övét, és úgy ahogyan azt ő látni akarta.
Még nem egy alkalommal egy alkalommal egy szakember azt, mondta nekem, hogy csicska vagyok. Nagyon rossz volt, amikor ezzel szembesített, Sőt azt is mondta, hogyha nem változtatok, akkor az vár rám, mint az anyámra. Korai halál. Nagyon szíven ütött a tény, és elgondolkodtam. Igaza volt.

Jött a neheze. Mégpedig a hátárok kijelölése, hogy ki mit várhat el a másiktól, és hol a határ. Vagyis lefektettem a határokat az apámmal kapcsolatosan. Bár ezt többször meg kellett tennem, amíg foganatja lett. Mára megszűnt a csicska szerepem. Ugyanúgy elvégzem azon munkákat, amit szükséges elvégeznem. És már nem probléma, ha vasárnap nem déli tizenkettő órakor van az ebéd tálalva, hanem fél egykor.
Kedves nő társaim ne csináljatok magatokból csicskát. mert nem éri meg. Éld a saját életed!. A férj, gyerekek esetében pedig érdemes lefektetni az alapokat, hogy ki, mit vár el a másiktól. Mindenki oldja meg a saját dolgait. Ha meg van mindenkinek a feladata a családban, és közösen oldanak meg minden feladatott, akkor az anya, a nő sem lesz szolga, azaz csicska.

Anyai ölelések, babusgatások gyerekkorban

Már írtam régebben  az érzelmek kimutatásáról, és a szeretett hiány meglétéről. Sokan nem is gondolnak abba bele, hogy ezek hiánya mind, mind a gyerekkorra vezethető vissza. Nem mindegy, hogy hogyan éljük meg a gyerekkorunkat, főleg az első három évet. Ez az a kor, amikor nagyon nagy szükség van, az anyai  ölelésekre, simogatásokra, babusgatásokra. Ezeket az érintéseket a kisgyerekek nagyon igénylik, legyen szó kislányról, vagy kisfiúról. A pici korban elmaradt érzelmi fejlődés, kötődés, később a felnőttkorban vissza fog ütni.

Nagyon is megfigyelhető felnőtt emberek többségénél, hogy nem merik egymást megérinteni, Félnek az érintéstől. Úgy érzik, főleg egy kapcsolatban, hogy egy ez valamilyen bűn, hogy mit fog a másik fél szólni, hogyan fog minderre reagálni. Ölelések, simogatások, érintések, ezek mind mind fontos dolgok az ember életében, hogy lelkiekben jól érezze magát. Sajnos nem véletlen, hogy ezek az érzések elfojtásra kerülnek, mert sok minden arra buzdítja az embereket, hogy ez el kell fojtani. Mert milyen dolog már az, ha mondjuk egy anya megöleli vagy megpuszilja a tizenéves gyerekét. Miért is? Mert a média és sok más egyéb hírforrás azt támasztja alá. hogy azon gyerekek fognak a saját nemükhöz vonzódni, akik érzékenyek, szeretettre, simogatásra vágynak. És így az anyák jó része távol tartja magát az efelé gyerekes viselkedéstől. Mondhatom azt is, hogy "eltaszítja" magától a gyerekét. 
Amikor egy kisgyerek elkezd az anyjához odabújni, akkor a legtöbb esetben elutasító választ kap.
"Hagyjál béken! Nem érek most rá! Fáradt vagyok! Ez már nem a kordnak megfelelő viselkedés!" és hasonló visszautasító válaszok hagyják el az anyák többségének a száját. A gyerek pedig nagy boci szemekkel, értetlenül áll a helyzet előtt. De az anyák többsége nem is gondolja, hogy a gyereke későbbi életében ennek a viselkedésnek milyen problémái lehetnek.

Már többször megfigyeltem, hogy a fiatal anyukák sokszor nem tudják, hogy pontosan mit is kezdjenek egy kicsi gyerekkel. Hogy mire gondolok pontosan? Arra, hogy már a néhány hetes csecsemővel érdemes beszélgetni, cirógatni az arcát, mert ők nagyon is igénylik az ilyen érintéseket. Ahogyan pedig nő a kisgyerek egyre jobban igényli az anya "közelségét". Ez így is marad a kamaszkorig. A megfigyeléseim pedig azt támasztják alá, hogy az anyukák többsége mechanikusan, robotszerűen látja el a gyerekét.: etetés, pelenkázás, fürdetés stb. De alig látni olyan anyákat, akit megfognák a gyerekük kezét és sétálnának és séta közben felfedeznék a természet apró csodáit.
Sokszor hallható kifogás, hogy nincs idő. Mindig van, ha akarjuk, De az a tapasztalatom, hogy sok fiatal nő nincs felkészülve az anyaságra. Éretlen. Saját magával sincs rendben, nem még azzal, hogy hogyan viselkedjen a gyerekével.

E téren boldognak mondhatom magamat, mert  én kiskoromban kaptam anyai szeretet, ölelést, simogatást. Tény, hogy kiskoromban az anyám nem dolgozott, de amikor már iskolás voltam, akkor igen. Három műszakban dolgozott, de mindig szakított időt arra, hogy megtudjuk beszélni a napi gondokat. De ez a beszélgetés felnőttkoromban is megmaradt. Jó volt együtt lenni. Visszagondolva milyen jó volt az, amikor odabújhattam az anyámhoz, ha valami baj,bánat ért. Megölelhettem ha örömem, bánatom volt, mindig vigasztalást kaptam tőle. Ezáltal az érzelmi intelligencián is sokat fejlődött. (örömömre, bár a pasik nem szeretik az érzelmes nőket, ezt a tapasztalatom).
Én azt mondom, hogy kedves anyukák, apukák hagyják., hogy a gyerekeik amikor ők azt igénylik, akkor odabújjanak önökhöz, ölelgessék, cirógassák őket, mert ez a későbbi párkapcsolatukban hasznos lesz.

Párkapcsolat vagy házasság?

Mostanság egyre többet lehet olvasni arról, hogy Magyarországon is csökken a házassági kedv, és a válások száma is drasztikusan emelkedik. Ezzel szemben nő azon kapcsolatoknak a száma, akik párkapcsolatban élnek. Legyen szó fiatal, vagy középkorosztályról.

A házasság borzasztó nagy kötöttséget jelent mind a két fél részéről. Nem biztosít megfelelő szabadságot, mert ha szabadságban élni mind a két fél a házasságában, akkor a tárdadalom, és a környezete elítélné férfit és a nőt is egyaránt. Azt mondanák, hogy milyen férj vagy feleség az, aki külön utakon jár egymás nélkül. Pedig egy házasság berkein belül is fontos lenne mind két fél számára a szabadság. Ez az élet lételeme. A házasságkötés borzasztó nagy felelősséggel is jár. Azonkívül egy idő után börtönné válik a férfi és a nő számára is. Azonkívül a házasság tele van világraszóló ígéretekkel. " Mindig szeretni fogsz"?  - kérdezi sokszor az ifjú feleség a férjét. Igen. - válaszolja a férj. Dehogy fogja szeretni. ezt már látni lehet az esküvő pillanatában is, csak az ember szemébe kell nézni. A nők nagyon értik annak a módját, hogy a férfiakat nagy eséllyel behálózzák a házasságkötésbe.

Személy szerint én soha nem voltam híve a házasságnak, annak ellenére, hogy nem próbáltam ki. Börtönnek, birtoklásnak éreztem az egész házasság szindrómát. Majd idővel felüti fejét a "zöldszemű szörny".  Felesleges ígéretek megfogadása, amit senki sem tart be, mert betarthatatlanok.  Már kislány koromban is megmosolyogtatott az olyan fogalmak megtétele, amit a pap vagy az anyakönyveztető előtt elhangzanak. "Kitartasz-e melle jóban, rosszban. szegénységben, betegségben, míg a halál el nem választ? Holtomiglan, holtodiglan". Már akkor is zavart az a mondat holtomiglan, holtodiglan. Te jó ég!  - gondoltam magam. Milyen rossz lehet az és dög unalom két embernek együtt úgy leélni az életüket. Micsoda baromság. - gondoltam. És mint kislányt sem érdekelt az a "mennyasszonyos" téma. A habos-babos, csipkés ruháról, fényképekről nem is beszélve.

Húszas éveimben, tény, hogy bennem is felmerült a férjhez menetel. De már akkor észrevettem. hogy a pasik egy része, ha szóba került a téma úgy eliszkolt, mint a sicc. Sőt eszük ágában sem bolt a nősülés. Erre nagyon sok csaj azt a módszert alkalmazta, hogy terhes lett, és így a pasinak meg kellett nősülni. Ennek a lépésnek sem voltam a híve. Majd harmincas éveim körül egy alkalommal az anyám azt mondta, hogy miért nem megyek már férjhez, és miért nem keresek magamnak társat, Lennének gyerekeim, és lenne valaki nekem is az életben, és nem lennék egyedül. Erre én így válaszoltam: " És mi van akkor, ha meghal a férjem vagy a gyerekem. Ne tálán tán elválok mert nem sikerült a házasságom. Akkor is egyedül maradok, és nekem kell megoldani az életemet, és nem másnak". Az anyán egy pillanatra ledöbbent. És azt mondta. Igazam van. De sokan ezt nem mérlegelik és csak támaszkodnak egymásra.

Párkapcsolat vagy házasság? Melyik a jobb változat? Én a párkapcsolatra szavazok. Miért is? Mert attól függetlenül, hogy van-e papír a házasságról vagy nincs az nem sokat számít. A szerelem úgyis meg van, ha meg van. Ha meg nincs, akkor minek a papír. Kevesebb a kötöttség, szabadságot ad. Nem kötelezem el magamat egy férfi mellett, és ha már nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene, akkor külön lehet költözni. Nincs válás, ami kész csődbemenés. Rugalmasabban állnak egymáshoz a párok. Felesleges a nagy dinóm-dánomos lakodalom, és egy év múlva válás következik be. A házasság számomra a birtoklás megléte, A boldogító igen kimondása után már jelen is van a birtoklás. Minden közös.

Lehetne elemezgetni, hogy melyik, miért is jobb vagy rosszabb. Tény, hogy a házasság intézménye megbukóban van. Ez kitűnik a házasságok drasztikus csökkenéséből is. Romantikából házasodni pedig a legnagyobb vaklövés. A romantika egy kis idő múltan elmúlik, és jön a valódi élet és a megmérettetések. És ilyen esetekben mutatkozik meg az igazi énünk.
Én soha nem harcoltam azért, hogy férjhez menjek vagy társam legyen, De a szívem mélyén tudom hogy lesz olyan férfi, akivel egy szinten vagyok és találkozok vele. Lehetséges hogy ez a találkozás csak rövid életű lesz. - nem tudhatom. Lehet csak hetek, hónapok, évek, De akkor is elfogadom, hogy ennyi volt és kész, És ha nem jön? Akkor sem történik semmi, mert egyedül is tudok boldog lenni. Az élet arról szól, hogy tudjunk egyedül is élni és boldog lenni. Ne mástól várjuk a saját boldogságunkat.