eva-horvath.blogspot.com

2014. április 5., szombat

Bűntudat

Alig van ember, aki az élete folyamán ne élte volna át a bűntudat érzését. A bűntudatot mindig olyan döntések után éli meg az ember, aminek meghozatalában bizonytalan vagy kétségei vannak döntésének hatásairól.

De valójában létezik egyáltalán bűntudat? Vagy csak mi kreáljuk magunknak azt érzést, hogy bármilyen cselekedetünk, döntésünk után lelkiismeret-furdalásunk legyen, és bűntudatot érezzünk. Ezen a leírt kérdésen mostanság én is sokszor elgondolkodtam, és mindenféle ezzel kapcsolatos magyarázat megfordult a fejembe. A dolog érdekessége az, hogy eddigi életem során semmilyen cselekedetem vagy döntésem után nem érzetem soha bűntudatot. Úgy voltam vele, hogy, ami történt az megtörtént, és nem lehet az esetet meg nem történtté tenni. Ha rosszul döntöttem, cselekedtem, akkor is csak is én jártam "jól", mert tanultam az esetből, és a későbbiek során ügyelek arra, hogy hasonló dolgok ne forduljanak elő velem az életben.
Azt is tudom már a tapasztalataimból, tanulásaimból, hogy soha nincs az életben olyan, hogy rossz és jó döntés, csak döntések vannak. A pillanatnyi döntéseim pedig mindig az aktuális lelki állapotomat tükrözi.
Akkor mi a gond mégis? - kérdezhetik ezt sokan tőlem. A "gond" csak az, hogy én is emberből vagyok. és minden tudás, tapasztalás, spirituális tudás ellenére rajtam is erőt vett a bűntudat érzése.

Hogy miről is van szó pontosan? Már sokan tudják, hogy több mint két hónappal ezelőtt veszítettem el az apámat. És betegsége két hét leforgása alatt elvitte. Annak ellenére, hogy idős ember volt, az elvesztése így is megvisel. Már arról is beszámoltam, hogy nem akart orvost látni a közelébe, arról pedig végképp hallani sem akart, hogy kórházba kerüljön. Nem ott akart meghalni, sőt ő még szeretett volna élni, és a halál gondolatát is elhessegette. Mivel az otthoni ápolása engem, mint fizikálisan, mind pszichésen megviselt, egyre jobban éreztem azt, hogy kimerülök, és nem bírom egyedül ápolni. Ehhez még hozzájött az ő állapotának nap mint nap való rosszabbodása. Végül orvosi utasításra csak kórházba került. Nem akart végképp oda kerülni. Úgy érzem, hogy azaz állapot, amit akkor átélt pszichésen teljesen megviselte. Úgy érzem, hogy sokkot kaphatott, mert kórházba kerülése után a bekövetkező haláláig nem szólalt meg.  És itt jövök én, mint gyereke a képbe.

Az eltelt két hónap alatt alig van olyan nap, hogy hacsak rövid időre de be ne kattanjon az agyamba. hogy nem tartottam tiszteletbe az ő döntését, hogy nem akart kórházba menni. Talán az önzőségem vezetett oda, hogy bekerüljön? Miért is voltam olyan önző ember, hogy a saját magam értékét tartottam szem előtt? Féltem. Pedig nem az ő várható halála volt azaz esemény, amikor is szembesültem a halál elfogadásával. Majd jön a másik agyalási verzió. hogyha nem került volna kórházba, akkor azért lenne bűntudatom, hogy miért is nem vittem be, hátha még tudtak volna rajta segíteni. Nem jó ez a folytonos önmarcangolás.- tudom. De valahogy mindig azaz érzésem, hogy talán nem halt volna meg olyan gyorsan, mint a kórházba. Bár kétséges, hogy egyedül, hogyan boldogultam volna az ápolásával.

Az agyammal már úgy ahogy elfogadtam, hogy nincs többé, meghalt. De a lelkem még nem tudta ezt az állapotot elfogadni. Sokszor nem is értem, hogy a lelkem háborog-e, vagy az egóm különös játéka az, hogy bajokat kreál, hogy később bűntudatom legyen. Az is tudom, hogy mindent megtettem érte, amit csak tehettem. Ápoltam, gondoztam, vigyáztam rá. De jönnek a démoni kérdések: hogy tényleg ennyire önző ember lennék? Vagy talán azért féltem, mert az ő halálának tényével, én is egyre közelebb kerültem halál bekövetkeztéhez. Vagy talán ezek az önmarcangolások, bűntudatok is a gyászfolyamat része, amit szükséges megtapasztalnom. Talán az idő megadja rá a választ.

Nincsenek megjegyzések: