eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2014. február 27., csütörtök

Életküldetésünk

Földi létünk a tanulásról, tapasztalásról, életünk küldetéséről szól. Tehát, amikor egy-egy lélek leszületik, akkor mindazt azért teszi, hogy megismerje a földilét titkait. Mindenkinek valamilyen földi hívatást kell betöltenie. Sajnos sokunk ezt a tény fel sem ismeri, hiszen ha ezt kellő időben felismernék, akár már a gyerekkor fiatal éveiben, akkor sokkal boldogabbak is lehetnék, mert akkor azzal foglalkoznánk, azt tennénk, amit szeretünk. De a valóság sajnos más mutat e téren. Csupa boldogtalan emberként éljük az életünk nagy részét. (bár vannak kivételek).

A gyerekek már három-négy éves korukban is szívesen beszélnek arról, hogy felnőttként mik a terveik, és mivel szeretnének foglalkozni. És ilyenkor rögtön képbe jönnek azon tényezők, amelyek a gyerekek küldetés tudatát a földbe rombolja. A társadalom, szülők, vallás, pedagógusok mind mind azon mesterkednek, hogy hogyan is lehet megakadályozni azt, hogy a gyerek a társadalmi elvárásoknak feleljen meg. Pedig bármennyire is erőlködnek ezek elnyomásával az élet úgyis előbb.utóbb szembe állít azzal a ténnyel, hogy valami nem működik az életünkben, mert nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, és nem az azt a munkát amit szeretnénk. Amikor olyan tevékenységet, munkát végzünk, amit nem szeretünk, utálunk, fáradtnak, ingerültnek érezzük magunkat, akkor az azt mutatja, hogy nem helyesen éljük az életünket. Ellenben, ha olyan tevékenységet csinálunk, amely örömmel, büszkeséggel tölt el, akkor nincs frusztráció, kedvetlenség, csak öröm és szárnyalás van.

A saját tapasztalatomból tudom, hogy az élet mindig elém helyezte azon problémát, amikor nem azt a munkát, tevékenységet végeztem, amely végett ide le születtem a Földre. Persze mindannyian vakok vagyunk a saját életünkben és nem figyelünk oda az előjelekre, Miért nem szeretek bejárni a munkahelyemre? Miért nem szeretem az adott munkámat? Vajon ez a munka, állás nekem megfelelő? Ha ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk, akkor nem vagyunk a megfelelő helyen, és a kérdések átgondolására van szükségünk ahhoz, hogy felismerjük azon tényt, más munka, más küldetés vár ránk itt az életünkben.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki a megfelelő időben rátalál küldetése céljára. Nagyon ritka ember az, aki már gyermekkorától kezdve tudja a küldetésének célját.

Vannak, akiknek harminc-negyven vagy talán még később sikerül eljutni azon felismerésig, hogy megfejtsék azt, hogy vajon mi is az ő életcéljuk ebben az életben. Az esetemben nálam  húszas éveim végen éreztem azt, hogy nem vagyok helyén a munkám területén, és többet akarok, mert sokkal több van bennem, mint, ami az akkor szükséges munkámhoz elég volt. Tanultam, és olyan tevékenységet tudtam ezáltal csinálni, amiben több éven át sikerrel, és örömmel töltött el. Majd újabb állomáshoz érkeztem. Valami másra vágytam a lelkem mélyen, mert tudtam. hogy még mindig nem azaz életcélom, amit csinálok. vagyis nem az a küldetésem, És akkor robbant be az életembe a pszichológia, ezotéria és az írás iránti érdeklődésem. Mivel a szóbeli kommunikáción nagyon jó, így gondoltam, hogy az írás területén is lehetséges próbálkozni.

Jó pár évvel ezelőtt egy segítő nyitotta fel a szememet arra, hogy miért nem próbálkozok meg írni. Voltak bennem félelmek természetesen, hogy mi lesz, és hogyan alakul a dolog. Mivel érzem, hogy az életcélom egy olyan terület, amely a segítésről, tapasztalatok átadásáról szól, így lekezdtem a blogom írását, így benne van a segítés, a pszichológia, és egyben az írási tevékenységem is. Már több, mint három éve írom a bejegyzéseimet, de ez a munka bármikor örömmel tölt el, lehet bármilyen baj, probléma az életemben az írás felszabadít, így kiadhatom magamból a nyomasztó gondokat, feszültségeket. Soha nem mondom azt, hogy utálok írni. Nem is fáradok  egy-egy cikk megírásakor, sőt feltöltekezem energiával az írás által.   És mindennek a pozitív élményeit túl az ötvenes éveim után élem át.

És amikor az ember azt csinálja az életben, amit szeretne, akkor sugárzik, boldog, nő az önbizalma, és ezen állapotát ki is sugározza a környezetére. A végeredmény pedig majd életünk végén mutatkozik meg, amikor meghalunk. Majd látni lehet, hogy ki, milyen életet élt, mert aki mosolyogva hal meg, az boldog életet élt, de aki összehúzott szájjal távozik, az boldogtalan volt, és nem az élet küldetésének megfelelően élte életét. De erről már írtam korábban egy cikket.
Én kívánom mindenkinek, hogy találja meg élet küldetését, függetlenül attól, hogy hány éves. Én a saját életemben azt érzem, hogy úton vagyok.

2014. február 15., szombat

Gyászmunka folyamatai

Már régebben írtam a halál elfogadásáról, illetve a gyász feldolgozásáról. Amikor azon bejegyzéseimet írtam, akkor már volt némi tapasztalatom ezen folyamatok átélésében. Ugyanis több, mint tizenöt éve veszítettem el az anyámat. Két hete pedig az apám távozott el.

A gyászolási folyamatok átéléséről nem tudományos tényeket akarok közölni, csupán annyi megtapasztalást, mint amit egy tapasztaló ember az életében megél. Minden gyászfolyamat más és más, mindenkinél másképpen zajlik le, és ez függ attól is, hogy ki, milyen kapcsolatban volt az elveszett hozzátartozójával, hogy áll a a halál kérdésének elfogadásával, és milyen szinten éli meg a lelki és spirituális életét. A legfájóbb egy-egy olyan családtagunk elvesztése, akihez közel álltunk lelkiekben.Legyen szó társ, szülő vagy gyerek elvesztéséről. Mind mind nagyon erős fájdalommal jár.

Visszagondolva a tizenöt évvel ezelőtt történt eseményekre, teljesen másképpen élem meg most a bennem zajló gyászfolyamatokat, mint anno az anyám elvesztése során. Tény, hogy a legtöbb gyerek leginkább az anyához ragaszkodik, mert ugye a nő ad életet a gyereknek. Az apához fűződő kapcsolatok teljesen mások, de azt is gyereke válogatja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az apa elvesztése nem jár fájdalommal,- dehogy nem, csak talán másképpen éli meg az ember. Tudom, hogy amikor az anyám elhunyt, akkor milyen lelki gyötrelmek mentek végbe a lelkembe, Egy jó ideig nem tudtam enni, aludni, és belső nyugtalanság vett erőt rajta, bár én az ő esetében is mindent megtettem, ami tőlem telhető volt, de az emberben csak előjön a bűntudat, és az okok keresése. Ma már tudom, hogy mindez az egó játéka csupán, hogy bennünk bűntudatot gerjesszen.

Azt a január 30-i, csütörtök hajnalt még élen nem tudom elfelejteni. Hajnal fél hatkor szólalt meg a telefon, és mély álmomból ébredtem. Kinyomoztam, hogy kié a telefonszám, és felhívtam. A Kórház volt, De már akkor tudtam, hogy baj van. Nem akarták megmondani, de én rákérdeztem. - és igen, sajnos meghalt az apám. Ledermedtem, és kellett fél óra mire "feltudtam" fogni az egész eseményt. Nem volt gondolkodási idő, lépnem kellett, és persze egyedül. És akkor történt valami, mintha fogták volna a kezemet, hogy mit hogyan tegyek. Már fél 11-kor Egerben voltam, és 13 órakor itthon. Közben minden el volt intézve. Ez alatt az idő alatt úgy érzetem magamat, mintha egy filmet néznék végig. Hitetetlennek tűnt az egész. Sőt még ma is az.
Másnap elpakoltam a ruháit. És még akkor sem akartam elhinni, hogy mindez ez igaz és többé nem tér vissza.

A temetésig eltelt idő a legborzasztóbb, de vannak barátok, akik mellém álltak ebben az időszakban. Majd eljött a temetés napja. Kiszállítottak az apu holttestét, Természetesen megnéztem, de nem féltem. Sírni nem tudtam. csak annyit mondtam hangosan, hogy "Apu, apu, apu". Majd a délutáni temetés volt a legrosszabb, de már szinte másképpen életem meg, mint az anyám esetében. Sajnos akkor sem tudtam sírni, de  a lelkem fájt, és üres volt.
Majd ezek után a reggelek voltak szokatlanok, A megszokás hiányzott az életemből. És az a gondolat, hogy többé nem tér haza. Napokig csak tengtem-lengtem a lakásba. És ehhez tegyük ég hozzá, hogy jöttek a "segíteni" akaró emberek az ötleteikkel. "Add el házat! Menj férjhez! Ne maradj magadba!"Mondanom sem kell, hogy nem hogy segítettek volna egy.két jó szóval ezen személyek, inkább bele gázoltak a lelkivilágomba.

Eltelt másfél hét, Most úgy érzem, hogy a nehezén túl vagyok. És azt érzem, hogy lassan végére érek a gyászfolyamatomnak. Az nem jelenti azt,hogy nem fáj az apám elvesztése, csak már nem tölti ki a minden napjaimat az elvesztésének a fájdalma. Már más gondolatok foglalkoztatják az agyamat. Talán a gyászolási folyamatom megértését, átélését segítette az is, hogy az elmúlt négy-öt évben sokat fejlődtem, mint lelkiekben, mint spirituális szinten is. És azóta tudom, hogy csak a test hal meg, de a lélek halhatatlan. És bármennyire is fáj a hozzátartozónk elvesztése az élet megy tovább. De mindenkinél más és más a gyászolási folyamat, De sürgetni ezt az állapotot nem lehet. A gyász feldolgozása a lélek természetes reakciója.

2014. február 6., csütörtök

Az elmúlás jelei - avagy egy hozzátartozó ,megfigyelései

Mát egy hete, hogy elvesztettem az apám. Számomra nem egy könnyű élethelyzet ez, hogy tudom, hogy már nem lehet itt velem. Főleg a reggelek a rosszabbak, mert hiányzik a sok éle alatt megszokott rutinfeladat. A reggelei kávézások, újság olvasások, és néhány rövid léptékű beszélgetések.

Még egy hónappal ezelőtt sem gondoltam volna, hogy ő eltávozik az élők sorából. Betegsége hirtelen jött nem csak az én számomra, hanem még neki, Ő soha nem mondta, hogy beteg vagy fáj valamije. Attól, hogy mozgásában korlátozva volt, egészségileg jól volt, és az étvágyára sem lehet panasz. Amikor a lábai elkezdek duzzadni, majd kezdődtek az esti fulladásai lefekvéskor még akkor sem gondoltam, hogy az állapota rohamosan romlani kezd. Bár ő nagyon tiltakozott, mind az orvos felkeresése, mind a kórházba kerülés végett. Közel két hétig itthon történt az ápolása, Gyógyszerek szedése mellett. Az én apámnak a sokféle gyógyszerszedés ismeretlen fogalom volt. Csak a vérnyomására szedett gyógyszert, bár én annak is ellene voltam. Most pedig rögtön hat-hét féle gyógyszert kellett szednie.

Mindig is tudtam, hogy a gyógyszerek mérgek, többet ártanak, mint használnak. Sajnos tizenöt éve megtapasztaltam azt, hogy hogyan lehet meghalni a gyógyszerek mellékhatásainak a következtében. Az anyám ennek lett az áldozata. Több éven keresztül napi negyven szem gyógyszert szedett. Most pedig az apán esetében is ugyanezt tapasztaltam meg. Amikor a gyógyszert lekezdet szedni,  pár nap múlva nem hogy javulást láttam volna, hanem éppen rosszabb állapot romlást tapasztaltam nála.
Állandó alvás, pszichés zavarok, hallucinációk és sok-sok mellékhatás jelentkezett nála.

Szinte azt láttam, hogy az apán napról napra kezdett leépülni. Mint hangulatilag, mint fizikálisan. Már nem tudott felülni egyedül az ágyában. a segítségemre volt szüksége. A felültetése, mosdóba való kísérése, öltöztetése,tisztán tartása mind a nyakamba szakadt. Arról nem is beszélve, hogy nyolcvan-kilencven kilós ember volt 83 évesen is. Közel tíz napig, napi 2-3 órából állt az alvásom.
A gyógyszeres kezelés után egy héttel már olyan állapotba került, hogy a mosdóból kijövet kétszer is összecsuklott, és mind ez két egymást követő napon történt. Az állapota csak tovább romlott annak ellenére, hogy ő nem érezte magát betegnek. Végül kórházba került.

Kórházba kerülése előtt már olyan hallucinációi voltak, hogy régen eltávozott embereket emlegetett, és látta is őket. Egy alkalommal arra figyeltem fel, hogy ezt mondja: "Rozál néni ne, ne!!" és még a kezével  hajtotta is őt. Ezt hallván már nagyon rossz érzésem támadt, és az igazat megvallva már kezdtem félni is. Másnapra szinte rohamosan romlott az állapota. Már nem reggelizett, nem ebédelt, éberen aludt, és újra hallucinációi voltak. És akkor következett a kórház. Nem akart menni rimánkodott, hogy "Doktor úr ne, ne!" Azt hittem a szívem szakad meg. Azt mondtam neki: "Apu a szívem szakad meg, hogy a kórházba kell menned, de legalább ott tudnak rajtad segíteni". A mentő megérkezéséig sok mindent megbeszéltünk. Amikor azonban a mentő megérkezett többé nem kommunikált.

Másnap meglátogattam a kórházba. Aludt. Nem tudtam beszélgetni vele.Megsimogattam az arcát, homlokát, kezét. és reagált. Bíztam a gyógyulásában, annak ellenére, hogy nem sok jóval vigasztaltak.
Másik héten keddi napon újra meglátogattam. Úgy tűnt, hogy kicsit jobban van. Szintén megsimogattam, És mondtam neki:" Hogy én vagyok a lányod. Megismersz-e?" - Kinyitotta a szemét, bólintott egyet és aludt tovább. Még mindig bizakodtam. De az látnivaló volt, hogy a gyógyszeres kezelés csak rontott az állapotán. Enni nem evett, de én sem etethettem. Majd szerda este romlott az állapota. - az orvos szerint.
Csütörtök hajnalban pedig végleg eltávozott a földi életből egy másik szebb, jobb világba. Amikor hajnalban hívtak és közölték a hírt vele, azt az állapotot még a halásos ellenségemnek sem kívánom.

Egyszerűen nem tudom, hogy mit is mondjak. Talán az élet így akarta velem tudatni, hogy mindannyian kerülünk ilyen helyzetbe. Meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés az, amikor már valaki teljesítette földi pályafutását és az elfáradt test elköltözik egy másik világban. Vagy mondjam azt, hogy szerencsés vagyok, hogy ezt is megtapasztaltam az elmúlás jeleit. Egy biztos, hogy mindannyiunk életében bekövetkezik ez az állapot előbb vagy utóbb.


2014. február 1., szombat

A lélek halhatatlan

Már évekkel ezelőtt írtam egy olyan bejegyzést, amely a halál elfogadásának a tényéről szólt. Amikor azt a cikket írtam, akkor már sajnos rendelkeztem egy ezzel kapcsolatos megtapasztalással. Ugyanis több mint tizenöt éve veszítettem el az anyámat. Most pár nappal ezelőtt pedig az apám távozott el az örök világba.

Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy már több hozzátartozóm elvesztését megéltem, a halál eljövetelére sohasem lehet teljes mértékben felkészülni. Két héttel ezelőtt, amikor még az apám elkezdett betegeskedni én sem gondoltam arra, hogy eltávozik rövid időn belül az élők sorából. Bár idős ember volt, de ez mit sem számít. Hány, és hány idős ember él meg nagyobb kort, mint az én apám. Erős két hét áll mögöttem, Tele vívódással, idegességgel, feszültséggel, álmatlan éjszakákkal. Egy éjszaka jó ha két-három órát tudtam aludni. A túl gyakori kialvatlanság pedig idegesség, feszültséghez, türelmetlenséghez vezet.

Én mindent, de mindent megtettem, hogy az apámnak a legjobb gondozást megadjam, Több, mint tizenöt évig gondoskodtam róla, szinte azóta, amióta a felesége, azaz én anyám meghalt. Tizenhárom év óta a lakásból nem tudott kimozdulni, mert két csípőprotézis műtéten esett át. Karácsony környékén pedig jöttek a problémák: dagadt láb, és esténkénti fulladások. Orvostól, kórháztól nagyon félt. Végül mégis látta orvos, aki több féle gyógyszert írt neki. Ezek nem segítették a gyógyulását, ellenkezőleg, inkább rosszabbá vált az állapota. Végül jó hete kórházba került, ahol csak aludt, és a kommunikáció is megszűnt köztünk.

Nagyon fáj a távozása, De van egy olyan emlékem, amiben mindig is kapaszkodni tudok. Amikor elkészítettem őt a kórházi útjára, és vártuk a mentőt volt egy beszélgetésünk. Amely így zajlott le: " Apu én téged nagy szeretlek, annak ellenére is, hogy voltak olyan pillanatok, amikor nem úgy szóltam, ahogyan kellett volna, csúnyát mondtam, veszekedtem, vagy akár káromkodtam is. De én is emberből vagyok és már nagy kivagyok bukva, sok, ami sok."  Erre ez volt a válasza: "Nem is akármilyen ember vagy."
Amikor ezen mondatokat kimondtam éreztem, hogy megkönnyebbültem és ha szükséges lesz eltávoznia, akkor én megmertem neki mondani azt, hogy szeretem. Amikor már valaki meghal, akkor már késő ezeket kimondani.

Megérkezett a mentő autó, de akkor még nem tudtam, hogy többé nem lássa meg az otthonát. Öt napig bírta a szíve. Kedden voltam nála utoljára, akkor ébren aludt, megsimogattam homlokát, arcát, kezét. Kicsit felnyitotta a szemét. Azt mondtam neki: "Apu én vagyok itt a lányod. Megismersz?"  Kinyitotta a szemét, és bólintott egyet és aludt tovább. Szerdán hajnalban jött a telefon, hogy hajnalban meghalt. Nem tudtam, hogy mi történt velem. Képtelen voltam felfogni. Olyan volt, mintha egy film pergett volna le a szemem előtt. Sőt még mindig olyan  érzés.

Eltelt két nap az eset óta, és szívem is kezdi megérteni, hogy ő elment. Az agyam inkább megértette, de időnként elméleteket gyárt. Ez nekem nagyon rossz érzés, de próbálok rajta túllépni.
A test elporlik, semmivé válik, A lélek marad, az sosem változik, A lélek mindig körülöttünk van. Tudom és érzem, hogy most is itt vannak mindketten velem, és mindig irányítani fognak engem, amikor nehéz döntések meghozatalára kerül sor.

A lélek halhatatlan, Csak a test hal meg. Ezt most egyre jobban megtapasztalom a saját életemben.