Számvetés időszaka

Most, hogy már csak két nap választ el bennünket az új évtől, minden ember készít magában egy számvetést. Átgondolja, hogy milyen volt ez az éve, mi jót, rosszat tartogatott neki az ó év, és hogyan tudta ezeket a problémákat megoldani és túllépni rajtuk. Mindannyiunk életében bizonyára voltak az évnek jobb része is, de voltak úgymond keményebb, megpróbáltatásokkal teli időszakok is. És ez valójában így van rendjén, mert a megpróbáltatások nem mások, mint próbatételek mindannyiunk életében. Az élet igazából így tesz próbára bennünket, és azt hogy valójában milyen emberek is vagyunk.

Én már az elmúlt napokban elgondolkoztam azon, hogy számomra mit is tartogatott a hamarosan búcsút intő ó év. Nos, nekem is volt jó, rossz periódusom egyaránt. Kezdjük a jóval. Magam részéről már azzal is elégedett vagyok, hogy hál istennek egészséges vagyok. Van hajlék a fejem felett, és tudok mit enni, és örülök az élet apró dolgainak egyaránt. A megpróbáltatások az én életemben is voltak. Rögtön az év elején, volt egy csuklótörésem, amelynek rögtön tudtam, hogy üzenet értéke volt. Valószínű túlhajtottam magamat, nem figyeltem oda az intő jelekre, és az univerzum úgy hozta tudtomra. hogy pihenjek, és magamra figyeljek. Valójában az a pár hét arra volt jó, hogy megtudjam kik azok az emberek akikre számíthatok, és kik akikre nem. Elérkezett az idő arra, hogy takarítsak az életemben. Emberek tűntek el
és jöttek újak.

Munkámat illetően elmondhatom, hogy elégedett vagyok. Jó látni, amikor a vendégek mosollyal, és elégedett arccal távoznak tőlem. Ha pedig még külön meg is köszönik a munkámat, az még sokkal jobb, mert azáltal tovább nő az ember önbizalma. Most pedig már tudom, hogy nekem ez minden nap kemény melót jelent, de így van értelme az egész dolognak. Ha ma jól végeztem a munkámat, holnap és holnapután is jól kell, hogy végezzem, mert mindent csak egyre napra lehet elérni. Bizonyára nincs olyan ember, aki ne tapasztalta volna meg az emberek rossz indulatát, irigységét, gonoszságát a munkahelyén. Ebből nekem is ki jutott. Tudvalévő, hogyha van olyan ember a munkahelyi kollektívában, aki más, mint a többi ember, akkor kinézik, és megpróbálják minden áron "eltávolítani" a csapatból. Csupán azért, mert az a másik mosolyog, jól érzi magát a bőrében, és nem panaszkodik. Hála a jó égnek ezekből a megpróbáltatásokból is pozitívan jöttem ki. Valahol büszke voltam magamra, mert pár évvel korábban ilyen konfliktusokat nem tudtam ilyen határozottan megoldani. És itt van az eredménye annak, hogy képezem magamat, átviszi a tanultakat a mindennapi életemben, és naponta dolgozom magamon.

Teljesen mindegy, hogy kik voltak azok az emberek, akik ártani akartak nekem, mert én nem haragszom rájuk. Hiszem az ő viselkedésükből lehet csak igazán tanulni. Tükröt állítanak ezzel magukról másoknak, hogy milyenek ne legyünk. Másrészt megtudom, hogy azaz ember milyen is valójában. Tény, hogy nekem kemény négy hónap volt ez az állapot az életemben. De ezáltal megint tanultam, és erősödtem. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy az emberek olyanok, amilyenek, és csak lassan-lassan jön el azaz idő, amikor változni fog az emberek felfogása sokféle tekintetben.

Még két nap és újra itt az új év. Hogy mit hoz? Nem tudhatjuk, csak annyit mondhatok, hogy mindenkinek olyan lesz az új éve, amilyet csinál magának. Problémák jönnek-mennek. A megpróbáltatások minden nap várnak ránk. Csak rajtunk múlik, hogy hogyan állunk hozzá a problémák megoldásához. Valójában nincsenek is problémák, csak lehetőségek. A problémákat csak mi gyártjuk. A lehetőség pedig magban hordozza a szabadság meglétét, mert választhatok, hogy melyik úton haladjak tovább.
Kívánok mindenkinek megmérettetésekben és pozitív élményekben gazdag új évet! Ha pedig több lesz a negatív esemény az sem baj, mert általa tanulunk belőle, és erősödünk.

A kimondott szavak ártalmai

Az életünkben sokszor nem is gondolunk arra, hogy a meggondolatlan szavaikkal milyen mély sebeket ejtünk bizonyos emberek lelkébe. Nagyon sokat árthat így a szülő, tanár, barát, vagy később a főnökeink, munkatársaink. Az életre szóló traumákat elsősorban a szüleinktől kapjuk, majd az iskolában a tanárainktól. Bizonyára nincs olyan ember, aki az életében ne tapasztalta volna meg, hogy a meggondolatlanul kiejtett mondatok milyen kártékonyak tudnak lenni, Olyan az, mint amikor egy vírus megtámadja a számítógépet. A különbség csak annyiban más, hogy mi emberek évekig küzdünk ezen problémák megoldásával, és van akinek sikerül,és van akinek nem ezen túllépnie.


Nekem is van ilyen "élményem" a tarsolyomba. Általános iskolás koromban az egyik tanáromnak ez a mondat jött ki a száján. "Belőled nem lesz senki!" Nem tudom azt az érzést leírni, amit akkor átéltem. Ő valószínűleg azért mondhatta ezt, mert nem voltam eminens, kitűnő tanuló, de buta sem. Nála pedig csak azaz ember ért valamit, aki kitűnő, példás bizonyítvánnyal rendelkezett. A részletekbe most nem akarok belemenni, akit érdekel olvassa el a blog bejegyzésemet, amelynek címe: "Így tehetjük tönkre gyerekeink önbizalmat".  Ott részletesebben leírtam a történetet.Több évtizedes távlatból nézve is, nekem az a véleményem erről pedagógusról, hogy ő nem volt alkalmas az általa választott pedagógusi pályára. Borzasztó sok belső konfliktusa lehetett önmagával szemben, amelyeket soha nem mert felvállalni. Belső bizonytalanság, megfelelni vágyás, rossz ön- és emberismeret, és sok egyéb lelki tényező együttes hatása válthatta ki belőle, ezt a hozzáállást. Talán neki is mondhatta valaki ugyanazon mondatot, hogy belőled sem lesz senki.

És most jönnek a szülők gyakran hangoztatott ártó mondatai. Hányszor, de hányszor hangzanak el a következő mondatok szülők szájából. "Nem lesz belőled senki! Te semmit sem érsz, csak arra vagy jó, hogy költsd a pénzt! Ha tudtam volna, hogy ilyen gyerekem lesz... ! Bár meg sem szültelek volna! Minden problémám forrása te vagy! Te egy senki vagy, és semmire sem leszel alkalmas!" Brutális mondatok ezek. De amikor ezen mondatok elhagyják a szülők száját, nem is gondolnak arra, hogy a gyerekük lelkében milyen kárt tettek, és hogy akár évtizedek múltán is nyomni fogja a lelküket ez a teher.

Hibáztathatjuk ezért a szüleinket vagy nem? - én azt gondolom, hogy nem. Mert őket senki sem tanította meg arra, hogy az ilyen mondatok milyen ártóak tudnak lenni. Nem volt tanítómesterük. A viselkedés mintáinkat pedig mind-mind a szüleinktől tanuljuk el. A szüleink pedig eltanulták a saját szüleiktől. és így tovább. Amikor pedig akár a szülő, akár a pedagógus tesz hasonló kijelentéseket, akkor arra lehet következtetni, hogy az ő lelki világuk nincs igazából rendbe. Bizonytalanok, gyávák, befolyásolhatóak, emocionális szempontból nem nőttek fel. Mondhatnám úgyis, hogy nem érettek meg arra, hogy gyereket vállaljanak. Sajnos ez a tendencia egyre jobban érzékelhető a mostani társadalmunkban. Ezért egyre több és több lesz a problémás gyerek.

Amikor én is rájöttem arra, hogy valójában nem a gyerekben van a hiba, hanem a szülőkben, akkor és is visszamentem a generációkban, teljesen a nagyszüleimig. És meglepő felismerésekre tettem szert. Olyan hibákra, nevelési irányzatokra, amelyeket a nagyszüleim az én szüleimmel vittek végbe, és ő is velem, Bár a fent említett mondtatok soha nem hagyták el az anyám száját. Csak a régi tanárom szavai maradtak meg bennem örökre, annak ellenére, hogy csak lettem valaki.
Én azt tanácsolom a szülőknek, hogy mielőtt a fent említett mondatok bármelyikét kiejtenék a szájukon, számoljanak ötvenig, vagy igyanak egy korty vizet, de ne nyeljék le. Ugyanis soha nem tudhatják, hogy ezekkel az ártó mondatokkal milyen végzetes kárt tudnak tenni a gyerekeik életében.

Hányszor éli meg a nő az anyaságot?

A címben szereplő mondat már nekem is gyakran megfordult a fejemben. Hányszor éli meg a nő az anyaságot? -töprengettem rajta többször. A megfigyeléseimre, és tapasztalataimra támaszkodva arra jöttem rá, hogy valójában kétszer élik meg a nők az életükben az anyaságot. Először, amikor ők válnak anyává, szülővé, majd a következő állomás a nagymamakor lesz. Ez a tendencia az utóbbi húsz-harminc évben figyelhető meg.

Visszagondolva a gyerekkorom emlékeire, az én nagyszüleimmel egyidős asszonyok másként viszonyultak ehhez a dologhoz. Természetesen akkor is örültek az unoka érkezésének, és a nagymamák amit lehetett meg is tettek azért, hogy a kis unoka kedvébe járjanak. Arra azonban kevésbé emlékszem, hogy egy nagyszülő úgy állt volna hozzá az unoka neveléséhez, mintha az a saját gyereke lenne. Igaz abban az időkben kevés anyuka dolgozott még, és a fő feladat a gyereknevelés, és háztartási munka volt. A tendencia akkor vett fordulatot, amikor az anyuka dolgozott, és a fiatalos "nyugdíjas" nagymama otthon volt. Ő lett a kisgyerek "másodlagos" anyja.

Ezzel a változással pedig elindult másféle szemlélet mód a gyerekneveléssel, és anyaság újbóli átélésével. A nagyszülő sokszor próbálja eljátszani azt a szerepet, hogy ő tud mindent a legjobban, ő ért mindenhez, és ezzel nem segítve a gyerekét, hanem ellenkezőleg beleavatkozik a lánya anyaszerepébe. Ezt a szerepváltást a szűk környezetemben is megtapasztaltam. A nagyszülők sokszor ok nélkül avatkoznak bele a gyereknevelésbe. Azt hiszik ők mindent jobban tudnak, és mindenben okosak. És itt jönnek a bajok. Kialakulnak a gyerekneveléssel kapcsolatos viták anya és lánya között. És ezáltal elindulnak a lavinák.

De vajon miért csinálja ezt az anya a lányával? - Úgy gondolom, hogy ez azért van így, mert amikor a nagymama szülővé vált, akkor még nem volt elég érett az anya szerephez. Mondhatom úgyis, hogy még nem nőtt fel. A szülővé váláshoz nemcsak biológiailag kell megérni, hanem fejben és lélekben is egyaránt. Sajnos a mai húsz-harminc, negyven éves generációknál ez nem minden esetben van így. A másik dolog az, hogy az a nagymama a saját kárán már sok mindent megtanul, és úgy gondolja, hogy amit nem tett meg vagy rosszul csinált a saját gyereke életében azt majd az unoka esetében megteszi. Óriási nagy tévedés.

Azt is sokszor megfigyeltem már, hogy a negyvenes "fiatalos" nagymamák olyan intenzitással élik meg a lányuk várandóságát, mintha újra  ők várnának gyereket. Vagy talán még sokkal jobban. Persze a hírt meg kell osztani a közösségi portálokon. Jönnek az ilyen-olyan baba fotók, és természetesen a lájkok. Ettől pedig sok nagymamának duzzad szíve az örömtől. Talán még anno a saját gyerekéről sem beszélt ilyen szívesen. Nem szeretem az ilyen baba  mutogatós fotókat. Ez magányügy.

És miért is van ez így?-  a válasz egyszerű. Figyeljék csak meg! Amikor egy nőt megkérdeznek afelől, hogy mire a a legbüszkébb az életében. Akkor a válasz így fog hangzani - " a gyerekeimre".
Amikor ezt a kijelentést hallom, már rögtön tudatában vagyok annak, hogy ezen nők nem valósították meg önmagukat. Nem az a munkát-pályát választottak, amit szerettek volna. Sőt egészen biztos az is, hogy nem azzal azzal az emberrel élnek, akivel szeretnének. Egyetlen büszkeségük a gyerekeik, és azok sikerei. Én nem azt mondom, hogy erre nem kell büszkének lenni, Hanem azt mondom, hogy ne ez álljon a rangsor elején. Hagyjuk ezt a másik, harmadik helyre. Az első legyen az "én". ez pedig nem önzőség.

Az én nézőpontom pedig az, hogy a a fiatalos, negyvenes "nagymamák" éljék a saját életüket. Tegyék azt, amit fiatal korukban időhiányában nem tudtak megtenni. Csinálják azt, amihez kedvük lett volna, dem volt rá energiájuk. Ettől persze szerethetik az unokájukat, csak ne vegyék át a gyereküktől a gyereknevelés feladatkörét. Mindenki csak ajándékba kapja a gyerekét. Ha pedig bárkit megkérdeznek, hogy mire a legbüszkébb az életében. Kezdjék így a mondani  valójukat. Saját magamra vagyok a legbüszkébb, mert ez, és ezt értem el az életemben. Majd jöhetnek a többiek.

Így rögzülnek a félelmeink

A félelem egy olyan szorongató, fojtogató érzés, amely valamilyen szinten minden emberben jelen van. Sok mindentől félhetünk úgy gyerekkorban, mint felnőttként. Van, amikor megtudjuk magyarázni a félelmeink okát, de olyan esetetek is előfordulnak, hogy a félelmeinkre nem találunk magyarázatokat. Bár, ha visszamennünk gyerekkori emlékeinkben bizonyára a megmagyarázhatatlan félelmeinkre is találunk magyarázatot. Ellenben léteznek rögzült félelmek is, amelyek mindig csak egy-egy bizonyos emberre, tárgyra, eseményre utalnak.

Azaz ember, aki kijelenti magáról, hogy ő nem fél, és az életében még nem is félt, azt nem hiszem el.Ezt ez elvet valló ember nemcsak önmagának, de külvilágnak is hazudik. És az ilyen emberek szokták azt sugározni kifelé, hogy én milyen bátor, és erős vagy, de belül remegnek, mint a kocsonya. Olyan ember valójában nm is létezik, aki ne félne, Hiszen a félelem egy bennünk lakozó ősi ösztön, ezt "ki irtani" nem lehet, és nem is szabad. Az pedig már más dolog, hogyha tudom magamról, és el is fogadom azt a tényt, hogy én bizony egy nagyon félős ember vagyok, de dolgozom rajta, hogy a félelmeimet a lehető legjobban a megfelelő helyén tudjam kezelni. Tehát mindenki fél orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, buszvezetők, mentősök és sorolhatnánk tovább. Van, aki betegségektől, haláltól, jövőtől, munkahely elvesztésétől, öregségtől fél.

Természetesen én is félek, és ezt be is vállalom, hiszen emberből vagyok. Tény, hogy dolgozom is rajta, hogy minél kevesebbszer éljen át a félelem állapotát. Olyan eset is előfordul, hogy az elmém kezd el saját magának félelmeket gyártani, de az elme már csak ilyen, Azt szereti, ha  mindig foglalkozhat valamivel. Kedvenc elfoglaltsága az elmének még az is, amikor régi megtörtént eseményeket, tragédiákat, baleseteket hoz újra felszínre, és az illető éppen azon agyal, hogy csak ez be ne következzen.
Most éppen ilyen cipőbe járok, bár tudom, hogy ez a legnagyobb hülyeség, de a tudatalatti dolgozik.
Lassan egy éve, hogy egy téli, havas, csúszós napon elestem, és eltörött a jobb csuklóm. Hál istennek rendben van. Újra itt a tél, csúszós, jeges, havas, utakkal együtt, és én rettegek, hogy mi lesz ha..... pedig azt is tudom, hogy azaz eset sem véletlenül történt úgy, ahogyan történt. Lassítanom kellett volna, mert túl hajtottam magamat, és kaptam az üzenet, de nem figyeltem fel rá. De tanultam az esetből.

De vajon miért is félünk? Miért van az, hogy egyes emberek jobban félnek, mint mások? Én arra a felismerésre jutottam, hogy a félelmeinket a szülők akaratuk ellenére is belé táplálják a gyerekeikbe. Nem is gondolják, hogy a saját félelmeiket így ruházzák át a saját gyerekeikre. Egy kisgyerek nem fél semmitől, bátor, majdnem hogy igazi harcos. De a szülők mindent tiltanak. Ezt sem szabad, azt sem szabad. Valójában pedig ők félnek saját maguktól.
Emlékszem, hogy velem is ugyanezt tették, főleg, hogy egyes gyerek voltam. Az apám egész életében féltett, hol ettől, hol attól. Ne menj ide, ne menj oda! Elcsúszol! Elüt az autó! Nézz a lábad alá! és hasonló intelmek hangoztak el a szájából. Teljesen belém nevelte az ő félelmeit. De miért is? . mert nem mert kimondani, hogy emberből vagyok félek és gyáva vagyok.

Ezeken a dolgokon mostanság gyakran elgondolkodtam. Hogy én semmi másért nem félek időnként, mint attól, amitől gyerekoromban annyira féltettek. Számomra a tél egy félelemmel teli évszak, Hideg van, csúszik, esik a hó, ónos eső. Már az apámnak is mondtam, hogy egész gyerekkoromban az ő saját félelmeit táplálta belém, mert ő bizony sok mindentől félt, de félt annak a kimondásától is. És e téren teljesen igazat is adott nekem.
Én azt tanácsolom a szülőknek, hogy ne féltsék őrülten a gyerekeiket. A gyerekek sokkal előbb és jobban érzik a veszélyt, mint ahogy azt mi felnőttek gondoljuk. A másik dolog: aminek be kell következnie az úgyis bekövetkezik. Ezt tartsák mindig szem előtt!