Amikor a psziché nem nő fel

Korábbi bejegyzéseimben már többször utaltam arra tényre, hogy nagyon sok ember nem nő fel. Ez a későbbiek folyamán úgy nyilvánul meg, hogy felnőttkorban is megmaradnak kislánynak és kisfiúnak. Amikor ilyen kinyilatkozásokat olvasnak az emberek, akkor hirtelen megdöbbenek, és nem tudják elhelyezni az agyukban az ilyen kijelentéseket. Erre szokták mondani, hogy én nem vagyok kislány vagy kisfiú, hiszen X éves vagyok. Ez így igaznak is tűnik. A felnőttség meglétét nem a biológiai kor határozza meg korántsem, hanem teljesen más tulajdonságok, de már erről is írtam korábban.

A felnőttség meglétéhez még az is kevés tényszerű állapot, hogyha az emberek elköltöznek a szüleiktől, önálló keresettel rendelkeznek, és élik az önálló életüket. Nem tudom, hogy megfigyelték-e már, hogy a nők sokszor hangoztatják magukról. hogy X éves vagyok, de az arcom alapján tíz-tizenöt évvel fiatalabbnak nézek ki. És veszettül büszkék is erre a kijelentésükre. Ez azonban sokak számára csapda. Nagyon jól megfigyelhető például. mikor negyvenes anyuka, apuka együtt sétál a lányával, fiával, és az az érzése támad a kívülállónak, mintha nem is szülő-gyerek kapcsolatban lennének. Most nem elsősorban a az öltözködése, sminkre gondolok, mert azokon mi tudunk változtatni. A kisugárzás is sokat elárul az tény. Meglehet még ezt állapítani abból is, hogy miként reagál az illető ember egy-egy konfliktushelyzetre. Hiszti, toporzékolás, kiabálás, visítás, és hasonló pszichés megnyilvánulások, amelyek főleg a kisgyerekekre a jellemzőek. És mindez miért történik így? Minden valószínűség azért, mert az adott egyén legyen akár negyven-ötven éves is, még lélekben gyerek, és leragadt 8-10 éves koránál vagy a kamaszkornál. Az is tény, hogy a szülőknek fogalmuk sincs arról, hogy a gyereknek a lelkét is gondozni kell, hogy felnőttként egy igazi férfivá és nővé váljanak. Nemcsak a tanulásról, evésről, ruházkodás meglétét kell egy szülőnek biztosítania a gyereke számára, hanem az egészséges pszichés fejlődését is. Sajnos az olyan családokban, ahol a szülők is hadilábon állnak a saját életük, problémáik megélésével, ott nem lehet példával járni az élen.

Az ilyen problémával küszködő gyerek felnőttként is megmarad kisgyereknek. Legyen akárhány éves is a biológiai kora. Számomra ez nagyon elszomorító tény, mert egyre több ilyen személyiséggel rendelkező embert látok és ismerek, akár szűkebb-tágabb környezetemben. Sokáig én nem figyeltem fel ilyen gyerekes viselkedésekre a felnőttek körében, még nem ezt is volt lehetőségem megtapasztalni. Döbbenetes, hogy negyvenes éveikben járó emberek (főleg nők, de vannak pasik is, hogyan viselkednek). Az ilyen korú "nők" , amikor valamilyen konfliktushelyzetben kerülnek és tehetetlenek, akkor ahelyett, hogy azt megoldanák, elkezdenek, toporzékolni, hisztizni, kiabálni, visítani, és felvenni egy durcás gyerekes arcot. Volt szerencsém ilyen helyzetet megtapasztalni. Ez a viselkedés pedig a 1-3 közötti kisgyerekekre a jellemző. Ezek az emberek életük végéig nem fognak felnőni, hacsak nem döbbennek rá, hogy ők milyen kisgyerekek és nem kezdenek el változtatni. Erre azonban kevés az esély.

Mivel ilyen gyerekesek maradnak, sok esetben a pár olyan kisfiús pasit választanak. Mondhatjuk, úgyis, hogy mindketten infantilisak maradnak. Hasonló, hasonlót vonz magához. Azon párok, akik ilyen személyiséggel bírnak, azoknak csak a gyerek szerelem fog kijárni, és nem a felnőttek érett szerelme. Majd kialakul a függőségi viszony. Érdekes megfigyelésem van. Sok idősebb pár esetén is megfigyelhető, hogy vagy az egyik vagy másik, de lehet minkét fél is, hogy a házasságukban csak kislány, és kisfiúként éltek. Ezt egyszerűen meglehet figyelni. Amikor az egyik társ meghal, a másik magára marad és nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni. Hibás mindenki azért, mert a társ meghalt, és őt itt hagyta egyedül. Ilyen esetben a legtöbbször a másik itt maradt ember is gyorsan elmegy a társ után vagy valami súlyos betegséget kap. Még hetven évesen élnek köztünk kislányok és kisfiúk. Sajnos!

És miért nem nő fel a psziché? Miért maradnak meg egyesek egész életükben kisfiúnak és kislánynak? A psziché pedig azért nem nő fel, mert a szülők ezt megakadályozzák a gyerekeik fejlődése során. Mindentől óvják, védik, üvegbúra alatt tartják. Mindent a szülő old meg helyette, így nem lesz önbizalma, nem mer felelősséget vállalni. Ellenben a szülőnek növekszik az önbizalma, mert ő oldotta meg a rászabott feladatokat. Később is a szülei problémamegoldó képességeire támaszkodik, majd amennyiben párkapcsolatot létesít, akkor ugyanezt teszi majd a párjával is. Kedves szülők éppen ezért ne nyalják ki a gyerekük fenekét a végtelenségig. Mert mi lesz úgy a gyerekből? Egy hisztis, agresszív, rinyáló, ordító, visító, toporzékoló felnőtt, aki még érett biológia korában is kisgyerekként fog viselkedni. És ez mindig így lesz, amikor konfliktusok sorozatát kell megoldania. Kinek jó az, ha ilyen felnőtt gyerekekkel kell nap mint nap együtt élnie, dolgoznia?


Kép: pixabay.com

Pokol és mennyország

Számtalanszor hallani emberek szájából azt a féle kinyilatkozást, hogy "pokol az életem" bezzeg mások úgy élnek, mint a mennyországban. Most ebben az írásban nem bibliai magyarázott szeretnék adni a pokol vagy a mennyország megléte felől. Inkább arra akarok kitérni, hogy mi emberek, mit értünk ezen megélésén az életünkben. Valóban van pokol és mennyország? És kinek mit jelent az és a másik állapot megléte.

De nézzük meg, hogy milyen tényezők, állapotok váltsák ki az emberekből, azt életérzést, amikor úgy érzik, hogy ők a pokolban élnek, vagy a mennyben. Előjárójában leszögezhető, hogy minden ember saját életének a kovácsa. Mindenki saját maga dönti le, hogy a születésétől a halóláig tartó életszakaszt hogyan éli meg. Kiteljesedik-e élete minden fontos területén vagy nem, bele értve a racionális és érzelmi szükségleteit is. Mikor érezzük a fájdalmas érzést az életünkben, hogy a pokolban élünk hosszú ideje? Az ilyen életérzést, azon emberek élik át, akik nem nőttek fel, és megmaradtak infantilis szinten (gyerekes). Ez az állapot független attól, hogy valaki egyedül vagy párkapcsolatban él-e. A felnőttséget nem az emberek biológia kora határozza meg, hanem az az állapot, hogy tud-e felelősséget vállalni élete területein, nem támaszkodik senkire, és tud egyedül önállóan is élni, annak ellenére is, hogy társ nélkül van. A mai társadalomban azonban nagyon sok az infantilis nő és férfi egyaránt, akik biológia koruk ellenére megmaradtak tizenéves gyerekes szintén. És bizonyos élethelyzetekben, amikor döntést kell hozniuk, vagy felelősséget vállalni a tetteikért, akkor elkezdenek gyerekes viselkedéssel reagálni a dolgokra.

A pokol életérzés leginkább, akkor érezhető az életben, amikor két infantilis gyerek alkot egy párt. Hogyan tudnak az ilyen emberek dönteni bármiben is, ha nem nőttek fel? Sajnos sehogyan sem! Így bármi probléma kerüljön is terítékre, az soha nem lesz megoldva. mert csak az egymásra mutogatás, veszekedés, probléma elhárítás kerül terítékre. Ez pedig állandó veszekedések csataterévé változtatja sok család otthonát. Az állandó stressz, viszálykodás pedig rövid időn belül odáig fajul, hogy a férj elkezd inni, ami újabb probléma forrásává válik. ( vagy mindkét fél inni kezd). Az emberek nagyon nagy hibája az, hogy sokan nem merik kimondani azt a tényt, hogy nem csak az egyik fél hibás egy kapcsolatban, hanem mindkettő. Azt pedig végkép nem mondják ki, hogy nem tudunk tovább együtt élni, ezért és ezért a problémák miatt. Inkább a behunyják a szemüket és őrlődnek tovább életük poklában. Sokan még magát a tény sem ismerik fel vagy nem akarják felismerni, mert így "jó" nekik. Pedig nem jó, ez csak látszólagos, mert belül szenvednek és őrlődnek, mint a kutya. A változtatás pedig iszonyú fájdalommal jár, ha valaki meglépi.

Amikor pedig valaki eljut arra a pontra, hogy úgy érzi az az állapot már nem jó amiben él, akkor elhatározza, hogy változtat. Eddig még megy is dolog. Utána jön a kivitelezés, amely már komoly munka lesz. Ahhoz pedig, hogy változtatni tudjunk az életünkön, nagyon fájdalmas dolgokkal kell majd szembesülni, amely az ember lelkét meg jobban megviseli majd. A másik tény pedig az, hogy ahhoz, hogy valaki változtasson az életén le kell süllyednie a pokol legmélyebb bugyrába. De minél lentebbre süllyed, annál nehezebb lesz kimászni a pokolból. Siralmas egy munka lesz, de ha van erő, bátorság, kitartás hozzá, akkor az eredmény nem marad el. Ettől a megméretetéstől pedig nagyon sokan félnek, mert nem tudják mi is vár rájuk. De hol van az megírva, hogy mindenkinek boldognak kell lenni az itt eltöltött 70-80 éve alatt.

És mit gondolnak kik, azok az emberek, akik a mennyországban élnek? Ennek az életnek az érzését csak azok az emberek tudják igazán értékelni, akik már korábban megjárták a maguk poklát. Túlestek nagyon súlyos traumákon, mint mondjuk egy válás, haláleset, betegség. És akik tudatosan úgy döntöttek/döntenek, hogy szeretnének ebből a kínzó, égető, feszítő pokolból kimászni, elkezdenek változtatni eddig életvitelükön. Már nem akarom ismételni magamat, hogy nagyon durva az egész eddigi gondolkodásmód átprogramozása. De a sikerélmény majd mindent elfelejtett az illető emberrel.

Pokol vagy mennyország? Ki a felelős az egyik vagy a másik megléte miatt? - Csak az ember saját maga. Ő csak is ő tud a saját helyzetén, problémáján, életvitelén változtatni, és nem más. Az pedig már egyszerűen energia vámpírkodás, amikor a saját problémámat a másik vállára teszem, hogy cipelje csak ő az én terhemet. Ezért is van az, hogy mindig a másik embert hibáztatjuk a saját magunk tehetetlensége miatt. Bezzeg az irigykedés, az jelen van az olyan személyek lelkében, akik nem képesek szembenézni saját maguk hibáival és tehetetlenségeikkel.

Pokol, mennyország, ki melyiket választja? - Ez csak rajtunk múlik. A pokol és mennyország megléte pedig nem a halálunk után fog eljönni, hanem már itt a földön mi választjuk meg, hogy melyiket akarjuk élni, amíg itt tartózkodunk. A kettő közötti különbséget pedig csak az tudja igazán értékelni, aki már átélte a pokol meglétét. Kemény munkával változtatott az életén, és dolgozik rajta minden nap. A bejegyzésem címéről jutott az eszembe az egyik általános iskolai tanárom, aki egy alkalommal a következőket mondta. " Gyerekek soha nem felejtsétek el, hogy a pokol és a mennyország az nem túlvilágon van, hanem itt a mindennapi életünkben" Ez az eset idestova negyven éve történt. Akkor még nem gondoltam, hogy ez valójában így is működik. Most már azonban tudom, hogy mi döntünk. hogy pokol vagy mennyország. Én az utóbbit választom!

Amelyik kutya ugat....

Korábban már írtam arról, hogy a magyar közmondások milyen jelentőséggel bírnak. Minden élethelyzetre adnak megfelelő útmutatást, amely nagyon sok esetben igaz és tanulságos. Sajnos az utóbbi időbe feledésbe merültek ezek közmondások. Pedig sok esetben egy-egy szituáció megléténél nagyon jól lehet hasznosítani ezen fajta ismereteket.

Ismerős a címben szereplő közmondás? - Gondolom igen. Amelyik kutya ugat, az nem harap, hangzik el gyakran ez a közmondás. Milyen szituációkban szoktuk ezeket használni? Nos, olyan esetekben, amikor valaki olyan tényt, dolgot állít magáról, amely egyáltalán nem fedi a valóságot. Ezért az adott személy elkezd hencegni, nagyképűsködni, dicsekedni. Az ilyen fajta viselkedés mindig a megfelelni vágyásra utal. Olyannak szeretné saját magát mutatni a nyilvánosság felé, amilyennek ő elképzeli magát, és amire éppen vágyakozik.Az ilyen viselkedés nem ismeretlen fogalom a nők körében sem, de ezt leginkább a pasik művelik el. Társaságban pedig egyre nyilvánvalóbb ez a viselkedés. Egy férfi mivel szeret leginkább dicsekedni? Munka, pénz, autó. szex. A pénz megléte nagyon fontos egy pasi életében, mert ezzel azt bizonyítja, hogy mennyire tud a párjáról, családjáról gondoskodni. És ott az autó. Minél nagyobb annál jobb. Egy pasi az autó nagyságától érzi magát igazán férfinak, mert úgy gondolja, hogy az autó nagyságával arányosan nő az férfi erőssége is, Ez azonban nem így működik. És van egy nagyon fontos téma még náluk, Ez pedig a szexuálisan érzelmezett férfiasságuk. Ezzel borzasztó nagyon szeretnek dicsekedni.

Bizonyára már mások is voltok többször olyan helyzetben, amikor egy-egy pasi a nők körében vagy társaságban, azzal kezd el dicsekedni, hogy neki hány nője volt. Mennyi barátnője van. Na és a szexuális teljesítmény sem alábecsülendő szempont. Én is voltam már ilyen megnyilvánulásoknak a fültanúja, és mindig gondolkodóba ejtett, hogy mi szükség van az efféle kinyilvánításoknak. És amikor egy ilyen dicsekvés elhangzik egy pasi szájából, akkor sok esetben a nők visszavágnak az ismert közmondással. Amelyik kutya ugat, az nem harap. És igen. valóban nem harap. De amikor ezt a mondatot elhagyja a szánk, sokszor nem is gondolunk arra, hogy tényleg így működik ez a dolog. Csak akkor döbben rá az ember lánya erre megállapításra, amikor belekerül az adott szituációban. Hoppá! A kutya csak ugatott, és nem harapott. Hogy lefordítsam a leírtakat, mondhatjuk úgyis, hogy az adott helyzetben a nagyra becsült férfiassága nem hozta a várva vár eredményt. De akkor minek hencegni? Hát, azért, mert úgy véli, hogy minél jobban dicsekszik, annál erősebbnek, férfiasnak érzi magát, és így a nőknél egy tekintélyt vív ki. Ez pedig egy nagy önbecsapás, mert fenn áll a lebukás veszélye.

Mi magyarok, főleg a pasik mindig szeretnek olyannal dicsekedni, amiben valamilyen hiánya, fogyatékossága van. Mindig azt kell bizonygatni tettekben, cselekedetekben, ami nem szorul igazolásra. Amennyiben egy pasinál működik a szex, az nem tartozik a nyilvánosságra, és miért kell ezzel állandóan foglalkozni társasági berkekben. Nem a szexuális teljesítményétől lesz egy férfi,férfi, hanem a megjelenésétől, viselkedésétől, kisugárzásától.

Ezzel a témával kapcsolatosan szeretném megosztani Popper Péternek egy éppen ide vágó eszmefuttatását.
"Ezektől az uraktól már harminc perc elteltével bátran meg lehet kérdezni, hogy mióta tetszik potenciazavarral küzdeni?" Nos, nőtársaim, ha ilyen pasival hozza össze önöket a sors, akkor nyugodtan tegyék fel neki ezt a kérdést. Én csak megerősíteni tudom Popper Tanár úr tanácsát. Tudják! Amelyik kutya ugat....

Aki keres, az nem talál

A mai bejegyzési témája az ismerkedés, párkeresés lesz. Ez egy sokat érintő kérdés, amely igencsak foglalkoztatja az emberek agyát. Van egy közmondás, amely így hangzik: Aki keres, az talál is. Nos, én éppen az ellenkező címet adtam a mostani írásomnak. És miért is? Ez hamarosan kiderül.

Az embereket mindig is nagyon foglalkoztatta a párkeresés, legfőképpen a lányok, nők azok, akik kimondottan "értenek" a párkereséshez. A nőknek van egy nagyon kifinomult érzékük, hogy egy pasit, hogyan, milyen módszerekkel lehet megfogni. Ezek technikákat átörökítik a szülők, a gyerekeikre. és majd azok a saját gyerekeikre. De vannak olyan nők is, akik egyáltalán nem járatosak a "pasi keresésben". De nézzük meg először, hogy vajon, hol tud ma egy fiatal lány, fiú ismerkedni. Az ismerkedésre alkalmas kínálat igencsak szűk. A fiatalok az idejük nagy részét az iskolában töltik, és legfeljebb hétvégén marad a diszkó vagy valami közös bulizás. Tehát az ismerkedési lehetőségek lekorlátozódnak az iskolába töltött időkre, vagy egy-egy buli alkalmára. Az a lány pedig rövid időn belül nem talál magának pasit, azt a többi lány kinézi a közösségből. A diszkózást a bulizást pedig nem minden lány kedveli. Régebben nagyanyáink idejében működött az úgynevezett fonó, ahová eljártak esténként a lányok és a fiúk. Ott volt a közösségi élet, és rövid időn belül, akár már társat is talált magának a lány vagy a fiú. Akiknek ott nem találtak párra, azoknak az idősebb, rafináltabb nők próbáltak férjet kommendálni, több-kevesebb sikerrel.

És hol tartunk ma e témában? Ki, hol és hogyan keres párt magának? A kérdés nagyon sokféle és összetett. Nagyot változott a világ a párkeresés területén is. Még most is elég jól működik a "kommendálási módszer" vagy mondhatjuk úgyis, hogy összehozzák a fiatalokat. Én ennek a párkeresési formának teljesen az ellensége vagyok. Ez egy szörnyű dolog. Majd erről is később lesz szó. Létezik még a társkereső program, és az internet térhódítással egyre többen veszik igénybe az efféle párkeresési formát, de ennek a hátulütőjéről már írtam korábban.
Az is érdekes dolog, hogy a lányok még huszonegyedik században is azon az álláspontok vannak, hogy minél előbb keressenek maguknak egy pasit, mert mi lesz ha nem találnak időbe magunknak társat. Ezért pedig bármire képesek. Hajtanak orrvérzésig a pasikra, még úgy is, hogy a pasinak hidegrázása van a nyomuló csajtól. De azt a tényt kevesen ismerik fel, hogy minél jobban el akar valaki érni bármit az életében, annál inkább kifolyik a kezei közül. Így van ez a párkereséssel is. És most eljutottunk a cím megmagyarázásához. Nos, itt a magyarázat. Aki keres, az nem talál, mert a dolgok irányítása kifolyik a kezeik közül. Olyan ez mintha azt mondanám valakinek, hogy tegye mindkét tenyerét egymás mellé, és a tenyerét, ujjait jól szorosan szorítsa össze.Majd kérjen meg valakit, hogy öntsön az összeszorított tenyerébe egy pohár vizet. Mi fog történni? Minél jobban szorítja össze a kezét az illető, a víz kifolyik az ujjai közül. Így működik ez minden olyan esetben, amikor valamit erőszakkal akarunk megszerezni.

Nos, akkor mit tehet egy lány, ha nem talál magának időben partnert? Én azt mondom, hogy kár erőltetni a dolgokat. Élje az életét. Dolgozzon, tanuljon, éljen a kedvenc időtöltésének. Csiszolja magát úgy külsőleg, mind belsőleg. Legyen nyitott, és el fog jönni az ő életében is a megfelelő pasi. És mi van, ha ez nem következik be? -teszik fel bizonyára sokan ezt a kérdést. Akkor sem történik tragédia. Én legalább is így gondolom. És vajon melyik állapot a jobb? Benne lenni egy rossz kapcsolatba, egy.két gyerekkel, és ülni a mocsárba, amely ugyan büdös, de biztonságos. Vagy élni nyugodtan, és úgy élni az életet, hogy az adott egyén azt szeretné. Azzal meg hogy a külvilág mit mond nem szabad foglalkozni. Miért kell mindenkinek bemenni az erdőbe? Azért mert a nagy többség ezt teszi. De egyáltalán nem biztos, hogy minden embernek ez a jó megoldás. Sokszor, sokan a fától nem látják meg az erdőt. Egyet ne felejtsen el senki! Aki keres, az nem talál.

Fontos-e, hogy társad legyen?

Ha baráti, ismeretségi, munkatársi körökben végeznénk egy közvélemény kutatás a címben szereplő témáról, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy a megkérdezettek nagy százaléka igennel válaszolna a kérdésre. Fontos-e, hogy társad legyen? - sokan ezt a kérdést úgy értelmezik, mint az élet egyik legfontosabb lételeme az, hogy legyen társad. Nem baj, hogy milyen áron, és hogy milyen ember az a pasi, fő, hogy csak legyen valaki a másik mellett.

És miért is olyan fontos sok ember számara a társ megléte? Biztonságot, támaszt, védelmet nyújtson a másik fél részére. Védjen meg bennünket a felnőttségtől, az egyedülléttől. Igen, számos összetevője van annak, hogy ki, miért szeretne maga mögött tudni egy társat. De mi van olyankor, amikor két infantilis ember kerül össze, és alkot egy szövetséget.? Így két egymásra támaszkodó, gyenge jelemmel rendelkező emberek élnek majd együtt. Fogalmazhatunk úgy is, hogy "vak vezet világtalant". Ez az úgynevezett társfüggőség. És vajon fenntartható-e ez a fajta függőség hosszú távon? Igen, fenntartható, ha az élete folyamán egyik fél sem ismeri fel ezt a fajta függőségi kapcsolatot, így a párok, akár az életüket is így élhetik le. És mi történik, akkor ha a másik észbe kap és elkezd változtatni az életén? Ilyen esetekben a változásra hajlomos személy előbb-utóbb ki fog lépni a kapcsolatából, mert igazán már nincs szüksége a másikra. Egy-egy ilyen változás leginkább valamilyen hatás bekövetkezte után indul el. Új szerelem megérkezése, erős érzelmi megrázkódtatás, halál eset. A gyermeteg partner idegesíteni fogja a másik " felnőtté" válása, és ezért egyre gyorsabban eltávolodnak egymástól. Az erősebb jellem, azt mondjam hogy mit is keresek én egy kisfiú vagy kislány mellett.

És mire való egy társ? Semmiképpen sem arra, hogy a saját problémáinkat az ő vállára rakjuk rá. Mindenkinek meg van a maga élete még a házasságban is. Sokan ezt nem érik meg, és ebből származik a bajok nagy része. És van még egy másik tipikus viselkedésiforma, az pedig az, hogy egyik fél sem mehet el sehová a másik fél nélkül. Na, ez egy nagy hülyeség! Miért is ne mehetne el a feleség a barátnőjével, akár nyaralni is. És miért ne sörözhetne a férj hetente egy nap a barátaival. Ez egy bizalmi kérdés, Ha nem bízom magamban, akkor a másikban sem fogok, és kialakul a birtoklási vágy, amely előbb-utóbb féltékenységhez vezet. Az ember pedig nem tulajdona a másiknak. Ezt érdemes a fejekbe beleverni.

Sajnos a tapasztalat teljesen mást mutat. Ma is sok feleség foggal-körömmel ragaszkodik a közös nyári nyaralásokhoz, miközben a férjnek már a gondolatától is hidegrázása van. Ezt egy "okos" feleségnek látnia kellene. Hiszen ez rá van írva a férj arcára, csak tudni kell olvasni belőle. A férj inkább szívesebben menni sörözni a haverokkal, hobbijának szeretne hódolni, telkét ápolná vagy csak szeretne egyedül lenni. Ilyenkor azonban az asszony agyába beindul a verkli, hogy vajon mit fog csinálni a férje ezen idő alatt. Csajozik, iszik, henyél. Szörnyű egy érzés lehet, és inkább magával cipeli az unatkozó férjet csakhogy szemmel tudja tartani. És megint a társfüggőségnél tartunk.

Fontos-e, hogy társad legyen? Véleményem szerint nézőpont kérdése. Személy szerint ha engem kérdeznének, akkor azt mondanám, hogy nem. Mert milyen házasság, kapcsolat az, ahol rabként él egy ember, és tulajdonként kezelik. Az ilyen ember előbb vagy utóbb fellázad és elhagyja a kalitkát, még ha az aranyból van is. A megkötözöttséget nem lehet elviselni. Éppen ezért én úgy gondolom, hogy inkább éljek egyedül, de nem magányosan, mint rabként egy olyan kapcsolatban, ahol én csak egy eszköz vagyok a másik számára. De azt mindenki saját maga döntse el, hogy melyik lehetőséget választja.

Befejezésül pedig egy idevágó idézetet osztok meg Popper Pétertől, aki egy neki tetsző lánytól ilyen visszajelzést kapott a közeledésére. "Alig várom, hogy ölelő karjaimba zárjalak."
Úgy spricceltem el, mint a sicc! Mert ebben benne van a rabság fenyegetése. Abból pedig nem kérek. - írta Popper Péter egyik könyvében.

Hazugságok, önbecsapások visszatükrőződései

Hazugság a legcsúnyább emberi tulajdonságok egyike. Amióta világ a világ az emberek hazudnak, úgy másoknak, mint önmagunknak. Pedig ha elolvassuk a bibliai tízparancsolatot, már ott az áll,az egyik parancsolatban, hogy ne hazudj. És most mit tapasztalunk ? Hazugságra épül az egész világ. Hazugságok tömkelegében éljük a napjainkat és az egész életünket. Erre tanít a média, politika, társadalom. De ne felejtkezzünk el a családi neveltetésről sem, ahol már a kisgyerekek is hamar eltanulják a hazudozást. Mert ugye a családi minta ragályos. A legtöbb szülők nem csak másoknak hazudoznak, hanem még ön önmagukat is becsapják. De erről egy kicsit lentebb teszek említést.

Ahogyan már említettem a gyerekek korán eltanulják a hazudozást. Már óvodáskorban is érzékelhető ez a viselkedésükben. Ilyen korban a gyerekek kitalálnak dolgokat, illúziókat, akár magukról akár apjukról, anyjukról. Kiszínesítik az elképzelt fantáziavilágot, és ezt adják a társaik tudtára. Ez egy természetes folyamat az életükben, A baj csak akkor kezdődik, ha a szülő nem elég éber, és nem figyel oda arra, amit a gyereke beszél. Beszélje meg vele, hogy amit ő állít, és fantáziál az nem a valóság, hanem csak egy illúzió. Sem az apja, sem az anyja nem olyan, mint aminek ő lefesti őket. Az a kép csak az ő fantáziájában él. Az a szülő, aki nem figyel oda a gyereke nagyot mondására, az egy azt veszi észre, hogy a gyerek nótárius hazudozóvá vált.

Na és, mi van a felnőttekkel? Ők tudnak csak igazán hazudni, úgy mint a vízfolyás. (tisztelet a kivételnek). Már arról is készültek statisztikák, hogy a felnőttek egy nap mennyit hazudnak. És nem keveset. Miért is hazudunk, és miért van szükség a hazugságokra? A hazudozás az én meglátásom szerint a megfelelni vágyásra vezethető vissza. Éppen ezért az emberek mindenre képesek, még hazugságok árán is, hogy másoknak megfeleljenek és elfogadják őket. Hazudoznak a kinézetükkel kapcsolatosan. iskolai végzettségük miatt, párkapcsolataik véget, munkájukat, keresetüket illetően. És sorolhatnák még, mi minden végett hazudoznak naponta. Szépnek, jónak, okosnak, jó munkaerőnek akarják magukat feltüntetni. Ámbár hamar kibújik a szög a zsákból. A magyar népmesékben is megfigyelhető, hogy a hazug ember hamar lelepleződik a hazugságai miatt, és előbb-utóbb elnyeri méltó büntetését. Van egy jó közmondás is erre a szituációra. Így hangzik: A hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. A hazugságoknak pedig jó táptalaja a közösségi portálok, Ott lehet rendesen hazudozni, hiszen az illető személye anonim. Lehet írni bármily iskolai végzettségről, hobbiról. párkapcsolatról, tevékenységről, stb. De mire jó ez az egész? Talán arra, hogy ismerős-ismeretlen emberek lássák, hogy ki milyen művelt, okos, jártas bizonyos dolgokba. Én azt tartom, hogy az okos, bölcs ember ilyenekkel nem henceg, hanem szépen hallgat és a dolgok úgy is kiforrják magukat. A nagyravágyó emberek dicsekszenek, akik szeretnének olyanok lenni, amilyennek feltüntetik magukat, de ezt nem érték el.

Az is tény, hogy nem szabad mindig, mindenhol igazságosnak lenni, mert az ember könnyen ráfázhat. Főleg nem jó őszintének lenni egy munkahelyen, mert könnyen kihasználhatóvá és nevetségessé válhat bárki. Egy dolgok azonban nem szabad elfelejteni, hogy házasságában, kapcsolatában az ember nem hazudozhat sem magának, sem a párjának. Sajnos ez mostanság nem így van. A legtöbb ember még saját magának is hazudozik, így festve szép képet magáról, és kapcsolatáról. amely közel sem olyan, amilyennek ő beállítja. Ezt nevezik önbecsapásnak. Sajnos ezek az önbecsapások olyan hatásosok tudnak lenni, hogy még adott személy is képes azt elhinni magáról, gyerekéről, kapcsolatáról, amit ő saját maga szeretne látni. Ennek a viselkedésmódnak pedig az a hátulütője, hogy nem veszi észre az anya, apa, hogy a gyerekei ezt a viselkedést tanulják el akarva-akaratlanul. Majd tíz-húsz év elteltével rácsodálkozik a gyereke viselkedésére.Hogy mitől ilyen ez a gyerek amilyen és kitől tanulta el azokat a módszereket, amelyeket a gyereke csinál. Mondhatjuk úgyis, hogy a hazugságot lelepleződnek csak idő kérdése az egész. Az önbecsapások pedig visszatükröződnek a gyerek megnyilvánulásaiban, viselkedésében. A szülők így tükröt állítanak a gyerekeiknek, ahogy ők viselkednek.

Hogy hazugságokkal, önbecsapásokkal elérhető bármi az életben? - Úgy tapasztaltam, hogy nem vagy ha el is bárki bármit a hazugságok árán, az rövid időn belül kiderül. Kibújik a szög a zsákból. A hazug emberek pedig elvesztik mások szemében az emberi mivoltukat. Nem lesz tartásuk, gerincük, szava hihetetlennek állítják be a többiek. És egy ilyen emberre fel lehet nézni emberként? - Nem lehet. Ő egy hiteltelen, nem bízható emberként fog élni a társadalomban. És itt még az önbecsapás, amely ön önmagunk ellen követünk el. Bár könnyebb hazudni, mit szembenézni a gondokkal. Az az ember pedig, aki állandóan az önbecsapások kereszttüzében él, az olyan mintha önmaga ellen követne el öngyilkosságot. Ez a legnagyobb kinyírás, amit ember elkövethet saját maga ellen. Gondoljunk bele a bumeráng egyszer visszaüt.

Férjek és laptopjaik

Ezen bejegyzésemben a számítógépfüggő emberekről fogok írni. Tudjuk, hogy mostanság már az internet nélkül nem élet az élet, és minden lehetséges elintézni valót a net segítségével hajtunk végre. Nem beszélve a közösségi portálokról, amelyek egyre népszerűek, mind a fiatalok, mind a többi más korosztály közegeiben. De úgy a net, mint a közösségi portálok használatát is tudni kell okosan használni, kezelni.

Férjek és laptopjaik.- ezt a címet adtam a mostani bejegyzésemnek. De vajon miért is? Mert azért, ha jól belegondolunk a dologba, akkor a férfiak azok, akik a legtöbb időt a számítógépek előtt töltik és nem pedig a nők. A férfiak például a netfüggőséggel kompenzálnak, míg a nők feszültség levezetés céljából inkább a vásárlást helyezik előnybe. A közösségi portálok online játékait is leginkább a férfiak körében a népszerűbbek. Arról nem is beszélve, hogy a virtuális világ inkább a férfiak világa, mintsem a nőké.

És ezzel most mi a probléma?- teszik fel jó néhányan ezt a kérdést. Nos, a probléma abból adódik, ha már pár órára sem tudunk meg lenni a számítógép és laptop nélkül. Már a legtöbb munkahelyen elengedetlen munkaeszköz a számítógép, és így 8-10 órát is eltöltenek emberek a komputer előtt, és hazaérve újra folytatódik a neten való keresgélés, játék. Hogy mi az az idő, amely már károsnak mondható? Azt mondják, hogy a munkaidőn túli hat-nyolc óra hosszú netezés már függőségnek számít.
Mostanság elég sok nő panaszkodik arról. hogy a férjeik egyre több időt töltenek a gép előtt, mint a családjukkal. Hazaérnek a munkából, vacsoráznak, megtörlik a szájukat és irány a gép. De olyan esetek is vannak, hogy a gépező ember a gép előtt fogyassza el az ebédjét vagy a vacsoráját. A családtagokkal nincsen beszélgetés. Maximum pár szavas tőmondatokban váltanak néhány szót a család tagjai. Így szép lassan a a párok elhidegülnek egymástól, és a pasinak csak a laptopja marad, mert így érzi jól magát.

A férfiak pedig ezt viselkedést azzal magyarázzák, hogy ők így tudják levezetni a napi stresszt. De ez menekülési reakció a megoldatlan problémák elől, mert addig amíg a gép előtt van az illető ember, addig sem szembenéznie a dolgokkal. Mit lát ha kikapcsolja a gépet? Egy házsártos feleséget, egy elhanyagolt gyereket, egy lepukkant lakást. A férfiaknak mindig is problémát jelentet a házastársi kötelék, ezért korábban az újságolvasásba és tv-nézésbe menekültek, hogy levezessék a feszültségeiket. A mai kor embere az ébren töltött óráinak nagy részét sms-ezésével. tv-nézéssel, e-mailezéssel tölti el. Ezt az időt azonban hasznosan is el lehetne tölteni, mégpedig a családtagokkal, barátokkal.

Hol van tehát a határ? Amikor már valaki nem képes arra, hogy kikapcsolja a telefonját, és ne ellenőrizze a e-mailjeit vagy nem képes meglenni a virtuális dolgok nélkül, ott már baj van. Akkor már érdemes segítséget kérni. Mert a háttérben akár súlyosabb pszichés betegség is állhat. Nincs azzal semmi baj, ha valaki az esti vacsora után netezik, mert azt sokféle dologra feltudja használni az ember. Sokféle információhoz, ismeretanyaghoz hozzáférhet. Ma már a netezés is hobbi.

De mit tegyünk ellene, ha férjek sokat neteznek? Beszéljünk vele, és hagyjuk, hogy elmondja, mi nyomasztja, amiért a gépezésbe menekül. He ez nem segít, akkor korlátozzuk a gépezést napi 1-2 órába és csak este a közös beszélgetések végeztével hagyjuk, hogy leüljön a gép elé. De azt egyáltalán ne engedjük meg, hogy a dolgok odáig fajuljanak a dolgok, hogy a pasik a laptopjaikkal bújjanak ágyba.