Szépségipar és az önbizalomhiány kapcsolata.

Az önbizalomhiányról és az önbizalom építéséről, fejlesztéséről már korábbi bejegyzéseimben írtam. Tudvalévő, hogy a legtöbb ember önbizalomhiánnyal küzd, amely abból fakad, hogy az emberek nem szeretik és nem fogadják el önmagukat olyannak amilyenek valójában. A nőknél az önbizalomhiány még jelentősebben van jelen, mint a férfiaknál. A nőknél nagyon fontos szempont az, hogy hogyan néznek ki, hogyan öltözködnek. hogyan néz ki bizonyos testrészük. Csúnyák, szépek, kövérek, soványak, kis mellűek, nagy mellűek, stb. A testi adottságok el nem fogadása pedig az önbizalomhiány első számú pillére.

A testi adottságok megváltoztatásához jött létre a plasztikai sebészet, amely kisebb-nagyobb korrekciós műtétekkel képes a nők alakjait megváltoztatni. Mell kisebbítés, nagyobbítás, zsírleszívás, ráncfelvarrás, stb. A nők bizonyos része él is ezen adta lehetőségekkel, főleg, ha a pénztárcája megengedi, hogy ilyen drága plasztikai műtéteket végeztessen el saját magán. A média szintén nagyban felelős azért, hogy a plasztikai műtéteket helyezi előtérbe, és arra buzdítsa nőket, férfiakat, hogy csakis  akkor lesznek elfogadhatóak, ha úgy nézek ki, mint bulvár újságokban szereplő topmodellek, celebek.

Egy valamiről azonban nem szól a fáma, Még pedig arról, hogy el lehet végeztetni, ilyen-olyan korrekciókat, de ettől csak ideig-óráig lesz jobb az emberek közérzete. Egy idő után újra úgy érzik magukat, mint a műtét előtt, mert valami hiányzik az életükből. Ez pedig nem más, mint az önbizalom megléte, mert a műtéttel végzett önbizalom javító állapottal csak pillanatnyi siker érhető el. Valódi önbizalmat csak az érhet el, aki tudatosan ugrik bele egy-egy megmérettetésbe, amitől nagyon fél. De ezt napról napra tudatosan megteszi. A plasztikai orvosok a megmondhatói, hogy  az őket felkereső pácienseik döntő része önbizalomhiánnyal küzd. Vannak orvosok, akik próbálják elmagyarázni a páciensüknek, hogy jobban tenné, ha pszichológushoz, segítőhöz fordulna az önbizalom
hiánya esetén.

A plasztikai sebészet és a kozmetikai ipar leginkább az önbizalomhiánnyal küzdő fiatal lányokat, nőket tud manipulálni, befolyásolni, akiknek nagyon fontos az, hogy úgy nézzenek ki, mit egy-egy csúcsformában lévő topmodell. A nők pedig mindre képesek azért, hogy úgy nézzenek ki, hogy mások azt elfogadják, és szerethetőek legyenek ezáltal. Pedig ha csak úgy szeretnek bárkit, akkor nagy baj van. A műköröm, műszempilla viselése is mind mind egy megfelelési kényszerből fakad, Nem azt mondom, hogy egy nő ne legyen csinos, ápolt, csak azt akarom tudatni, hogy legyen önmaga, és ne majmolja a sztárvilág előkelőit. A szépségipar igen sok pénzt fektet abba, hogy minél nagyobb tömegeket tudjon maga mögött.

Sokszor látni az utcákon járva-kelve, hogy csinosabbnál, csinosabb nők futkároznak, olyanok, mintha a divatlapból léptek volna ki. De ha jobban szemügyre vesszük őket, akkor azt láthatjuk, hogy tele vannak félelemmel, szorongással, önbizalomhiánnyal. befolyásolhatóak, Ha pedig megszólalnak, az kész csődtömeg szokott lenni,
Egy nő nem attól nő, hogy műszempillát, műkörmöt visel, vagy úgy néz, mint a Barbie-baba, hanem attól, hogy mind kívülről, mind belülről ragyogjon. A szépségipar pedig csak azt manipulálja, aki hagyja magát. Én soha nem hagytam magam e térni manipulálni. Mindig mértékkel használtam a kozmetikai termékeket, és az soha még az eszembe sem fordult meg, hogy bármelyik testrészemmel elégedetlen lennék, Ha önmagunkat nem fogadjuk el, akkor a kozmetikai- és plasztikai beavatkozások csak rövid időre adnak önbizalmat, Ez pedig vajmi kevés a boldog élethez.

Létezik-e egy életen át tartó barátság?

Sokszor olvashatunk különböző idézetekből, megosztásokból, hogy milyen jó is az, ha az embernek vannak barátai, akiben megbízhat, és bármilyen probléma eseten számíthat az ember a barátaira. Ritkán ugyan hallani olyan esetekről is, hogy vannak egy életen át tartó barátságok, úgy nők, mint férfiak között. Ezek a ritkaságszámba menő barátságok legtöbb gyerekkorban köttetnek meg, és leginkább az óvodáskorban. Úgy gondolom, hogy azaz ember, akinek ilyen barátság van a birtokában nagyon büszke lehet arra, hogy barátját, barátnőjét és életen át megtudja tartani. Egy ilyen barátság drága kincs.

De hogyan is állunk mi a barátságainkkal? Mindenki barát-e, akit mi annak gondolunk? Vajon meg lehet-e bízni olyan emberben, akiről mi úgy gondoljuk, hogy ő az igazi barát, barátnő? Kérdések halmazát lehetne feltenni ezzel a témával kapcsolatosan.
Sokan, sokszor úgy gondoljuk, hogyha valakivel/valakikkel van közös témánk, kedves az illető, eltudunk vele bármiről beszélgetni az már a barát kategóriába tartozik. Ez a hozzáállás azonban legtöbbször téves, mert egy idő után kiderül, hogy a barátnak, barátnőnek hit személy nem igazán azaz ember, akinek a szemünkbe mutatja magát. Jellemzően másoknak teljesen mást állít rólunk, mint amilyenek vagyunk is valójában. Biztos vagyok benne, hogy szinte nincs olyan nő, aki élete folyamén már ne csalódott volna a barátnőnek hit személyben.
Általában két dolog szokott kisülni a "barátnőiségből": hosszú baráti kapcsolatok megléte során előfordul, hogy a barátnő beleszeret a párunkba. (amennyiben házasok vagyunk). És a barátságnak rögtön vége. A másik eset. hogy bizonyos esetekben a barátnőnek hit személy "hátba döfi" a másikat, olyan módon, hogy olyat tesz, vagy állít róla, ami nem fedi a valóságot. Ez a fajta barátnői hozzáállás tipikus eset nálunk.

Az igazat megvallva nekem még nem volt az életemben olyan hogy egy barátság gyerekkoromtól mostanáig megmaradjon. Őszintén megmondom irigylem az ilyen emberei barátságokat, de ennek megléte minden embernél más és más.
Volta az életemben olyan barátnőm, akivel több, mint húsz évig voltunk barátnők, De az életünk más irányt vett, és csak ritkán-ritkán beszélünk egymással. Arról nem is beszélve, hogy nálam néhány éve más gondolkozási mód alakult ki, és ha az ember nincs összhangban a barátnőjével, akkor nincs közös téma sem, amiről lehet beszélgetni. Ettől függetlenül én most is tisztelem őt.

És minden nő életében eljön azaz időszak, amikor azt gondolja, hogy megtalálta számára az igazi barátnőt. Összhangban vannak. vannak közös témák, közös kedvtelések, netalántán hobbik. Lassacskán kialakul közöttük egy olyan barátnői viszony, amikor már a legbensőbb dolgaikat is megvitassák egymással, vagy talán hol egy, hol másik kér tanácsot egymástól. A vége a dolgoknak az lesz, egyszer már arra döbbenek rá, hogy nem is barátnők, hanem egymás pszichológusai, és előbb-utóbb hol egyik, hol a másik személy tölti be a lelki szemetesláda  szerepet. Ilyen esetekben már teher a barátság, de erről a tényről csak kevesen tudunk beszélni a barátnőknek.
És a barátságok egyik legdrasztikusabb befejezése az, amikor a barát/barátnő egy kiszámíthatatlan állapotban a másik hátába kést döf. Vagyis elárulja, lejáratja, beárulja vagy kiadja a bizalmasan megosztott témáinkat. Ilyen szituációk bekövetkeztekor szakad meg a a hátba döfött barátnál a bizalom megléte. Ha pedig egy ember elveszett a bizalom, akkor azt már visszaszerezni nem  lehet, vagy pontosabban ehet, csak nagyon kemény, és hosszadalmas munka árán. Ezt a munkát a másik fél soha nem vállalja fel, mert fájdalmas, és hosszú a kivitelezési ideje.

Amikor pedig egy ember elveszti a bizalmát a legjobb barátjával, barátnőjével, akkor újra nehéz megbíznia egy másik emberben. De én az ilyen szituációt úgy kezelem, hogy őszinte vagyok, és kimondom, amit gondolok. és ha a kimondott dolgaimat kiferdíti, továbbadja, akkor megtudom, hogy milyen ember is az illető. és innentől fogva tudom, hogy bízhatok-e benne, vagy nem.

Hogy létezik-e egy életen át tartó barátság? A válaszom: létezik, de ritka, mint a fehér holló. Amikor az óvodáskorban megkötött barátságok még felnőttkorban is működnek, akkor ott egy egészen más dolog áll fenn. Ők azon emberek, akiket úgy neveznek, hogy lélektársak. A lélektárs fogalma szerintem nem jelenti azt, hogy amennyiben ellenkező neműek, akkor a későbbi életük során egy párt is fognak alkotni. Bár ilyen eset előfordul, de ritka.
Akinek pedig az életében még van egy életen át tartó barátsága, az vigyázzon ró, mert egy kincset tartogat a kezében, ami manapság nagyon ritka.

Útkereséseink alternatívái

Ebben a zűrzavaros világban amelyben jelenleg élünk sokszor azt tapasztaljuk, hogy nem találjuk helyünket a világban, frusztráltak, idegesek vagyunk, és kapcsolataink is sokszor csorbát szenvednek, legyen szó párkapcsolati. szülő- gyerek vagy munkahelyi kapcsolatokról. Éppen ezért elkezdjük keresni az okokat, és alternatívákat választani ahhoz, más megvilágításban lássuk magunkat, életünket, és a világ dolgait. Sokan érdeklődéssel fordulnak különböző vallási csoportokhoz, spirituálishoz, asztrológiához. kineziológiához és más olyan területhez, amelyről azt gondolják, hogy az életük ettől meg fog változni.

De van számunkra egy rossz hírem. Teljesen mindegy, hogy melyik alternatívát választják az útkeresésükhöz, egy biztos, hogy a változást először is saját magunkban kell elkezdenünk. Csak mi tudjuk megváltoztatni az életünket és senki más, ezek az alternatívák és segítőik csak utat mutatnak számunkra, hogy hogyan, és merre induljunk el.
Nagyon nagy az érdeklődés a spiritualitás és a keleti életfilozófiák irányában. Én is az utóbbi életszemléletet helyezem előtérbe, mert emberibb megközelítést ad az élet dolgaira, mint a nyugati materiális gondolkodás. Csak a spirituális gondolkodásnak is vannak "téves" útmutatói. mint a bibliában álló tíz parancsolatnak. A tízparancsolatnak is vannak olyan elvárásai, amelyeket betartani nem lehet, hiszen emberek vagyunk, és nem istenek. Így van ez a spirituális terén is egy-két megítéléssel. Ebből elsősorban kettő szeretnék kiemelni: szeretett, ítélkezés.

Mit is tanít a spiritualitás a szeretetről? Szeress minden élőlény, és élettelent egyaránt, amely az Univerzumban körülvesz bennünket. Szeressük embertársainkat nem, szín, és hovatartozás feltétele nélkül, Szeressük az állatokat, növényeket, csillagokat stb. Viszont számomra van egy olyan ellentmondás abban, hogy szeressünk minden embert egyformán. Szerintem sz olyan elvárás, amelyet nem lehet betartani és megvalósítani. És miért is nem? Mert emberek vagyunk tele jóval és rosszal egyaránt. Sőt nem is szerethetek mindenkit, mert az abszurdum képtelenség. Nem szerethetünk egy gyilkost, egy népirtót, vagy még akár a szomszédunkat sem, aki folytan azon dolgozik, hogy hogyan ártsunk neki. De az nem jelenti azt, hogyha nem szeretem, akkor gyűlölöm is őt. Nem gyűlölöm. Csak hagyjon élni és akkor nincs semmi baj. Még egy anya sem tudja egyformán szeretni a gyerekeit, ha több gyereket nevel. Tehát a szeretet megítéléseben mindig is hallgassunk a szívünkre. Téves tanítás az, hogy mindenkit szeretni kell, mert a szeretetet nem lehet kierőszakolni. A szeretet minden ember lelkében jelen van, csak az a kérdés, hogy életünk folyamán hogyan fojtsuk ez az érzést el magunkban. Mert az manapság nem "divatos" viselkedés.

A szeretet, ahogyan írtam minden emberben benne lakozik. Nagyon jól megfigyelhető ez a kisgyerekek viselkedésében. Egy kisgyerek  minden olyan jelenségre oda tud figyelni, és azt is tudja, hogy hogyan kell viselkedni, anélkül, hogy esetleg az már a szülei mondták volna neki. A lelkiekben érzékeny gyerekek kifejezetten tudnak olyan dolgokra felfigyelni, mint hogy ne tépjünk le egy virágot a kertben vagy a réten. vagy ne tapossuk el az úton mászkáló csigát. 
Most egy történetet szeretnék elmesélni. Jó húsz évvel ezelőtt három kisgyerekkel sétáltam és eső után délutánon. A gyerekek három. kettő és olyan másfél évesek voltak. (nem a sajátjaim voltak). Az úton az eső után csigák mászkáltak. A kétéves körüli kislány összetaposta a csigákat. Mire a három éves kisfiú megszólította, hogy ne taposd össze, mert akkor meghalnak. A kisfiú gyengéd mozdulatival az útszélére terelte a csigákat. Ezzel én is így vagyok a mai napig. Én döbbentem néztem, hogy egy három éves gyerek ezt már hogy tudja, És most már tudom, hogy a lelkében már akkor ott volt a szeretet. Tehát rajtunk múlik, hogy ezt kimutassuk-e, vagy hogyan éljük meg.

A másik téves megnyilvánulás a spiritualitás terén az ítélkezés megítélése. " Ne ítélkezz!" Szokták mondani. Így van ne is ítélkezzünk, de vannak esetek, amikor igenis ítélkezünk, mert hát nem vagyunk megvilágosodottak, istenek. Emberek vagyunk. Érző lények, akik az életük folyamán bizony sok hibát is vétünk, mind saját, mind mások ellen. Ne mondj vélemény, mert ez az egó munkája, Ne ítélkezz, mert akkor magadról alkotsz véleményt. - szokták hangoztatni spiritualitás tudással bíró egyének. Ha az ember beleveti magát ebbe a témakörbe, akkor sok ilyen témájú könyvet elolvass. A vége az lesz, hogy egy zsákutcába találja magát, és nem tudja. hogy most mit is higgyen, és hogyan egyen.
Ezen könyvek csak irányt abban. hogy útkereséseink során milyen irányban induljunk és, és rajtunk múlik, hogy mit választunk. Hallgassunk mindig a szívünkre, ez a legjobb tanácsadó.
Tudni illik azt is, hogy a keleti és nyugati életszemlélet, gondolkodás között nagy különbség. Mi évszázadokon keresztül a nyugati materiális  gondolkodást követtük és követjük. ellenben a keletivel. Vagyis a nyugati gondolkodás mindent meg akar magyarázni még azt is, amit nem lehet megmagyarázni.

A dalai láma erre a következőket mondta: A nyugati ember mindig, mindent meg akar magyarázni. még keleten ez nem szokás. A magyarázat vagy megérkezik vagy nem. Ha nem, akkor belenyugszunk a történtekbe. És mennyivel könnyebb így élni.

Élettapasztalat

Amikor mi emberek ide leszületünk a földre, akkor ezt azért választjuk, hogy tanuljunk és tapasztaljunk minél többet az életdolgaiból, és ezen megtapasztalásainkat, legyen szó negatív vagy pozitív tapasztalatról, áttudjuk adni azon embereknek, akiknek szükségük van vagy lesz az élettapasztalatunkra.

De mi is azaz élettapasztalat? Mindazon tapasztalatok megszerzése, tudatosítása. amelyeket a saját életünkben megtapasztalunk, átélünk. Ezen megtapasztalásokat mindenki csak saját maga tudja megszerezni, nem olyan tudás, amelyet tankönyvből lehet megtanulni. De egyáltalán nem is életkor függő. Bár én korábban azt hittem, hogy minél idősebb egy-egy ember annál nagyobb élettapasztalattal bír. De rákellet jönnöm, hogy ez egyáltalán nem így igaz. Vannak olyan fiatalok, akik korukhoz képest jóval több élettapasztalattal, megfigyelésekkel rendelkeznek, és vannak olyan idős korú emberek is, hogy bár biológiai koruk azt támaszthatja alá, hogy ők már milyen nagy tapasztalattal rendelkeznek az élet dolgait illetően, ám a gyakorlatban ez sokszor nem így mutatkozik meg.

És hogy mitől van az, hogy az egyik ember fogékonyabb a tapasztalatok megszerzésére, még a másik pedig kevésbé? Szerintem ez függ a lelki érettség fokától, és attól, hogy ki, mennyire vevő arra, hogy az életében felmerülő, előbukkanó dolgaiból, problémáiból milyen tapasztalatokat tud leszűrni és tanulni belőle. Sajnos sokan vannak azzal úgy, hogy nem is veszik komolyan a fel-felmerülő problémákat. Hanem azt mondják, hogy " nem kell vele foglalkozni" és kész. Pedig ezen problémák megoldásából lehet tapasztalatot szerezni.

Valamikor szüleink, nagyszüleink borzasztó nagy élettapasztalattal rendelkeztek, és ezen tapasztalásaikat át is adták a gyerekeiknek, vagy azon embereknek, akiknek szükségük volt az ő élet meglátásaikra. Ma sajnos ilyet alig lehet látni, mert az emberek csak rohannak, és hajszolják a megélhetésükhöz szükséges pénzt. Mondhatom úgyis, hogy vakon élik az életüket, és ha bármi történik velük, akkor azt mondják. hogy ez, hogy lehetséges. Többször megtapasztaltam a saját életemben, hogy egy-egy beszélgetés során, ha bármi téma szóba került, akkor én mindig tudtam a témához egy-egy hasznos infóval, tapasztalattal hozzászólni. És megkérdezték: "Te ezt honnét tudod"? A válaszom pedig azt volt, hogy megéltem, megtapasztaltam vagy csak hallottam már róla.

Számomra azonban az a legszörnyűbb dolog, amikor olyan idős emberek, akik tőlem harminc-negyven évvel idősebbek nem rendelkeznek élettapasztalattal. Én ezen jelenséggel jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt találkoztam, amikor saját életemben megtapasztaltam, hogy attól, hogy valaki idős, még nem biztos, hogy lehet nagy élettapasztalata.
Ezen megtapasztalásomat nem régiben Osho egyik írásában is olvastam, ahol azt írta, hogy le lehet úgy élni életet nyolcvan-kilencven évet is, hogy bárki bármilyen élettapasztalattal bírna. Hát ez valóban így igaz. De ha a mostani életében nem szerezte meg azt a tapasztalatot, amiért leszületett, akkor majd a következő éveiben megtapasztalja, Azért élettapasztalattal élni sokkal jobb, mint anélkül. 

Test és lélek kapcsolata.

Hogy mi a lélek? Sokan, sokféle módon próbálták már megmagyarázni, Több kevesebb sikerrel. Van-e lélek, és hol található ez a testünkben? Létezik-e egyáltalán lélek vagy nem? Sok-sok megválaszolandó kérdés merült már fel az emberiség életében. Pontos válasz persze nincs. Én azt tartom, hogy minden emberben ott lakozik a lélek, csak más kérdés, hogy elnyomjuk-e érzéseinket, gondolatainkat. A magyar nyelv nagyon szép és sok rétű, amely a nyelvhasználatunkból is kiderül. Lelkiismeret, lelkiismeret furdalás, lelkivilág, lelki betegség és hasonló kifejezéseket használ.

Lelkiismeret. Mi is a lelkiismeret?  A lelkiismeret az a képességünk, amelynél fogva a saját cselekedetünk és egész erkölcsi mivoltunk felett erkölcsi ítéletet mondunk. Vagyis van egy erkölcsi értékünk, amihez mi magunkat mérjük, és ezek alapján ítéljük meg a környezetünket. A lélek minden egyes viselkedésünkre, másként reagál, csak tőlünk függ, hogy egyes eseményeket hogyan élünk meg. Vannak esetek, amikor egy-egy cselekvésnek nem is tulajdonítunk nagy ügyet, és így a lelkünk nem is csinál belőle különösebb ügyet.

Lelkiismeret furdalás, Lelkiismeret furdalása az embernek általában akkor keletkezik, amikor olyat tett, cselekedett, amely az ő erkölcsi értékével nincs összhangban. Minden rajtunk embereken múlik, hogy bizonyos történeteket, hogy élünk meg, Jónak vagy rossznak. Vannak olyan esetek, amikor ahogyan már írtam csak egy kéz legyintéssel elintézünk. Vannak olyan esetek is, amikor bizony napokig, hetekig, rágódunk egy-egy megtörtént dolgon, Akkor mondja azt a köznyelv. hogy nagy kő van a szívén. Minél nagyobb  ez a "kő" a lelken annál nagyobb a lelkiismeret furdalásunk. A lelkiismeret furdalásunk annál erősebb, minél érzékenyebbek vagyok lelkiekben. Vannak azonban olyan emberek is, akik bármilyen trauma megélése során azt mutatják kifelé, hogy ők milyen erősek, de belül szerintem nem úgy van. Ezek a "kő szívű" emberek. És mi van akkor, ha megbántottunk valaki, vagy sértő véleményt alkottunk róla, ítélkeztünk. Nos, ilyen esetekben én azt tanácsolom, hogy bármilyen nehezünkre is esik, kérjünk a másik féltől bocsánatot. Merjük kimondani azt, hogy "bocsánat".

És mi van olyan esetben, amikor a lelki fájdalmunkat elnyomjuk? Ha ez az állapot több éven keresztül fenn áll, akkor előbb-utóbb a lelkünk jelez a testünknek, hogy valami nincs rendben a lelkünkben, annak ellenére, hogy mi erről tudomást vennénk. Kezdetben csak kisebb betegségek formájában hozza tudtunkra, hogy valami nem jól működik az életünkben. Ha azonban akkor sem történik felismerés, és változtatás az életünkben, akkor legközelebb egyre nagyobb és keményebb betegségek formájában hozza tudtunkra, hogy komoly lelki válságban  vagyunk. Az emberek döntő többségére az a jellemző, hogy bizonyos változások csak akkor kezdődnek el ha a szervezetüket valamilyen, komoly betegség éri.

A test, lélek kapcsolata pedig nem választható szét. Amikor egy-egy betegség felüti a fejét a szervezetünkben, akkor leginkább a testi tüneteket kezelik. Pedig először is a lelki dolgokat kellene megvizsgálni, és ezeknek a feltárása után érdemes elkezdeni a testi tünetek kezelését. Persze, ha az érdemes. Tehát láthatjuk, hogy a lélek mennyire irányítja a testet. Egyik sem működik tökéletesen a másik nélkül.
Hogy létezik-e a lélek? Én azt mondom, hogy igen. Mert ha nem létezne, akkor miért van lelkiismeret furdalásunk. Miért betegszenek meg emberek különböző betegségekben. Bár az is igaz. hogy a lelkiismeretünket mi magunk is befolyásolhatjuk.Leginkább azzal, hogy már gyerekkorban megtaníttatják velünk, hogy az érzéseinket, fájdalmunkat hogyan fojtsuk el. De ez a módszer hosszú távon nem éri.
Törődjünk tehát a lelkünkkel is a testünkön kívül. Mert ha lelkünket elhanyagoljuk, akkor előbb-utóbb különböző testi betegségek formájában jelezni fog felénk.

Mindennapi fűggőségeink

Függő vagyok. Ez egy nagyon drasztikus, fájó mondat, és ennek a két szónak a kimondása bizony fájdalommal jár. Sokan ki sem merjük ejteni a szánkon ezt a mondatot. Nemcsak alkohol vagy drogfüggő lehet az ember. Persze a legtöbben erre gondolnak, amikor a függőség kerül szóba. A mindennapokban vannak olyan cselekvéseink, tevékenységeink, amelyek megszokottá válnak, beépülnek a mindennapjainkban, és nem is gondolunk rá, hogy függőséget vált ki egy idő után nálunk. Most ebből mutatok be egy párat, természetesen az én szemszögemből nézve.

Tv és internet függőség: Az emberek döntő része a szabadidejének nagy részét tv vagy a számítógép előtt tölti el. A tv-nézés függősége leginkább a nőkre jellemzőbb. Főleg a sorozatok, szappanoperák folyamatos nyomon követése, ami érdekli őket. A tv-társaságok pedig az ilyen romantikusnak tűnő szappanoperák vetítésével nem szűkölködnek. Egy-egy sorozat fél évig eltart, és őszi-téli időtöltést jelent a sorozat kedvelők számára. A nők pedig nagyon is hajlamosak arra, hogy olyan idillt képzeljenek el a saját életünkben, amelyet a sorozatban látnak. A valóság pedig teljesen más képet mutat.
De miért is szeretik a nők ezen szappanoperákat? A tapasztalataim azt mutatják, hogy azért, mert arra a röpke félórára is elfelejtkeznek a saját problémájukról, amely körülveszi őket naponta. Romantikára, érzelemre, intimitásra vágynak, amelyet a saját életükben nem kapnak meg. Egy idő után már a soroztok nézése is függéséghez vezethet. Ha már csak egy epizódot is hagynak bármi okból kifolyólag már komoly probléma forrása náluk.
A férfiakat inkább a net világa vonzza. Órákig képesek ülni a gép előtt, és különböző oldalakon szörfözni. Ez a hozzáállás számomra azt mutatja. hogy ez egy menekülés a valós, meglévő helyzete elől. Nem akar a problémáival szembesülni, főleg nem megoldani azokat. Egyszer azonban azon kapják a fejüket, hogy naponta hat-nyolc órát is a gép előtt töltenek úgy, hogy se nem esznek, se nem isznak, vagy ezen tevékenységüket a gép előtt végzik el. A napi hat-nyolc órás gépezés már a függőség jele, ( hacsak az illető munkája nem kívánja meg azt, hogy ennyit vagy ennél több időt töltsön el a gép előtt).

Dohányzás és- alkoholfüggőség:A dohányzó embert már a társadalmi közeg nem is tartja függőnek, mert ez már egy megszokott életvitellé vált. Már sokan azon sem döbbenünk meg, ha kamaszkorú gyerekeket látunk dohányozni, Miért is szoknak rá emberek a dohányzásra? Ezt látták a családban. Feszültség levezető, hiány pótló. talán valamire emlékezteti őket a dohányzás rituáléja. Nem tudom a pontos okát, mert én nem dohányzom. bár fiatal éveimben én is elszívtam egy-egy szálát próbaképpen, de rájöttem, hogy nekem ez ártalmas.
Talán Osho egyik írásában olvastam, hogy az emberek azért szoknak rá a dohányzásra, mert a dohányzással járó cselekvések emlékeztetik őt arra az időszakra, amikor az anyaméhben volt, A születés után ezt az állapotot felváltja a cumizás. Felnőttkorban a dohányzás biztosítja számunkra ezt az érzést. Vagyis a melegség és- biztonságérzést, és a néhány percig tartó nyugalmi érzést, amikor kiengedik magukból a feszültséget.
Az alkoholfüggőség egy más téma. Popper Péter azt írta, hogy egy férfi azért válik alkoholfüggővé, ha nem lesz azon területeken sikeres, amelyet meg akar valósítani. Ő öt területre osztotta ezt. "Mitől sikeres a férfi és mitől a nő" című írásomban tettem erről említést. Ha tehát a férfi azt mondja magának, hogy sem ezen, sem azon a területen nem tudok semmit sem megvalósítani, nem érek egy kalap szart sem, akkor fordul az üveghez, és lassacskán kialakul a függőség.
A másik ok szerintem az unalom. Szabadidejében nem tud mit kezdeni saját magával. Család és- párkapcsolati dolgai nincsenek rendben. Nem érzi jól magát otthon, és éppen ezért eljár a barátokkal sörözni, borozni, és egyszer csak elindul a lejtőn, amit ha nem figyel igen nehéz megállítani.

Munkafüggőség. Ez szintén leginkább a férfiakra jellemző. Menekülés az otthoni problémák elől. Bizonyítási, megfelelési kényszer, A munkahelyen jó vagyok, de otthon el vagyok nyomva.- ez jár az agyukban. És miért vannak elnyomva? Mert a nők nagy része nem hagyja, hogy a férjeik FÉRFIKÉNT éljenek, inkább papucsot csinálnak belőlük, Leginkább a pasik már nem papucsok, hanem csak bojt a papucson. Innentől kezdve egyenes út vezet a munka- és alkoholfüggőséghez. Általában ez a kettő eset együtt jár.

Most a leírtakban csak néhány mindennapossá vált függőségekről írtam, amelyek jelen vannak a napjainkban. Mindezt csak egy átlag ember tapasztalataiból írtam le. De érdemes leszögezni, hogy először is nézzünk magukban, hogy mi az, ami nem működik az életünkben, mielőtt bármilyen olyan tevékenységet választanánk, amelyek előbb vagy utóbb függőséghez vezethetnek.

Mosolygva vagy összehúzott szájjal távozunk-e el

Sokat töprengtem, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést vagy ne. És, hogy mi volt a töprengésem oka? Azaz volt, hogy sajnos a halál és szexualitás témája a mai napig hazánkban tabu témának számít. Nem szeretünk sem egyikről, sem másikról beszélni, inkább a fejünket a homokba dugjuk és struccpolitikát folytatunk. Pedig a a halál úgyis eljön, ha nem beszélünk róla. De a halál és élet között van egy lehetőség mindenki számár, hogy ki, és hogyan alakítsa a földi életét. És mivel megtapasztaltam ezzel kapcsolatosan is tényeket, így úgy döntöttem, hogy megírom ezzel kapcsolatos meglátásaimat.

Az első élményem a halállal kapcsolatosan az volt, amikor az anyai nagymamám meghalt, és én találtam rá. Azon időben a harmincas éveim első felében jártam. Az élmény számomra nem volt ijesztő, sőt mondhatom azt, hogy valamilyen megnyugvás, nyugalom árasztotta el a testemet. Abban a pillanatban rögtön tudtam, hogy mi teendőm. Sajnos ezt már a szüleimről nem mondhatom el.  Főleg nem az anyámról, akit nagyon váratlanul ért ez az esemény. Visszaemlékezve a történtekre, azt írom le, amit akkor láttam és tapasztaltam. A nagymamám feküdt az ágyában, tehát feltehetőleg álmában érte a halál. Az arca ki volt simulva, és mintha tíz-tizenöt évet fiatalodott volna. A szája olyan volt, mintha mosolygott volna felénk. De abban az időben én ezeknek a tényeknek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam.

Majd tizenöt évvel ezelőtt újra átéltem a halál bekövetkeztét az anyám esetében. Rövid időn belül ment el, és jó tíz napig eszméletlen állapotban volt. Mint ahogyan fentebb említettem nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy meghalva, ki, milyen arcát vetíti ki az itt maradottakra.
És számomra az anyám halálával kapcsolatosan újabb tapasztalat jött. Ugyanis, amikor én őt megnéztem a ravatalon, akkor olyan volt, mintha nem az anyám arcát láttam volna viszont, hanem egy mérges, bosszús, mindenkire haragszom arckifejezést, és görcsösen összehúzott szájat láttam. Abban helyzetben, és pillanatban sem gondoltam arra, hogy ezen arc- és szájkifejezések miről árulkodnak.

Majd telt-múlt az idő, és én egyre jobban elkezdtem érdeklődni a pszichológia, és spiritualitás irányában. Csernus Imre könyveivel kezdtem a saját képzésemet, amiből csupa megerősítéseket kaptam tőle. Egy alkalommal olvastam tőle a "Bevállalom" című könyvét, amelyben beszámol róla, hogy amikor ő a Lipóton dolgozott, akkor került közel az elmúlás tényéhez, és sokáig ő sem tudta ezt megfelelően kezelni, mert az egyetemen erre senkit sem készítenek fel. Leírta a tapasztalatait, hogy minden halott ember más és más szájízzel távozik az életből. Vannak, akik mosolygósan, annak ellenére is sokat szenvedtek. És vannak olyanok is, akik görcsösen, erőszakosan összehúzott szájjal mennek el. Ő ezt azzal magyarázza, hogy ez azért van így, mert azt tükrözi, hogy ki, hogyan élte az életét, és megvalósította-e önmagát az életben. Azt csinálta- e, amit szeretet, és azzal élt-e, akivel ő szeretet volna.

Olvasás közben elgondolkodtam az általa megfigyelt és leírt tényekről. Jöttek e felismerések a hozzátartozóimról. Elkezdtem visszapergetni a gondolataimat, hogy hogyan is élt a nagymamám, és az anyám. Arra vonatkozóan, hogy a nagymamám elégedett volt-e az életével.- nem tudom biztosra.Valószínű igen, mert akkor nem mosolygott volna. Az anyám esetében már volt az eset. Ugyanis én tudom, hogy ő nem valósította meg önmagát. Soha nem azt csinálta az életében, amit szeretet volna. Jó képessége, tudása volt minden téren, és ő ezt veszni hagyta. Hogy miért? - elsősorban szülői hozzáállás, aztán mint  a legtöbb ember életében nála is jelen volt a gyávaság, megalkuvás, önbizalomhiány, kifogások gyártása, félelem megléte stb.
Ő nekem elmondta, hogy mi szeretet volna lenni. Ezt már felnőttként mondta el nekem. Arra az én válaszom az volt, hogy miért nem valósította meg az álmát felnőtt fejjel. (pedig, akkor még nem érdeklődtem a pszichológia iránt.) És erre jöttek neki a kifogások gyártása: "kicsi voltál, és hogy hagytalak volna itt tégedet." Erre is megvolt a válaszom számára: "Volt neked férjed is, és anyád is". És jött a mély hallgatás, és később a válasza. "Igazad van".

Így elmondhatom, hogy Csernus Imrének jók a tapasztalatai, megfigyelései, mert az általa leírtakat én is megtapasztaltam a hozzátartozóim lévén. És amikor ez a tény tudatosult az agyamban, akkor azt mondtam magamnak, hogy minden egyes napomat úgy éljek meg, hogy annak minden percét élvezzem és használjam ki. Éljek a szívem szerint, mert az mindig tudja a helyes irányt. És amikor eljön a halál órája nem mindegy, hogy ki, milyen szájízzel távozik innen.