Gyászmunka folyamatai

Már régebben írtam a halál elfogadásáról, illetve a gyász feldolgozásáról. Amikor azon bejegyzéseimet írtam, akkor már volt némi tapasztalatom ezen folyamatok átélésében. Ugyanis több, mint tizenöt éve veszítettem el az anyámat. Két hete pedig az apám távozott el.

A gyászolási folyamatok átéléséről nem tudományos tényeket akarok közölni, csupán annyi megtapasztalást, mint amit egy tapasztaló ember az életében megél. Minden gyászfolyamat más és más, mindenkinél másképpen zajlik le, és ez függ attól is, hogy ki, milyen kapcsolatban volt az elveszett hozzátartozójával, hogy áll a a halál kérdésének elfogadásával, és milyen szinten éli meg a lelki és spirituális életét. A legfájóbb egy-egy olyan családtagunk elvesztése, akihez közel álltunk lelkiekben.Legyen szó társ, szülő vagy gyerek elvesztéséről. Mind mind nagyon erős fájdalommal jár.

Visszagondolva a tizenöt évvel ezelőtt történt eseményekre, teljesen másképpen élem meg most a bennem zajló gyászfolyamatokat, mint anno az anyám elvesztése során. Tény, hogy a legtöbb gyerek leginkább az anyához ragaszkodik, mert ugye a nő ad életet a gyereknek. Az apához fűződő kapcsolatok teljesen mások, de azt is gyereke válogatja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az apa elvesztése nem jár fájdalommal,- dehogy nem, csak talán másképpen éli meg az ember. Tudom, hogy amikor az anyám elhunyt, akkor milyen lelki gyötrelmek mentek végbe a lelkembe, Egy jó ideig nem tudtam enni, aludni, és belső nyugtalanság vett erőt rajta, bár én az ő esetében is mindent megtettem, ami tőlem telhető volt, de az emberben csak előjön a bűntudat, és az okok keresése. Ma már tudom, hogy mindez az egó játéka csupán, hogy bennünk bűntudatot gerjesszen.

Azt a január 30-i, csütörtök hajnalt még élen nem tudom elfelejteni. Hajnal fél hatkor szólalt meg a telefon, és mély álmomból ébredtem. Kinyomoztam, hogy kié a telefonszám, és felhívtam. A Kórház volt, De már akkor tudtam, hogy baj van. Nem akarták megmondani, de én rákérdeztem. - és igen, sajnos meghalt az apám. Ledermedtem, és kellett fél óra mire "feltudtam" fogni az egész eseményt. Nem volt gondolkodási idő, lépnem kellett, és persze egyedül. És akkor történt valami, mintha fogták volna a kezemet, hogy mit hogyan tegyek. Már fél 11-kor Egerben voltam, és 13 órakor itthon. Közben minden el volt intézve. Ez alatt az idő alatt úgy érzetem magamat, mintha egy filmet néznék végig. Hitetetlennek tűnt az egész. Sőt még ma is az.
Másnap elpakoltam a ruháit. És még akkor sem akartam elhinni, hogy mindez ez igaz és többé nem tér vissza.

A temetésig eltelt idő a legborzasztóbb, de vannak barátok, akik mellém álltak ebben az időszakban. Majd eljött a temetés napja. Kiszállítottak az apu holttestét, Természetesen megnéztem, de nem féltem. Sírni nem tudtam. csak annyit mondtam hangosan, hogy "Apu, apu, apu". Majd a délutáni temetés volt a legrosszabb, de már szinte másképpen életem meg, mint az anyám esetében. Sajnos akkor sem tudtam sírni, de  a lelkem fájt, és üres volt.
Majd ezek után a reggelek voltak szokatlanok, A megszokás hiányzott az életemből. És az a gondolat, hogy többé nem tér haza. Napokig csak tengtem-lengtem a lakásba. És ehhez tegyük ég hozzá, hogy jöttek a "segíteni" akaró emberek az ötleteikkel. "Add el házat! Menj férjhez! Ne maradj magadba!"Mondanom sem kell, hogy nem hogy segítettek volna egy.két jó szóval ezen személyek, inkább bele gázoltak a lelkivilágomba.

Eltelt másfél hét, Most úgy érzem, hogy a nehezén túl vagyok. És azt érzem, hogy lassan végére érek a gyászfolyamatomnak. Az nem jelenti azt,hogy nem fáj az apám elvesztése, csak már nem tölti ki a minden napjaimat az elvesztésének a fájdalma. Már más gondolatok foglalkoztatják az agyamat. Talán a gyászolási folyamatom megértését, átélését segítette az is, hogy az elmúlt négy-öt évben sokat fejlődtem, mint lelkiekben, mint spirituális szinten is. És azóta tudom, hogy csak a test hal meg, de a lélek halhatatlan. És bármennyire is fáj a hozzátartozónk elvesztése az élet megy tovább. De mindenkinél más és más a gyászolási folyamat, De sürgetni ezt az állapotot nem lehet. A gyász feldolgozása a lélek természetes reakciója.

Az elmúlás jelei - avagy egy hozzátartozó ,megfigyelései

Mát egy hete, hogy elvesztettem az apám. Számomra nem egy könnyű élethelyzet ez, hogy tudom, hogy már nem lehet itt velem. Főleg a reggelek a rosszabbak, mert hiányzik a sok éle alatt megszokott rutinfeladat. A reggelei kávézások, újság olvasások, és néhány rövid léptékű beszélgetések.

Még egy hónappal ezelőtt sem gondoltam volna, hogy ő eltávozik az élők sorából. Betegsége hirtelen jött nem csak az én számomra, hanem még neki, Ő soha nem mondta, hogy beteg vagy fáj valamije. Attól, hogy mozgásában korlátozva volt, egészségileg jól volt, és az étvágyára sem lehet panasz. Amikor a lábai elkezdek duzzadni, majd kezdődtek az esti fulladásai lefekvéskor még akkor sem gondoltam, hogy az állapota rohamosan romlani kezd. Bár ő nagyon tiltakozott, mind az orvos felkeresése, mind a kórházba kerülés végett. Közel két hétig itthon történt az ápolása, Gyógyszerek szedése mellett. Az én apámnak a sokféle gyógyszerszedés ismeretlen fogalom volt. Csak a vérnyomására szedett gyógyszert, bár én annak is ellene voltam. Most pedig rögtön hat-hét féle gyógyszert kellett szednie.

Mindig is tudtam, hogy a gyógyszerek mérgek, többet ártanak, mint használnak. Sajnos tizenöt éve megtapasztaltam azt, hogy hogyan lehet meghalni a gyógyszerek mellékhatásainak a következtében. Az anyám ennek lett az áldozata. Több éven keresztül napi negyven szem gyógyszert szedett. Most pedig az apán esetében is ugyanezt tapasztaltam meg. Amikor a gyógyszert lekezdet szedni,  pár nap múlva nem hogy javulást láttam volna, hanem éppen rosszabb állapot romlást tapasztaltam nála.
Állandó alvás, pszichés zavarok, hallucinációk és sok-sok mellékhatás jelentkezett nála.

Szinte azt láttam, hogy az apán napról napra kezdett leépülni. Mint hangulatilag, mint fizikálisan. Már nem tudott felülni egyedül az ágyában. a segítségemre volt szüksége. A felültetése, mosdóba való kísérése, öltöztetése,tisztán tartása mind a nyakamba szakadt. Arról nem is beszélve, hogy nyolcvan-kilencven kilós ember volt 83 évesen is. Közel tíz napig, napi 2-3 órából állt az alvásom.
A gyógyszeres kezelés után egy héttel már olyan állapotba került, hogy a mosdóból kijövet kétszer is összecsuklott, és mind ez két egymást követő napon történt. Az állapota csak tovább romlott annak ellenére, hogy ő nem érezte magát betegnek. Végül kórházba került.

Kórházba kerülése előtt már olyan hallucinációi voltak, hogy régen eltávozott embereket emlegetett, és látta is őket. Egy alkalommal arra figyeltem fel, hogy ezt mondja: "Rozál néni ne, ne!!" és még a kezével  hajtotta is őt. Ezt hallván már nagyon rossz érzésem támadt, és az igazat megvallva már kezdtem félni is. Másnapra szinte rohamosan romlott az állapota. Már nem reggelizett, nem ebédelt, éberen aludt, és újra hallucinációi voltak. És akkor következett a kórház. Nem akart menni rimánkodott, hogy "Doktor úr ne, ne!" Azt hittem a szívem szakad meg. Azt mondtam neki: "Apu a szívem szakad meg, hogy a kórházba kell menned, de legalább ott tudnak rajtad segíteni". A mentő megérkezéséig sok mindent megbeszéltünk. Amikor azonban a mentő megérkezett többé nem kommunikált.

Másnap meglátogattam a kórházba. Aludt. Nem tudtam beszélgetni vele.Megsimogattam az arcát, homlokát, kezét. és reagált. Bíztam a gyógyulásában, annak ellenére, hogy nem sok jóval vigasztaltak.
Másik héten keddi napon újra meglátogattam. Úgy tűnt, hogy kicsit jobban van. Szintén megsimogattam, És mondtam neki:" Hogy én vagyok a lányod. Megismersz-e?" - Kinyitotta a szemét, bólintott egyet és aludt tovább. Még mindig bizakodtam. De az látnivaló volt, hogy a gyógyszeres kezelés csak rontott az állapotán. Enni nem evett, de én sem etethettem. Majd szerda este romlott az állapota. - az orvos szerint.
Csütörtök hajnalban pedig végleg eltávozott a földi életből egy másik szebb, jobb világba. Amikor hajnalban hívtak és közölték a hírt vele, azt az állapotot még a halásos ellenségemnek sem kívánom.

Egyszerűen nem tudom, hogy mit is mondjak. Talán az élet így akarta velem tudatni, hogy mindannyian kerülünk ilyen helyzetbe. Meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés az, amikor már valaki teljesítette földi pályafutását és az elfáradt test elköltözik egy másik világban. Vagy mondjam azt, hogy szerencsés vagyok, hogy ezt is megtapasztaltam az elmúlás jeleit. Egy biztos, hogy mindannyiunk életében bekövetkezik ez az állapot előbb vagy utóbb.

A lélek halhatatlan

Már évekkel ezelőtt írtam egy olyan bejegyzést, amely a halál elfogadásának a tényéről szólt. Amikor azt a cikket írtam, akkor már sajnos rendelkeztem egy ezzel kapcsolatos megtapasztalással. Ugyanis több mint tizenöt éve veszítettem el az anyámat. Most pár nappal ezelőtt pedig az apám távozott el az örök világba.

Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy már több hozzátartozóm elvesztését megéltem, a halál eljövetelére sohasem lehet teljes mértékben felkészülni. Két héttel ezelőtt, amikor még az apám elkezdett betegeskedni én sem gondoltam arra, hogy eltávozik rövid időn belül az élők sorából. Bár idős ember volt, de ez mit sem számít. Hány, és hány idős ember él meg nagyobb kort, mint az én apám. Erős két hét áll mögöttem, Tele vívódással, idegességgel, feszültséggel, álmatlan éjszakákkal. Egy éjszaka jó ha két-három órát tudtam aludni. A túl gyakori kialvatlanság pedig idegesség, feszültséghez, türelmetlenséghez vezet.

Én mindent, de mindent megtettem, hogy az apámnak a legjobb gondozást megadjam, Több, mint tizenöt évig gondoskodtam róla, szinte azóta, amióta a felesége, azaz én anyám meghalt. Tizenhárom év óta a lakásból nem tudott kimozdulni, mert két csípőprotézis műtéten esett át. Karácsony környékén pedig jöttek a problémák: dagadt láb, és esténkénti fulladások. Orvostól, kórháztól nagyon félt. Végül mégis látta orvos, aki több féle gyógyszert írt neki. Ezek nem segítették a gyógyulását, ellenkezőleg, inkább rosszabbá vált az állapota. Végül jó hete kórházba került, ahol csak aludt, és a kommunikáció is megszűnt köztünk.

Nagyon fáj a távozása, De van egy olyan emlékem, amiben mindig is kapaszkodni tudok. Amikor elkészítettem őt a kórházi útjára, és vártuk a mentőt volt egy beszélgetésünk. Amely így zajlott le: " Apu én téged nagy szeretlek, annak ellenére is, hogy voltak olyan pillanatok, amikor nem úgy szóltam, ahogyan kellett volna, csúnyát mondtam, veszekedtem, vagy akár káromkodtam is. De én is emberből vagyok és már nagy kivagyok bukva, sok, ami sok."  Erre ez volt a válasza: "Nem is akármilyen ember vagy."
Amikor ezen mondatokat kimondtam éreztem, hogy megkönnyebbültem és ha szükséges lesz eltávoznia, akkor én megmertem neki mondani azt, hogy szeretem. Amikor már valaki meghal, akkor már késő ezeket kimondani.

Megérkezett a mentő autó, de akkor még nem tudtam, hogy többé nem lássa meg az otthonát. Öt napig bírta a szíve. Kedden voltam nála utoljára, akkor ébren aludt, megsimogattam homlokát, arcát, kezét. Kicsit felnyitotta a szemét. Azt mondtam neki: "Apu én vagyok itt a lányod. Megismersz?"  Kinyitotta a szemét, és bólintott egyet és aludt tovább. Szerdán hajnalban jött a telefon, hogy hajnalban meghalt. Nem tudtam, hogy mi történt velem. Képtelen voltam felfogni. Olyan volt, mintha egy film pergett volna le a szemem előtt. Sőt még mindig olyan  érzés.

Eltelt két nap az eset óta, és szívem is kezdi megérteni, hogy ő elment. Az agyam inkább megértette, de időnként elméleteket gyárt. Ez nekem nagyon rossz érzés, de próbálok rajta túllépni.
A test elporlik, semmivé válik, A lélek marad, az sosem változik, A lélek mindig körülöttünk van. Tudom és érzem, hogy most is itt vannak mindketten velem, és mindig irányítani fognak engem, amikor nehéz döntések meghozatalára kerül sor.

A lélek halhatatlan, Csak a test hal meg. Ezt most egyre jobban megtapasztalom a saját életemben.

Családi viszálykodások az ünnepek alatt.

Most, hogy már túl vagyunk a karácsonyi és új évi ünnepeken, visszatértek a dolgok a normális kerékvágásba. Sokak számára a karácsony és a két ünnep közötti otthon lét maga a pokol. Hogy miért is írom le mindezt? Ezen téma megírása azért adta az ötletet, mert sokan leírták a közösségi portálokon, hogy kinek, mit jelentet az ünnep, és hogyan teltek ez ezek az otthon töltött napok. Sok embernek úgymond elege volt a több napos "össze zárással"..

Az össze zárás azt jelenti, hogy ott volt a karácsony, és nem lehetett elmenekülni sehová sem. Nincs munka, amely az embert kizökkentené a ebből a bezártságból. A családdal "kell" lenni, és beszélgetni. Arról nem is beszélve, hogy így év vége felé minden emberben összegyűlik az egész évi stressz, a karácsonyi előkészületek hangulata pedig csak olaj a tűzre. Olvastam arról, hogy megkérdeztek óvodáskorú gyerekeket, hogy náluk hogyan zajlik az ünnepi előkészület, és milyen a karácsonyi hangulat. Az igazt megvallva nem lepődtem meg a leírtakon, mert nagy részt a nagy magyar igazságot tárta elém. Szokásos felállás: az anya, feleség nyakig van a munkában, sütés. főzés, takarítás.  A férjek pedig mindezt észre sem veszik, hanem elvannak az újságjukkal, vagy ülnek a tv előtt. A gyerekek pedig a Minimax rajzfilm csatornát nézik. Az anyák idegesek, feszültek, morognak, veszekednek a férjükkel, hogy mindent nekik kell elvégezni, és a párjuknak esze ágában sem jut segíteni nekik. A gyerekek pedig nem hazudnak, mert ők még őszinték, és nem tanulták el a felnőttek hazugságait. A legtöbb gyerek azt hozta elő, hogy akkor van a legtöbb viszálykodás, amikor eljön a karácsonyfa beállításának az ideje. Amikor nem tökéletesen áll a fa, beborul és eltörnek a díszek. Be kell faragni a fát a talpba.

Visszagondolva a gyerekek által leírt tényekre, nekem is eszembe jutottak a gyerekkori karácsonyok. Nálunk is hasonlóan zajlottak az események, mit ahogyan azt a gyerekek elmesélték. Az anyám vitte a dolgok döntő részét a szokásos előkészületeknek. Az apán feladata a fa befaragása volt. Ez a munka soha sem ment tökéletesen, Szintén jöttek a viszálykodások, veszekedések, hogy így nem jó, úgy nem jó a karácsonyfa, görbe a fa nem egyenes. Felborul, bár ilyen eset is előfordult. Valószínűleg azért is nem kedvelem igazán a karácsonyt, mert a mai napig bennem él ez az élmény, ami a karácsonyfa állítást illeti, De valahol vagyon arra is, hogy fa legyen a szobában. A mai napig tartok tőle, hogy eldől a fa.

Most pedig jön azaz állapot, amikor karácsony és új év között együtt van a család. Akkor jönnek elő az igazi veszekedések, Összezárva egymással, csak megszokásból együtt élni. Előjönnek a régi sérelmek, problémák, amelyek okot adnak a veszekedésekre.
Jó pár évvel ezelőtt, amikor még dolgoztam a két ünnep között, ezt a valóságban is megtapasztaltam. Munkából hazafelé menet, amíg az autóbuszhoz értem legalább három házból hallottam irgalmatlan veszekedéseket. Mindezt fél óra alatt tapasztaltam meg. A stresszen kívül még az is hozzájárul ezen esetekhez, hogy ilyenkor több alkoholt fogyasztanak az emberek, ez pedig felkorbácsolja az idegeket. A legtöbb családi viszály megfigyeléseim szerint karácsonykor és azt követő időszakokban fordul elő.

Már jó két évtizede is hallottam  ismerőseimtől, hogy hála istennek, hogy vége lett az ünnepeknek, és jöttek a dolgos hétköznapok. A házaspárok egymás agyára mentek az együtt töltött idő alatt. Valamikor én sem szerettem a túl sok ünnep napokat, mert túl unalmassá váltak. De arra rájöttem, hogy mindez rajtunk múlik, hogy hogyan éljük ezt meg. Ha megtaláljuk magunkban a belső békét, akkor ezen napokat is kellemessé tudjuk tenni. De mindez csak tudatosság érhető e.

Szépségipar és az önbizalomhiány kapcsolata.

Az önbizalomhiányról és az önbizalom építéséről, fejlesztéséről már korábbi bejegyzéseimben írtam. Tudvalévő, hogy a legtöbb ember önbizalomhiánnyal küzd, amely abból fakad, hogy az emberek nem szeretik és nem fogadják el önmagukat olyannak amilyenek valójában. A nőknél az önbizalomhiány még jelentősebben van jelen, mint a férfiaknál. A nőknél nagyon fontos szempont az, hogy hogyan néznek ki, hogyan öltözködnek. hogyan néz ki bizonyos testrészük. Csúnyák, szépek, kövérek, soványak, kis mellűek, nagy mellűek, stb. A testi adottságok el nem fogadása pedig az önbizalomhiány első számú pillére.

A testi adottságok megváltoztatásához jött létre a plasztikai sebészet, amely kisebb-nagyobb korrekciós műtétekkel képes a nők alakjait megváltoztatni. Mell kisebbítés, nagyobbítás, zsírleszívás, ráncfelvarrás, stb. A nők bizonyos része él is ezen adta lehetőségekkel, főleg, ha a pénztárcája megengedi, hogy ilyen drága plasztikai műtéteket végeztessen el saját magán. A média szintén nagyban felelős azért, hogy a plasztikai műtéteket helyezi előtérbe, és arra buzdítsa nőket, férfiakat, hogy csakis  akkor lesznek elfogadhatóak, ha úgy nézek ki, mint bulvár újságokban szereplő topmodellek, celebek.

Egy valamiről azonban nem szól a fáma, Még pedig arról, hogy el lehet végeztetni, ilyen-olyan korrekciókat, de ettől csak ideig-óráig lesz jobb az emberek közérzete. Egy idő után újra úgy érzik magukat, mint a műtét előtt, mert valami hiányzik az életükből. Ez pedig nem más, mint az önbizalom megléte, mert a műtéttel végzett önbizalom javító állapottal csak pillanatnyi siker érhető el. Valódi önbizalmat csak az érhet el, aki tudatosan ugrik bele egy-egy megmérettetésbe, amitől nagyon fél. De ezt napról napra tudatosan megteszi. A plasztikai orvosok a megmondhatói, hogy  az őket felkereső pácienseik döntő része önbizalomhiánnyal küzd. Vannak orvosok, akik próbálják elmagyarázni a páciensüknek, hogy jobban tenné, ha pszichológushoz, segítőhöz fordulna az önbizalom
hiánya esetén.

A plasztikai sebészet és a kozmetikai ipar leginkább az önbizalomhiánnyal küzdő fiatal lányokat, nőket tud manipulálni, befolyásolni, akiknek nagyon fontos az, hogy úgy nézzenek ki, mit egy-egy csúcsformában lévő topmodell. A nők pedig mindre képesek azért, hogy úgy nézzenek ki, hogy mások azt elfogadják, és szerethetőek legyenek ezáltal. Pedig ha csak úgy szeretnek bárkit, akkor nagy baj van. A műköröm, műszempilla viselése is mind mind egy megfelelési kényszerből fakad, Nem azt mondom, hogy egy nő ne legyen csinos, ápolt, csak azt akarom tudatni, hogy legyen önmaga, és ne majmolja a sztárvilág előkelőit. A szépségipar igen sok pénzt fektet abba, hogy minél nagyobb tömegeket tudjon maga mögött.

Sokszor látni az utcákon járva-kelve, hogy csinosabbnál, csinosabb nők futkároznak, olyanok, mintha a divatlapból léptek volna ki. De ha jobban szemügyre vesszük őket, akkor azt láthatjuk, hogy tele vannak félelemmel, szorongással, önbizalomhiánnyal. befolyásolhatóak, Ha pedig megszólalnak, az kész csődtömeg szokott lenni,
Egy nő nem attól nő, hogy műszempillát, műkörmöt visel, vagy úgy néz, mint a Barbie-baba, hanem attól, hogy mind kívülről, mind belülről ragyogjon. A szépségipar pedig csak azt manipulálja, aki hagyja magát. Én soha nem hagytam magam e térni manipulálni. Mindig mértékkel használtam a kozmetikai termékeket, és az soha még az eszembe sem fordult meg, hogy bármelyik testrészemmel elégedetlen lennék, Ha önmagunkat nem fogadjuk el, akkor a kozmetikai- és plasztikai beavatkozások csak rövid időre adnak önbizalmat, Ez pedig vajmi kevés a boldog élethez.

Létezik-e egy életen át tartó barátság?

Sokszor olvashatunk különböző idézetekből, megosztásokból, hogy milyen jó is az, ha az embernek vannak barátai, akiben megbízhat, és bármilyen probléma eseten számíthat az ember a barátaira. Ritkán ugyan hallani olyan esetekről is, hogy vannak egy életen át tartó barátságok, úgy nők, mint férfiak között. Ezek a ritkaságszámba menő barátságok legtöbb gyerekkorban köttetnek meg, és leginkább az óvodáskorban. Úgy gondolom, hogy azaz ember, akinek ilyen barátság van a birtokában nagyon büszke lehet arra, hogy barátját, barátnőjét és életen át megtudja tartani. Egy ilyen barátság drága kincs.

De hogyan is állunk mi a barátságainkkal? Mindenki barát-e, akit mi annak gondolunk? Vajon meg lehet-e bízni olyan emberben, akiről mi úgy gondoljuk, hogy ő az igazi barát, barátnő? Kérdések halmazát lehetne feltenni ezzel a témával kapcsolatosan.
Sokan, sokszor úgy gondoljuk, hogyha valakivel/valakikkel van közös témánk, kedves az illető, eltudunk vele bármiről beszélgetni az már a barát kategóriába tartozik. Ez a hozzáállás azonban legtöbbször téves, mert egy idő után kiderül, hogy a barátnak, barátnőnek hit személy nem igazán azaz ember, akinek a szemünkbe mutatja magát. Jellemzően másoknak teljesen mást állít rólunk, mint amilyenek vagyunk is valójában. Biztos vagyok benne, hogy szinte nincs olyan nő, aki élete folyamén már ne csalódott volna a barátnőnek hit személyben.
Általában két dolog szokott kisülni a "barátnőiségből": hosszú baráti kapcsolatok megléte során előfordul, hogy a barátnő beleszeret a párunkba. (amennyiben házasok vagyunk). És a barátságnak rögtön vége. A másik eset. hogy bizonyos esetekben a barátnőnek hit személy "hátba döfi" a másikat, olyan módon, hogy olyat tesz, vagy állít róla, ami nem fedi a valóságot. Ez a fajta barátnői hozzáállás tipikus eset nálunk.

Az igazat megvallva nekem még nem volt az életemben olyan hogy egy barátság gyerekkoromtól mostanáig megmaradjon. Őszintén megmondom irigylem az ilyen emberei barátságokat, de ennek megléte minden embernél más és más.
Volta az életemben olyan barátnőm, akivel több, mint húsz évig voltunk barátnők, De az életünk más irányt vett, és csak ritkán-ritkán beszélünk egymással. Arról nem is beszélve, hogy nálam néhány éve más gondolkozási mód alakult ki, és ha az ember nincs összhangban a barátnőjével, akkor nincs közös téma sem, amiről lehet beszélgetni. Ettől függetlenül én most is tisztelem őt.

És minden nő életében eljön azaz időszak, amikor azt gondolja, hogy megtalálta számára az igazi barátnőt. Összhangban vannak. vannak közös témák, közös kedvtelések, netalántán hobbik. Lassacskán kialakul közöttük egy olyan barátnői viszony, amikor már a legbensőbb dolgaikat is megvitassák egymással, vagy talán hol egy, hol másik kér tanácsot egymástól. A vége a dolgoknak az lesz, egyszer már arra döbbenek rá, hogy nem is barátnők, hanem egymás pszichológusai, és előbb-utóbb hol egyik, hol a másik személy tölti be a lelki szemetesláda  szerepet. Ilyen esetekben már teher a barátság, de erről a tényről csak kevesen tudunk beszélni a barátnőknek.
És a barátságok egyik legdrasztikusabb befejezése az, amikor a barát/barátnő egy kiszámíthatatlan állapotban a másik hátába kést döf. Vagyis elárulja, lejáratja, beárulja vagy kiadja a bizalmasan megosztott témáinkat. Ilyen szituációk bekövetkeztekor szakad meg a a hátba döfött barátnál a bizalom megléte. Ha pedig egy ember elveszett a bizalom, akkor azt már visszaszerezni nem  lehet, vagy pontosabban ehet, csak nagyon kemény, és hosszadalmas munka árán. Ezt a munkát a másik fél soha nem vállalja fel, mert fájdalmas, és hosszú a kivitelezési ideje.

Amikor pedig egy ember elveszti a bizalmát a legjobb barátjával, barátnőjével, akkor újra nehéz megbíznia egy másik emberben. De én az ilyen szituációt úgy kezelem, hogy őszinte vagyok, és kimondom, amit gondolok. és ha a kimondott dolgaimat kiferdíti, továbbadja, akkor megtudom, hogy milyen ember is az illető. és innentől fogva tudom, hogy bízhatok-e benne, vagy nem.

Hogy létezik-e egy életen át tartó barátság? A válaszom: létezik, de ritka, mint a fehér holló. Amikor az óvodáskorban megkötött barátságok még felnőttkorban is működnek, akkor ott egy egészen más dolog áll fenn. Ők azon emberek, akiket úgy neveznek, hogy lélektársak. A lélektárs fogalma szerintem nem jelenti azt, hogy amennyiben ellenkező neműek, akkor a későbbi életük során egy párt is fognak alkotni. Bár ilyen eset előfordul, de ritka.
Akinek pedig az életében még van egy életen át tartó barátsága, az vigyázzon ró, mert egy kincset tartogat a kezében, ami manapság nagyon ritka.

Útkereséseink alternatívái

Ebben a zűrzavaros világban amelyben jelenleg élünk sokszor azt tapasztaljuk, hogy nem találjuk helyünket a világban, frusztráltak, idegesek vagyunk, és kapcsolataink is sokszor csorbát szenvednek, legyen szó párkapcsolati. szülő- gyerek vagy munkahelyi kapcsolatokról. Éppen ezért elkezdjük keresni az okokat, és alternatívákat választani ahhoz, más megvilágításban lássuk magunkat, életünket, és a világ dolgait. Sokan érdeklődéssel fordulnak különböző vallási csoportokhoz, spirituálishoz, asztrológiához. kineziológiához és más olyan területhez, amelyről azt gondolják, hogy az életük ettől meg fog változni.

De van számunkra egy rossz hírem. Teljesen mindegy, hogy melyik alternatívát választják az útkeresésükhöz, egy biztos, hogy a változást először is saját magunkban kell elkezdenünk. Csak mi tudjuk megváltoztatni az életünket és senki más, ezek az alternatívák és segítőik csak utat mutatnak számunkra, hogy hogyan, és merre induljunk el.
Nagyon nagy az érdeklődés a spiritualitás és a keleti életfilozófiák irányában. Én is az utóbbi életszemléletet helyezem előtérbe, mert emberibb megközelítést ad az élet dolgaira, mint a nyugati materiális gondolkodás. Csak a spirituális gondolkodásnak is vannak "téves" útmutatói. mint a bibliában álló tíz parancsolatnak. A tízparancsolatnak is vannak olyan elvárásai, amelyeket betartani nem lehet, hiszen emberek vagyunk, és nem istenek. Így van ez a spirituális terén is egy-két megítéléssel. Ebből elsősorban kettő szeretnék kiemelni: szeretett, ítélkezés.

Mit is tanít a spiritualitás a szeretetről? Szeress minden élőlény, és élettelent egyaránt, amely az Univerzumban körülvesz bennünket. Szeressük embertársainkat nem, szín, és hovatartozás feltétele nélkül, Szeressük az állatokat, növényeket, csillagokat stb. Viszont számomra van egy olyan ellentmondás abban, hogy szeressünk minden embert egyformán. Szerintem sz olyan elvárás, amelyet nem lehet betartani és megvalósítani. És miért is nem? Mert emberek vagyunk tele jóval és rosszal egyaránt. Sőt nem is szerethetek mindenkit, mert az abszurdum képtelenség. Nem szerethetünk egy gyilkost, egy népirtót, vagy még akár a szomszédunkat sem, aki folytan azon dolgozik, hogy hogyan ártsunk neki. De az nem jelenti azt, hogyha nem szeretem, akkor gyűlölöm is őt. Nem gyűlölöm. Csak hagyjon élni és akkor nincs semmi baj. Még egy anya sem tudja egyformán szeretni a gyerekeit, ha több gyereket nevel. Tehát a szeretet megítéléseben mindig is hallgassunk a szívünkre. Téves tanítás az, hogy mindenkit szeretni kell, mert a szeretetet nem lehet kierőszakolni. A szeretet minden ember lelkében jelen van, csak az a kérdés, hogy életünk folyamán hogyan fojtsuk ez az érzést el magunkban. Mert az manapság nem "divatos" viselkedés.

A szeretet, ahogyan írtam minden emberben benne lakozik. Nagyon jól megfigyelhető ez a kisgyerekek viselkedésében. Egy kisgyerek  minden olyan jelenségre oda tud figyelni, és azt is tudja, hogy hogyan kell viselkedni, anélkül, hogy esetleg az már a szülei mondták volna neki. A lelkiekben érzékeny gyerekek kifejezetten tudnak olyan dolgokra felfigyelni, mint hogy ne tépjünk le egy virágot a kertben vagy a réten. vagy ne tapossuk el az úton mászkáló csigát. 
Most egy történetet szeretnék elmesélni. Jó húsz évvel ezelőtt három kisgyerekkel sétáltam és eső után délutánon. A gyerekek három. kettő és olyan másfél évesek voltak. (nem a sajátjaim voltak). Az úton az eső után csigák mászkáltak. A kétéves körüli kislány összetaposta a csigákat. Mire a három éves kisfiú megszólította, hogy ne taposd össze, mert akkor meghalnak. A kisfiú gyengéd mozdulatival az útszélére terelte a csigákat. Ezzel én is így vagyok a mai napig. Én döbbentem néztem, hogy egy három éves gyerek ezt már hogy tudja, És most már tudom, hogy a lelkében már akkor ott volt a szeretet. Tehát rajtunk múlik, hogy ezt kimutassuk-e, vagy hogyan éljük meg.

A másik téves megnyilvánulás a spiritualitás terén az ítélkezés megítélése. " Ne ítélkezz!" Szokták mondani. Így van ne is ítélkezzünk, de vannak esetek, amikor igenis ítélkezünk, mert hát nem vagyunk megvilágosodottak, istenek. Emberek vagyunk. Érző lények, akik az életük folyamán bizony sok hibát is vétünk, mind saját, mind mások ellen. Ne mondj vélemény, mert ez az egó munkája, Ne ítélkezz, mert akkor magadról alkotsz véleményt. - szokták hangoztatni spiritualitás tudással bíró egyének. Ha az ember beleveti magát ebbe a témakörbe, akkor sok ilyen témájú könyvet elolvass. A vége az lesz, hogy egy zsákutcába találja magát, és nem tudja. hogy most mit is higgyen, és hogyan egyen.
Ezen könyvek csak irányt abban. hogy útkereséseink során milyen irányban induljunk és, és rajtunk múlik, hogy mit választunk. Hallgassunk mindig a szívünkre, ez a legjobb tanácsadó.
Tudni illik azt is, hogy a keleti és nyugati életszemlélet, gondolkodás között nagy különbség. Mi évszázadokon keresztül a nyugati materiális  gondolkodást követtük és követjük. ellenben a keletivel. Vagyis a nyugati gondolkodás mindent meg akar magyarázni még azt is, amit nem lehet megmagyarázni.

A dalai láma erre a következőket mondta: A nyugati ember mindig, mindent meg akar magyarázni. még keleten ez nem szokás. A magyarázat vagy megérkezik vagy nem. Ha nem, akkor belenyugszunk a történtekbe. És mennyivel könnyebb így élni.