eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2014. április 5., szombat

Bűntudat

Alig van ember, aki az élete folyamán ne élte volna át a bűntudat érzését. A bűntudatot mindig olyan döntések után éli meg az ember, aminek meghozatalában bizonytalan vagy kétségei vannak döntésének hatásairól.

De valójában létezik egyáltalán bűntudat? Vagy csak mi kreáljuk magunknak azt érzést, hogy bármilyen cselekedetünk, döntésünk után lelkiismeret-furdalásunk legyen, és bűntudatot érezzünk. Ezen a leírt kérdésen mostanság én is sokszor elgondolkodtam, és mindenféle ezzel kapcsolatos magyarázat megfordult a fejembe. A dolog érdekessége az, hogy eddigi életem során semmilyen cselekedetem vagy döntésem után nem érzetem soha bűntudatot. Úgy voltam vele, hogy, ami történt az megtörtént, és nem lehet az esetet meg nem történtté tenni. Ha rosszul döntöttem, cselekedtem, akkor is csak is én jártam "jól", mert tanultam az esetből, és a későbbiek során ügyelek arra, hogy hasonló dolgok ne forduljanak elő velem az életben.
Azt is tudom már a tapasztalataimból, tanulásaimból, hogy soha nincs az életben olyan, hogy rossz és jó döntés, csak döntések vannak. A pillanatnyi döntéseim pedig mindig az aktuális lelki állapotomat tükrözi.
Akkor mi a gond mégis? - kérdezhetik ezt sokan tőlem. A "gond" csak az, hogy én is emberből vagyok. és minden tudás, tapasztalás, spirituális tudás ellenére rajtam is erőt vett a bűntudat érzése.

Hogy miről is van szó pontosan? Már sokan tudják, hogy több mint két hónappal ezelőtt veszítettem el az apámat. És betegsége két hét leforgása alatt elvitte. Annak ellenére, hogy idős ember volt, az elvesztése így is megvisel. Már arról is beszámoltam, hogy nem akart orvost látni a közelébe, arról pedig végképp hallani sem akart, hogy kórházba kerüljön. Nem ott akart meghalni, sőt ő még szeretett volna élni, és a halál gondolatát is elhessegette. Mivel az otthoni ápolása engem, mint fizikálisan, mind pszichésen megviselt, egyre jobban éreztem azt, hogy kimerülök, és nem bírom egyedül ápolni. Ehhez még hozzájött az ő állapotának nap mint nap való rosszabbodása. Végül orvosi utasításra csak kórházba került. Nem akart végképp oda kerülni. Úgy érzem, hogy azaz állapot, amit akkor átélt pszichésen teljesen megviselte. Úgy érzem, hogy sokkot kaphatott, mert kórházba kerülése után a bekövetkező haláláig nem szólalt meg.  És itt jövök én, mint gyereke a képbe.

Az eltelt két hónap alatt alig van olyan nap, hogy hacsak rövid időre de be ne kattanjon az agyamba. hogy nem tartottam tiszteletbe az ő döntését, hogy nem akart kórházba menni. Talán az önzőségem vezetett oda, hogy bekerüljön? Miért is voltam olyan önző ember, hogy a saját magam értékét tartottam szem előtt? Féltem. Pedig nem az ő várható halála volt azaz esemény, amikor is szembesültem a halál elfogadásával. Majd jön a másik agyalási verzió. hogyha nem került volna kórházba, akkor azért lenne bűntudatom, hogy miért is nem vittem be, hátha még tudtak volna rajta segíteni. Nem jó ez a folytonos önmarcangolás.- tudom. De valahogy mindig azaz érzésem, hogy talán nem halt volna meg olyan gyorsan, mint a kórházba. Bár kétséges, hogy egyedül, hogyan boldogultam volna az ápolásával.

Az agyammal már úgy ahogy elfogadtam, hogy nincs többé, meghalt. De a lelkem még nem tudta ezt az állapotot elfogadni. Sokszor nem is értem, hogy a lelkem háborog-e, vagy az egóm különös játéka az, hogy bajokat kreál, hogy később bűntudatom legyen. Az is tudom, hogy mindent megtettem érte, amit csak tehettem. Ápoltam, gondoztam, vigyáztam rá. De jönnek a démoni kérdések: hogy tényleg ennyire önző ember lennék? Vagy talán azért féltem, mert az ő halálának tényével, én is egyre közelebb kerültem halál bekövetkeztéhez. Vagy talán ezek az önmarcangolások, bűntudatok is a gyászfolyamat része, amit szükséges megtapasztalnom. Talán az idő megadja rá a választ.

2014. március 23., vasárnap

Ne hagyd, hogy a lelkedbe gázoljanak! - avagy, amikor érzékeny a lélek

Már régebben írtam arról, hogy jó dolog e minden embernek segítséget nyújtani. Szabad-e kéretlenül segítséget adni, úgy, hogy a másik fél nem kért tőlünk segítséget. Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon sok mindent tanultam abból, amikor én is elkövettem azon hibákat, hogy nagyon is segíteni szerettem volna azon embereknek, akiknek láttam, hogy problémái vannak az életben, és sokszor sajnálkoznak, sirattatják magunkat. De nincs is ezzel a hozzáállással semmi baj, mert minden egyes ember elköveti ezt a hibát az életébe, amikor spirituális vagy lelki fejlődésen megy keresztül. Amikor bárkinek kéretlenül adunk tanácsot, avagy hétköznapi kifejezéssel élve "osztjuk az észt", akkor az olyan, mintha az adott egyén hátába döfnénk bele egy kést.  Fájdalmas, mert belegázolunk a lelkébe, vagy a lelkében zajló folyamatokba nyúlunk bele.

Az elmúlt időszakokban én is kisebb-nagyobb megszakításokkal átélem ezen megnyilvánulásokat, mint segítő szándékok meglétét.
Miután meghalt az apám, egyre jobban találkoztam olyan embere "segítő" szándékával, akik addig nem igen tudtak róla, hogy élek-e, vagy halok. De tanácsokban ész osztásokban nagyon is élen tudtak járni, Ők pontosan tudták, hogy mit kellene csinálnom, tennem, és hogyan alakítsam az életem további részét. Sokszor észre sem véve azon tapintatlanságot, hogy bizonyos tanácsaikkal hogyan gázolnak bele a másik lelkivilágába. Éreztem jó párszor, hogy egy-egy ilyen tanácsadás közben a lelkem hasított valamilyen rossz érzés, megbántás, avagy azon tény, hogy a kérésem nélkül próbáltak/próbálnak meg nekem tanácsokat adni.

Csak néhány tipikus eset, amivel az elmúlt időszakban szembesültem. Már az apám halálát követő órákban volt olyan ismerős, rokon, aki azzal állt elő, hogy meglévő családi házunkat a temetés után hirdessem meg és adjam el. "Minek neked az a ház? Menjél panelba!"  Abban a pillanatban az állapotomhoz képest érthetően, célra törően fejtettem ki véleményemet az adott személynek a felvetett dolgaira.
A másik téma, amely sokakat foglalkoztat, azaz, hogy menjek férjhez, és keressék társat magamnak. Mert nem maradhatsz egyedül.-hangoztatják ezt olyan emberek, akik csak azért élnek házasságban, társkapcsolatban, mert társfüggők, Meg sem értik, hogy mi a különbség a magány, és az egyedüllét állapota között. Amikor pedig elvesztik a másik "felüket", akkor szépen, csendesen szétesnek idővel.

Tény, hogy ahol élek, azon  közösségben, rokoni kapcsolataimban sem ismernek elégé azon személyek, akik nekem segítség nyújtás képen osztják az észt. De vajon miért is van így? A következő a meglátásom: soha, de soha senkinek nem beszéltem saját magam személyéről. Nem dicsekedtem sem a munkámmal, sem a megszerzett tudásomra, Gondolok itt az élettapasztalataimra.  Az emberek pedig csak az képesek elfogadni, ami "látnak", amit nem látnak, az számukra nem is létezik.
A másik gondolatom pedig az, hogy minden egyes meglátás, vélemény, amit a másik irányában kifejtünk az nem más, mit a saját személyiségünkről alkotott véleményünk.Megtapasztaltam, hogy az emberek bizony nagyon rossz emberismerettel rendelkeznek, Hogyan ismerhetnek meg egy ismeretlen embert, amikor még a szűk környezetében élő embereket, személyeket sem ismerik igazán.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon ezen emberek mit szólnának, ha mondjuk én is bele gázolnák a lelkivilágukba. Elmondanám csak úgy, hogy mit, és hogy hogyan kellene tenniük, hogy az életük jól működjön. Hogyan oldjanak meg problémákat, és hová menjenek dolgozni, Hogy keressenek megfelelő párt maguknak. És sorolhatnám még a kérdések tömkelegét. - de nem teszem, mert én a kudarcaim árán megtanultam, hogy csak annak, és akkor segítsek, ha az adott személy erre megkér. Az elmúlt napokban szintén volt rá példa, hogy tanácsokkal láttak el, hogy mit, hogyan tegyek, csináljak. És amikor megadom a bántó, de érhető magyarázatot, akkor jön a meglepetés, Mert, akkor döbbennek rá, hogy az a nő nem olyan hülye, ostoba, gyakorlatlan, ahogy ők elképzelték.Sőt volt irányomban olyan megnyilvánulás is, hogy lehetetlen, hogy én mindent tudok, és hozzá tudok szólni témákhoz.

Nos, a leírt tanulságos esetek kapcsán, én azt tudom tanácsolni mindenkinek., hogy soha senkinek ne engedjük meg, hogy bántsanak, vagy bele gázoljanak a lelkivilágunkba. Én már jó ideje ezt teszem, még annak árán is, hogyha a másik fél talán megharagszik rám. A haragja csak arra utal. hogy az a dolog az ő lelkében nincs rendbe téve. Azt pedig a másik embernek mindig éreznie kell, hogy mikor gázol bele a másik lelkében. Most sokan kérdeznék: Hogyan látható ez? A megbántott ember arcán látszik a fájdalom, Megváltozik az arcvonása, elkezd sírni. elvonul a közösségből és hasonló viselkedések alapján válik észrevehetővé. A másik pedig az, hogy a megbántó ember is érzi a lelkében, hogy ő "akaratlanul" is megbántotta a másikat.

Soha senkinek a véleményére ne hallgassunk, csak a szívünk hangjára,Az mindig a helyes irányba vezet bennünket. Ha pedig segítségre, tanácsra van szükségünk, csak olyan személy véleményét, tanácsát kérjük ki, aki számunkra hiteles, és példamutató. Én eddigi életemet is nagyol jól megoldottam,. ha hibáztam az sem volt véletlen, mert ez egy tanulási, tapasztalási folyamat volta részemre.
Az életemet pedig a szívemre hallgatva élem tovább. Az mindig mutatja nekem a helyes irányt.


2014. február 27., csütörtök

Életküldetésünk

Földi létünk a tanulásról, tapasztalásról, életünk küldetéséről szól. Tehát, amikor egy-egy lélek leszületik, akkor mindazt azért teszi, hogy megismerje a földilét titkait. Mindenkinek valamilyen földi hívatást kell betöltenie. Sajnos sokunk ezt a tény fel sem ismeri, hiszen ha ezt kellő időben felismernék, akár már a gyerekkor fiatal éveiben, akkor sokkal boldogabbak is lehetnék, mert akkor azzal foglalkoznánk, azt tennénk, amit szeretünk. De a valóság sajnos más mutat e téren. Csupa boldogtalan emberként éljük az életünk nagy részét. (bár vannak kivételek).

A gyerekek már három-négy éves korukban is szívesen beszélnek arról, hogy felnőttként mik a terveik, és mivel szeretnének foglalkozni. És ilyenkor rögtön képbe jönnek azon tényezők, amelyek a gyerekek küldetés tudatát a földbe rombolja. A társadalom, szülők, vallás, pedagógusok mind mind azon mesterkednek, hogy hogyan is lehet megakadályozni azt, hogy a gyerek a társadalmi elvárásoknak feleljen meg. Pedig bármennyire is erőlködnek ezek elnyomásával az élet úgyis előbb.utóbb szembe állít azzal a ténnyel, hogy valami nem működik az életünkben, mert nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, és nem az azt a munkát amit szeretnénk. Amikor olyan tevékenységet, munkát végzünk, amit nem szeretünk, utálunk, fáradtnak, ingerültnek érezzük magunkat, akkor az azt mutatja, hogy nem helyesen éljük az életünket. Ellenben, ha olyan tevékenységet csinálunk, amely örömmel, büszkeséggel tölt el, akkor nincs frusztráció, kedvetlenség, csak öröm és szárnyalás van.

A saját tapasztalatomból tudom, hogy az élet mindig elém helyezte azon problémát, amikor nem azt a munkát, tevékenységet végeztem, amely végett ide le születtem a Földre. Persze mindannyian vakok vagyunk a saját életünkben és nem figyelünk oda az előjelekre, Miért nem szeretek bejárni a munkahelyemre? Miért nem szeretem az adott munkámat? Vajon ez a munka, állás nekem megfelelő? Ha ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk, akkor nem vagyunk a megfelelő helyen, és a kérdések átgondolására van szükségünk ahhoz, hogy felismerjük azon tényt, más munka, más küldetés vár ránk itt az életünkben.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki a megfelelő időben rátalál küldetése céljára. Nagyon ritka ember az, aki már gyermekkorától kezdve tudja a küldetésének célját.

Vannak, akiknek harminc-negyven vagy talán még később sikerül eljutni azon felismerésig, hogy megfejtsék azt, hogy vajon mi is az ő életcéljuk ebben az életben. Az esetemben nálam  húszas éveim végen éreztem azt, hogy nem vagyok helyén a munkám területén, és többet akarok, mert sokkal több van bennem, mint, ami az akkor szükséges munkámhoz elég volt. Tanultam, és olyan tevékenységet tudtam ezáltal csinálni, amiben több éven át sikerrel, és örömmel töltött el. Majd újabb állomáshoz érkeztem. Valami másra vágytam a lelkem mélyen, mert tudtam. hogy még mindig nem azaz életcélom, amit csinálok. vagyis nem az a küldetésem, És akkor robbant be az életembe a pszichológia, ezotéria és az írás iránti érdeklődésem. Mivel a szóbeli kommunikáción nagyon jó, így gondoltam, hogy az írás területén is lehetséges próbálkozni.

Jó pár évvel ezelőtt egy segítő nyitotta fel a szememet arra, hogy miért nem próbálkozok meg írni. Voltak bennem félelmek természetesen, hogy mi lesz, és hogyan alakul a dolog. Mivel érzem, hogy az életcélom egy olyan terület, amely a segítésről, tapasztalatok átadásáról szól, így lekezdtem a blogom írását, így benne van a segítés, a pszichológia, és egyben az írási tevékenységem is. Már több, mint három éve írom a bejegyzéseimet, de ez a munka bármikor örömmel tölt el, lehet bármilyen baj, probléma az életemben az írás felszabadít, így kiadhatom magamból a nyomasztó gondokat, feszültségeket. Soha nem mondom azt, hogy utálok írni. Nem is fáradok  egy-egy cikk megírásakor, sőt feltöltekezem energiával az írás által.   És mindennek a pozitív élményeit túl az ötvenes éveim után élem át.

És amikor az ember azt csinálja az életben, amit szeretne, akkor sugárzik, boldog, nő az önbizalma, és ezen állapotát ki is sugározza a környezetére. A végeredmény pedig majd életünk végén mutatkozik meg, amikor meghalunk. Majd látni lehet, hogy ki, milyen életet élt, mert aki mosolyogva hal meg, az boldog életet élt, de aki összehúzott szájjal távozik, az boldogtalan volt, és nem az élet küldetésének megfelelően élte életét. De erről már írtam korábban egy cikket.
Én kívánom mindenkinek, hogy találja meg élet küldetését, függetlenül attól, hogy hány éves. Én a saját életemben azt érzem, hogy úton vagyok.

2014. február 15., szombat

Gyászmunka folyamatai

Már régebben írtam a halál elfogadásáról, illetve a gyász feldolgozásáról. Amikor azon bejegyzéseimet írtam, akkor már volt némi tapasztalatom ezen folyamatok átélésében. Ugyanis több, mint tizenöt éve veszítettem el az anyámat. Két hete pedig az apám távozott el.

A gyászolási folyamatok átéléséről nem tudományos tényeket akarok közölni, csupán annyi megtapasztalást, mint amit egy tapasztaló ember az életében megél. Minden gyászfolyamat más és más, mindenkinél másképpen zajlik le, és ez függ attól is, hogy ki, milyen kapcsolatban volt az elveszett hozzátartozójával, hogy áll a a halál kérdésének elfogadásával, és milyen szinten éli meg a lelki és spirituális életét. A legfájóbb egy-egy olyan családtagunk elvesztése, akihez közel álltunk lelkiekben.Legyen szó társ, szülő vagy gyerek elvesztéséről. Mind mind nagyon erős fájdalommal jár.

Visszagondolva a tizenöt évvel ezelőtt történt eseményekre, teljesen másképpen élem meg most a bennem zajló gyászfolyamatokat, mint anno az anyám elvesztése során. Tény, hogy a legtöbb gyerek leginkább az anyához ragaszkodik, mert ugye a nő ad életet a gyereknek. Az apához fűződő kapcsolatok teljesen mások, de azt is gyereke válogatja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az apa elvesztése nem jár fájdalommal,- dehogy nem, csak talán másképpen éli meg az ember. Tudom, hogy amikor az anyám elhunyt, akkor milyen lelki gyötrelmek mentek végbe a lelkembe, Egy jó ideig nem tudtam enni, aludni, és belső nyugtalanság vett erőt rajta, bár én az ő esetében is mindent megtettem, ami tőlem telhető volt, de az emberben csak előjön a bűntudat, és az okok keresése. Ma már tudom, hogy mindez az egó játéka csupán, hogy bennünk bűntudatot gerjesszen.

Azt a január 30-i, csütörtök hajnalt még élen nem tudom elfelejteni. Hajnal fél hatkor szólalt meg a telefon, és mély álmomból ébredtem. Kinyomoztam, hogy kié a telefonszám, és felhívtam. A Kórház volt, De már akkor tudtam, hogy baj van. Nem akarták megmondani, de én rákérdeztem. - és igen, sajnos meghalt az apám. Ledermedtem, és kellett fél óra mire "feltudtam" fogni az egész eseményt. Nem volt gondolkodási idő, lépnem kellett, és persze egyedül. És akkor történt valami, mintha fogták volna a kezemet, hogy mit hogyan tegyek. Már fél 11-kor Egerben voltam, és 13 órakor itthon. Közben minden el volt intézve. Ez alatt az idő alatt úgy érzetem magamat, mintha egy filmet néznék végig. Hitetetlennek tűnt az egész. Sőt még ma is az.
Másnap elpakoltam a ruháit. És még akkor sem akartam elhinni, hogy mindez ez igaz és többé nem tér vissza.

A temetésig eltelt idő a legborzasztóbb, de vannak barátok, akik mellém álltak ebben az időszakban. Majd eljött a temetés napja. Kiszállítottak az apu holttestét, Természetesen megnéztem, de nem féltem. Sírni nem tudtam. csak annyit mondtam hangosan, hogy "Apu, apu, apu". Majd a délutáni temetés volt a legrosszabb, de már szinte másképpen életem meg, mint az anyám esetében. Sajnos akkor sem tudtam sírni, de  a lelkem fájt, és üres volt.
Majd ezek után a reggelek voltak szokatlanok, A megszokás hiányzott az életemből. És az a gondolat, hogy többé nem tér haza. Napokig csak tengtem-lengtem a lakásba. És ehhez tegyük ég hozzá, hogy jöttek a "segíteni" akaró emberek az ötleteikkel. "Add el házat! Menj férjhez! Ne maradj magadba!"Mondanom sem kell, hogy nem hogy segítettek volna egy.két jó szóval ezen személyek, inkább bele gázoltak a lelkivilágomba.

Eltelt másfél hét, Most úgy érzem, hogy a nehezén túl vagyok. És azt érzem, hogy lassan végére érek a gyászfolyamatomnak. Az nem jelenti azt,hogy nem fáj az apám elvesztése, csak már nem tölti ki a minden napjaimat az elvesztésének a fájdalma. Már más gondolatok foglalkoztatják az agyamat. Talán a gyászolási folyamatom megértését, átélését segítette az is, hogy az elmúlt négy-öt évben sokat fejlődtem, mint lelkiekben, mint spirituális szinten is. És azóta tudom, hogy csak a test hal meg, de a lélek halhatatlan. És bármennyire is fáj a hozzátartozónk elvesztése az élet megy tovább. De mindenkinél más és más a gyászolási folyamat, De sürgetni ezt az állapotot nem lehet. A gyász feldolgozása a lélek természetes reakciója.

2014. február 6., csütörtök

Az elmúlás jelei - avagy egy hozzátartozó ,megfigyelései

Mát egy hete, hogy elvesztettem az apám. Számomra nem egy könnyű élethelyzet ez, hogy tudom, hogy már nem lehet itt velem. Főleg a reggelek a rosszabbak, mert hiányzik a sok éle alatt megszokott rutinfeladat. A reggelei kávézások, újság olvasások, és néhány rövid léptékű beszélgetések.

Még egy hónappal ezelőtt sem gondoltam volna, hogy ő eltávozik az élők sorából. Betegsége hirtelen jött nem csak az én számomra, hanem még neki, Ő soha nem mondta, hogy beteg vagy fáj valamije. Attól, hogy mozgásában korlátozva volt, egészségileg jól volt, és az étvágyára sem lehet panasz. Amikor a lábai elkezdek duzzadni, majd kezdődtek az esti fulladásai lefekvéskor még akkor sem gondoltam, hogy az állapota rohamosan romlani kezd. Bár ő nagyon tiltakozott, mind az orvos felkeresése, mind a kórházba kerülés végett. Közel két hétig itthon történt az ápolása, Gyógyszerek szedése mellett. Az én apámnak a sokféle gyógyszerszedés ismeretlen fogalom volt. Csak a vérnyomására szedett gyógyszert, bár én annak is ellene voltam. Most pedig rögtön hat-hét féle gyógyszert kellett szednie.

Mindig is tudtam, hogy a gyógyszerek mérgek, többet ártanak, mint használnak. Sajnos tizenöt éve megtapasztaltam azt, hogy hogyan lehet meghalni a gyógyszerek mellékhatásainak a következtében. Az anyám ennek lett az áldozata. Több éven keresztül napi negyven szem gyógyszert szedett. Most pedig az apán esetében is ugyanezt tapasztaltam meg. Amikor a gyógyszert lekezdet szedni,  pár nap múlva nem hogy javulást láttam volna, hanem éppen rosszabb állapot romlást tapasztaltam nála.
Állandó alvás, pszichés zavarok, hallucinációk és sok-sok mellékhatás jelentkezett nála.

Szinte azt láttam, hogy az apán napról napra kezdett leépülni. Mint hangulatilag, mint fizikálisan. Már nem tudott felülni egyedül az ágyában. a segítségemre volt szüksége. A felültetése, mosdóba való kísérése, öltöztetése,tisztán tartása mind a nyakamba szakadt. Arról nem is beszélve, hogy nyolcvan-kilencven kilós ember volt 83 évesen is. Közel tíz napig, napi 2-3 órából állt az alvásom.
A gyógyszeres kezelés után egy héttel már olyan állapotba került, hogy a mosdóból kijövet kétszer is összecsuklott, és mind ez két egymást követő napon történt. Az állapota csak tovább romlott annak ellenére, hogy ő nem érezte magát betegnek. Végül kórházba került.

Kórházba kerülése előtt már olyan hallucinációi voltak, hogy régen eltávozott embereket emlegetett, és látta is őket. Egy alkalommal arra figyeltem fel, hogy ezt mondja: "Rozál néni ne, ne!!" és még a kezével  hajtotta is őt. Ezt hallván már nagyon rossz érzésem támadt, és az igazat megvallva már kezdtem félni is. Másnapra szinte rohamosan romlott az állapota. Már nem reggelizett, nem ebédelt, éberen aludt, és újra hallucinációi voltak. És akkor következett a kórház. Nem akart menni rimánkodott, hogy "Doktor úr ne, ne!" Azt hittem a szívem szakad meg. Azt mondtam neki: "Apu a szívem szakad meg, hogy a kórházba kell menned, de legalább ott tudnak rajtad segíteni". A mentő megérkezéséig sok mindent megbeszéltünk. Amikor azonban a mentő megérkezett többé nem kommunikált.

Másnap meglátogattam a kórházba. Aludt. Nem tudtam beszélgetni vele.Megsimogattam az arcát, homlokát, kezét. és reagált. Bíztam a gyógyulásában, annak ellenére, hogy nem sok jóval vigasztaltak.
Másik héten keddi napon újra meglátogattam. Úgy tűnt, hogy kicsit jobban van. Szintén megsimogattam, És mondtam neki:" Hogy én vagyok a lányod. Megismersz-e?" - Kinyitotta a szemét, bólintott egyet és aludt tovább. Még mindig bizakodtam. De az látnivaló volt, hogy a gyógyszeres kezelés csak rontott az állapotán. Enni nem evett, de én sem etethettem. Majd szerda este romlott az állapota. - az orvos szerint.
Csütörtök hajnalban pedig végleg eltávozott a földi életből egy másik szebb, jobb világba. Amikor hajnalban hívtak és közölték a hírt vele, azt az állapotot még a halásos ellenségemnek sem kívánom.

Egyszerűen nem tudom, hogy mit is mondjak. Talán az élet így akarta velem tudatni, hogy mindannyian kerülünk ilyen helyzetbe. Meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés az, amikor már valaki teljesítette földi pályafutását és az elfáradt test elköltözik egy másik világban. Vagy mondjam azt, hogy szerencsés vagyok, hogy ezt is megtapasztaltam az elmúlás jeleit. Egy biztos, hogy mindannyiunk életében bekövetkezik ez az állapot előbb vagy utóbb.


2014. február 1., szombat

A lélek halhatatlan

Már évekkel ezelőtt írtam egy olyan bejegyzést, amely a halál elfogadásának a tényéről szólt. Amikor azt a cikket írtam, akkor már sajnos rendelkeztem egy ezzel kapcsolatos megtapasztalással. Ugyanis több mint tizenöt éve veszítettem el az anyámat. Most pár nappal ezelőtt pedig az apám távozott el az örök világba.

Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy már több hozzátartozóm elvesztését megéltem, a halál eljövetelére sohasem lehet teljes mértékben felkészülni. Két héttel ezelőtt, amikor még az apám elkezdett betegeskedni én sem gondoltam arra, hogy eltávozik rövid időn belül az élők sorából. Bár idős ember volt, de ez mit sem számít. Hány, és hány idős ember él meg nagyobb kort, mint az én apám. Erős két hét áll mögöttem, Tele vívódással, idegességgel, feszültséggel, álmatlan éjszakákkal. Egy éjszaka jó ha két-három órát tudtam aludni. A túl gyakori kialvatlanság pedig idegesség, feszültséghez, türelmetlenséghez vezet.

Én mindent, de mindent megtettem, hogy az apámnak a legjobb gondozást megadjam, Több, mint tizenöt évig gondoskodtam róla, szinte azóta, amióta a felesége, azaz én anyám meghalt. Tizenhárom év óta a lakásból nem tudott kimozdulni, mert két csípőprotézis műtéten esett át. Karácsony környékén pedig jöttek a problémák: dagadt láb, és esténkénti fulladások. Orvostól, kórháztól nagyon félt. Végül mégis látta orvos, aki több féle gyógyszert írt neki. Ezek nem segítették a gyógyulását, ellenkezőleg, inkább rosszabbá vált az állapota. Végül jó hete kórházba került, ahol csak aludt, és a kommunikáció is megszűnt köztünk.

Nagyon fáj a távozása, De van egy olyan emlékem, amiben mindig is kapaszkodni tudok. Amikor elkészítettem őt a kórházi útjára, és vártuk a mentőt volt egy beszélgetésünk. Amely így zajlott le: " Apu én téged nagy szeretlek, annak ellenére is, hogy voltak olyan pillanatok, amikor nem úgy szóltam, ahogyan kellett volna, csúnyát mondtam, veszekedtem, vagy akár káromkodtam is. De én is emberből vagyok és már nagy kivagyok bukva, sok, ami sok."  Erre ez volt a válasza: "Nem is akármilyen ember vagy."
Amikor ezen mondatokat kimondtam éreztem, hogy megkönnyebbültem és ha szükséges lesz eltávoznia, akkor én megmertem neki mondani azt, hogy szeretem. Amikor már valaki meghal, akkor már késő ezeket kimondani.

Megérkezett a mentő autó, de akkor még nem tudtam, hogy többé nem lássa meg az otthonát. Öt napig bírta a szíve. Kedden voltam nála utoljára, akkor ébren aludt, megsimogattam homlokát, arcát, kezét. Kicsit felnyitotta a szemét. Azt mondtam neki: "Apu én vagyok itt a lányod. Megismersz?"  Kinyitotta a szemét, és bólintott egyet és aludt tovább. Szerdán hajnalban jött a telefon, hogy hajnalban meghalt. Nem tudtam, hogy mi történt velem. Képtelen voltam felfogni. Olyan volt, mintha egy film pergett volna le a szemem előtt. Sőt még mindig olyan  érzés.

Eltelt két nap az eset óta, és szívem is kezdi megérteni, hogy ő elment. Az agyam inkább megértette, de időnként elméleteket gyárt. Ez nekem nagyon rossz érzés, de próbálok rajta túllépni.
A test elporlik, semmivé válik, A lélek marad, az sosem változik, A lélek mindig körülöttünk van. Tudom és érzem, hogy most is itt vannak mindketten velem, és mindig irányítani fognak engem, amikor nehéz döntések meghozatalára kerül sor.

A lélek halhatatlan, Csak a test hal meg. Ezt most egyre jobban megtapasztalom a saját életemben.

2014. január 3., péntek

Családi viszálykodások az ünnepek alatt.

Most, hogy már túl vagyunk a karácsonyi és új évi ünnepeken, visszatértek a dolgok a normális kerékvágásba. Sokak számára a karácsony és a két ünnep közötti otthon lét maga a pokol. Hogy miért is írom le mindezt? Ezen téma megírása azért adta az ötletet, mert sokan leírták a közösségi portálokon, hogy kinek, mit jelentet az ünnep, és hogyan teltek ez ezek az otthon töltött napok. Sok embernek úgymond elege volt a több napos "össze zárással"..

Az össze zárás azt jelenti, hogy ott volt a karácsony, és nem lehetett elmenekülni sehová sem. Nincs munka, amely az embert kizökkentené a ebből a bezártságból. A családdal "kell" lenni, és beszélgetni. Arról nem is beszélve, hogy így év vége felé minden emberben összegyűlik az egész évi stressz, a karácsonyi előkészületek hangulata pedig csak olaj a tűzre. Olvastam arról, hogy megkérdeztek óvodáskorú gyerekeket, hogy náluk hogyan zajlik az ünnepi előkészület, és milyen a karácsonyi hangulat. Az igazt megvallva nem lepődtem meg a leírtakon, mert nagy részt a nagy magyar igazságot tárta elém. Szokásos felállás: az anya, feleség nyakig van a munkában, sütés. főzés, takarítás.  A férjek pedig mindezt észre sem veszik, hanem elvannak az újságjukkal, vagy ülnek a tv előtt. A gyerekek pedig a Minimax rajzfilm csatornát nézik. Az anyák idegesek, feszültek, morognak, veszekednek a férjükkel, hogy mindent nekik kell elvégezni, és a párjuknak esze ágában sem jut segíteni nekik. A gyerekek pedig nem hazudnak, mert ők még őszinték, és nem tanulták el a felnőttek hazugságait. A legtöbb gyerek azt hozta elő, hogy akkor van a legtöbb viszálykodás, amikor eljön a karácsonyfa beállításának az ideje. Amikor nem tökéletesen áll a fa, beborul és eltörnek a díszek. Be kell faragni a fát a talpba.

Visszagondolva a gyerekek által leírt tényekre, nekem is eszembe jutottak a gyerekkori karácsonyok. Nálunk is hasonlóan zajlottak az események, mit ahogyan azt a gyerekek elmesélték. Az anyám vitte a dolgok döntő részét a szokásos előkészületeknek. Az apán feladata a fa befaragása volt. Ez a munka soha sem ment tökéletesen, Szintén jöttek a viszálykodások, veszekedések, hogy így nem jó, úgy nem jó a karácsonyfa, görbe a fa nem egyenes. Felborul, bár ilyen eset is előfordult. Valószínűleg azért is nem kedvelem igazán a karácsonyt, mert a mai napig bennem él ez az élmény, ami a karácsonyfa állítást illeti, De valahol vagyon arra is, hogy fa legyen a szobában. A mai napig tartok tőle, hogy eldől a fa.

Most pedig jön azaz állapot, amikor karácsony és új év között együtt van a család. Akkor jönnek elő az igazi veszekedések, Összezárva egymással, csak megszokásból együtt élni. Előjönnek a régi sérelmek, problémák, amelyek okot adnak a veszekedésekre.
Jó pár évvel ezelőtt, amikor még dolgoztam a két ünnep között, ezt a valóságban is megtapasztaltam. Munkából hazafelé menet, amíg az autóbuszhoz értem legalább három házból hallottam irgalmatlan veszekedéseket. Mindezt fél óra alatt tapasztaltam meg. A stresszen kívül még az is hozzájárul ezen esetekhez, hogy ilyenkor több alkoholt fogyasztanak az emberek, ez pedig felkorbácsolja az idegeket. A legtöbb családi viszály megfigyeléseim szerint karácsonykor és azt követő időszakokban fordul elő.

Már jó két évtizede is hallottam  ismerőseimtől, hogy hála istennek, hogy vége lett az ünnepeknek, és jöttek a dolgos hétköznapok. A házaspárok egymás agyára mentek az együtt töltött idő alatt. Valamikor én sem szerettem a túl sok ünnep napokat, mert túl unalmassá váltak. De arra rájöttem, hogy mindez rajtunk múlik, hogy hogyan éljük ezt meg. Ha megtaláljuk magunkban a belső békét, akkor ezen napokat is kellemessé tudjuk tenni. De mindez csak tudatosság érhető e.