Közel négy hónapja vesztettem el családom második tagját az apámat. Mindkét hozzátartozóm halálát másképpen éltem át. Amikor az anyámat tizenhat évvel ezelőtt elvesztettem teljesen másként éltem meg eltávozását, mint az apámét. Tény, hogy az anyám halálára úgymond nem voltam felkészülve, és a halál elfogadásának a gondolata sem foglalkoztatott még azon időszakban. Mondhatom, úgyis, hogy homokba dugtam a fejemet. Az apám halálát illetően már tudatosabban álltam hozzá a tényekhez, bár így sem könnyű feladat a gyászmunka, és közbe-közbe előjövő gondolatok megfelelő helyretétele.
A tudatosságom fejlesztése lévén jutottam el arra a szintre, ahol most tartok. Amikor az anyám meghalt, pár hónappal később álmodtam felőle, és különböző dolgokat mesélt el. Volt az életemnek olyan szakasza, amikor nagyon fontos lépést, döntést kellett volna meghoznom, de féltem. És egy alkalommal volt olyan álmom, hogy ő hazalátogatott és mindenben próbált nekem segíteni, majd újra távozott. Vannak, akik azt hiszik, hogy ez csak egy mese, álom, de én hiszek ezekbe az álmokba, és abba is, hogy az eltávozott lelkek igenis üzennek az élő hozzátartozóknak. Arról nem szólva, hogy az anyámhoz érzelmileg sokkal jobban kötődtem, mint az apámhoz. Bár őt is szerettem.
Az apám halálát követően vártam a fejleményeket, hogy megismétlődik-e az a dolog, amit az anyám esetében megéltem. Vártam, vártam. És semmi nem történt. Bár én sokat hangoztattam előtte, hogy félek, félek, Féltem, hogy beteg lesz, hogy kórházba kerül. hogy meghal. És sajnos ezek be is következtek, és pedig elég egy-kettőre. Nem attól féltem, hogy mi lesz velem, ha magamra maradok. Vagy, hogy hogyan élem az életemet a továbbiakban. Hanem bennem volt talán az "egészséges félelem", ami minden embert megrendít, amikor egy-egy probléma, tragédia előfordul a családban.
Közben teltek a napok, hónapok. És pár nappal ezelőtt történt valami, amire nem is számítottam. Az egyik hajnalban olyat hallottam, hogy cseng a telefon. De csak egy csengés volt. Kinyitottam a szememet körül néztem a szobába. A macska aludt a lábamnál, csend, nyugalom, Majd visszaaludtam. Másodpercek töredéke és jött az álom.
Lakásunk egy helyiségében, pontosabban a szobám ajtaja előtt megjelent egy pár házzal arrébb lakó szomszéd személy. Majd az anyám, akiről már hosszú évek óta nem álmodtam. Harmadik személyként megjelent az apám. Az anyám és a szomszéd semmit sem szólt, de az apám megszólalt. És ezt a kijelentést tette: " Most tanultam meg, hogy az életben a legfonatosabb, hogy szeressem önmagamat, és ezáltal másokat is". Egyszerűen nem tudtam, hogy ébren vagyok-e, vagy csak álmodom. De tudom, hogy semmi sem történik véletlenül.
Az álom után felébredtem, és már reggelre járt az idő. Ez az álom egész napomat meghatározta, sőt még néhány napon át is foglalkoztatott ez az álom. Sok mindenről beszélgettem az elmúlt évek soron az apámmal, mert úgy láttam, hogy ahogy én változtam, ő is változott, amennyit tudott. A szeretet meglétéről is beszélgettünk. de nem az soha sem került szóba, hogy ő vajon képes volt-e szeretni önmagát vagy sem. Ő nem beszélt erről, én pedig nem erőltettem.
A mostani álmaim szerint valószínűleg nem tudta, vagy nem ismerete azt az érzést, hogy mit is jelent az, hogy szeressük önmagunkat. Bizonyára egy másik életben, dimenzióban, vagy nevezzük bárminek, ő megtapasztalta azt, hogy milyen érzés egy feltétel nélküli szeretet, és önmagunk szeretete.
Számomra ez az üzenet a részéről megerősítés volt. Én is életem úgy korábban, hogy azt sem tudtam, hogy pontosan mit is jelent a szeretet. Ezt pontosan úgy értem, hogy csak a családomat, rokonaimat szerethetem, a többiek pedig közömbösek számomra. Ma már a másképpen való gondolkozásom annak tudható be, hogy változtattam az élethez való hozzáállásomon, amely sok új felismerést, megtapasztalást hozz az életembe.
Abban pedig továbbra is hiszek, hogy a lélek halhatatlan, és üzen is az itt maradt hozzátartozóknak. Csak nyitottnak és ébernek kell lenni irányába. Az eltávozott lelkek köztünk élnek, és segítenek minket.
A blogomban a lélek rejtelmeiről írok, és főleg olyan folyamatokról, problémákról, amelyeket én is át/megéltem.Ezáltal talán sokan merítenek belőle bátorságot a változtatáshoz.Sokat köszönhetek tanító mesteremnek Dr Csernus Imrének, akinek a könyvei,előadásai nagyban hozzájárultak a fejlődésemhez "Az én életem erről az egy napról szól mindig.Mert mindig a mai nap dönti el, hogy milyen lesz a jövőd."
2014. május 11., vasárnap
2014. május 2., péntek
Segítői munka: tudás vagy élettapasztalat?
Társadalmunkban egyre jobban jelen van a stressz, frusztráció, idegesség, amelyek az ember hangulatát nap mint nap befolyásolják. Ezen jelenségeknek a megléte folyamatosan terheli az emberek lelkét. Már látni lehet olyan jelenséget is, hogy, amikor ez emberek egy része úgy érzi, hogy most minden összejött, és nem bírják tovább a terheket, problémáik megoldásaként, felkeresnek olyan szakembereket, akik segítenek nekik abban, hogy mi is a valós problémájuknak az alapja. Még ma is tartja magát az a berögzült nézet, hogy pszichológushoz, pszichiáterhez csak az az ember jár, aki hülye, vagy bolond. Sajnos ez nagyon rossz hozzáállás az élet dolgait illetően.
Mára már ott tartunk, hogyha igénybe szeretnénk venni bármilyen segítőinek a munkáját, akkor bőven tudunk válogatni a kínálatból. amely persze függ az érdeklődési területünktől, illetve a pénztárcánktól is. A pszichológusokon, pszichiátereken kívül más segítők is vannak, aki segítenek nekünk abban. hogy megoldást találjunk a bajainkra. Ilyen az asztrológia, kineziológia, életvezetési trénerek. jósok, és különböző spirituális tevékenységet folytató egyének.
Én maradok a pszichológusnál, pszichiáternél. Majd az is kielemzem, hogy minden szakember igazán "jó" szakember-e. A választáskor fontos lépés, hogy bízzam a kiválasztott segítőmben, higgyek benne, és hitelesnek tartsam, mint embert. Sajnos nagyon sok segítő hirdeti magát különböző módszereivel, mert tudja, hogy igény van arra, hogy az ember meglelje a lelki békéjét. Kecsegtető módszerek, magas árak. Jellemezhetnék így is a helyzetet.
Tapasztalataim azt támasztják alá, hogy nem minden pszichológus igazán "jó" szakember, attól függetlenül, hogy milyen egyetemen végzett, és milyenek a preferenciái. És vajon tényleg az-e a jó szakember, aki egyetemi tanulmányai alatt tudományos módszerekkel próbálja meg megoldani a hozzáforduló emberek gondjait, bajait? Vagy az, aki a hétköznapi értelemben vett "egyszerű ember", aki csak a józan paraszti eszét használja?
Válaszom a következő: lehet, hogy a józan paraszti ésszel gondolkodó segítő, sokkal jobb tud egy másik embernek segíteni a problémája megoldásában, mint egy egyetemet végzett pszichológus. Őszintén szólva ebben is volt tapasztalatom. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem elég az egyetemen megtanulni a Jung, Freud, és társai pszichológiai elméleteit, mert az élettapasztalat sokkal többet ér.
Ha valaki bármilyen jó eredménnyel végezte el a pszichológia szakot, még az nem jelenti azt, hogy ő belőle jó segítő is fog válni. Minden eset egyedi, és ezeket pedig nem lehet könyvből megtanulni.
Aki a saját életében nem élt olyan életeseményeket, amelyekkel a páciensei hozzáfordulnak, akkor az a segítő nem is tudja őt megérteni, és a problémája megoldáshoz sem tud számára jó lehetőségeket kínálni.
Amikor jó néhány évvel ezelőtt megkerestem egy segítőt, aki pszichológus volt, és a legismertebb egyetemen szerezte a diplomáját. akkor leesett az álam. Egyszerűen nem értettem hogy én miről is beszélek. Amikor elmondtam, hogy egy bizonyos pasival, akivel kapcsolatom volt, és ha látom, vagy összefutok vele, akkor az nekem kellemetlen. Válasz: "Nem kell arra menni, ahol lakik". Hát igen. De az eszébe sem jutott, hogy egy kisvárosban elő embernél ez nem megoldott helyzet.
Még egy fontos ,megjegyezni való. Beszélgetésünk során azt mondta nekem az a szakember, hogy egy nőnek férjhez kell mennie, és gyereket kekk szülnie, mert csak így élhet az ember teljes életet. Ő milyen boldog, mert van felesége, gyereke, de nekem már gyerekem sem lehet a korom végett. Én pedig azt vettem észre, hogy ő, mint szakember nem hiteles, nem mond igazat. A házassága nem működik, a szakmájában pedig lehet, hogy csak a pénz dominál. A megérzésem bejött.
És mennyire más dolog egy olyan szakember segítségét kérni, aki a megélt élettapasztalata alapján ajánl lehetőségeket a pácienseinek. És nem mondja az, hogy mért nem mentem még férjhez. Ellenben tiszteletben tartja az én döntésemet. Az életem változtatásához pedig lehetőségeket ajánl fel.
És amikor egy szakember egy életében beállt változás során azt kérdi, hogy ki, mi, ért azon, hogy új élet kezdődik a számára, akkor elgondolkodom. Hol van az élettapasztalata. amelyekre leginkább a kudarcaink árán teszünk szert? Hol a hitelessége? A segítők döntő része a megszerzett tudása mellé sokszor használja fel a saját megszerzett tapasztalatát. Kibővítve, hasznosítva keleti filozófiát, spiritualitás stb.
A segítői munkához tudás vagy élettapasztalat kell? Válaszom:is, is. Szükséges a tudás, már azért is, hogy tudjuk, hogyan kell minden egyes embernek a problémáihoz hozzáállni. Az élettapasztalat pedig azért fontos, mert így egy-egy probléma esetén a segítő jobban megérti a páciense gondjait, és a lehetőségéhez mértem tudja azt orvosolni. A megszerzett tudás, és az élettapasztalat ötvözetének használata tudja kibontakoztatni a jó segítő személyét.

2014. április 9., szerda
Szembenézés a félelmeinkkel
A házasságban vagy kapcsolatban élő nők 80 százaléka már az első hónapban vagy egy héten belül érezte, hogy az a férfi nem az ő férfija. Majd eltelik egy év, öt év, tíz év, húsz év, jönnek a gyerekek, és a nő folyamatosan csak vágyakozik, és azt szeretné, hogy benőjön a pasi feje lágya.
"Majd megváltozik, majd csak megváltozik...." Hallottam egy aranyos kínai mondást,amely valahogy így hangzik, hogy "sokan keresik a fekete macskát a sötét szobában, miközben érzik, hogy a fekete macska nincs is odabenn". Mert mindent megtudunk, és mindent ki tudunk magyarázni. A racionális tudásunkat kora gyerekkorunktól kezdve fejlesztik, fejleszti a társadalom, a környezet, az iskola, az internet stb., tehát mindig mindene megtaláljuk a magyarázatot, miközben a megoldás végig ott van bennünk. Az elfojtott érzéseink jelentik a megoldást, amelyekre nem hallgatunk. Nem akarunk rájuk hallgatni. Az intelligens emberek legnagyobb csapdája az okoskodás. Amikor a gyorsan jövő, irgalmatlanul erős érzést megpróbálják agyból megmagyarázni. Mert nem merem vállalni az érzéssel járó fájdalmat. Pedig változtatni csak akkor lehet, ha valaki kimondja azt, ami fáj. Majd ezek után jön a kimondott fájdalmas dolgok elfogadása. Mert hiába mondom ki, hogy "hát tényleg lusta vagyok, igen lusta", ha másnap éppúgy megteszem ugyanazt. De ha elfogadom a kimondott dolgokat, onnantól kezdve lehet mérlegelni.
Sokan persze türelmetlenek. Még véghez sem vitték az egész folyamatot, már a megoldást keresik.Anélkül, hogy elfogadnák az ezzel járó fájdalmat. Ha nem történik meg a fájdalom átélése,a negatív töltetű élmény átélés, akkor hogyan születhet meg a megoldás? Úgy, hogy a fájdalmat közben nem tompítom nyugtatókkal, sírdogálással.Mert a sírás, és a sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig magát sajnálja. Hol van ebben fájdalom? Az igazi fájdalom például, amikor elveszítek valakit. Nincs többé.Egy egoista ilyenkor is önmagát sajnálja. Ha viszont átélem és elfogadom ezt a fájdalmat, mondjuk, valakinek a halálát, akkor, ha véget ért a gyászidő, és magamhoz tértem, okultam a dologból,, akkor adott helyzetben szabadon, nyugodtan, oldottan tudok beszélni ezekről az érzésekről. Ennek a folyamatnak lehetnek tanulságai. Például, hogy a meghalt szeretteimmel szemben nem tettem meg mindent, és ebből okulva megtegyem mindazokkal, akik még élnek és körülöttem vannak. De hogy tudja ezt egy olyan ember megtenni, aki mindezt elfojtja? Milyen hiteles mintát tudnak mutatni a gyerekeiknek? Fel fognak tudni nézni egy görcsös emberre, aki mindezt elfojtja magában, mert fél szembe nézni vele? Én folytan azt látom, hogy mi, felnőttek előszeretettel várunk el a gyerekektől olyan dolgokat, amelyeket, mi magunk nem vagyunk képesek megtenni. csak azért, "mert én vagyok az anyád". Vagy csak azért," mert én vagyok az apád".
Dr Csernus Imre A fájdalom arcai

2014. április 6., vasárnap
Blogom története a kezdetektől, napjainkig
Mindig is élt bennem egy olyan álom, hogy egyszer az életemben írjak. Valahogy mindig is éreztem valami késztetést arra, hogy szükséges lenne írnom, de mint mindenki életében, úgy nálam is csak az elgondolásaimban élt ez a tervem. Közel húszon éves korom környékén szerettem volna egy újságíró tanfolyamra lemenni, de erről a tervemről az anyám lebeszélt, és én mint egy bizonytalan fiatal hallgattam is az ő szavára. Így a terv csak terv marad, amelyről idővel meg is feledkeztem.
Másik nagy érdeklődési területem pedig a pszichológia. Egy alkalommal jártam egy ismert segítőnél, ahol a munkám is szóba került többek között. És elmondtam, hogy a pszichológia, és az írás az a terület, amellyel szívesen foglalkoznék. Bár a pszichológia tanulásomat nem tudtam elkezdeni, nem a korom végett, hanem a rám háruló költségek miatt. Majd amikor az írás kibontakoztatása került szóba. ő rákérdezett: "Miért nem ír?" Majd ezen kérdésén elgondolkodva úgy éreztem, hogy írnom kell valamit, ahol leírhatom azt, amit érzek, és amiket átéltem és élek az életemben.
És itt jött képbe azaz elképzelésem, hogy blogot írok, mégpedig olyan blogot, amely valamennyire kapcsolatban van a pszichológiával, és az írásaimat, és élettapasztalataimat is tudom kamatoztatni. Így kezdtem el négy évvel ezelőtt írni a blogomat. Bár az előző időszakban nem írtam intenzíven, és voltak több hónapos, sőt egy éves kimaradásaim is. Most két és fél év óta rendszeresem írom a blogomat, amelyben megfigyeléseimet, tapasztalataimat tárom az olvasóim elé.
Mint minden kezdet nehéz, így volt az a blog írással is. Voltak bennem félelmek, hogy vajon milyennek fogják találni az olvasók az írásaimat. Milyen visszajelzéseket kapok?, Milyennek találják a blogom arculatát?. És hasonló gondolatok voltak bennem, ami a félelmeimet leginkább gerjesztette. De nem adtam fel, és tettem a dolgomat. Közben egyre jobban érzetem, hogy írnom kell.mert számomra ez nem munka, hanem kikapcsolódás, és örömmel tölt el egy-egy cikk megírása. Voltak olyan esetek, amikor az éppen esedékes munkámat hagytam abba, mosogatást vagy a porszívózást. mert dolgoztak a témák az agyamban.
Majd jöttek a visszajelzések. - mondanom sem kell nem a pozitívak, hanem a negatívak. Irigység, rosszindulat, lejáratás és minden, ami ezzel együtt jár.
Volt olyan esetem, amikor egy óra leforgása alatt harminc, azaz harminc lejárató e-mailt kaptam, és olyan formában, amikor egy azon személy írja a véleményeket, de mintha másik véleményező kommentjére válaszolna. Igencsak mérgesítő volt, de akkor sem adtam fel. Jó párszor még előfordultak hasonló esetek. Tudtam, hogy munkámnak előbb-utóbb meg lesz a gyümölcse.
Jöttek azért pozitív visszajelzések is. Sőt javasolták, hogy osszam meg a blogom bejegyzéseit a közösségi portálokon, így nagyobb olvasottságra tehetek szert. És lássunk csodát! Bejött. Blogom olvasottsága ha lassan is, de szépen emelkedni kezdett. Én pedig nem sürgettem a dolgok menetét, hagytam, hogy azok maguktól alakuljanak. És valóban szépen alakultak is. Panaszra nincs okom. Közel két és fél év óta az olvasottságom elérte a 73 ezret. Tudtam és tudom, hogy amibe minden nap időt, fáradtságot, munkát fektetek, annak meg lesz az eredménye. Ezt minden területen érdemes szem előtt tartani.
Írásaim által nemcsak az olvasóim, hanem én is fejlődtem és fejlődök. A saját tapasztalataim mellé még elég sokat olvasok is pszichológia témájú könyveket, és járok ilyen előadásokra. Ezen tudások csak megerősítenek engem a megélt tapasztalataimban.
És mára hol is tartok az írással? Most már ott tartok, hogy írásaimat ollózzák egyes blogerek, és internetes újságok hasábjain fedezik fel az olvasóim az össze ollózott cikkeket. Ezek szerint tudok valamit.
Amikor a blogomat elindítottam, akkor azt azzal a céllal tettem. hogyha csak egy embernek tudtam segíteni az általam leírt írásokkal, akkor már tettem valamit az életben. Továbbra is teszem a dolgomat, és írok, amikor van olyan téma, ami érdekli az olvasókat. Most pedig újabb tervem van alakuló félben. Bízom benne, hogy ez is kialakul előbb-utóbb.
Köszönöm, hogy olvastok!

2014. április 5., szombat
Bűntudat
Alig van ember, aki az élete folyamán ne élte volna át a bűntudat érzését. A bűntudatot mindig olyan döntések után éli meg az ember, aminek meghozatalában bizonytalan vagy kétségei vannak döntésének hatásairól.
De valójában létezik egyáltalán bűntudat? Vagy csak mi kreáljuk magunknak azt érzést, hogy bármilyen cselekedetünk, döntésünk után lelkiismeret-furdalásunk legyen, és bűntudatot érezzünk. Ezen a leírt kérdésen mostanság én is sokszor elgondolkodtam, és mindenféle ezzel kapcsolatos magyarázat megfordult a fejembe. A dolog érdekessége az, hogy eddigi életem során semmilyen cselekedetem vagy döntésem után nem érzetem soha bűntudatot. Úgy voltam vele, hogy, ami történt az megtörtént, és nem lehet az esetet meg nem történtté tenni. Ha rosszul döntöttem, cselekedtem, akkor is csak is én jártam "jól", mert tanultam az esetből, és a későbbiek során ügyelek arra, hogy hasonló dolgok ne forduljanak elő velem az életben.
Azt is tudom már a tapasztalataimból, tanulásaimból, hogy soha nincs az életben olyan, hogy rossz és jó döntés, csak döntések vannak. A pillanatnyi döntéseim pedig mindig az aktuális lelki állapotomat tükrözi.
Akkor mi a gond mégis? - kérdezhetik ezt sokan tőlem. A "gond" csak az, hogy én is emberből vagyok. és minden tudás, tapasztalás, spirituális tudás ellenére rajtam is erőt vett a bűntudat érzése.
Hogy miről is van szó pontosan? Már sokan tudják, hogy több mint két hónappal ezelőtt veszítettem el az apámat. És betegsége két hét leforgása alatt elvitte. Annak ellenére, hogy idős ember volt, az elvesztése így is megvisel. Már arról is beszámoltam, hogy nem akart orvost látni a közelébe, arról pedig végképp hallani sem akart, hogy kórházba kerüljön. Nem ott akart meghalni, sőt ő még szeretett volna élni, és a halál gondolatát is elhessegette. Mivel az otthoni ápolása engem, mint fizikálisan, mind pszichésen megviselt, egyre jobban éreztem azt, hogy kimerülök, és nem bírom egyedül ápolni. Ehhez még hozzájött az ő állapotának nap mint nap való rosszabbodása. Végül orvosi utasításra csak kórházba került. Nem akart végképp oda kerülni. Úgy érzem, hogy azaz állapot, amit akkor átélt pszichésen teljesen megviselte. Úgy érzem, hogy sokkot kaphatott, mert kórházba kerülése után a bekövetkező haláláig nem szólalt meg. És itt jövök én, mint gyereke a képbe.
Az eltelt két hónap alatt alig van olyan nap, hogy hacsak rövid időre de be ne kattanjon az agyamba. hogy nem tartottam tiszteletbe az ő döntését, hogy nem akart kórházba menni. Talán az önzőségem vezetett oda, hogy bekerüljön? Miért is voltam olyan önző ember, hogy a saját magam értékét tartottam szem előtt? Féltem. Pedig nem az ő várható halála volt azaz esemény, amikor is szembesültem a halál elfogadásával. Majd jön a másik agyalási verzió. hogyha nem került volna kórházba, akkor azért lenne bűntudatom, hogy miért is nem vittem be, hátha még tudtak volna rajta segíteni. Nem jó ez a folytonos önmarcangolás.- tudom. De valahogy mindig azaz érzésem, hogy talán nem halt volna meg olyan gyorsan, mint a kórházba. Bár kétséges, hogy egyedül, hogyan boldogultam volna az ápolásával.
Az agyammal már úgy ahogy elfogadtam, hogy nincs többé, meghalt. De a lelkem még nem tudta ezt az állapotot elfogadni. Sokszor nem is értem, hogy a lelkem háborog-e, vagy az egóm különös játéka az, hogy bajokat kreál, hogy később bűntudatom legyen. Az is tudom, hogy mindent megtettem érte, amit csak tehettem. Ápoltam, gondoztam, vigyáztam rá. De jönnek a démoni kérdések: hogy tényleg ennyire önző ember lennék? Vagy talán azért féltem, mert az ő halálának tényével, én is egyre közelebb kerültem halál bekövetkeztéhez. Vagy talán ezek az önmarcangolások, bűntudatok is a gyászfolyamat része, amit szükséges megtapasztalnom. Talán az idő megadja rá a választ.

2014. március 23., vasárnap
Ne hagyd, hogy a lelkedbe gázoljanak! - avagy, amikor érzékeny a lélek
Már régebben írtam arról, hogy jó dolog e minden embernek segítséget nyújtani. Szabad-e kéretlenül segítséget adni, úgy, hogy a másik fél nem kért tőlünk segítséget. Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon sok mindent tanultam abból, amikor én is elkövettem azon hibákat, hogy nagyon is segíteni szerettem volna azon embereknek, akiknek láttam, hogy problémái vannak az életben, és sokszor sajnálkoznak, sirattatják magunkat. De nincs is ezzel a hozzáállással semmi baj, mert minden egyes ember elköveti ezt a hibát az életébe, amikor spirituális vagy lelki fejlődésen megy keresztül. Amikor bárkinek kéretlenül adunk tanácsot, avagy hétköznapi kifejezéssel élve "osztjuk az észt", akkor az olyan, mintha az adott egyén hátába döfnénk bele egy kést. Fájdalmas, mert belegázolunk a lelkébe, vagy a lelkében zajló folyamatokba nyúlunk bele.
Az elmúlt időszakokban én is kisebb-nagyobb megszakításokkal átélem ezen megnyilvánulásokat, mint segítő szándékok meglétét.
Miután meghalt az apám, egyre jobban találkoztam olyan embere "segítő" szándékával, akik addig nem igen tudtak róla, hogy élek-e, vagy halok. De tanácsokban ész osztásokban nagyon is élen tudtak járni, Ők pontosan tudták, hogy mit kellene csinálnom, tennem, és hogyan alakítsam az életem további részét. Sokszor észre sem véve azon tapintatlanságot, hogy bizonyos tanácsaikkal hogyan gázolnak bele a másik lelkivilágába. Éreztem jó párszor, hogy egy-egy ilyen tanácsadás közben a lelkem hasított valamilyen rossz érzés, megbántás, avagy azon tény, hogy a kérésem nélkül próbáltak/próbálnak meg nekem tanácsokat adni.
Csak néhány tipikus eset, amivel az elmúlt időszakban szembesültem. Már az apám halálát követő órákban volt olyan ismerős, rokon, aki azzal állt elő, hogy meglévő családi házunkat a temetés után hirdessem meg és adjam el. "Minek neked az a ház? Menjél panelba!" Abban a pillanatban az állapotomhoz képest érthetően, célra törően fejtettem ki véleményemet az adott személynek a felvetett dolgaira.
A másik téma, amely sokakat foglalkoztat, azaz, hogy menjek férjhez, és keressék társat magamnak. Mert nem maradhatsz egyedül.-hangoztatják ezt olyan emberek, akik csak azért élnek házasságban, társkapcsolatban, mert társfüggők, Meg sem értik, hogy mi a különbség a magány, és az egyedüllét állapota között. Amikor pedig elvesztik a másik "felüket", akkor szépen, csendesen szétesnek idővel.
Tény, hogy ahol élek, azon közösségben, rokoni kapcsolataimban sem ismernek elégé azon személyek, akik nekem segítség nyújtás képen osztják az észt. De vajon miért is van így? A következő a meglátásom: soha, de soha senkinek nem beszéltem saját magam személyéről. Nem dicsekedtem sem a munkámmal, sem a megszerzett tudásomra, Gondolok itt az élettapasztalataimra. Az emberek pedig csak az képesek elfogadni, ami "látnak", amit nem látnak, az számukra nem is létezik.
A másik gondolatom pedig az, hogy minden egyes meglátás, vélemény, amit a másik irányában kifejtünk az nem más, mit a saját személyiségünkről alkotott véleményünk.Megtapasztaltam, hogy az emberek bizony nagyon rossz emberismerettel rendelkeznek, Hogyan ismerhetnek meg egy ismeretlen embert, amikor még a szűk környezetében élő embereket, személyeket sem ismerik igazán.
Elgondolkodtam azon, hogy vajon ezen emberek mit szólnának, ha mondjuk én is bele gázolnák a lelkivilágukba. Elmondanám csak úgy, hogy mit, és hogy hogyan kellene tenniük, hogy az életük jól működjön. Hogyan oldjanak meg problémákat, és hová menjenek dolgozni, Hogy keressenek megfelelő párt maguknak. És sorolhatnám még a kérdések tömkelegét. - de nem teszem, mert én a kudarcaim árán megtanultam, hogy csak annak, és akkor segítsek, ha az adott személy erre megkér. Az elmúlt napokban szintén volt rá példa, hogy tanácsokkal láttak el, hogy mit, hogyan tegyek, csináljak. És amikor megadom a bántó, de érhető magyarázatot, akkor jön a meglepetés, Mert, akkor döbbennek rá, hogy az a nő nem olyan hülye, ostoba, gyakorlatlan, ahogy ők elképzelték.Sőt volt irányomban olyan megnyilvánulás is, hogy lehetetlen, hogy én mindent tudok, és hozzá tudok szólni témákhoz.
Nos, a leírt tanulságos esetek kapcsán, én azt tudom tanácsolni mindenkinek., hogy soha senkinek ne engedjük meg, hogy bántsanak, vagy bele gázoljanak a lelkivilágunkba. Én már jó ideje ezt teszem, még annak árán is, hogyha a másik fél talán megharagszik rám. A haragja csak arra utal. hogy az a dolog az ő lelkében nincs rendbe téve. Azt pedig a másik embernek mindig éreznie kell, hogy mikor gázol bele a másik lelkében. Most sokan kérdeznék: Hogyan látható ez? A megbántott ember arcán látszik a fájdalom, Megváltozik az arcvonása, elkezd sírni. elvonul a közösségből és hasonló viselkedések alapján válik észrevehetővé. A másik pedig az, hogy a megbántó ember is érzi a lelkében, hogy ő "akaratlanul" is megbántotta a másikat.
Soha senkinek a véleményére ne hallgassunk, csak a szívünk hangjára,Az mindig a helyes irányba vezet bennünket. Ha pedig segítségre, tanácsra van szükségünk, csak olyan személy véleményét, tanácsát kérjük ki, aki számunkra hiteles, és példamutató. Én eddigi életemet is nagyol jól megoldottam,. ha hibáztam az sem volt véletlen, mert ez egy tanulási, tapasztalási folyamat volta részemre.
Az életemet pedig a szívemre hallgatva élem tovább. Az mindig mutatja nekem a helyes irányt.

2014. február 27., csütörtök
Életküldetésünk
Földi létünk a tanulásról, tapasztalásról, életünk küldetéséről szól. Tehát, amikor egy-egy lélek leszületik, akkor mindazt azért teszi, hogy megismerje a földilét titkait. Mindenkinek valamilyen földi hívatást kell betöltenie. Sajnos sokunk ezt a tény fel sem ismeri, hiszen ha ezt kellő időben felismernék, akár már a gyerekkor fiatal éveiben, akkor sokkal boldogabbak is lehetnék, mert akkor azzal foglalkoznánk, azt tennénk, amit szeretünk. De a valóság sajnos más mutat e téren. Csupa boldogtalan emberként éljük az életünk nagy részét. (bár vannak kivételek).
A gyerekek már három-négy éves korukban is szívesen beszélnek arról, hogy felnőttként mik a terveik, és mivel szeretnének foglalkozni. És ilyenkor rögtön képbe jönnek azon tényezők, amelyek a gyerekek küldetés tudatát a földbe rombolja. A társadalom, szülők, vallás, pedagógusok mind mind azon mesterkednek, hogy hogyan is lehet megakadályozni azt, hogy a gyerek a társadalmi elvárásoknak feleljen meg. Pedig bármennyire is erőlködnek ezek elnyomásával az élet úgyis előbb.utóbb szembe állít azzal a ténnyel, hogy valami nem működik az életünkben, mert nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, és nem az azt a munkát amit szeretnénk. Amikor olyan tevékenységet, munkát végzünk, amit nem szeretünk, utálunk, fáradtnak, ingerültnek érezzük magunkat, akkor az azt mutatja, hogy nem helyesen éljük az életünket. Ellenben, ha olyan tevékenységet csinálunk, amely örömmel, büszkeséggel tölt el, akkor nincs frusztráció, kedvetlenség, csak öröm és szárnyalás van.
A saját tapasztalatomból tudom, hogy az élet mindig elém helyezte azon problémát, amikor nem azt a munkát, tevékenységet végeztem, amely végett ide le születtem a Földre. Persze mindannyian vakok vagyunk a saját életünkben és nem figyelünk oda az előjelekre, Miért nem szeretek bejárni a munkahelyemre? Miért nem szeretem az adott munkámat? Vajon ez a munka, állás nekem megfelelő? Ha ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk, akkor nem vagyunk a megfelelő helyen, és a kérdések átgondolására van szükségünk ahhoz, hogy felismerjük azon tényt, más munka, más küldetés vár ránk itt az életünkben.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki a megfelelő időben rátalál küldetése céljára. Nagyon ritka ember az, aki már gyermekkorától kezdve tudja a küldetésének célját.
Vannak, akiknek harminc-negyven vagy talán még később sikerül eljutni azon felismerésig, hogy megfejtsék azt, hogy vajon mi is az ő életcéljuk ebben az életben. Az esetemben nálam húszas éveim végen éreztem azt, hogy nem vagyok helyén a munkám területén, és többet akarok, mert sokkal több van bennem, mint, ami az akkor szükséges munkámhoz elég volt. Tanultam, és olyan tevékenységet tudtam ezáltal csinálni, amiben több éven át sikerrel, és örömmel töltött el. Majd újabb állomáshoz érkeztem. Valami másra vágytam a lelkem mélyen, mert tudtam. hogy még mindig nem azaz életcélom, amit csinálok. vagyis nem az a küldetésem, És akkor robbant be az életembe a pszichológia, ezotéria és az írás iránti érdeklődésem. Mivel a szóbeli kommunikáción nagyon jó, így gondoltam, hogy az írás területén is lehetséges próbálkozni.
Jó pár évvel ezelőtt egy segítő nyitotta fel a szememet arra, hogy miért nem próbálkozok meg írni. Voltak bennem félelmek természetesen, hogy mi lesz, és hogyan alakul a dolog. Mivel érzem, hogy az életcélom egy olyan terület, amely a segítésről, tapasztalatok átadásáról szól, így lekezdtem a blogom írását, így benne van a segítés, a pszichológia, és egyben az írási tevékenységem is. Már több, mint három éve írom a bejegyzéseimet, de ez a munka bármikor örömmel tölt el, lehet bármilyen baj, probléma az életemben az írás felszabadít, így kiadhatom magamból a nyomasztó gondokat, feszültségeket. Soha nem mondom azt, hogy utálok írni. Nem is fáradok egy-egy cikk megírásakor, sőt feltöltekezem energiával az írás által. És mindennek a pozitív élményeit túl az ötvenes éveim után élem át.
És amikor az ember azt csinálja az életben, amit szeretne, akkor sugárzik, boldog, nő az önbizalma, és ezen állapotát ki is sugározza a környezetére. A végeredmény pedig majd életünk végén mutatkozik meg, amikor meghalunk. Majd látni lehet, hogy ki, milyen életet élt, mert aki mosolyogva hal meg, az boldog életet élt, de aki összehúzott szájjal távozik, az boldogtalan volt, és nem az élet küldetésének megfelelően élte életét. De erről már írtam korábban egy cikket.
Én kívánom mindenkinek, hogy találja meg élet küldetését, függetlenül attól, hogy hány éves. Én a saját életemben azt érzem, hogy úton vagyok.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)