Szüleink, nagyszüleink öröksége!

A mostani téma a személyiségszerkezet lesz, és az, hogy milyen tényezők befolyásolják azt, hogy ki milyen személyiségszerkezettel fog rendelkezni élete minden területén. A személyiségszerkezetünk úgy kb 70 százaléka az eltanult viselkedésformákból ered. Ezek döntő többségét a szüleinktől tanuljuk el akarva-akaratlan. Mát az egy éves pici gyerek is nagyon nyitott minden féle kommunikációra, amelyet elsősorban a szüleitől tanul el. Majd ahogyan nő, növöget a csemete egyre több és több dolgot tanul el, Sajnos sok esetben a rossz dolgokat.

Számtalan esetben a szülök nem is foglalkoznak olyan dolgokkal, hogy viselkedésükkel mit is közvetítenek a gyerekeiknek. A gyerekek jó megfigyelők és korán eltanulnak jót és rosszat egyaránt. Mát az óvodáskorban előjönnek az otthon látott viselkedésminták, beszédstílusok, szófordulatok. Elkezdődnek a hazudozások, manipulálások, hisztizések, és a különböző viselkedési formák. És mindez miért van így? Azért mert a gyerek nem tud hitelesen felnézni a szüleire. A gyerekek rögtön észreveszik, amikor a szülök rendre hazudnak egymásnak, sőt még önmagukat is becsapják. A gyerekek pedig elhiszik mindazt, amit a szüleiktől látnak, mert az szent és sérthetetlen. Ők a szüleikre istenként néznek fel. Fontos mind az anya, mind pedig az apa személyisége, mert a lányok első női idolja az anyjuk, a fiúké, pedig az apjuk. Azt a mintát fogják egész életükben lekopírozni.

Nagyon sok fiatal kamasz vagy felnőtt korában azt mondja, hogy nem akarok olyan életet élni, mint az anyám vagy az apám, Én másképpen akarom az életemet élni. Igen ezen kijelentések szépen hangzanak, de egy idő után azon kapjuk a fejünket, hogy pontosan olyanok vagyunk, mint az apánk vagy az anyánk. Pontosan azt tesszük, amit ők tettek, csináltak és úgy is viselkedünk sok esetben. És miért van mindez így? - mert a szüleinktől tanultunk el bizonyos dolgokat akarva, akaratlan és azt hisszük, hogy ez így helyes. Ez egy teljes körforgás az életünkben. Mert a szüleink, a nagyszüleinktől, a nagyszüleink pedig az ő szüleiktől tanultak el mindazon személyiségvonásokat, viselkedéseket, amelyek terhét még mi is viseljük. És ha ezen nem változtatunk a gyerekeink is ezt fogják viselni. És ez így egy mókuskerék.

Én is sokat gondolkodtam el azon korábban, hogy az anyám miért csinált úgy dolgokat, ahogyan csinált, és miért viselkedett úgy ahogy éppen kellett. Erre a megoldásra csak akkor döbbentem rá, amikor komolyabban kezdett el érdekelni a pszichológia. És tényleg döbbenetes, hogy generációkon keresztül képesek vagyunk az őseink berögzült viselkedés mintáját lemásolni. Én teljesen a dédszüleimig visszatudtam vezetni a dolgokat, mindkét részről. És tényleg olyan érzésem volt, mintha az élet ismételte volna önmagát, Olyan konfliktusokat, problémákat állít az élet elénk, amelyeket valamelyik ősünk nem akart, vagy nem tudott megoldani. És ez eddig úgy is lesz, amíg, ezt az adott személy meg nem oldja.

Természetesen én is sok minden gondolkodom úgy, ahogyan az anyám tette. Nagyon meglepő az, amikor az ember erre rájön. Hoppá, én is azt teszem adott szituációban, mint anyám. Tény, hogy vannak olyan dolgaim is, amelyeket én teljesen másképpen élek meg, mint ő, másképpen is cselekszem. De ezt csak az az ember képes megtenni. aki idővel kinyitja a szemét és elkezd látni. Addig, amíg vakon éljük az életünket, ezen a téren nem lesz változás. Marad a mókuskerék, és generációkról, generációkra szembesülünk az őseink örökségével. amelyekkel ők nem akartak vagy nem mertek szembenézni. De ha már valaki kinyitja a szemét és tesz bizonyos dolgok ellen, akkor már az ő gyerekei is ez fogják tenni, és így beindulhat egy változási folyamat.

Önfejlesztés, önismeret!

Sokszor, sok helyen olvashatunk arról, hogyha bárki felismeri azt a tényt, hogy az életében valami nem működik, akkor van lehetősége, hogy változtasson. De, ha bárki felismeri azt a tényt, hogy változtasson, még nem biztos, hogy tudja is min és miben kellene változnia. Sokan már itt elbuknak, mielőtt még bármibe belekezdenének. Ha nem ismerem önmagamat kívül s belül, akkor nem tudom, hogy milyen úton induljak el. Fontos tehát az önismeret megléte. Hogy milyen ember is vagyok egyáltalán? Milyen jó és rossz tulajdonságaim vannak? Mik a terveim, céljaim, amiket el akarok érni? Miért születtem le ide a a földre? És hasonló kérdések halmazát kell feltenni az embernek, ha változtatni akar az életén.

Az önismeret a tapasztalataim alapján nagyon is hiányzik a ma emberéből. Nagyon sokan csak tengenek-lengenek az életben. Életcél és minden elképzelés nélkül. Ha nem rendelkezünk kellő önismerettel, akkor nem is tudjuk fejleszteni önmagunkat. Az is van az, hogy sokan közülünk, úgy éli le az életét, hogy mindig más elvárásainak akar megfelelni. Ép ezért sorra kudarcot vall. Megfelelni a szülőknek, munkatársaknak, barátoknak, kívülállóknak ez mind képtelenség. Ha megnézzük a gyerekek életét, láthatjuk, hogy sok esetben és sok mindenben a szülő dönt vagy próbálja befolyásolni a gyerekének a döntését. Ilyen példa erre az az eset amikor a 14 éves gyerek még nem tud dönteni a továbbtanulása ügyében. A szülő pedig azt nézi, hogy melyik szakmával, végzettséggel lehet sok pénzt keresni, és megélni. Végül a gyerek meg van győzve arról, hogy az a jó, amit a szülei mondtak neki. Majd eljön a végzés éve, és jön az egyetemi, főiskolai felvételi. Újra dönt a szülő a legjobb szándéka szerint. A gyerek elvégzi az iskolát, talán még munkája is lesz, de nem szereti amit csinál. És miért nem? Mert nem ő hanem mások döntöttek helyette. Ettől már csak az a rosszabb, ha a szülő a saját meg nem valósított álmait akarja a gyerek által megvalósítani. Például: a szülő szeretné, ha gyerek orvos lenne, mert ő az szeretett volna lenni, de nm jött össze. A gyerek megteszi ezt szívességet neki, de ő a lelke mélyén balett-táncos szeretett volna lenni. Sok ilyen esetről tudnék mesélni.

Tehát már az a lehetőség is kimarad sok ember életéből, hogy megismerje önmagát. És ez, azért van így, mert a szülök sok mindent levesznek a gyerekeik válláról, így ezáltal a gyerek még az önbizalmát sem fogja tudni építeni. S, úgy lép bele a nagy betűs életbe, hogy nem ismeri magát, és nem ismeri fel a későbbi választott párja tulajdonságait sem ezáltal. Sokan így élnek napról napra, évről évre. Mondhatjuk úgy is, hogy el vannak, mint a befőtt. S egyszer robban a bomba, hogy nem érzem jól magamat a bőrömben és elegem van mindenből. Változtassak, de hogyan!

Igen, és itt jönnek a gondok. Ha fel is ismerem a hibáimat, rossz tulajdonságaimat, még akkor sem könnyű lépni. Egyedül nagyon nehéz. Első lépésként egy egy szakembert javasolnék mindenkinek, aki kívülállóként felvázolja, hogy ki milyen ember és hol, miben kellene változtatnia. Erre érdemes időt szánni. (na és pénzt, de van ingyenes ellátás is) Nagyon sok jó könyv, szakirodalom áll már rendelkezésre, hogy hogyan kezdjünk hozzá életünk átváltoztatásához. De ez csak, akkor lehetséges, ha már tisztába vagyok saját énemmel. Vannak önismereti tréningek, amelyek nem olcsóak, de hatásosak, és később nagyobb hasznot hoznak, mint azt gondolnánk. Érdemes eljárni, már akit érdekel pszichológiai előadásokra. Sok jó, neves szakember tart előadásokat, sok féle témában. Egy-egy előadás ára felér egy mozijegy árával. és hasznosabb.

Teljesen mindegy, hogy ki melyik verzió mellett dönt. A lényeg az, hogy az önismeret megléte nélkül nem tudjuk fejleszteni saját magunkat. Érdemes belevágni, mert ha kitartóak, bátrak, erősek, nyugodtak vagyunk a befektetett munka meghozza a gyümölcsét.

A politika, mint barátságaink megrontója

Távol álljon tőlem, hogy ezen az oldalon politizálásba kezdjek. Nem áll szándékomban, és nem is igazán érdekel a politika, amennyire csak lehet távol tartom magamat tőle. Van azonban egy érdekes jelenség, amely jó néhány éve befészkelte magát az emberek tudatában. Ez pedig az az állapot, hogy a munkahelyi-magán életbe jelen van a politizálás. Lassan az emberek többet beszélnek a politikáról, mint oda haza a családtagjaikkal. Még az esti meghitt beszélgetések is megsínylik, a politika családi életben való megjelenését. Ennek nem lenne szabad, hogy így legyen.

Nem tudom, hogy ki mennyire figyelte már meg azt a jelenséget, amikor két régen nem látott rokon, ismerős, barát találkozik, mondjuk utcán, üzletben, piacon, akkor mi az első és második kérdése. A korcsoporttól függ, hogy mivel is kezdjük a kérdést. A nyugdíjas ember így teszi fel a kérdését: mennyi a nyugdíjad? - és akarva-akaratlanul mát ott is vannak a politikai témáknál. Az aktív emberek esetében pedig így hangzik ez az egész: Van még munkahelyed? Mennyit keresel? -ismét témánál vagyunk. Sajnos az a tapasztalatom, hogy temetések, és temetőlátogatások alkalmával is egyre többször hallom ezeket a kérdéseket feltenni. Az emberek mintha elfelejtetek volna viselkedni.

Sokat és sokszor elgondolkodtam, hogy vajon miért is van ez az egész így, ahogy van. Gyerekkoromban ez nem volt így. Miért hagyták az emberek azt, hogy a politika napi vendég legyen a lakásukban? Az első felismerésem az volt, hogy a politika manipulálni tudja az embereket, Ígér fűt-fát, minden alkalmat megragad, hogy szimpatizánsokat gyűjtsön magának. Persze az ígérgetésekből semmi nem lesz. Manipulálni pedig minden embert lehet, ha nem rendelkezik megfelelő éberséggel, hogy észrevegye, hogy az egész csak egy átvágás. És kit lehet manipulálni? Természetesen, aki hagyja magát. A politika sok esetben kihasználja az emberek befolyásolhatóságát. Mert a legtöbb ember fejében háború dúl, egyszemélyes háború, amelyet saját magával vív meg nap mint nap. Az ő elcseszett életért mindig másokat hibáztat, másban keresi a hibát. Pedig csak ő tudja a saját életét rendbe tenni. Nem más, és nem a politika és a politikusok. Ez a hozzáállás figyelhető meg már évtizedek óta. Azért tartunk itt, ahol tartunk.

És itt van a másik eset, amikor már olyannyira befészkeli magát a a politika az életünkben, hogy emberek képesek egymásnak esni, barátságok, kapcsolatok szakadnak meg, csak az véget, hogy egy másik embernek más véleménye van a dolgokról. A munkahelyeken is ugyanez tapasztalható. Megy a vagdalózás, és egymásnak esés. Ebben az egész szituációban pedig az egyének a saját tehetetlenségüket, megalkuvásukat, gyávaságukat leplezik a politizálással. Hallottam olyan esetekről is, ahol több évtizedes barátság szakad meg a néztek mássága miatt. És miért hagytak, hogy ez így legyen? Azért, mert a legtöbb embernek, addig sem kell a saját szaros éltével foglalkozni, kibúvókat lehet keresni sok mindenre, és lehet okolni, hibáztatni bárkit, bármiért.

Ha körülnézünk az európai országokban, akkor azt tapasztaljuk, hogy a politikával nem foglalkoznak az emberek, élik az életüket, és nem engedik be otthonaikba a politikát. Angliában például a kutyát nem érdekli, hogy most a Munkáspárt vagy egy másik párt van-e hatalmon, ellenben Magyarországon ez közfelháborodást vált ki. A államelnök, miniszterelnök bárkiből lehet. Még a leghülyébből is. Nem tudom megfigyelték-e már, hogy általában a hülye emberek töltik be ezt a pozíciót. Én még nem hallottam olyan emberről, aki azt mondta volna, hogy elnök, vagy miniszterelnök szeretnék lenni. Én ezt régóta így gondolom. A napokban azon egy elismert mester is, megerősítette ebbéli véleményemet.

Tehát, ne engedjük, hogy a politika az éltünk részévé váljon. Ne vigyük be a társaságunkban, munkahelyünkre, baráti kapcsolatainkba, mert megmérgezi az életünket. Nem azt mondom, hogy zárkózzunk el teljesen tőle, hanem azt, hogy tudjuk megfelelő helyen és időben kezelni. Nem szabad megengedni, hogy bármilyen kapcsolatot, rokonságot, a politikai viták tegyék tönkre! Nem ér annyit az egész! Politikusok mennek, jönnek, de a barátságok maradnak. Nekem ez a véleményem.



Képforrása: www.pixabay.com

Papucsállatka!

Papucsállatkáról bizonyára már sokan hallottak. Ha máshonnét nem, akkor az általános iskolában tanultak eszükbe fog jutni. Biológia órán tanították az egysejtűek csoportjánál a papucsállatkát. Ez egy pár milliméteres kis élőlény. Érdekessége az, hogy kerüli a fény, világosságot, és csak a sötétben érzi jól magát. De most nem biológia órát tartunk, hanem egy kicsit foglalkozzunk a pszichológiával.

Olvastam valahol, hogy vannak férfiak, akik viselkedésüket illetően nagyon is hasonlítanak a papucsállatkákhoz. Amikor elolvastam az a cikket, nem egészen értettem a magyarázatot, de később rádöbbentem, hogy bizonyos értelemben igen csak sok pasi hasonlít ezekre az egysejtűekre. És a hasonlóság köztük? A papucsállatka is ha megvilágítják, akkor gyorsan a sötétbe húzódik, és csak ott érzi jól magát. A fény megléte is azt jelenti, hogy ott gyorsan fény derülhet az emberek mindenféle tetteire, cselekvéseire, vagyis lelepleződhetnek. De a sötétben lehet manipulálni, hazudni. és más vizekre evezni. A sötét a biztonságot jelenti. A férfi számára mi jelenti a biztonságot? Munka és a szex. Ja, és ha van elég pénzük, még egy jó autó is dukál, lehetőleg minél nagyobb. Ezzel a pasik azt bizonyítják, hogy az irányítok, ők vezetnek.

A pasik nagyon szeretik, sőt élvezik is azt a helyzetet, amikor valamilyen vezető szerepet töltenek be. Ettől ők fontosnak érzik magukat, és a munkán kívül teljesen megszűnik számukra a külvilág. Az ilyen vezető típusú emberek még a szabadságuk ideje alatt sem képesek kikapcsolódni vagy a családjukkal lenni. Úgy érzik, hogyha nincsenek képbe, akkor elveszítik a pozíciójukat, egzisztenciájukat. Az elektronikus világ megadta nekik azt, hogy állandóan képben legyenek, és ne maradjanak le semmiről, ami a munkahelyükön történik, Ott a laptop és a mobiltelefon, és még a világ másik végéből is tud minden fontos dologról. Ezek a pasik egyre kevesebb időt töltenek a családjukkal, ráfogva arra, hogy sok a munka odabent. Amikor eljön az évi rendes szabadság ideje és a család együtt nyaral, a pasinak már a második napon hidegrázása van az együtt töltött napok miatt. Unja az egészet! Ő dolgozni akar, de mind a testnek, mind a léleknek szüksége van pihenésre. Sokszor még a munkaidő eltelte után is bent maradnak dolgozni, csak haza ne kelljen menni.

És miért van mindez így? Azért mert otthon nem működik a kapcsolat. Van egy hárpia feleség, aki csak támaszkodik a férjre, és folyton csak parancsolgat és kiszolgáltatja magát. Ezzel szemben a férj, mint egy papucs meghunyászkodik, de meri megmondani, hogy neki ez és ez az állapot nem jó. Inkább visszavonul, mint a papucsállatka és hagyja, hogy a párja azt tegye vele, amit akar. A házasságok nagy részeben ez a felállás jellemző.

Idővel minden embernél megmutatkozik, hogy ki mennyi erővel, és gerinccel rendelkezik. Ugyanis eljön az az idő, amikor ezen pasik is elérik a nyugdíjkorhatárt. Akkor pedig teljesen egyedül maradnak. Mos mi lesz?- teszik fel maguknak a kérdést. Mit fogok napról napra csinálni? Otthon lenni a hárpia feleséggel minden nap, mikor korábban a hétvége is sok volt. Na nem!- gondolják. És aki megteheti az elmegy öreg matuzsálem szakértőnek, csak hogy otthon ne legyen, ne hódoljon kedvtelésének. Mert így azt érzi, hogy ő még fontos személyiség. A másik nagy tragédia ebben a korban a pasiknál, hogy szembesülnek potenciaproblémáikkal. Akkor pedig megőrülnek és gyorsan orvosolni szeretnék e problémájukat.A férfilét megítélése náluk ettől függ. Az önbizalomhiány, ha volt is gy kevés, újra csökkenni fog. Nem érzik jól magukat a bőrükben. És egyre jobban leépülnek, elszürkülnek. De tenni semmit nem tesznek ellene.

Mi tehát a megoldás? Két lehetőség van. Az egyik, hogy végig gondolom az életemet. Boldog vagyok-e? Kitudja e mutatni az érzéseit? Mer-e beszélni a negatív és pozitív érzelmeiről? Boldog-e a másikkal? Milyen a szüleivel a kapcsolata? Ha számba veszi ezeket a kérdéseket, és tud változtatni, akkor ez az egyik út. Sajnos ez kevesen választják, mert fájdalmas, rögös, göröngyös út vezet a boldogsághoz. A másik út, hogy marad minden úgy, ahogy korábban volt. Tűrnek és nyelnek! Majd munka után hazamennek és felveszik a papucsállatka szerepet. Döntse el mindenki, hogy melyik utat választja! És még egy fontos megjegyzés! Akinek nem inge... Tudják, ismerik a mondást!

Kötődési stílusok, amelyek meghatározzák az életünket

A kötődési stílus csecsemőkortól kezd kialakulni, és ez a folyamat már az anyaméhben elkezdődik. A kötődés egy genetikailag programozott viselkedési rendszer, amely azt szolgálja, hogy anya és gyermeke között szoros, akár egy életre szóló kötelék alakuljon ki. Az így kialakult kötődési formák a későbbiek során egész életünket meghatározzák. Mintául szolgálnak arra, hogy gyerek hogyan fog viszonyulni a későbbikben a felnőtt világhoz, és önmagához. Sajnos nem mindenki kap pozitív mintát e téren.

Kötődési stílusok és azok jellemzői: négy kötődési típust különböztetünk meg.
Biztonságosan kötődő: A biztonságosan kötődő emberek bíznak az emberekben és bíznak önmagukban. Megbízhatóak és állhatatosak szerelmükben, házasságukban, barátságaikban. Jó szülők, figyelmesek, gondoskodóak, Szeretik az intimitást és a melegséget, de ugyanakkor függetlenek is tudnak lenni. Mivel nincsenek komoly önértékelési zavaraik, jól teljesítenek és sikeresek, kiegyensúlyozottak. A biztonságosan kötődők általában kiérlelt és kiegyensúlyozott véleményt tudnak mondani szüleikről és gyermekkorukról.

A bizonytalanul kötődő: A bizonytalanul vagy ambivalensen kötődőkre általánosságban megfigyelhető, hogy szeretnek önmagukról, érzéseikről beszélni, sokszor indokolatlanul is intimebb hangnemet megütni, ami a vágyaikról szól. Gyorsan szeretnének közel kerülni a másik emberhez, nehezen tudják az emberek közt tartandó távolságot kezelni. Nagyra értékelik a szerelmet, teljes gőzzel vetik bele magukat, erősen hajlanak az idealizálásra, amely később csalódások formájában üt vissza. Hajlamosak szorongásra, kishitűségre, állandó önértékelési problémáik vannak, szeretnének másoknak megfelelni. Az ilyen ember egy igazi vergődő típus, aki hajlamos magát hol egy rakás szerencsétlenségnek érezni, hol pedig zseninek.

Elutasító-elkerülő kötődő: Az elutasító kötődést már gyerekkorban fel lehet ismerni. Ismertető jele az, hogy a kicsi hosszú ideig is jól el van egyedül, hidegen hagyja, ha az anyja magára hagyja, és amikor a mama megérkezik nem szalad elébe, hanem elutasítja anyja közeledését. Érzelmileg hideg, az intimitást kerüli, nem akar függni senkitől. Szülőként csődöt mond, gyerekeivel nem ért szót, szigorú, fegyelmet, és engedelmességet követel.Alkalmazkodni csak ideig-óráig akar, ha érdeke úgy kívánja, empátiája csekély. Sok nő - döntően a bizonytalan kötődésűek - esik bele abba csapdába, hogy erős domináns férfit keres magának, és ezzel szemben kifog egy rideg, érzelemmentes és közönyös embert. Az elutasító típus csak az érdekei miatt ragaszkodik a kapcsolataihoz, az intimitástól kirázza a hideg.

A félelemteli elkerülő-kötődő: Ez a típus nem bízik sem önmagában, sem másokban, s bár vágyik az intimitásra, az általában képtelen elérni a félelmei miatt. Ez a típus mimóza, aki minden érintésre visszahúzódással reagál, és mindent csak bántásnak él meg. Ők a legszomorúbb sorsúak, kerülik az intimitás, nem beszélnek magukról, rendkívül zárkózottak. Bár keresik a kapcsolatot, gyorsan visszarettennek, feloldódni nem tudnak. Az ilyen típusba tartozó emberekre vár az elmagányosodás, félelmeik közt őrlődnek, és tönkreteszik kapcsolataikat. Nagy falakat vonnak maguk köré, amelyet nehéz áttörni, mert az önképük annyira negatív, hogy a pozitív visszajelzést is negatívumként élik meg. Nem szeretik, ha megdicsérik őket, ettől szinte kijönnek a sodrukból. A remeték is az ilyen emberek közül kerülnek ki. Ha házasságban élnek, akkor a durva bánásmód jellemzi a viselkedésüket, mert a világra mért haragjukat a feleségükön vezetik le.

Most, hogy mind a négy stílust kielemeztük, így mindenki ráismerhet a saját személyiségére leginkább jellemző típusra. Ez magyarázatot adhat arra is, hogy hogyan reagálunk bizonyos élethelyzetekben, és miért vagyunk olyanok, amilyenek a párkapcsolatokban. A kötődési stílus a felnőttkorban változhat. A biztonságosan kötődő emberek "gyógyítólag" hatnak a "nem biztonságosan kötődő" partnerekre.

Forrás: Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése

Kép:pixabay.com

Szerelem, mint életérzés!

Szerelem! Mit is jelent ez az életérzés átélése? Sokak, sokféle módon próbálták már meg definiálni ezt a jelenséget, de pontos magyarázatot senki sem talált rá. Meg lehetne ezt magyarázni úgyis, mint egy kémiafolyamat részét, hogy mikor, milyen hormonok, vegyületek játszanak szerepet abban, hogy kialakul a szerelem. De én most nem szeretném az olvasókat ilyen tudományos okfejtésekkel untatni.

Amikor az ember azt érzi és mondja, hogy szerelmes, akkor különös érzés veszi hatalma alá. Mikor meglátja a kiszemelt "áldozatát", akkor hirtelen szívdobogás érzés lesz rajta úrra, megemelkedik a vérnyomás, keze-lába elkezd remegni, a szíve pedig majd kiugrik a fejéről. Ilyen állapotban azonban az ember fia-lánya elveszti az önkontrollt önmaga felett. Megszűnik a világ működni körülette. Állandóan a szerelmével lenne, és egy percre sem szeretné magára hagyni vagy elveszíteni. Ilyenkor sok esetben nem tudunk megfelelő döntéseket sem hozni. Mondhatjuk úgyis, hogy nem lát az ember a szemétől messzebbre. Azért van az, hogy később, amikor a szerelem "elszáll", akkor teljesen más szemszögből látjuk a másik embert és az ő jellemvonásait. Szerelmes állapotban az ember az intő jelekre nem figyel fel.

Aztán később, ha a szerelem friggyé alakul át, akkor egyre-másra előjönnek a problémák. Megjelennek olyan apró, de idegesítő dolgok, mint a zoknik szanaszét dobálása. De ez csak egy probléma a sok közül. A szerelem időszakában erre nem figyelünk fel. Igaz van erre is egy jó magyar közmondás. "Lakva ismerni ki az embert". És ez így is van. Majd a szerelem kezd kihűlni, és az apró dolgok idegsítővé válnak. Sok pár szájából hangzik ez a következő mondat. " Szeretem őt úgy, ahogy van." Ha pedig ezt állítja bárki is, akkor az azt jelenti, hogy minden hibájával, elfogadom a másikat úgy,ahogy van. De ez egy nagy önbecsapás. Sokan már a házasságuk első hónapjaiban, heteiben rádöbbennek, hogy rosszul választottak párt maguknak. Ilyenkor szokták ezt a mondatot hangoztatni. "Szeretem, de nem úgy, ahogy korábban. A szerelem átalakul szeretetté". Ez is egy nagy hazugság. A kettő két különböző érzés. A szeretet megléte szerelem nélkül is működik.

Van még a szerelemnek egy nagyon érdekes megnyilvánulási formája. Ez az állapot, amikor szerelmes vagyok valakibe, de belül érzem, hogy mégsem ő az igazi. De egy megfoghatatlan érzés, állapot tart hatalmában. Ezt úgy nevezik, hogy szerelmes a szerelemérzésebe az adott egyén. Valójában abba az életérzésbe szerelmes, amelyet a szerelem nyújt. Ez az állapotot nagyon sok költő, író átélte, és ezt műveikben meg is jelenítették. Ilyen költőnk volt Petőfi. Aki rögtön azon nyomban szerelmes lett egy lányba, mihelyst meglátta. Ezért is születtek meg a szerelmes versek. Alapjába véve az ember nem minden nap esik szerelembe, még ha ezt egyes
szakemberek másként is látják. Szerelembe bárki, bárhol, bármikor képes. Van, aki ezt állítja. Én ezt saját tapasztalatom alapján megcáfolom. Ez így nem igaz! A szerelem meg, illetve átéléséhez több együttes dolgok meglétére van szükség. Először érett felnőttség, érzelmi intelligencia. racionalitás, mert ez is fontos. Ha nem rendelkeznek az emberek a felnőttség ,meglétével, és nem tanulják meg az érzelmeik kimutatását, még olyan áron sem, hogy belebuknak, akkor itt nem beszélhetünk szerelemről. Így a szerelem csak gyerekszerelem marad, és kialakul a társfüggőség, vagyis a kodependencia.

A szerelem teljes megélését csak azon emberek tudják átélni, akik rendelkeznek megfelelő érzelmi intelligenciával. És kimondott érzelmeikért vállalják a felelősséget. Hagyják, hogy sodorja őket az élet, és ne tegyenek érte semmit. Ha az egó állandóan azon agyal, hogy mi lesz akkor, ha szerelmes leszek, és milyen érzés lesz, ha csalódok, akkor azon emberek sohasem fogják átélni a szerelem mámorító érzését. Sokan azért félnek, hogy szerelmesek legyenek, mert félnek a fájdalomtól. De ha, nem engedjük, hogy az érzelmeink vezéreljenek, akkor szerelmes sem lesz az ember, és ezáltal nem ismerheti meg a szerelem jó, és fájdalmas érzését. Így egy megtapasztalással szegényebb marad.

Harag, düh!

A harag és a gyűlölet természetes emberi érzelmek. Ha tudunk vele bánni, motiváló erők is lehetnek, de ha kikerülnek, akkor az irányításunk alól, elszabadulhat a pokol. Az érzelmek cselekvésre késztetnek minket. Vannak, akiket magukkal ragadnak, mások megpróbálják uralmuk alatt tartani ezeket az erős energiákat - több-kevesebb sikerrel.

Mit is értünk a düh meglétén? A düh az egyik legkevésbé féken tartható érzelem. Ha nem tudjuk a dühünket az irányításukban tartani, akkor ez akár kapcsolataikban is visszafordíthatatlan károkat okozhat. A dühkitörések pedig kiváltják a bűntudatot, szégyent, amely alááshatja az önértékelésünket. Az érzelmeknek szeretjük a "jó" és a "rossz" jelzőkkel ellátni, de mindkettőnk fontos szerepe van az életünkben. " Olyan dühös vagyok"- hangoztatjuk elég sokszor. Ez a düh, akkor jelentkezik, amikor valamit tenni akarunk, de valami véget akadályba ütközünk. A harag segítségével fejezhetjük ki, hogy hol vannak a határaink, és meddig mehet el egy vitában a másik fél. A kontrollálatlan kitörések azonban károsak, mert megfélemlítik elijesztik a másikat. De az a véglet sem jó megoldás, ha elnyomjuk a haragunkat, és a mások határait túlságosan tiszteletben tartjuk. Ez a hozzáállás hosszú távon testi tüneteket is okozhat. Krónikus fejfájás, szív-és érrendszeri betegségek, gyomorfekély.

Mindenki ismer olyan embereket, akik mindig mindenért, mindenkire haragszanak, állandóan elégedetlenek, könnyen dühbe gurulnak. Sok esetben az érzelmi reakció nincs összhangban a kellemetlenséggel. Az ilyen komoly düh kialakulásnak a forrását a gyerekkorban kell keresni,Nagyon komoly munka nyomán lehet rátalálni a negatív élmények okaira. Ez azért van így, mert sokan nem tudják a régi sérelmeiket feldolgozni, megbocsátani valakinek, elszakadni valakitől, és ezek a fájdalmas sebek még évek múltán sem hegednek be. Így az emberek akár évtizedekig is cipelik ezt a fájdalmukat. A düh pedig hozzáláncol ahhoz a személyhez, aki megbántott minket.

Most elmesélek egy érdekes esetet. Én egy személy düh kitörésének voltam a tanúja, Egy beszélgetés folytán kialakult köztem, és közte egy "egészséges vita" - nem több. Erre az illető ember düh rohamot kapott, és elkezdett hisztizni, toporzékolni, kiabálni. Szó szerint úgy viselkedett, mint egy egy éves gyerek, aki hisztizik, amikor nem úgy van valami, ahogyan ő szeretné. Számomra ez igencsak meglepő volt, mert én úgy gondoltam, hogy egy érett felnőtt ember már tudja kezelni a dolgait, illetve kordában tudja tartani az indulatait. - Hát tévedtem!
Csak később eszméltem rá, hogy csak kevés érett egyéniség van, legyen szó férfiról vagy nőről egyaránt. Sőt az is lehet, hogy ez az egyén gyerekkorában is így érvényesítette az akaratát a szüleivel szemben.

Mit tegyünk tehát ha dühösek vagyunk? Ne döntsünk hirtelenjében! Gondoljuk át nyugodtan, higgadtan, hogy ki, miben hibázott! Az indulatból hozott döntésnek sohasem lesz eredménye. A kimondott szó elszáll, és ott marad belül a sérelem. Tudatosítsuk magunkban, hogy senkire nem zúdíthatjuk rá kontroll nélkül az érzéseinket. Törekedjünk a megoldásra! Néha a türelem, az elengedés, a humor, a vita is jó stratégia lehet. De cinikus mosollyal lehet a legtöbbet elérni e téren.