Szeretet, gyűlölet

A szeretet, gyűlölet szavaink, ha nyelvtani szempontból nézzük. akkor rokonértelmű szavak. Azt szoktuk a hétköznapi életben mondani, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet, Aki nem szeret, az gyűlöl. Szerintem a gyűlölet nem a szeretett ellentéte, hanem a gyűlölet maga a szeretett halálát jelenti.


Nézzük csak meg, hogy melyik megnyilvánulási forma található meg leginkább az emberekben, illetve a társadalomra melyik a jellemzőbb. Én azt tapasztalom, hogy évek hosszú sora óta a gyűlölet egyre jobban jelen van a napjainkban, mint a szeretet. A gyűlölködés, már-már olyan helyzeteket hoz létre, amely már az agresszivitáshoz áll közel. Gyűlöljünk mindenkit, akik nem a mi elvárásásainknak, gondolatainknak megfelelően él vagy cselekszik. Sajnos ebben nagyon nagy partner ám a média is. Aki az embereket teljesen átformálja a gyűlölködésre. A szeretet meglétéről. alkalmazásáról vajmi keveset hallani. Pedig egy ember ugyan úgy tudna szeretni, mint gyűlölni. Egy ember sem úgy jön a világra, hogy ő majd egy gyűlölködő. ellenséges, rosszindulatú ember lesz. Ezek szép lassan válnak életünk részévé. Közrejátszik a családi- társadalmi háttér, mert a társadalom azt diktálja, hogy mindent elérhetsz, amit csak akarsz, tiporj el mindenkit, aki az utadba, kerül, mert csak így lehetsz elégedett, sikeres ember az életben. Rövid távon igen, de hosszabb távon már ez nem így működik. Elérhet az ember mindent, amit szeretne karriert, jó fizető állást, autót, luxus lakást, külföldi nyaralást stb. De belülről nagyon magányosnak és üresnek érzi magát. Vágyik a szeretetre. De minden ember a lelke mélyén erre vágyik, még ha ezt az érzést el is nyomja a tudatalattijába.

De lássuk, hogy mi is a szeretet. Amikor azt mondom, hogy szeretek valakit, akkor az azt jelenti, hogy mint ember elfogadom őt minden hibájával együtt. Nem akarom megnevelni, megváltoztatni. Tiszteletben tartom mind a személyét, mind a saját maga meghozott döntéseit. Amikor segítségre van szüksége, és megkér, hogy segítsek, akkor azt teljes szívvel és oda adással teszem. De ahhoz én másokat szeretni tudjak. először is saját magamat szükséges elfogadni szeretni. Az olyan ember, aki nem szereti saját magát, az másokat hogyan szerethetne. Ahhoz ezt a lépést bárki megtegye megfelelő önismeretre van szüksége. Azt pedig mindenki csak saját maga érheti el, úgyhogy csendben befelé fordul, és elbeszélget magával, hogy milyen ember is vagyok valójában. Jó, és rossz tulajdonságaival egyetembe. Ha ezt bárki meglépi, akkor nagyon nagy fájdalommal fog szembenézni. Rádöbben. "Te jó ég"! Ilyen ember vagyok valójában. Semmi pánik! Most már jöhet azon rossz tulajdonságainknak a megváltoztatása, amelyek számunkra nem kedvezőek. Hosszú, fájdalmas folyamat lesz, de megéri. A fájdalom elfogadása után jön a jó.

És miért szeretnek az emberek inkább gyűlölködni, mint szeretni? A válasz egyszerű. Mert a szeretet kimutatása az komoly munkával, fájdalommal jár, ahogyan már említettem. Azonkívül az emberek nem szeretik kimutatni a szeretetüket, mert úgy gondolják, hogy ezáltal sérülnek, és félnek a fájdalomtól. Inkább magukba fojtanak mindent vagy gyűlölködnek. Ahhoz bárki is szeressek, komoly energiákat kell befektetni, és nemcsak egyszer, hanem minden egyes nap. A gyűlölködéshez jóval kevesebb energia kell, és bárki rá. Ezért is választják sokan a könnyebbnek látszó utat.

A gyűlölködés sok esetben a kudarcok sorozatából alakul ki, Rossz családi- munkahelyi légkör, párkapcsolati problémák, és olyan konfliktusok, amelyeket évek hosszú sora óta nem akartunk megoldani. Mindenért más lesz a hibás, és soha nem az ÉN.
Én azt mondom, hogy hosszú, fáradságos munkával a szeretet megléte elérhető. Ha annyi energiát fordítanánk a szeretet kifejezésére, mint a gyűlölködésre, akkor nemcsak a környeztünk érezhetné jól magát, hanem mi és. És ez nem mindegy, hogy a szeretet van-e jelen a napjainkban, vagy a gyűlölet.

A napokban olvastam Szepes Máriától egy idézetet, Most csak a saját szavaimmal tudom ezt leírni. Valahogy így szólt. Sokan azt tartják, hogy a szeretet ellensége a gyűlölet. Én azt tartom, hogy ez nem így van. A gyűlölet egyet jelent a szeretet halálával. Vagyis azaz ember akiből a szeretet halvány szikrája is kialudt az már gyűlöl. Én nagyon elgondolkodtam Szepes Mária okfejtésén, és rájöttem, hogy milyen igazság lakozik a mondanivalójában.

"Hatalmat adok a kezedbe....."

Már valószínűleg írtam róla, hogy mennyire szeretem a keleti filozófiákat, közmondásokat. Rengeteg igazságtartalmuk van. Bár a magyar szólás-mondások is  megfogadható tanácsokkal szolgálnak bizonyos szituációkra, élethelyzetekre. De mostani bejegyzésemnek nem ez lesz a témája.

Valamikor, talán pár évvel ezelőtt olvastam egy kínai közmondást, amely így hangzott: "Hatalmat adok a kezedbe, és megmondom milyen ember is vagy valójában." Nagyon sok igazság tartalma van ennek a szólás-mondásnak. Miről is van tulajdonképpen szó? Hatalomvágyról, és arról, hogy a hatalom megszerzése hogyan tudja megváltoztatni az emberek személyiségét. Az uralkodni vágyás,hatalomvágy megléte megléte minden emberben jelen van. Csak rajtunk múlik, hogy hogyan, miképpen tudjuk a hatalmi vágyunkat "kordában" tartani. A hatalom vágy leginkább a férfiakban van jelen, mert hosszú évszázadokon át ők töltöttek be hatalmi pozíciókat. Majd a a nőknél is megjelent a hatalom vágy, uralkodni vágyás ténye. Ők is meg akarták mutatni, hogy képesek arra, amire hosszú évszázadokon át csak a férfiaknak adatott meg. A női egyenjogúság kiharcolásával megjelent náluk is egyre jobban a hatalomvágy elérése, mint a siker kulcsához vezető út egyik formája.

Popper Pétertől olvastam egy írást, amelyben azt firtatta, hogy mitől lesz sikeres egy férfi. Ő öt szempont szerint rangsorolta ezeket.
Először is minden férfi hatalomra vágyik, Iránytó, elnök, miniszter, magas rangú egyén szeretne lenni.
Ha ezt nem sikerül neki megteremtenie, akkor karriert szeretne csinálni. Minél jobban befutni egy-egy hivatásban, életpályában.
Majd ha ezt sem tudja megvalósítania, akkor sok pénzt akar keresni. Hogy magának, családjának, környezetének megmutassa, hogy pénzszerzéssel minden elérhető, amire vágyik.
És mi van akkor, ha ezt sem sikerült neki? Itt már lassan jönnek a gondok. Az ilyen emberből lesz a család ezermestere, aki mindent a világon megtud csinálni, illetve javítani. Csodálatra méltó dolgokat tud megalkotni, Tud készíteni például hét nyelven beszélő madáretetőt. stb. Ilyen férfiakból van szerintem a legtöbb.
És itt jön a legrosszabb verzió. Amikor már az egyik kitételnek sem felel meg a férfi. Akkor jön az alkoholizmus, és a lúzerkedés. . Sajnos az ilyen fajta emberekből is nagyon sok van.

De lássunk egy egyszerűbb példát is! Mi van akkor, ha valaki egy kicsit is "feljebb" kerül a ranglétrán a többi munkatársaival szemben. Akkor rögtön elkezdődik a hatalmi harc majd "én megmutatom" , hogy mi is vagyok valójában. Az egó pedig egyre jobban elkezd gondozni az ilyen ember agyában. A hatalmi harc nem más, mint az egó játéka. Mert az egó mindig többet és többet szeretne. Én azt tapasztalom, hogy a hatalomra vágyó emberekben nagyon nagy a megfelelni vágyás, maguk és környeztük számára. Óriási energiákat fektetnek ebbe bele. Időt, energiát vesztegetnek el az ilyen hatalmi játszmákra.

A hatalmi játszmák sokaságát, és kifogyhatatlan eszköztárát már a saját bőrömön is megtapasztaltam nem egyszer, nem kétszer. Uralkodni a másik, felett, hogy "ÉN "vagyok a legokosabb. legszebb. legjobb és" ÉN" bármit megtehetek a másikkal szemben. Az ÉN kifejezést nem véletlenül írtam nagy betűvel. Mert az ÉN használata mindig az uralkodni vágyásra, hatalmi vágyra hívja fel az ember figyelmét.

"Hatalmat adok a kezedbe, és megmondom milyen ember is vagy valójában."- mondja a kínai közmondás. És ez így is van. Mert, amikor egy ember hatalmi pozícióba kerül, akkor lehet igazán megismerni a személyiségét.

Tudunk-e mostanság kommunikálni egymással?

A kommunikáció alapvető kifejezési eszköz az emberek életében. Hiszen a kommunikáció által adjuk a környezetünk tudtára gondolatainkat, meglátásainkat, így juttatjuk mások tudomására a közölni valónkat. A kommunikáció már az anyaméhben elkezdődik.- állítják a szakemberek. Bizonyára így is van.

Már a pár napos, hetes csecsemő is kommunikál a mamájával, mert máskülönben hogyan tudná kifejezésre juttatni. hogy valójában mi is a baja. Ezeket a különböző kommunikációs jeleket az anyukák idővel megtanulják, és már időben felismerik, hogy épen mi a baba problémája. Majd, amikor a gyerekek növekszenek, úgy bővül a kommunikációs készségük. Meséket, mondókákat, játékokat tanulnak meg. A mesék, mondókák megtanulása által a beszédük, szókincsük, kifejező készségük, kommunikációjuk tovább bővül. Aztán ez a kommunikációs készség valahol megreked. Talán az iskolás évek beálltával tapasztalható a kommunikáció visszafejlődése. A gyerekek egyre jobban le vannak terhelve, és már nem beszélgetnek egymással, nem keresik egymás társaságát, legfeljebb marad az sms, vagy az internet.

Szó sem róla, ez fejleszti az írásbeli kommunikációt, de visszafejleszti a szóbeli kommunikációt. És máris megérkeztünk az írás témájához. Tudunk-e mostanság kommunikálni egymással? - kérdezem a címben. A meglátásom az, hogy sajnos nem vagy csak nagyon felületesen. Pedig a szóbeli kommunikáció elengedetlenül fontos a mindennapi életünkben. A mai fiatalok mintha megrekedtek volna valahol a kommunikáció terén. Félnek megszólalni idegen emberek előtt, nehezen fejezik ki magukat, és ezáltal így nehezen tudják megoldani is a problémájukat. Komoly problémát jelent a kommunikáció hiánya az ismerkedés területén is. Hogyan szólítsanak meg egy lányt? Miről beszélgessenek vele? Hogyan közöljenek velük egy, s más dolgokat? Ezek kérdés sorozatok pedig mind-mind gátolják a kapcsolatok létrejöttét. Bár a lányok sokkal közlékenyebbek, és jobban tudnak kommunikálni, mint a fiúk, de azért náluk is van kommunikációs probléma.

Vajon miért akad el az életünkben a kommunikáció? Mi járul hozzá ahhoz, hogy alig beszélgetünk, társunkkal, gyerekeinkkel, barátainkkal. munkatársainkkal?
Először is ráfogjuk az időre, hogy nincs időnk, és sok munkánk van. Ez így nem igaz, Valójában arra van időnk, amire mi akarjuk. Inkább kényelmesek és lusták vagyunk. Mindig a könnyebbnek látszó utat választjuk. Ez pedig a virtuális kommunikáció telefon, sms, internet, közösségi portálok. Lassan ott tartunk, hogy már a szülők a gyerekeikkel sem beszélgetnek eleget. Csak épen felületese. "Mi volt az iskolában"? - hangzik el az ismert kérdés. Semmi.- válaszolja a gyerek röviden, tömören. Visszaemlékezve a gyermekkoromra, én mindig tudtam az anyámmal beszélgetni, és mindig volt rám ideje, pedig három műszakban dolgozott, Amikor éjszakás műszakban dolgozott is, úgy intézte a  teendőit, hogy amikor az iskolából hazaérkeztem, akkora már fel kelt, hogy megtudjuk a dolgainkat beszélni. Mindig volt rám ideje. Ezeknek a beszélgetéseknek meg is lett az eredményük a kommunikációmban. Már a barátainkkal, sem tudunk igazán jókat beszélgetni, Mindenki csakis saját magával van elfoglalva. Ha pedig mégis beszélgetnek egymással, akkor rögtön a bántás, kiabálás, vélemények ütköztetése zajlik, vagy a politizálás.

A másik nagy probléma, amikor a kommunikáció hiányáról beszélünk, a párkapcsolatok romlásában ismerhető fel. Férjek, feleségek élnek éveken, évtizeden keresztül úgy, hogy nem beszélgetnek egymással. Csak robotként élik a mindennapjaikat egymás mellett, de nem egymásért. De ahhoz, hogy egy kapcsolatban tudjanak egymással beszélgetni az emberek, ahhoz két emberre van szükség. Olyanokra, akik képesek azon dolgozni, hogy javítsák a kommunikációjukat egymással, megbeszélhessék a gondjaikat, bajaikat. és ezáltal a kapcsolatuk is javulni fog. Milyen az olyan kapcsolat, ahol a hazaérkező pár egyik tagja még nem is köszön a párjának? Nem kérdezi meg, hogy milyen napod volt? Hogy érzed magad?  Ez nem kapcsolat, csak "vegetálás" a másik mellett. Nekem szokatlan ilyet látni, hallani, mert én nem ezt láttam oda haza. De sajnos egyre többen élnek így mostanság.

Hogy tudunk-e kommunikálni mostanság, amikor sok értelmes, diplomás ember él itt? A válaszom nem igazán tudunk beszélgetni. Az emberek valahol megrekednek a kommunikációs fejlődés terén, és ez a nagy baj. Pedig kommunikáció nélkül nincs élet. De a kommunikációkészség fejleszthető. csak fel kell ismerni a hiányát. Megéri fejleszteni, mert később sok jót hoz nekünk az életben.

Munkahelyi terror

Az elmúlt évtizedben egy új fajta viselkedés forma terjed a munkahelyeken. Még pedig a munkahelyi terror. De vajon mit is takar ez a munkahelyi terror kifejezés, amivel mindannyian nap mint nap szembesülünk.

Legtöbb esetben a főnökök azok, akik állandóan kritizálják a beosztottaikat, hibát keresnek minden egyes rezdülésükben, mozdulatukban, kijelentéseikben. Bár nemcsak a főnökök terrorizálhatják a munkatársaikat, hanem a munkatársak is a munkatársaikat. Vegyünk egy egyszerű példát. A munkahelyeken mindig akad olyan ember, akit bármi okból kifolyólag, ki lehet kezdeni. Legyen itt szó csak egy általános dologról, mint mondjuk az öltözködés, megjelenés. Vagy másik példa, amikor egyes emberek nem azonosulnak a többség akaratához, vagy nem úgy vélekednek bizonyos dolgokról. Ilyenkor elkezdik a másik ember úgy mond "kinyírni". És szép lassan beindul a sorozatos idegeskedés, görcsölés, stresszelés. Stresszes, görcsös állapotban pedig az ember nem tud korrekt, hibátlan munkát végezni. Így aztán máris meg van az ok arra, hogy adott illetőt be lehet mártani a főnöknél. és lehet terrorizálni.
Bár én azt szoktam mondani, hogy azt lehet terrorizálni, aki hagyja magát. De végső soron minden ember hagyja magát több-kevesebb ideig terrorizálni, mert félti a munkáját. Sajnos munkahelyekben pedig nem dúskálunk.

Amikor már reggelente az ember úgy megy be a munkahelyére, hogy összekapódik a gyomra, ideges, görcsöl, akkor már pszichésen nagyon komoly problémákkal küzd. Huszonéves koromban én is átéltem hasonló élethelyzeteket. Bármit tettem, és próbáltam megfelelni a főnökömnek, a munkatársaimnak mindig csak a hibát és a hibát próbálták bennem keresni. Minden csip-csup dologba belekötöttek. árulkodtak a főnöknek. Ezek a dolgok pedig csak egyre jobban és jobban idegesítettek. Majd egyre inkább feszültebbé váltam. A dolog vége az lett, hogy már attól a hangtól begörcsöltem, amikor a főnököm cipőjének a kattogását hallottam a folyosón. Hát szörnyű egy érzés volt!

Napjainkban azon egyre jobban eluralkodik a munkahelyi terror. Megváltoztak a szokások. Kevés a munkahely, sok a munkanélküli ember. Épen ezért ha valakit nem kedvelnek, még annak ellenére is, hogy jól végzi netalán-tán a munkáját, ki fogják "kezdeni". Száz jelentkező van a helyére.-szokták mondani.
És mit csinálunk mi emberek ezen esetben? Leginkább tűrünk, nyelünk, tűrünk, nyelünk. Igen ám, de egyszer betelik a pohár, és ki is borul. Ha folytan csak nyelünk, és tűrünk, akkor a gerincünk, tartásuk, hitelességünk fog csorbát szenvedni. Na persze, szükségünk van a pénzre, és munkára. De minden áron?

Van a másik verzió, miszerint ha az ember mer szólni, vagy szóvá teszi ezt vagy azt, akkor akár ki is rúghatják a munkahelyéről. Mert mondjuk meg az igazat, Nem szeretik az igazságos, hiteles, bátor embereket. Inkább a nyuszi, megalkuvó emberek azok, akiket elviselnek. Azok pedig szenvednek belül, nem is akár hogy. Magyarországon sajátos viselkedési forma az, hogy mindenki monda mindent, de amikor lépni kellene bármilyen ügyben, akkor mindenki meghunyászkodik. Csak a nagy hanta-banda, szövegláda szövegek mennek. Amikor a tettek mezejére kellene lépni, akkor mindenki meghunyászkodik. És marad minden a régiben.

Akkor mit tegyünk olyan esetekben, amikor terrorizálnak bennünket a munkahelyen. Két lehetőség van: Vagy nyelek, tűrök, nyelek, tűrök effektust csinálom, de idővel rámegy az egészségem. Vagy kompromisszumot kötök, és lenyelem azt, amit le kell nyelnem, de minden erőmmel azon leszek, hogy mielőbb más megoldást találjak a problémára. Máskülönben ki fogják készíteni az embert, és az egészségünk megy rá az egész terrorizálásra. Megéri ez? A döntés a kezünkben van.

Elváljak, vagy talán mégsem?

A statisztikai kimutatások alapján az látható, hogy Magyarországon egyre jobban emelkedik a válások száma. Az is kitűnik, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot, mint mondjuk tíz-húsz évvel ezelőtt. A válásokat az esetek többségében a nők kezdeményezik, mert egy nő minden esetben feltud emelkedni a problémáján, és előbb talál megoldást a problémájára. Bár ez nem minden nőről mondható el.

De kezdjük a legelején. A házasságok döntő része a hetedik év után kezd megromlani, Abban az időszakban a családok nagy része már rendelkezik egy vagy két gyerekkel. A kapcsolatok legtöbb esetben a gyerekek megérkezésével kezdenek el megromlani, Ennek egyik fő oka elsősorban az, hogy az anya a legtöbb idejét a gyerekek törődésével tölt. Szépen-lassan megszűnik nőként funkcionálni. A férfiak életében is nagy változást hoz a gyerek érkezése. Előképbe kerül a felelősségvállalás ténye, amit mondjunk meg őszintén, a mai világban nem "divatos" emberi erény. Erre a periódusra tehető az a tény is, hogy egyre jobban elő jönnek mindkét félnek a negatív tulajdonságai, amelyeket még a "szerelemnek" vélt időszakban észre sem vesz az ember. A pasik mind tudjuk nem beszélnek az érzelmeikről, inkább magukba, vagy az alkoholba fojtsák a bánatukat.

Amikor pedig egy kapcsolat eljut olyan stádiumba, hogy a két fél már nem tud egymással mit kezdeni, akkor felmerül a kérdés. "Mit is keresünk mi egymás mellett." Ez a gondolat leginkább a nők agyában születik meg. mivel ők sokkal alkalmasabbak a lélektani változásokra. Arról nem is beszélve, ha a nőnek olyan férjjel "kell" együtt élnie, aki iszik, nem dolgozik, vagy ha dolgozik nem adja haza a pénzét, és még nagyobb a baj, ha játékgépezik is. Ekkor jön a gondolat, "elváljak, vagy talán mégsem."  Kezdetben a nők elkezdenek tűrni, és tűrni. Különböző elméleteket gyártanak. Megmagyarázzák, hogy talán ezért vagy azért olyan a párjuk amilyen. Nem válhatok el a gyerek/kek miatt. - hangoztatják ezt legtöbbször. "Mi lesz velem? Mit kezdjek magammal?" És hasonló szituációk gyártása kezdődik el.

A közvéleménnyel ellentétében a válást legkevésbé a gyerekek sínylik meg, mert ők gyorsan, okosan tudnak alkalmazkodni a megfelelő helyzetekre. Rosszabb a helyzet a nők, férfiak esetében. Ők elsősorban saját magukat sajnálják, és elkezdik siratni magukat. Ez elég önző tulajdonság mindkét fél részéről.
De vajon miért cselekszenek így? Véleményem szerint azért, mert a házasságok nagy része a támaszkodásról szól, ami nem más mint társfüggőség. Vagyis, amikor két ember összekötötte az életét, akkor ezt úgy tették, hogy szerelmesek egymásba, hanem csak szerelemnek gondolták mindazt, ami támaszkodás a való életben.

Amikor pedig egy nő eldönti, hogy elváll a férjétől, mert már nem tudnak egymással élni, akkor hamarosan újabb problémával találja magát szembe. A nők rossz stratégiája az, hogy gyorsan keresnek egy másik pasit, anélkül, hogy lerendezték volna magukban a régi párjuk tulajdonságait, rossz szokásait.
Ha pedig "behálóznak"  egy új pasit, akkor jön a felismerés. "Te jó ég, ez az ember pont olyan, mint az exem volt."  "Anyám nem ilyen lovat akartam".- tartja a közmondás. És a nők nagy része újra és újra ebbe a kelepcébe esik bele.

Elváljak, vagy talán mégsem? - tettem fel a címben a kérdést. Válaszom: ha a kapcsolat már meg romlott, és nem tudnak egymással élni, akkor igen. Ha pedig társulnak hozzá rossz bevett szokások, alkoholizmus, nőzés, játékgépezés, akkor mindenképpen a különélés a legjobb megoldás. A saját félelmeinket, tehetetlenségünket pedig ne fogjuk rá a gyerekekre. Ők azok igazán, akik alkalmazkodni tudnak az új helyzethez. A gyerekeknek sem igazán jó, ha szülei rossz kapcsolatban élnek, és állandó oda haza a veszekedés, kiabálás, ordítozás. Ők sok esetben többet tudnak, látnak a felnőttek kapcsolataiból, mint ahogyan azt mi, felnőttek gondoljuk.
  

Éretté váljak vagy maradjak éretlen?

A közgondolkodásban elterjed gondolkodásmód az, hogyha az ember felnőtté válik, akkor az együtt jár az érett személyiség meglétével. Sajnos van ezzel kapcsolatosan egy rossz hírem.- ez nem így van. Mostanság egyre inkább olyan személyekkel vagyunk körülvéve. akik igen már benne vannak a biológiai éveikben, de érzelmi szinten megragadtak a tizenhét-tizennyolc éves kamasz szintjén. Ez e tendencia úgy nőknél, mint a férfiaknál megfigyelhető.

De nézzük csak meg, hogy milyen tulajdonságok utalnak az érett, illetve az éretlen személyiségű egyénekre.
Az érett személyiségű ember az életében nem problémákat lát, hanem lehetőségeket, és keresi a megfelelő megoldásokat. Sokszor hallani ezt a kijelentést az emberek szájából: "Problémáim vannak." Ezt hangoztatva azonban sokkal nehezebb megoldást találni, és rengetek energiát elvisz az embertől. De ha azt mondja. hogy ez egy lehetőség a számomra és nem probléma, akkor a megoldást is megtalálja, és közben szárnyal a pozitív energiáktól. Így minden sokkal könnyebben megy.Az éretlen személy ezzel szemben csak a problémát veszi észre, és azt, hogy neki az nem jó. Bezzeg, ha olyan emberekkel alája magát szembe, akik pontosan az ő ellenkező egyéniségei, úgy az esetben megy a kritizálás, irigység, gonoszkodás, rosszindulat stb.

Az éretlen személyiségre leginkább jellemző, hogy folyton minősít, kritizál, irányítani akart, de az is igaz, hogy sok esetben nincs önbecsülése, agresszívé  és behódol. Ez a fajta típusú ember a későbbiek során a házasságában is meg marad éretlen személyiségnek. ami a párkapcsolatokban komoly problémát jelent. Kialakul a pótmama, pótpapa szerepkör. De vajon mi határozza meg, hogy érett vagy éretlen személyiség lesz-e valaki? Nos, elsősorban a neveltetés és a társadalmi szokások a döntőek. A családi minta nagyon fontos, hogy a gyerek mit lát a családban, a szüleik valójában érett emberek-e vagy nem. A mai társadalom tele van frusztrált emberekkel. A mindennapjaikban meglévő problémákat nem tudják megfelelően kezelni, nincsenek eszközök a kezükbe, amivel hatékonyan tudnák az érdekeiket képviselni. Így sok esetben gyávákká. megalkuvóvá, agresszívé válnak. Egyetlen egy dologban szeretnek tündökölni: ez az irányítás. Az önismeret sokat segíthet e téren. De hol tanulják ezt meg a gyerekek, akiknek a szüleik is éretlenek? Mert bizony ez egy mókuskerék, mert a szülők szülei és még azok szülei is éretlenek voltak, és ezt példát adták tovább generációról-generációra. A legjobb az lenne, ha az iskolákban tanítanának önismeretet, de ez viszont veszélyeket rejt a társadalom számára, hiszen akkor sok lesz az érett és tudatos gyerek, és sok mindet átfog látni az életében. Ez pedig veszélyt hordoz magában.

És miért jó érettnek lenni az életben? Azért, mert a boldogságunk múlik rajta. Hatékonyabban tudja az ember kezelni a problémáit, gyorsabban éri el a céljait. Sikeresek lesznek az életben, mind a munkában, mind a párkapcsolat területén. Sok esetben a rosszul rögzült párbeszédek a hibásak abban, hogy valaki éretlen marad. Mert az egész gyerekkorában a szülei csak a negatív "fertőző" mondatokat verték a fejébe. Ezeket azonban át lehet formálni pozitív énképpé, mégpedig önismereti tréningek hasznosításával. Mindenképpen jobban járunk az életben, ha érett egyéniségek vagyunk, mintha éretlenek maradunk. Megéri rá áldozni a munkát és az időt.

Hisztéria

Amikor a hisztéria szót bárki kiejti a száján, akkor rögtön két ember típusra gondol az ember, a hisztiző nőkre, akik a férjüket, családtagjaikat ezzel a módszerrel manipulálják, vagy a kicsi gyerekekre, akik másfél - kétéves korukban így adják a szülők tudtára a nem tetszésüket, ha bármi nem az ő akaratuk szerint történik.

Gyerekkorban a hiszti még egy bizonyos életkorig elfogadható viselkedési forma, De ahogyan nőnek a gyerekek és okosodnak, akkor a hiszti egyszer csal alább marad, majd végleg eltűnik. Gyerekkorban sem a legjobb megoldás a szülő részéről, ha próbálja lenyugtatni a dühöngő, hisztériázó gyermekét. Sok esetben a gyerekek durcássá válnak, fejüket a falba verik, tépik a hajukat, vagy földhöz vágják magukat. Ilyenkor legjobb, ha hagyjuk had dühöngje   ki magát, és ha lecsillapodott, akkor érdemes vele megvitatni a probléma tárgyát az ő fejlődési szintjének megfelelően. Emlékszem egy esetre, ami velem történt meg. Vigyáztam egy ismerős másfél-kétéves kislányára, amíg a mamája egyéb teendőjét intézte. A kislányra amint az anyja elment rátört a hiszti. A fejét a lambériába verte, és egyre durvábban művelte ezt az egészet. Nem csináltam vele semmit, Hagytam, hogy tegye, amit ő akar, neki fáj és nem nekem. Ellenben az anyám ezt a viselkedés formát nem ismerte, hiába volt gyereke. Mondata nekem: "Hogy csinálj már vele valamit." Erre azt válaszoltam: "Majd abba hagyja, neki fáj az." A mai napig nem tudom, hogy ez megérzés honnét jött nekem, sem gyerekem nem volt, és még nem is foglalkoztam pszichológiai témák olvasásával. És úgy is történt. Pár perc után a kislány lenyugodott, és el mondta, hogy azért csinálta, mert az anyukája nálam hagyta, és félt, hogy nem jön vissza a mamája. Hallgattam a belső megérzésemre.

De mi van akkor, amikor egy érettnek mondató felnőtt elkezd hisztériázni? Nos, ott már komoly lelki gondok vannak, amelyek a gyerekkorra vezethetők vissza. Itt lehet szó kötődési, és viszonyulási problémákról. A gyerekek már gyerekkorukban megtanulják, hogy érzelmileg hogyan tudják a szüleiket manipulálni, és így elérni azt amit szeretnének. A felnőttkori hisztéria leginkább a nőkre jellemző. bár néhány esetben a férfiakra is jellemző. A nők legtöbbször a férjeiket szokták a hisztériás viselkedésükkel manipulálni. Több-kevesebb sikerrel. Az ilyen viselkedés mindig éretlen személyiségre utal.Az ilyen embertípus kénytelen kontrollálni magát, és arra is, hogy jobb belátásra térjen.

Nagyon elrettentő eset az, amikor egy felnőtt ember hisztériázni kezd olyan probléma miatt, amit ő nem akar elfogadni vagy megismerni. Voltam már ilyen esetnek tanúja. Az illető nőszemély egy beszélgetés kapcsán olyan hisztériás dühbe tört ki, hogy rossz volt nézni. Iszonyatos dühbe tört ki, dorombolt a lábával, sírt, zokogott, kiabált. Úgy viselkedett, mint egy egy -két éves gyerek, és  már középkorú volt abban az időben. Számomra ez döbbenetes volt, de tanulságos is egyben. Így is tudnak viselkedni a felnőtt nők. Sajnos. Azóta már tudom, hogy ez a viselkedés forma nagyon sokat elárul az egyén gyerekkoráról, úgy,  hogy nem is beszél róla. (Freud ezt a lelki problémát a szexualitásban látta).

A hisztériás embernek nincs magára rálátása, önismereti problémával küzd, kisebbségi kompluxusai vannak.  Vajon mi zajlik le a hisztériás ember agyában? A meg nem értettség, mellőzöttség, kisebbrendűségi érzés. Így az ilyen ember próbál mindig a középpontba lenni, mert addig is csak rá figyel a többség. Hogyan kezeljük az ilyen egyéneket? Hagyjuk rájuk abban a pillanatban a hisztériájukat. A hiszti elmúlta után pedig érdemes megvitatni a tényeket, hogy miért viselkedett úgy, ahogyan. Amennyiben ez a viselkedés hosszú ideig fenn áll, úgy érdemes egy szakembert felkeresni, vagy részt venni egy önismereti tréningen.