Álmok! Minden ember a saját álmait kergeti egész életében. Ki több, ki kevesebb sikerrel talán rá is talál a lelkében található álmaira, és később próbálja is azt a valós életben is megvalósítani. Mindenki boldog szeretne lenni. De ahhoz, hogy boldogok legyünk, a szívünk szerint kell élni, és megvalósítani azon életküldetésünket, amiért ide a földre leszülettünk. Sok ember azért nem boldog, mert nem azt a munkát, feladatot, tevékenységet végzi, amiben örömét is lelné. A pénz diktál. A a fontos, hogy pénzt keressünk, és csak másodlagos dolog, hogy még szeressük is azt a munkát, amit végzünk.
Én is hosszú évtizedekig ugyanígy éltem, de egyszer csak jött a felismerés, hogy többre vagyok képes, mint amit éppen csinálok. Majd jött egy lehetőség, és az egyik álmom valóra vált. Idegenvezető lettem, és huszonnégy évet töltöttem el ezen tevékenységemben. Volt sok siker, öröm, stressz, és minden ami ezzel a munkával együtt jár. Időközben újra éreztem, hogy már ez a munka sem elégíti ki az életemet, Éreztem, hogy még mindig több tudás van bennem, mint amit hasznosítok. Lassan kezdtem kiégni. Egyhangúnak, monotonnak találtam a munkámat. Feltört bennem a pszichológia, ezotéria iránti érdeklődés, amely már kamaszkorom óta érdekelt. Kedvenc gyerekkori pszichológusom Vekerdy Tamás volt, akinek írásait hetente elolvastam a Nők Lapja c. folyóiratban. Felszínre tört a másik elfojtott vágyam: ez pedig az írás volt. Már húszon éves koromban nagyon szerettem volna egy újságíró tanfolyamra jelentkezni, de az anyám lebeszélt róla. Én pedig még abban a koromban "éretlen" voltam lelkiekben, hogy kiálltam volna magam mellett. Így az álom csak álom maradt.
Majd pár évvel ezelőtt személyesen találkoztam a tanító mesteremmel. akivel többek között a munkámról is beszélgettünk. Előjött a pszichológia, és az írás iránti érdeklődésem. Mire ő megkérdezte. "Miért nem ír?" "Írjon!" Meglepett a kérdése, de elgondolkoztam a beszélgetés után a történteken. Pszichológia, írás, hogyan hozzam össze? Gondoltam magamba. És jött az ihlet megírom életem tapasztalatai, jó, és rossz dolgokat egyaránt, hogy mások tanuljanak belőle. Így kezdtem el írni a blogomat. Persze ez sem volt zökkenő mentes, mind bármi más az életben. Kaptam hideget, meleget, de leginkább hideget. Nem adtam fel és továbbra is hittem az álmaimban. Az életemben még ennyire semmiben sem hittem, mint abban, hogy ebből a blog írásból csak jó sülhet ki. Bíztam magamban, és a tervemben. Közben megtanultam türelmesnek lenni, és nem siettetni a dolgokat. Szép lassan beindult dolog, és jöttek a pozitív visszajelzések is. És megjelent a közösségi portál, ami elindította blogom ismertségét.
Közben hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedtem meg az oldalon, akik szintén kezdték megszeretni a blogom írásait. Már több mint 93 ezer oldal magjelenítést tud maga mögött az oldal. A vágy élt tovább. Könyvet szeretnék megjelentetni. Egyre jobban érlelődött bennem a dolog. Sőt több megkeresést is kaptam, hogy miért nem adom ki írásaimat könyv formában.
És láss csodát! A nyár folyamán elkezdtem az ezzel kapcsolatos munkálatokat. Közben nem maradtak el a biztatások, segíteni akarások sem. Nem kis munkát igényel egy könyvkiadása, de nekem ez nem jelentett fáradságot, mert élveztem azt, amit csinálok. Egy jó hónapja pedig beindult a verkli. Felgyorsultak az események. Még ma sem akarom elhinni, hogy képes voltam az álmaimat megvalósítani.
Egy hónap távlatából nézve, most ott tartok, hogy könyvem egy pár napja nap világot látott. Örülök neki!
Rövid időn belül remélhetőleg már a nyomatott könyvet is magamhoz ölelhetem. Hiszen ez nekem olyan érzés, mint amikor egy anya mellére szorítja újszülött csecsemőjét. Nekem ez a könyv az "első gyerekem" lesz. Remélem sokat segítek majd a tanácsaimmal az olvasóknak, és tanulnak belőle az emberek.
Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy higgyenek az álmaikban, mert az álmok valóra válnak.
És soha semmit nem késő elkezdeni! Még negyvenen-ötvenen túl sem.
Képforrása:pixabay.com
A blogomban a lélek rejtelmeiről írok, és főleg olyan folyamatokról, problémákról, amelyeket én is át/megéltem.Ezáltal talán sokan merítenek belőle bátorságot a változtatáshoz.Sokat köszönhetek tanító mesteremnek Dr Csernus Imrének, akinek a könyvei,előadásai nagyban hozzájárultak a fejlődésemhez "Az én életem erről az egy napról szól mindig.Mert mindig a mai nap dönti el, hogy milyen lesz a jövőd."
2014. szeptember 19., péntek
2014. augusztus 18., hétfő
Iskolakezdés szorongással
Már csak néhány hét választja el a gyerekeket az iskola kezdéstől. Minden iskola év mindig bonyodalmakkal indul, mind a gyerek, mind a szülő részéről. Nagyon sok szülő, gyerek már szorongással gondol a kezdődő tanévre. Főleg a gyerek, mert mint közismert sok gyerek "utálja" az iskolát.
Ha belegondolunk abba, hogy vajon mi válthassa ki, azt, hogy létre jön a gyerekben az iskolától való szorongás, akkor azt látjuk, hogy mind a szülő, mind a pedagógus hibás ennek kialakulásáért. Most nem szeretnék belemenni, hogy a pedagógusok milyen módszerrel tudják, "megutáltatni" az iskolát a gyerekkel, de saját tapasztalataim, és megéléseim sokat tudnék erről mesélni.
Sokszor megfigyelhető a szülők részéről az a viselkedés, hogy az iskola kezdés előtt úgy jó két héttel már azzal fárasztják a vakációzó gyereküket, hogy tanulni, ismételni kell. Mert a gyerek elfelejti, amit az előző tanévben tanult. Persze a legtöbb gyerek ezt nem akarja. Én pedig ezzel teljesen egyet is értek. Miért kell tanulnia? A nyár a tanulás, kikapcsolódás időszaka. Hogy elfelejti a tanult anyagot? Ez teljes egészében így nem igaz. Ami fontos tananyag az agy úgy is megőrzi, ami pedig felesleges azt pedig kitörli magának. Azt már tudományosan is igazolták, hogy az iskola befejezése után négy-öt év múlva a megtanult anyag 80-85%-át elfelejti az ember.
Hogy kinek kell nyáron tanulni? Véleményem szerint senkinek, Még annak sem, akinek pótvizsgáznia kell mennie. És miért látom így a tényeket a józan paraszti eszemmel. Mert buta gyerek nincs. Csak az iskola rendszerünk támaszt olyan követelményeket, aminek a gyerekek többsége nem tud megfelelni.
Emlékszem, amikor gyerek voltam, akkor is voltak olyan szülők. akik a gyerekeiket a nyári szünidőben gyakoroltatták. Mondanom sem kell, hogy gyerek okosabb, és rögtön áttudja vágni a szülő agyát.
Volt egy barátnőm. Őt a szülei egész nyáron át azzal kínozták, hogy a matekot kellett neki gyakorolnia. Apja kijelölte neki a feladatokat. És azt mondta, hogy majd ő leellenőrizi, hogy helyes e a megoldás. Hozzáteszem az apa "analfabéta" volt a matekhoz. A lány fineszesebb volt. Átvágta az apját. Olyan matek egyenleteket oldott meg, amelyet az előző tanévben iskolában már megoldott. Persze az apa nem tudta ez. ezt.
Én tudtam, hogy mi az igazság, de soha nem árultam volna el. Én gyerekként dermedten álltam a helyzet előtt. Nekem sosem kellett gyakorolnom a nyári szünetben semmiféle tananyagot, annak ellenére, hogy nem voltam eminens tanuló.
Az esetet elmeséltem az anyámnak, aki döbbenten hallgatta, és elítélte az apa tanuláshoz való hozzáállását. Nekem a nyár a vakációról, a szabadságról, csatangolásokról szólt. Az iskola kezdés azzal kezdődött, hogy két nappal a tanévnyitó előtt elővettem a táskámat, kitakarítottam, és elraktam a régi könyveket, füzeteket.
Sajnos ma ott tartunk, hogy két-három nap után felmérő dolgozatot íratnak a gyerekekkel. Hülyeségnek tartom. Pár nap kell, amíg újra vissza zökkennek az iskolai életbe. Még a felnőtt embernek is szüksége van arra, hogy szabadság után vissza álljon a megszokott rítusba. Nem még a gyerekeknek.
Mit javasolok a szülőknek? Semmi tanulás, semmi ismétlés. Kihasználni még a szünidő minden egyes pillanatát. Nem fog a gyerek felejteni semmit sem, hanem újult erővel fog visszatérni az iskolába, és örömmel fog találkozni rég látott osztálytársaival.
Kép: www.kapcsolat.hu

2014. július 16., szerda
Életszakaszaink lezárása önmagunk életében
Életünk egy folyamatos mozgás, Olyan ez, mint amikor a folyó elindul az útján, hogy megérkezzen a vízgyűjtő területére. Majd oda megérkezvén jön az új és új áramlás, mi egy végtelen körforgás. Az életünk is végső soron egy körforgás. Életszakaszok jönnek, mennek az életünkben. Benne minden örömmel, fájdalommal, kudarccal, tanulással, szomorúsággal, csalódással, és még sorolhatnám tovább.
Az emberi létezés különböző életszakaszokból áll, amelyekben egy-egy bizonyos ideig benne élünk, és tanulunk, tapasztalunk, jót, s rosszat egyaránt.
Életünk első három éve meghatározó a számunkra. Akkor vagyunk valódi önmagunk, mert tudunk öröln9, boldogok, önfeledtek vagyunk. Gyerekek vagyunk és teljes önmagunkat adjuk a létben. De, amint elmúlik a három év, és a gyerekek bekerülnek az óvodában, akkor már minden megváltozik. Megjelenik a társadalmi, szülői elvárás, amely már akkor teljesen át mossa a gyerek agyát. Alkalmazkodnia kell a társadalmi elvárásoknak.
Nálam ezen elvárások, úgy 8-9, vagy 10 éves korom körül voltak érezhetőek, Csupán azért, mert kisgyerekként, akkor még működött óvoda a lakóhelyemen. Hál' Istennek! Tovább maradhattam gyerek.
Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy közülünk nagyon sokan felnőttként, miért sírják vissza a gyerekkorukat. Boldogság, öröm, szeretet, szabadság megléte? Vagy mi az a vágy, amire felnőttként vágyakozunk és nem kapjuk meg? Minden gyerek életében vannak örömteli, rossz élmények egyaránt. Ezzel én is így vagyok, Bár a vágyakozás éppen nincs meg bennem, főleg az iskolai éveimre nem. Miért is mondom mindezt? Rögtön részletesen kifejtem.
Az írásomnak apropóját az adta, hogy ebben az éven lesz a negyven éves általános iskolai találkozónk. Negyven év, két emberöltő. Sok minden változott, emberek, élethelyzetek, Már nem vagyunk azon gyerekek, mint tizennégy évesen. Őszintén, nem szeretem és soha nem is szerettem az osztálytalálkozós összejöveteleket. Miért is nem? Mert én úgy érzem, hogy akkor tizennégy évesen lezárult életemnek egy szakasza, és egy más élet felé vitt az utam, és másokat is a saját útjuk. Számomra az iskolai évek kudarcok sorozatából állt, és a sikerélmény fogalmát még nem is ismertem, nemhogy meg is életem volna. Tehát én nem díjazom az ilyen osztálytalálkozást, "dicsekvő" beszámolókat.
Miről is van szó? Arról, hogy az adott egyén nem saját magára büszke, amikor beszámol a negyven év útjáról, hanem gyerekére, és férjére. És hol van az "én" személyiségem? Minden önzés nélkül. Az is érdekes megfigyelésem, hogy bár mások is jártak hasonló cipőben, és mégis vissza vágynak a negyven évvel ezelőtti időkbe. Hangsúlyozom nem vágyom, Hidegen hagy az egész,
Ahogyan írtam életszakaszaink váltakoznak, és amikor egy-egy korszak befejeződik, azt le kell zárni végérvényesen. Szép volt, jó volt, de vége. Kár a múltban élni, Ami elmúlt elmúlt. Éljünk a jelenbe. A most pillanatában. Nekem ezek a találkozások olyanok, mint, amikor egy-egy hallott dolgot szeretnénk újra feltámasztani.
Életszakaszainkat tudni kell magunkban megfelelően lezárni. Épülni, tanulni, fejlődni belőle. Én ezt a mai napig így teszem. Ne próbáljuk vissza sírni az elmúlt életeinket, gyerekkorunkat, hanem éljünk itt és most. Minden életszakasznak megvan a maga szépsége, és tanulási folyamata is.

2014. június 19., csütörtök
Amikor a virtuális világ mögé rejtjük álarcunkat
Ez az egyik oldal. De ott van a másik is. mégpedig az, amikor az illető teljes névvel, fényképpel ugyan vállalja önmagát, de az ismerősei körében teljesen más arcot mutat, mint amilyen ő valójában. A lelke teljesen más, mint aminek itt látszik a közösség szemében. Sokan próbáljuk azon álarcunkat mutatni, hogy milyen jók, szeretni valók vagyunk, nem bántuk senkit, lojálisak vagyunk a másik emberrel szemben. Közben pedig bennünk munkálkodik az irigység, a közömbösség, rosszindulat, düh, harag stb. Ami pedig személyemet illeti én próbálom azt az arcomat mutatni, amely valójában vagyok a való életben is, Szeretem meghallgatni az embereket a virtuális kommunikációban, persze csak ha megkérnek rá. hogy hallgassam meg őket, vagy pedig segítsek nekik egy-két jó tanáccsal. Az elmúlt hetekben nekem lett volna szükségem egy kis segítségre, és kíváncsian vártam, hogy mennyi ismerősöm lesz, aki segítségemre lesz, egy kérésem megvalósításához. Hát meglepődtem, mert nem azt vártam, amit kaptam. Egy kezemen megtudom számolni, hogy kik azon emberek, aki valójában úgyis élnek, ahogyan itt a portálon tanítanak, és mutassák magukat. A többi az nem más mind, mind álarcoskodás, képmutatás.
Valljuk be őszintén, hogy a lelkünk mélyén sokan irigyek vagyunk, és miért tegyek jót a másikkal, ha nekem ez nem sikerült. Mások örömének örülni nagyon ritka dolog, Mondhatom úgy is, hogy olyan ez az állapot, mint a " fehér holló" látványa. De ezzel sincs semmi baj, mert emberek vagyunk, Ki ilyen, ki, olyan tulajdonságokkal van felvértezve. De akkor ne mutassunk a a másik felé azt, hogy milyen jók, megértőek, segítőkészek vagyunk.
És hol hasznosítják azokat a sokféle okos, jó, tanulságos megosztásokat, amelyeket ezerrel lájkolgatnak emberek? Meglátásom szerint sehol. Szép kép, tanulságos szöveg=lájk De leginkább csak a kép fogja meg a látogatót, ha megfogja egyáltalán. A valós életben már nehezen megy a tanítások hasznosítása.
Engem valójában elgondolkodtatott azon tényállás, hogy mennyire másnak tünteti fel sok ember magát a közösségi portálokon. Látszódik az érdektelenség, irigység, álarcok viselése, közömbösség, és sorolhatnám még a negatív jelzőket.
Személyemet illetően most tapasztaltam meg, hogy kik azon emberek, akikre számíthatok itt a közösségi portálon. Legyen az csak egy apró dolog, segítés kérés csupán. Azon embereknek, akik segítenek köszönöm a segítségüket, most is, és jövőben is. Akik pedig másképpen állnak a dolgokhoz, azokat pedig olyan embernek fogadom el, amilyenek valójában. De a virtuális világban sem érdemes álarcot viselni, mert az előbb-utóbb lehullik.
Mindig légy önmagad! Akár a valós életben, akár a virtuális térben egyaránt, mert ebből ismerhető fel az ember gerincessége, hitelessége.
2014. június 15., vasárnap
Az állatok, mint "terapeuták"
Az a tény már régóta ismert, hogy bizonyos állatok segítenek az embereknek pszichés, lelki, és mozgásszervi betegségek gyógyításában, illetve regenerálódásában. Hogy csak a legismertebbeket említsem: kutyák, lovak, delfinek, papagájok, macskák, és bármilyen állat, akivel közvetlen kapcsolat alakul ki az ember irányában. Az állatok nagyon jó terapeuták, sokszor jobbak, mint egy-egy orvos.
Nézzük csak meg, hogy a kisgyerekek milyen szeretettel vannak az állatok irányában, és persze ez fordítva is igaz. Az állat is szeretettel viszonyul a gazdájához. Legyen szó bármilyen háziállatról kutyáról, macskáról. Én nagyon sokáig nem hittem el, hogy egy-egy állat hogyan tud szeretetet, és lelki megnyugvást adni. Nem véletlenül ajánlják a szakemberek az egyedül élő idős embereknek, hogy tartsanak macskák, mert a macska dorombolása nyugtató hatású, véd a depresszió. szív- és érrendszeri betegségek kialakulásától is. A macskák rezgésszintje az ember rezgésszintéjével azonos, és intelligenciában is azonos szinten vannak. A kutyák és a macskák képesek az ember minden belső rezgését, hangulatát érzékelni, Tudják, hogy mikor érte baj, öröm, keserűség. Ők rögtön ott teremnek, és próbálnak a gazdijuknak segíteni.
Közel tíz évvel ezelőtt tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egy állat, mint segítő "terapeuta" próbál meg meg segíteni embereknek. Nálam ez úgy történt, hogy a szomszéd macskája addig, addig járt hozzánk, amíg teljesen hozzánk nem költözött. Szeretetét úgy nyilvánította ki, hogy állandóan dörzsölődött, kísérgetett, míg nem hozzánk költözött. Szép lassan beszokott hozzám a szobába, és mellém az ágyba. Ha valami baj, betegség ért, rögtön azon volt, hogy hogyan gyógyítson meg. Erről bővebben a "Házi kedvencünk elvesztése" c. jegyzetemben írtam korábban. És ez a macska akkor jelent, meg, amikor lelkiekben rossz passzban volt, úgy kb 1-1 évvel az anyám elvesztése után.
Most jelenleg három macskám van. Mind mind külön egyéniség.
Most pedig az történt, hogy két hónappal ezelőtt beszokott egy másik cica hozzám a három közül. Teljesen váratlanul, Soha nem volt olyan hízelgős fajta, sőt egy kicsi vadóc is volt, Csak jó formán az evés végett szeretett. - gondoltam én. De tévedtem!
Visszagondolva a történésekre az első macska az anyám halála után jelent meg, Addig nem volt macskánk. Ez a mostani macska hiába, hogy született, élt, csak most került közelebb hozzám, miután az apán meghalt. Úgy érzem, hogy egy lelki támaszként jelentek meg az életemben, hogy erőt, kitartást. türelmet, szeretett adjanak. Ő is hipp-hopp jelent meg a szobába. Ölembe ugrott össze-vissza puszilgatott, és elkezdődött a mi barátságunk. Most már ő is az ágyban alszik. Bújik, szeretget, mit egy baba. És egy valamiről nem szabad megfeledkezni: ők önzetlenül szeretnek, nem úgy, mint az ember. A szeretetért nem várnak el viszonzást, csak néha egy kis simít.
Már külföldön elterjed szokás az, hogy a kórházakba beengedik a beteg gazdijukhoz a kutyákat, macskákat, mert az ő jelenlétükkel a beteg jobban gyógyul. Nálunk erről még hallani sem akarnak az orvosok, Pedig elv van ismerve, hogy az állatoknak különös gyógyítói képességeik vannak. Nem tudom, hogy ez Magyarországon valaha is megvalósul-e. Bízom benne, hogy igen!.
Én azt javasolom mindenkinek, hogyha bárki egyedül van, bánatos, szorong, depressziós, akkor tartson, kutyát, macskát. mert az állatok sokkal jobb "terapeuták", mint az orvosok. A javulás rövid időn belül látható, érzékelhető lesz,

Társfüggőség
Amikor az ember életében először lesz szerelmes, akkor azt hiszi, hogy az valójában az igazi szerelem megléte. Az pedig sok esetben nem úgy van. Ami szerelemnek hiszünk, gondolunk, az valójában nem más, mint támaszkodás a másik félre. Félünk a magánytól, egyedülléttől. De nemcsak az első szerelem esetében alakul ki a támaszkodás, hanem később is, amikor más okból kifolyólag újra párt próbálunk keresni magunknak.
Már a kapcsolatok, uram bocsáss, a házasságkötések után elég hamar kiderül, hogy a párok sok esetben csak támaszkodnak egymásra, és nem adják a párjuknak a kapcsolatban a szabadságot. A kapcsolatoknak nem a birtoklásról kellene, hogy szóljanak, mert az emberek nem eszközök, vagy tárgyak, amiket kényünk-kedvünk szerint használhatunk. Az emberek érző lények, akiknek szükségük van a szabadságra. Nagyon sok kapcsolatban megfigyelhető az a tendencia, hogy a párok mindent együtt csinálnak, és az egyik sem megy a másik nélkül sehová sem. Nincs külön hobbi, szórakozás, barátkozás. Teljesen egymáshoz láncolják egymás az ilyen viselkedéssel a párok. Így elég hamar kialakul a társfüggőség.
A társfüggőség első jele az állandó ellenőrizgetés a másik fél részéről. Tipikus eset az is, amikor a feleség folyton hívogatja a párját munkaidőben, hogy ellenőrizze, hogy hol van és mit csinál. Bár a mobil telefon esetében ez már nehezen viteleztető ki, hogy társunk hol is tartózkodik valójában.
Ha pedig késik a párja, akkor ilyen és hasonló kérdésekkel árasztja el: "Hol voltál? Miért nem telefonáltál? Minek neked a mobil telefon?" és hasonló kérdések garmadáját zúdítja a párjára.
És vajon miért alakul ki a társfüggőség? A társfüggőség mindig az önbizalom hiányának a meglétére utal. Vagyis, ha nem bízom elégé magamban, úgy nem bízom a páromban sem. Ez pedig előbb-utóbb komoly problémák forrása lesz a kapcsolatoknak.
Lassanként kialakul a birtoklási vágy is. A társam csak az enyém, és senki másé, és ne menjen nélkülem sehová sem, mert akkor mi történik. A birtoklás meglétére jellemző kijelentések többek között: "Az asszony". - sokszor hallhatjuk a férfiak szájából ezt a megszólítást társuk irányában. Engem személy szerint ez nagyon felháborít, arról nem szólva, hogy nem is szép megszólítás. Az asszony az én tulajdonom, és ahhoz senki tartson számot. Nekem ez jön le az egész kijelentésből. Hozzátéve még megalázó is, - legalább is nézetem szerint. Ugyanaz a helyzet a nők esetében is: "Az ember" című megszólítás. Nincs tisztelet egymás irányában. Ahol szerelem van, ott tiszteletnek is lenni szükséges, de társfüggőségben csak birtoklás van.
A statisztikát és tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a együttélések során a párok döntő hányada társfüggő. Csupán azért nem lép ki egy rosszul működő kapcsolatból, mert fél, hogy mi lesz vele, Fél egyedül. Fél a magánytól. És a legfontosabb fél az anyagiak "elbukásától".
És mit tehetünk, hogy kapcsolatunkban ne váljunk társfüggővé? Fontos az önbizalom építése mindkét fél részéről. Szabadság megadása mind két fél esetében, A rabság megöli a kapcsolatokat, és függőséget okoz. Saját hobbi, szórakozás megléte, barátokkal való találkozások. Minden héten legyen idő arra, hogy mindkét fél találkozhasson a barátaival, és éljen a kedvtelésének hobbijának. És nem kell folyton telefonálgatni, hogy hol vagy és mit csinálsz? Egy kapcsolatba fontos a szabadság megléte, mert ha nem ezt tesszük, akkor idővel nemcsak mi "halunk meg", hanem maga a kapcsolat sem. Ezt lehet is érzékelni a mostani állapotokban.
Hogy mit értek a kapcsolat meghalásán? Azt, hogy a párok sok esetben megszokásból, és rutinból vannak együtt. Nincsenek értelmes beszélgetések a párok között. Csak néhány ide-oda vetett szófoszlányok. Csak két-három mondatból álló kommunikáció van sok esetben, Majd vacsora és tv-nézés, alvás, és reggel indul minden elölről.
Én úgy gondolom, hogyha a fent leírt tényeket alkalmazzuk, akkor elkerülhetjük azt, hogy kialakuljon a társfüggőség. Persze ezt minden egyes napon szükséges megtenni. Ha pedig csak várunk a sült galambra, és nem teszünk semmit azért, hogy ne váljunk társfüggővé, akkor előbb-utóbb áldozatként éljük meg a a kapcsolatainkat, amelyből később csak nagyon komoly változtatás, és munka árán tudunk kilépni. Egyedül pedig már nehéz lesz ez ügyben lépni. És ha egyedül nem megy, akkor forduljunk szakemberhez.

2014. június 12., csütörtök
Érezd jól magad a bőrödben!
Tapasztalataim, és a statisztikák is azt támasztják alá, hogy Magyarországon a nők és a férfiak közel 90%-a nem érzi jól magát a bőrében. Ez sajnos szomorú tény, és még szomorúbb az, hogy naponta szembesülnek ezen emberek azzal, hogy ők valamiért nem olyan emberek, mint ahogyan azt a környezet, vagy a társadalmi elvárások elvárnák tőlük. Azért, hogy ez így alakult nagy rész a média, szépség-kozmetikaipar, a feminizmus az oka, Ugyanis az elmúlt évtizedekben felcserélődtek a női, és férfi szerepek egyaránt, ami még tetézi a dolgok tény állását.
Nézzük csak meg, hogy mit is vár el ma a társadalom a nők. Legyen fitt, semmi zsírtömeg, lapos has, 18 éves kornak megfelelő testsúly, szőrtelenítés az egész testen, mű szempilla, műköröm, legyen napbarnított, és járjon szoláriumba, és hasonló elvárások. A nők nagy része pedig el is hiszi, hogyha ebből az valamelyik szempontnak nem tud megfelelni, akkor már a férfiak rájuk sem néznek. pedig ez sok esetben nem így van. A legtöbb férfi a természetességet keresi a nőkben, és nem az agyon fogyókúrázott, barby babákat. Már korábban írtam arról is, hogy hogyan befolyásolja a szépségipar azt, hogy a nők és a férfiak megfeleljenek a média által reklámozott női, férfi ideállnak. Nagyon sokan bedőlnek ezen reklámoknak, és így ezáltal elfojtsák az önmaguk valós személyiségét.
Azon emberek, beleértve nőket, férfiakat egyaránt, akik nem fogadják el saját magukat, sosem fogják jól érzeni magukat a bőrükben. Mindig lesz valami, ami végett nem felszabadultak az életük területén. Nem mernek egy jó enni, inni, mert, jaj istenem, rám egy egy pár deka, és kezdhetem a fogyókúrát előröl. Számomra felettébb visszataszító látvány, amikor közel negyven-ötven éves nők, még a lánykori súlyukkal dicsekszenek. Ebben a korban már a 48 kg-os súly megléte taszító. Nem szép az, ha egy érett korú nő csont és bőr. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy legyen kövér, csak azt, hogy korának megfelelő legyen a testsúlya. Nem régen egy ismerős szájából hallottam a következőt: " Képzeld 51 kg vagyok". " És ezzel mi a probléma?" - kérdeztem. "Hát az, hogy eddig 48 kg voltam, és most rám jött 3 kg. De mindent megteszek, hogy visszanyerjem a súlyomat, mert nem érzem jól magamat a bőrömben." - hangzott a válasz.
Számomra ez az esett furcsának tűnt, mert én az életemben vajmi keveset foglalkoztam azzal, hogy másoknak megfeleljek, A legfontosabb számomra az, hogy én jól érezzem magamat a bőrömben. Fogadjam el saját magamat, ahogyan vagyok. Persze, aki ezt nem így gondolja, annak az életben nagyon sok összetűzése lesz saját lelkével. Mert a mindenáron való megfelelés, az nem más mint egy mókuskerék, ha egyszer bedőlünk az elvárásoknak, akkor csak nagy csaták árán lehetséges a kiút a csapdából. Sosem lesz az illető szép, csinos, bájos, nőies stb. Ellenben elhízott, rusnya disznónak, és szörnyeteg nőnek fogja magát tartani. És ez pedig komoly pszichés problémák forrása lehet.
De ne feledkezzünk meg a férfiakról sem, Őket is elérte a hóbort szele. Már a nőkkel szemben olyan elvárásaik vannak, mint amilyenek a topp-modellek,akik újságok címlapjain, vagy a tv-ben szerepelnek, vagy ahogyan a saját tinédzser lányuk nézz ki. Ez az elvárás sajnos már a negyven-ötven körüli férfiakat is jellemzi. Már szép lassan ők is "meztelen csigává" varázsolják magukat.
Hallottam egy esetet: egy találkozáson történt. Amikor is a nő, és férfi közel kerültek egymáshoz, és elérkezett a szex ideje, akkor a férfi leblokkolt. Képtelen volt az szexre. És miért is? . kérdeznék sokan. A válasz engem is meglepett: "Nem volt tökéletesen leszőrtelenítve a barátnője hónalja". A hallottak kapcsán nem jutottam szóhoz. Hát itt tartunk manapság.
Pedig az egésznek nem az volt az oka, Inkább a pasi belső konfliktusai voltak az okok. Ahelyett, hogy saját magában kereste volna a probléma gyökerét, úgy inkább másra hárította a felelősséget. Nagyanyáink korábban ez nem volt probléma, Nem szőrtelenítettek, és mégis működött a szex, mert nyolc-tíz gyereket is szültek. Mára a média, a szépség, és kozmetikaipar teljesen átformálta az embereket. Hiába van meg az társadalmi elvárás, fittség, jó ápoltság, ha az ember nem érzi jól magát a bőrében, mert ezek a dolgok csak ideig-óráig adnak "kielégülést".
Hogy mit tanácsolok e téren? Legyen mindenki önmaga. Fogadja el saját magát, úgy, ahogyan van. És tudatosítsa magában azt, hogy mindenki egyedi és megismételhetetlen személyiség ezen a földön. Álljon a tükör elé, és nézze magát végig, és örüljön annak, hogy milyen szépek, és épek a testrészei. Egy idő után eltűnik az elégedetlenség, és a lélek megnyugszik.
Legfontosabb az elfogadás. Érezd jól magad a bőrödben, minden nap!

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

c