Rohanás, időhiány

Állandóan sietsz, rohansz, időhiányban szenvedsz. Rohansz a munkába, a buszhoz, vonathoz, gyerekért az iskolába, óvodába. Állandóan az órádat, vagy a telefonodat nézed, hogy el ne késsél a következő programodról. És ez így megy nap mint nap, és évek hosszú sora alatt. Egyszer pedig arra ébredsz, hogy eljárt az idő és nem vetted észre az élet apró örömeit, csodáit. Hogy is vennéd észre hiszen robotként élsz. Adj időt magadnak, és vedd észre a körülötted zajló világot. Örülj a természet nyújtotta örömöknek: napsütésnek, szélnek, esőnek, hónak, bárminek. Örülj a nyári aszfalt olvasztó melegnek, az őszi faleveleknek, a téli madáretetők látványának. A tavaszi napsugárnak, és zöldellő fáknak, és csicsergő madaraknak. Ülj le egy padra és figyelj! Egy idő után azt veszed észre, hogy a körülötted lévő történések úgy zajlanak le, mintha egy filmet néznél. És ebben a filmben mi vagyunk a főszereplők. Élj a pillanatnak!

Szerzői interjú

MINI INTERJÚ HORVÁTH ÉVÁVAL Kedves Olvasóim! Ma egy olyan írót szeretnék bemutatni, aki a pszichológia segítségével talált önmagára és írói vénájára. Írásaiban olyan témákról ír, melyekkel a hétköznapi életben mindannyian találkozhatunk. Mesélsz magadról? Horváth Éva vagyok, 56 éves. 24 éven át az idegenforgalomban dolgoztam. Már fiatal koromban is érdeklődtem az írás után, és volt időszakom, amikor újságíró szerettem volna lenni. Sajnos, akkor gyáva, megalkudó, befolyásolható ember voltam, így az álom csak álom maradt. Jó pár évvel ezelőtt a kiégés jellét vettem észre magamon, és tudtam, éreztem, hogy mást szükséges csinálnom az életemben. Időközben érdeklődési területem lett a pszichológia, ezotéria, és foglalkoztatott a lélek dolgainak a megismerése is. Egy szakember rávezetett arra, hogy mivel lenne érdemes foglalkoznom, ami számomra örömet is hoz a munkámban. Így került előtérbe az írás, és a pszichológia. Öt évvel ezelőtt kezdtem el intenzíven blogot vezetni, ahol olyan történetekről, eseményekről, élethelyzetekről írtam, ami a saját életemben is előfordult, és mások életében is bizonyára előfordultak. Blogom a Lélekbúvárkodás címet kapta. Gyorsan ismerté vált a blog, és így tavaly olvasói kéréseket figyelembe véve, kiadtam életem első könyvet a Tükörképek – avagy egy „lélekbúvár” élettapasztalatai címmel. Fél évig a kiadó top 10-es listáját vezette. Ebben az évben két új könyvvel is jelentkeztem: Lélekfonalak, Finomságok a konyhámból. A történeteid mennyire tudományosak? Mint említettem a pszichológia, ezotéria az érdeklődési területem. De nem a tudományos pszichológiával szeretném megismertetni az olvasót, hanem a mindennapos élet dolgaival, amivel mindannyian találkozunk életünkben. Csak címszavakban említek egy-két témát: szerelem, szeretet, kudarc, félelem, párkapcsolat, halál, szexualitás stb. Hol olvashatnak még tőled az olvasók? A szerzői oldalamon A weboldalamon És a blogomon Köszönöm az interjút, és sok sikert kívánok a további munkádhoz is! Egri Zsanna

Olvass tovább: http://horvath-eva-konyvei.webnode.hu/news/mini-interju-keszult-velem/
Készíts saját weboldalt ingyen: http://www.webnode.hu

Mire vágyik a lélek

A ma embere egyre jobban nem érzi jól magát a bőrében. Hiába van meg mindene anyagi síkon, de belül hiányzik valami. Ez a valami nem más, mint a belső béke meglétének a hiánya. A lélek csendre, nyugalomra, békére vágyik. Az emberek ellenben a zajt, dübörgést, a ricsajt helyezik előtérbe. Amikor egyedül vannak, akkor is hiányzik valami az életükből, és ennek hatására elkezdenek rádiót hallgatni (bömböltetni) tv-t nézi, zenét hallgatni, (magas hangfrekvencián), zajos rendezvényekre járni, ahol tömeg van. Ilyen rendezvények közé sorolom a koncerteket, autóversenyeket, diszkókat. Miért is nem szeretnek egyedül lenni az emberek, amikor lenne rá alkalmuk? A válasz egyszerű: a csendben minden belső fájdalom, feszültség, probléma előjön, ami arra figyelmeztet bennünket, hogy oldjuk meg azokat. Igen ám, de ezek megoldása kemény fájdalommal jár, és a mai embere nem viseli el e fájdalmat, Éppen ezért a lélekben zajló folyamatok elnyomja a hangos ricsajjal, és a dübörgő tömeg zajával. Ezért keresnek sokan olyan programokat, ahol erős a zaj, és sok a tömeg. Addig sem kell magunkkal foglalkozni. Nézzük meg az állatokat! Minden állat csendre, nyugalomra, békére vágyik. És mindezt ösztönösen csinálják. Megfigyelhető a háziállatok esetében, hogyha bármilyen zaj, esemény megriasztja a nyugalmát, akkor hirtelen össze rezzennek, megijednek. elmenekülnek az adott helyzetből. Az emberi lélek is így viselkedik, de nem figyelünk rá elégé, mert az egó erősebb, mint a szív. Hogy van-e az állatoknak lelkük? Szerintem van, mégpedig sokkal nagyobb, mint az emberek többségének. És mindazt, amit cselekszenek ösztönből teszik. A lélek nem szereti a zajt, dübörgést, ricsajt, ordítozást. Ellenben a béket, nyugalmat, csendet igen. Időnként pedig adjunk időt magunknak, hogy a lelkünkkel is törődjünk.

Olvass tovább: http://horvath-eva-konyvei.webnode.hu/news/mire-vagyik-a-lelek/
Készíts saját weboldalt ingyen: http://www.webnode.hu

Megvalósult álmok

                                                 Kedves blogolvasóim, követőim!

Nagyon régen írtam már a blogba bejegyzést. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy tavaly ősszel, lassan egy éve megjelent életem első könyve a Publio kiadó gondozásában, melynek címe: "Tükörképek - avagy egy "lélekbúvár" élettapasztalatai címet viseli. A megjelenése után közel fél évig a kiadó top 10-es listáját vezette. A könyv blogom válogatott írásait foglalja össze. Közben pedig keményen marketingelem a könyveimet. Igen, a könyveimet, mert júniusban, egy másik könyvem látott napvilágot, amely a Lélekfonalak címet kapta. A könyv olyan élethelyzeteket, eseményeket, történéseket tartalmaz, amelyeket én személy szerint átéltem, de talán mások is kerültek, kerülnek hasonló helyzetbe.

Lassan egy éve lesz szeptember 12-én, hogy az első könyvem megjelent. Most pedig egy kis finomítás történt a könyvvel, és hamarosan második kiadásban fog napvilágot látni. Szeretném, ha könyveimet megismerhetnétek, és hasznosan forgatnátok.

Jó olvasást kívánok!

http://publioboox.com/hu_HU/tukorkepek-avagy-egy-lelekbuvar-elettapasztalatai

http://publioboox.com/                     http://publioboox.com/hu_HU/lelekfonalakwww.publioboox.com

Nyugdíjas évek
Sokan főleg a nők nagyon várják azt az időszakot, amikor már elmehetnek nyugdíjba. Úgy gondolják, hogy akkor már szabadok lesznek, és úgy élhetnek, ahogyan mindig is szerették volna.Sajnos ez az elképzelésük egy-kettőre elillan.

De vajon miért van az, hogy sokan alig várják a nyugdíjazásukat? Az én meglátásom szerint azért,mert egész életükben nem azt a munkát , tevékenységet űzték, amit a szívük diktált.
A pénzkereset, megélhetés volt a fő szempont az életükben. De majd jönnek a nyugdíjas évek, és onnét kezdve más lesz a életük. Gondolják ezt sokan. Egy-két hónap otthonlét és megváltozik az életük. Sokan passzivitással élik tovább a napjaikat."Dolgoztam már én éppen eleget"! -hangoztatják sokan.
Így szép lassan elkezdődik a fokozatos leépülés.
Létezik a másik verzió is. Mégpedig az, hogy a fiatalos, nyugdíjas nagyszülő átveszi a "pótmama" szerepét, vagyis átveszi a szülők feladatát a gyereknevelés, felvigyázás területén. Jó, ha a hétvégén van egy kis szusszanásnyi ideje a nagyinak. Tehát az egyik véglet sem jó, sem az egyik, sem a másik verzió.Mert meglátásom szerint az egyén nem tudja élni a saját életét. Az évek pedig szállnak egyre jobban.

Ha már elérte az ember a nyugdíjas kort, akkor élvezze is annak minden apró-cseprő örömét, boldogságát.
A senior kornak nem a betegségekről,és a gyógyszer szedésről kell, hogy szóljon, ahogyan azt a társadalom elvárja az emberektől. Örülni kell minden napnak, és nem szabad elpuhulni, leépülni. Mert akkor tényleg jönnek majd a betegségek.

"De mit csináljak, mit tegyek?" - teszik fel sokan ezt a kérdést. Találja meg az egyén azt az elfoglaltságát,amit szeretne csinálni.Vágjon bele új dolgokba, még ha ki is nevetik érte. Nem számít semmi sem, csak bízzon magában, hogy minden sikerülni fog, függetlenül attól, hogy ki mennyi idős.Valósítsa meg rég dédelgetett álmait.Utazzon,járjon társaságba,sportoljon stb.
Jó elfoglaltság az unoka felügyelete sem, de nem minden nap. Ezt pedig a gyerekeknek is be kell látniuk. A nyugdíjaskorral most egy új életszakasz kezdődik el.Mindenki saját maga dönti el, hogy hogyan áll hozzá,ezen évek megéléséhez. Én személy szerint nem akarok nyugdíjas lenni, még ezt a kifejezést sem szeretem, de ez van elterjedve a köznyelvben. Még távol állok a nyugdíjas évektől, de én életem végéig aktív szeretnék lenni, ha erőm, és egészségem ezt majd engedi. Terveim, céljaim vannak.

Attól, hogy ezt a kor megélte az ember, annak csak örülni kell,mert ezek után még szép évek várnak minden emberre. Minden csak rajtunk múlik, hogy hogyan állunk hozzá.

Boldogtalanságunk felismerhető jelei

Már sokszor írtam a blogban a boldogság elérésének állapotáról, és arról is, hogy mit tehetünk saját életünkben azért, hogy boldogok legyünk. De mi van akkor, ha még sem találjuk meg az életünkben rejlő boldogságunkat? Most arról fogok írni, hogy milyen jelekre figyeljünk fel, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy boldogtalanok vagyunk.

A boldogtalanságunk első  jelei közé tartoznak az olyan tünetek, mint közöny, érdektelenség, kiábrándultság,  érzéketlenség, és csak élni a mindennapokat rutinszerűen, azaz mókuskerék módjára. Ezek a tünetek, amiket leírtam egyre jobban érzékelhetőek az emberek minden napos életében. Semmi, de semmi nem érdekli őket, kivéve a semmitmondó tv-műsorok, szappanoperák, és az olyan műsorok, ahol több ezer forintot kérnek el egy-egy szavazásért. De ez kell mostanság. Értelmes dolgokkal nem is igazan, vagy csak kevesen foglalkoznak. Ez a tendencia igaz a közösségi portálokra is. Az utóbbi időben elözönlötte a szenny az oldalakat, és éppen ezért értelmes megosztásokat csak ritka esetben lehet olvasni. Már írtam róla, hogy műkörmös fotót többen be lájkolnak, mint egy olyan megosztást, amiből tanulni, okulni lehetne. Persze, ahhoz gondolkozni kellene, és a gondolkodás terhes, a felismerések pedig, amiket megtapasztalunk igencsak fájdalommal járnak.Így maradnak sokan a semmit mondó receptes, édi-bédi. baba fotós, politizálós megosztások mellett. Közeben pedig lerí róluk, hogy mennyire boldogtalanok ezen egyének.

És mivel oldja fel az ember fia-lánya a boldogtalanságát? Nézzük sorjában! Akár fiatalabb nőkről, akár közép vagy idősebb generációról legyen szó, akkor a gyerekében vagy az unokájában fogja keresni a boldogságát. Pontosan mire gondolok?
Nézzük szintén a közösségi portálokat! Nagyon sok szülő már pár napos, hetes, hónapos csecsemőjének a fényképeit rakja fel, sőt különböző babaversenyekre nevezi be. Jön a lájk ezerrel. Persze, mert még az a pici baba ártatlan, kedves, aranyos, a lénynek sem tudna ártani. És mai még ennél is fontosabb, hogy nem rontotta el a társadalom a saját rögeszméivel.
És vajon kinek jó ez a babaversenyes részvétel? Babának vagy a mamának? Véleményem szerint az utolsónak.  Mert az anyuka így teljesen boldog, hogy neki milyen szép, aranyos kisfia, kislánya van.
De vajon mit szólna ehhez a benevezett pici baba? Ő bizonyára ezt nem szeretné. Ő még csak éli boldog kisgyerekkorát.

Kedves szülők vajon elgondoskodtatok már azon, hogy mivel jár, járhat egy ilyen versenybe való benevezés? Mi történhet a fényképekkel? Megéri nektek az a nyeremény, amit egy ilyen nyertesnek felajánlanak? Manipulálnak benneteket ezerrel. Igaz a legtöbb anyuka egoja ezáltal kiteljesedik, mert a külvilágtól jön a sok lájk, vagyis a szeretett cseppecske. Ideig-óráig tartó boldogság.

A boldogtalanság másik jele a túlzásba vitt evés-ivás. Sok esetben a magányos, boldogtalan emberek ezen cselekvések által érik el a boldogságuk meglétét. A férfiak leginkább az ivászatot választják, mert addig sem kell gondolkodni a problémáikon. A nők pedig az evés helyezik előtérbe. A sok evés pedig elhízáshoz vezet. A kövérség pedig nem más, mint egy fal építése magunk köré. Megakadályozva azt, hogy bárki hozzánk közel kerüljön, akár a boldogság is. Persze közben mindenkit okolnak a boldogtalanságuk miatt. Férjet, feleséget, szülőket, társadalmat, politikát, istent. Csak persze saját magukat nem okolják, mert ha azt kimondanák, akkor bizonyosan nagyon nagy fájdalom érné őket.

Mit tegyen az, aki boldogtalannak érzi magát? Tegye fel magának a kérdést, hogy miért, ki végett vagy boldogtalan? Ha pedig ezt megtette, akkor kezdjen el rajtuk dolgozni. Ne a gyereketekben, unokátokban, társatokban keressétek a boldogságotokat, hanem saját magatokban. Ez minden emberbe benne lakozik.

  

Bennünk lakozó tudás, képesség

Most, hogy megjelent a könyvem, gyakran elgondolkodtam azon, hogy vajon az írás iránti késztetésem megvolt-e már korábban bennem. Gondolataim kuszaságában, először a húszas éveimig jutottam el. Akkor volt egy időszakom, amikor erős vágyat éreztem arra, hogy írjak. Szerettem volna egy újságíró tanfolyamon részt venni, de szüleim befolyásoltak. Én pedig gyáva, megalkuvó. és önbizalomhiányban szenvedő ember voltam még abba az időszakban. Mivel azt is tudom, hogy minden tudásunk, képességünk bennünk lakozik. csak éppen hagyni kell, hogy felszínre törjenek belőlünk, így tovább kutakodtam az életemben, hogy vajon gyerekként is tényleg rendelkeztem már ezen képességemmel.

Kavargó gondolataim közepette, eljutottam általános iskolás koromig, és beötlött egy kép az agyamba. Úgy 12 éves lehettem, amikor irodalom órán egy fogalmazást kellett írni. A témára pontosan már nem emlékszem, Talán a családról, vagy az édesanyánkról kellett írni. A lényeg az, hogy megírtuk a dolgozatot. Ki így, ki úgy. Majd eljött az az óra, amikor a magyar tanár kijavítva, értékelte a fogalmazásokat. És mi történt? Az én fogalmazásomat felolvasta az osztály előtt. Azt mondta, hogy amikor javította a dolgozatokat, az én dolgozatomat kétszer siratta meg, mert olyan szívre hatóan tudtam írni a témáról. hogy ez egy 12 éves gyerektől nagyon ritka teljesítmény. Én döbbenten hallgattam ezen megállapításait. Én, aki nem tartoztam a kitűnő tanulók közé, és akit mindig elnyomtak az iskolában, akkor némán hallgattam. A kitűnő tanuló pedig közel sem írt olyan, tőle elvárható dolgozatot. Valahol pedig a lelkem mélyén örültem is ennek az elismerésnek.

Közben az évek teltek, múltak. Én végeztem olyan munkát, amit nem szerettem, de végeztem olyat is, amit kedveltem. Az írás iránti képességem pedig végleg el volt nyomva bennem. Persze, hogy elnyomtam magamban a vágyat iránta, ha folyton azt hallja az ember, hogy nem lesz rá képes, te ehhez nem értesz. Pár évvel ezelőtt életem más fordulatot vett. Úgy éreztem kiégtem a munkám területén. Egyre jobban éreztem, hogy több vagyok annál, amit akkor csináltam. Segítséget kértem. Kaptam is, és nem is akármilyet. Sokat köszönhetek Csernus Imrének, aki előhozta belőlem az írás iránti képességemet. "Mihez lenne kedve, mit szeretne csinálni?" - kérdezte. "Írás és pszichológia". - válaszoltam. "Akkor miért nem ír?" "Írjon!" -javasolta.
Nekem még az életben senki ilyen határozottan nem tette fel a kérdés, mint ő. Bízott bennem. Hagyta, hogy próbálkozzam a képességeim kibontakozásával. Persze úgy, hogy én döntök, ő asszisztál.

Én pedig döntöttem. Hosszú, fáradságos út áll mögöttem, de  most szüretelem le a termést. A legmerészebb álmaim valósultak meg. Még, hogy top 10-es legyen a könyvem? Az álmaimat is felülmúlta. Mivel hiszem, és tudom, hogy minden ember a számára legmegfelelőbb tudással, képességgel születik, így minden ember képes olyat alkotni, amire képes. Mindenkiben benne van a művészetek iránti hajlam is, legyen szó zenéről, festészetről, költészetről stb..  De ennek fel kell bukkannia az ember életében. Ez pedig először a gyerekkorban tör felszínre. Sajnos gyakran a szülők, óvónők, pedagógusok veszik el a gyerek kedvét bizonyos hajlamoktól. "Nem szépen rajzolsz?" "Milyen fa hangod van? Olyan bamba a kezed!" és hasonló kijelentések hangzanak el ezen emberek szájából. A gyerek önbizalma ezzel földbe lett tiporva. Tudom a saját megélésemből, tapasztalatomból.

Ha később a felnőtt gyereknek lesz elég bátorsága, önbizalma, akkor igenis addig fog dolgozni saját magán, amíg meg nem valósítsa a benne szunnyadó képességeit, és utat enged a benne lakozó tudásnak. Általában ez a negyvenes-ötvenes életévek környékén szokott bekövetkezni. Akkor már az ember fia, lánya tudja, hogy valójában mit is szeretne csinálni az életében. De vannak, aki azt mondják, hogy már öreg vagyok, ehhez, ahhoz. Ezek pedig csak kifogások gyártás. Soha semmi nem késő! Bármennyi évek is vagyunk.
A tudás, a képesség bármire bennünk lakozik már születésünk óta, és ott is marad halálunkig, főleg ha nem valósítjuk meg az álmainkat. Erről szól az élet.