Mosolygva vagy összehúzott szájjal távozunk-e el

Sokat töprengtem, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést vagy ne. És, hogy mi volt a töprengésem oka? Azaz volt, hogy sajnos a halál és szexualitás témája a mai napig hazánkban tabu témának számít. Nem szeretünk sem egyikről, sem másikról beszélni, inkább a fejünket a homokba dugjuk és struccpolitikát folytatunk. Pedig a a halál úgyis eljön, ha nem beszélünk róla. De a halál és élet között van egy lehetőség mindenki számár, hogy ki, és hogyan alakítsa a földi életét. És mivel megtapasztaltam ezzel kapcsolatosan is tényeket, így úgy döntöttem, hogy megírom ezzel kapcsolatos meglátásaimat.

Az első élményem a halállal kapcsolatosan az volt, amikor az anyai nagymamám meghalt, és én találtam rá. Azon időben a harmincas éveim első felében jártam. Az élmény számomra nem volt ijesztő, sőt mondhatom azt, hogy valamilyen megnyugvás, nyugalom árasztotta el a testemet. Abban a pillanatban rögtön tudtam, hogy mi teendőm. Sajnos ezt már a szüleimről nem mondhatom el.  Főleg nem az anyámról, akit nagyon váratlanul ért ez az esemény. Visszaemlékezve a történtekre, azt írom le, amit akkor láttam és tapasztaltam. A nagymamám feküdt az ágyában, tehát feltehetőleg álmában érte a halál. Az arca ki volt simulva, és mintha tíz-tizenöt évet fiatalodott volna. A szája olyan volt, mintha mosolygott volna felénk. De abban az időben én ezeknek a tényeknek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam.

Majd tizenöt évvel ezelőtt újra átéltem a halál bekövetkeztét az anyám esetében. Rövid időn belül ment el, és jó tíz napig eszméletlen állapotban volt. Mint ahogyan fentebb említettem nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy meghalva, ki, milyen arcát vetíti ki az itt maradottakra.
És számomra az anyám halálával kapcsolatosan újabb tapasztalat jött. Ugyanis, amikor én őt megnéztem a ravatalon, akkor olyan volt, mintha nem az anyám arcát láttam volna viszont, hanem egy mérges, bosszús, mindenkire haragszom arckifejezést, és görcsösen összehúzott szájat láttam. Abban helyzetben, és pillanatban sem gondoltam arra, hogy ezen arc- és szájkifejezések miről árulkodnak.

Majd telt-múlt az idő, és én egyre jobban elkezdtem érdeklődni a pszichológia, és spiritualitás irányában. Csernus Imre könyveivel kezdtem a saját képzésemet, amiből csupa megerősítéseket kaptam tőle. Egy alkalommal olvastam tőle a "Bevállalom" című könyvét, amelyben beszámol róla, hogy amikor ő a Lipóton dolgozott, akkor került közel az elmúlás tényéhez, és sokáig ő sem tudta ezt megfelelően kezelni, mert az egyetemen erre senkit sem készítenek fel. Leírta a tapasztalatait, hogy minden halott ember más és más szájízzel távozik az életből. Vannak, akik mosolygósan, annak ellenére is sokat szenvedtek. És vannak olyanok is, akik görcsösen, erőszakosan összehúzott szájjal mennek el. Ő ezt azzal magyarázza, hogy ez azért van így, mert azt tükrözi, hogy ki, hogyan élte az életét, és megvalósította-e önmagát az életben. Azt csinálta- e, amit szeretet, és azzal élt-e, akivel ő szeretet volna.

Olvasás közben elgondolkodtam az általa megfigyelt és leírt tényekről. Jöttek e felismerések a hozzátartozóimról. Elkezdtem visszapergetni a gondolataimat, hogy hogyan is élt a nagymamám, és az anyám. Arra vonatkozóan, hogy a nagymamám elégedett volt-e az életével.- nem tudom biztosra.Valószínű igen, mert akkor nem mosolygott volna. Az anyám esetében már volt az eset. Ugyanis én tudom, hogy ő nem valósította meg önmagát. Soha nem azt csinálta az életében, amit szeretet volna. Jó képessége, tudása volt minden téren, és ő ezt veszni hagyta. Hogy miért? - elsősorban szülői hozzáállás, aztán mint  a legtöbb ember életében nála is jelen volt a gyávaság, megalkuvás, önbizalomhiány, kifogások gyártása, félelem megléte stb.
Ő nekem elmondta, hogy mi szeretet volna lenni. Ezt már felnőttként mondta el nekem. Arra az én válaszom az volt, hogy miért nem valósította meg az álmát felnőtt fejjel. (pedig, akkor még nem érdeklődtem a pszichológia iránt.) És erre jöttek neki a kifogások gyártása: "kicsi voltál, és hogy hagytalak volna itt tégedet." Erre is megvolt a válaszom számára: "Volt neked férjed is, és anyád is". És jött a mély hallgatás, és később a válasza. "Igazad van".

Így elmondhatom, hogy Csernus Imrének jók a tapasztalatai, megfigyelései, mert az általa leírtakat én is megtapasztaltam a hozzátartozóim lévén. És amikor ez a tény tudatosult az agyamban, akkor azt mondtam magamnak, hogy minden egyes napomat úgy éljek meg, hogy annak minden percét élvezzem és használjam ki. Éljek a szívem szerint, mert az mindig tudja a helyes irányt. És amikor eljön a halál órája nem mindegy, hogy ki, milyen szájízzel távozik innen.

Kisebb- és felsőrendi érzések

Talán elmondható, hogy kevés olyan ember van. aki az életében megtalálja saját magát. Nincsen sem kisebb, sem felsőbbrendű érzése, ha szembe találja magát egy olyan emberrel, aki akár tudásban, akár iskolai végzettségben "feljebb" van nála. Én úgy vélem, hogy az olyan ember elfogadja saját magát, olyannak, amilyen, és van megfelelő önbizalma az az egyik érzést sem éli meg, hanem úgymond a középutat választja.

Sajnos egyre több olyan emberrel találkozhatunk, akik tele vannak kisebbségi érzéssel. "Én nem vagyok elég jó, Én erre a dologra képtelen lennénk. Én ehhez- buta vagyok." - és hasonló gondolatok árasztják el az ember agyát, főleg, ha olyan emberrel találkoznak, aki tőlük jóval nagyobb iskolai végzettséggel bír. Elárulok valamit. Az iskolai végzettség az, amely az ember életében a "legkevesebbet" éri. Ezt csak a társadalmi szokások, és a racionalitás helyezi előnybe. A világon minden ember egyforma. Teljesen mindegy, hogy valaki orvos, ügyvéd, miniszter elnök vagy pápa. Ők is emberek, és pontosan olyan érző lények mint, mi bármelyiken, Akkor miért van szükség arra, hogy bárkiben is kisebbségi érzés alakuljon ki.Egyetlen egy embert sem az tesz emberré, hogy milyen iskolai végzettsége van, hanem az, hogy milyen ember is valójában. Az életemben nem éreztem azt soha, hogy kisebbségi érzésem legyen, mondjuk egy orvossal szemben, ha épen bármilyen okból kifolyólag beszélnem kellett vele. Korábban inkább az a félelem élt bennem, hogy hogyan kezdjem el a mondandómat. Erre visszagondolva, ma már tudom, hogy mindez az önbizalmam hiányából volt ilyen.

Egy jó ideje itt a közösségi portálon is felfigyeltem az ismerőseim között a kisebbségi- és felsőbbrendűségi érzés meglétére. Hogy mindez miből következtetem ki? - tehetik fel a kérdést sokan. A válaszom erre az, hogy például egy-egy megosztáshoz fűzött kommentből ez sokszor kiderül. Ugyanis a hozzászóló személy általában úgy tálalja a témát, hogy én csak "egy átlag ember" vagyok, vagy " én csak egy kis bolti eladó vagyok". Egyből jelen van a kisebbségi érzés, és így az adott személy saját magából csinál áldozatot. És ha nem veszi észre a saját értékeit, akkor élete végéig csak a mártír és áldozat szerepét fogja élni. Hány és hány olyan ember van, aki tudja saját magáról, hogy mit szeretne csinálni, mihez van érzéke, képessége, de nem nem meri nyíltan, őszintén, hogy megmutassa azt a valós életben is, mert mit szól hozzá ez vagy az a személy, aki az adott témában "szakember". Ki fog nevetni, vagy rossz véleményen lesz az adott tevékenységgel kapcsolatban. És akkor mi van? Semmi, Mert ha még negatívan alakul is az eset, akkor is tudok a véleményből tanulni.

A másik véglet pedig a felsőbbrendűségi érzés, Hogy egy példával érzékeltessem. Ha valaki mondjuk elkezd egy területtel foglalkozni hobbi szinten foglalkozni, mint pl. a spiritualitás, asztrológia, pszichológia stb.Lehetséges, hogy az adott egyén elsajátította az alapokat egy-egy tanfolyamon, olvasott az adott területről, vagy az olvasottsága és tapasztalata alapján tett szert egy olyan tudásra, amelyet sem főiskolán, sem egyetemen nem tanítanak. És lehetséges, hogy találkozik egy szakmabeli emberrel, akár virtuálisan is, mert egy közösségi portálon minden lehetséges. És akkor azaz ember, aki "képzett" elkezdi érzékeltetni a felsőbbrendűségét. "Ki ez az XY személy, aki ilyen-olyan véleményt ír, vagy megoszt hasonló témákat". - gondolja sok szakember.
Nem régiben egy valaki bejelölt ismerősnek itt a közösségi portálon. Ez az illető segítő "szakember" lehetett. Nem csináltam ügyet ebből. Tettem itt a dolgaimat, megosztottam témákat. ahogy szoktam. És az egyik nap arra figyeltem fel, hogy kitörölt. Ezzel sincs semmibaj, de gondolkodóba ejtett a dolog. És arra a megállapításra jutottam, hogyha, ő "szakember, segítő", akkor valamit nagyon nem bírt elviselni a megosztásaimban, vagy pedig rádöbbent, hogy én olyan dolgokat tudok, köszönhetően az élettapasztalatomnak, amelyet ő akár főiskolai vagy egyetemi végzettséggel nem tud. De arra is rájöttem, hogy a felsőrendűségi érzés megléte csak olyan egyéneknél alakul ki, aki saját magán nem dolgozik, és nem fogadja el saját magunkat úgy, ahogyan vannak.

Én azt mondom, hogy semmilyen esetben ne legyen sem kisebbségi, sem felsőbbrendűségi érzésünk. Próbáljuk megtalálni magunknak az arany közép utat. Legye mindig azaz agyunkban, hogy minden ember egyforma, senki sem lehet tökéletes. A tökéletességet elérni pedig képtelenség. Ha pedig kisebbrendűségi érzésünk támad egy-egy személlyel kapcsolatosan, akkor szálljunk magunkban, mert bizony ez az önbizalom hiány jele. Növeljük az önbizalmunkat, úgyhogy belevágunk olyan dolgokban, amelyektől nagyon félünk. És bármit elérhetünk az életben. Bármit. 

Minden sikerülhet, ha akarjuk

Jó pár évvel ezelőtt, amikor azt a kijelentést hallottam Csernus Imre szájából, hogy "minden sikerülhet, ha akarjuk..". akkor bizony én is kételkedtem ezen kijelentésében. Hogy sikerülhetne - gondoltam magamban, amikor annyi visszahúzó erő, probléma, és emberi gáncsosság vesz minden nap körül mindenkit, Közben eltelt jó néhány év, és most már teljesen másképpen gondolkodom a doki ezen kijelentésével kapcsolatosan. Mert bizony az évek során én is elkezdtem használni az okosabbnál-okosabb tanácsait, és mind, mind működőképes.

A mostani bejegyzésem apropóját azt adta, hogy tegnap a blogom olvasottsága elérte az ötvenezer oldal megjelenítést. Nagyon nagy öröm volt az számomra, hogy a tegnapi estét ilyen örömmel zárhattam le. Jó két évvel ezelőtt kezdetem el intenzíven blogolni, és úgy gondoltam, hogy olyan eseteket, élethelyzeteket osztok meg az olvasókkal, amelyeket én is átéltem, megtapasztaltam az életem folyamán, és olyan módom tálaljam azt, hogy az egyszerű hétköznapi ember is tudjon tanulni, meríteni belőle. Hozzátenném, hogy kezdetek nem voltak zökkenőmentesek. Kaptam trolloktól,  és névtelenül írogató emberektől hideget-meleget, de leginkább hideget. A névtelen személy próbált minden féle téren lejáratni. Volt olyan esetem, hogy egy esti fent létem alatt egy óra alatt harminc nyomdafestéket nem tűrő kommentet kaptam. Ennek ellenére én nem adtam fel a tervemet és tovább folytattam az írást. Én egy névtelen, névét nem vállaló senkivel nem foglalkoztam., és nem is fogok a jövőben sem. Szép lassan vártam a fejleményeket, és én csak írtam és írtam. Mert az írás belőlem a lelkemből jött.

Nekem ez az írás soha nem volt megerőltető. Soha nem úgy álltam hozzá, hogy írnom "kell", hanem úgy kikapcsolódás képen, könnyedén, pihentetően. Volt olyan esetem is, amikor éppen más munkát csináltam, porszívóztam, vagy mosogattam, és jött az ihlet. És akkor abbahagytam az éppen aktuális munkámat, leültem a gép elé, megírtam a jegyzetet, és utána folytattam a teendőim végzését. A témáimat mindig a valós életből veszem, és olyan helyzeteket, szituációkat veszek górcső alá, amely sok embert foglalkoztat, de nem szívesen beszél róla. Majd telt-múlt az idő, amikor egy kedves ismerősöm, azt mondta, hogy jók az írásaim, és miért nem osztom meg a Facebook-on. Hallgattam rá, és megtettem, Időközben újra megjelentek irigy, rosszindulatú jóakaróim. Azért sem adtam fel. Majd egy kis idő múltán, egy egyik kiadó hirdetett egy olyan lehetőséget, ahol blogokat, verseket, írásokat lehetett megosztani, Indultam, megosztották, és a blog olvasottsága egy jobban kezdett növekedni. Ez a tény pedig arra sarkalt, hogy továbbra is írják és ne adjam fel ezen álmomat.

Tudom, hogy nem egy nagy dolog a blog írás. Sőt sokan ezt így is gondolják. De ehhez szükséges egy adott bátorság megléte, hogy bele merjen az ember bármibe kezdeni, Kitartás, türelem, és a hit megléte ez mind mind nagyon fontos tényező. A hit meglétét nem az Istenben való hitre értem, hanem arra, hogy hiszek magamban, és hiszek abban a mit csinálok. És ahogyan szépen, csendesen teltek a napok, hónapok, évek, egyre jobban érzetem a Csernus doki mondandójának a hasznát. A türelem, kitartás, hit, ez a három tényező, amelyet mi emberek sokszor nem veszünk figyelembe. Mindent most és rögtön, azonnal szeretnénk elérni, és minél kevesebb energia befektetéssel véghez vinni. Az pedig azt eredményezi, hogyha valaki csak ímmel-ámmal teszi a dolgait, akkor csak olyan visszacsatolást kap. Én az életemben eddig még soha sem hittem semmiben így, mint ebben a blog írásban. És azóta mindenben hiszek, ami megvalósítható az életben.

Én mindenkit arra ösztönzök, hogy merjen belevágni bármilyen kis dologba is. Nem az a fontos, hogy eget rengető dolgokat csináljon, hanem az, szeresse és örömét lelje abban, amit csinál. Most már én is megtanultam a leckét. Bármit elérhetek az életemben, amit akarok, és amibe energiát fektetek, Határ a csillagos ég. Ha spirituálisan gondolkodom, akkor azt mondom, hogy az égiek irányítottak azt a segítőt az utamba, aki felnyitotta a szememet, és elkezdtem az életemen változtatni. Sokat köszönhetek a könyveinek, előadásinak, és az egyszeri személyes találkozásunknak, amely számomra felejthetetlen élmény marad. És köszönöm mindenkinek a megtiszteltetést: akik olvassák, megosztják, és segítenek nekem. Én azon leszek, hogy érdekesebbnél érdekesebb témákról írjak a jövőben is. Még egyszer köszönöm! Az élet szép!

Miért nem tudunk boldogok lenni?

Már korábban írtam a bejegyzéseimben arról, hogy hogyan érthető el a boldogság, és mit kell tennünk és figyelnünk. hogy boldogok lehessünk. Sokszor nem is olyan nagy vagy kiemelkedő dolgokra kell összpontosítanunk. Azt is megfigyeltem, hogy az emberek nagyon is vágynak arra, hogy boldogak lehessenek, szeressék őket, és ők is viszont szerethessenek. De van egy óriási probléma, amely megakadályozza őket abban, hogy boldogok lehessenek, ez pedig félelem megléte. Mindannyian félünk egy-egy döntés, változás. vagy érzelem kimutatása terén.

De vajon miért félünk, és mi akadályoz meg bennünket abban, hogy az életünket boldogan éljük meg. A boldogságunkat ne éljünk meg igazán, leginkább a társadalmi berögződések akadályozzák meg. A vallás, papság, pedagógusok munkái, és a szüleinktől látott viselkedés módok,  Már egészen pici kortól kezdve az egész társadalom azon dolgozik, hogy hogyan lehet megakadályozni azt, hogy egy gyerek boldog legyen, mert azt tudják, hogy a kisgyerekek még az igazi boldog lényüket adják, És itt próbálnak mindent megtenni, hogy egy gyereket  boldogtalanná tegyenek. Itt jönnek a különböző attrakciók bevetései. Ebben a játékban nagyon nagy szerepe van a papságnak. A vallás az a terület, ahol minden bűnnek számít, amitől az ember egy kicsit is jobbnak és boldogabbnak érezheti magát.   Az egész vallásos nevelésben én még soha nem találkoztam olyan cselekedettel az emberi életben, amelyet az egyház ne ítélt volna el, és ne tartotta volna azt a viselkedést károsnak. szinte azon dolgoznak, hogy hogyan lehessen az emberekben lelkiismeret furdalást, félelmet kiváltani. A papság állandóan azon dolgozik, hogy visszafojtsa azon érzelmeinket, tulajdonságainkat, amelyek által boldogabbá válhatnánk. Ezt személyesen én gyerekkoromban megtapasztaltam, és éppen ezért nem is kedvelem a papságot. Hogy is lehet egy ártatlan gyermekben félelmet, és bűntudatot kelteni azért, amit tesz vagy cselekszik, Ő csak azt teszi, amit a szíve diktál. és ép ezért nem szeretik azon embereket, akik a szívük szerint élnek, mert nem lehet őket irányítani.

A másik nagy akadály, amely gátolja a boldogság kibontakozását, az a társadalmi elvárások, amelyeket a pedagógusok visznek végre az oktatás során. Már a három éves kisgyerekekben el van folyva a saját képessége, Nem teheti azt, amit ő szeretne, amihez ő ért, mert az óvónéni szerint úgy kell élnie, cselekednie ahogyan azt a társadalom,  és szülők elvárják tőle. Már óvodáskorban olyan feladatokkal látják el a gyerekeket, amelyeket az általános iskola alsó évfolyamán volna szükséges tanulniuk. Majd következik az iskola, amely újra arra ösztönzi a gyerekeket, hogy ne saját maguknak feleljenek meg, hanem a pedagógus és a társadalom elvárásainak. A pedagógust azért van, hogy elnyomja az erőt, energiát, képességet, amely a gyerekben lakozik, és csak az ő elvárásának feleljen meg. Egy idő után a gyerek már észre sem veszi, hogy hogyan vezetik őt félre, és természetesnek veszi azt a állapotot, amelyben él. Közben elfelejtkezik a saját énjéről, mert nem érzelmileg kell neki megfelelnie, hanem racionálisan.

Majd elérkezik a felnőttkor, amikor már van karrier, pénz, lakás, autó, és  minden, ami, úgy gondoljuk, hogy teljes a boldogságunkhoz. De egy idő után üresség érzést lesz az embernek, Valami hiányzik neki. Valami, amit nem lehet pénzért megvásárolni. Ez pedig nem más mint a boldogságérzet. És amikor valaki felismeri ennek a hiányát, akkor elkezd megoldásokat keresni. Sokan valamilyen spirituális szemlélet módhoz csatlakoznak vagy a vallás valamilyen válfajában próbál megoldást találni a problémájára. Vannak,akik pszichológushoz, asztrológushoz, jósokhoz fordulnak, akik ugyan nem oldják meg az ő problémáikat, csak lehetőségeket, tanácsokat adnak ahhoz, hogy egy eddig ismeretlen, de új úton induljon el az egyén.

És amikor ott a választás lehetősége, hogy más irányban  induljunk el, akkor szembe találjuk magunkat a félelmeinkkel, amelyek azt mondják, hogy ezt ne tedd meg, mert ismeretlen az út,. Maradj a megszokott úton! Az bizonyára rossz, de biztosabb. Az ismeretlent nem ismerem, nem tudom, hogy hogyan alakul az utam, mi történik velem. A bizonytalanság ellenére érdemes belevágni az újba, legfeljebb ha nem sikerül, akkor tanulunk belőle. és legközelebb újra megpróbáljuk.
Miért nem tudunk boldogok lenni?  Elsősorban a belénk nevelt félelmeink végett, amelyet több évtizeden keresztül belénk plántáltak. Ezeket nem könnyű egyszerre mind-mind levetni, Idő, türelem, kitartás szükséges hozzá. De aki vállalja ezt az utat, az előbb-utóbb rálel a boldogság ízére, és ha már valaki egyszer megkóstolta a boldogság állapotának az ízért, akkor azt nem engedi veszni hagyni.

Hárman a párkapcsolatban.

Amikor az ember fia, lánya életében elérkezik a szerelem, és még a felek is "összeillenek", akkor elkezdődik az összeköltözés, párkapcsolat kiépítése, vagy a házasság létrejötte. A legtöbb fiatal a romantikus eseménysorozat után az életüket leginkább valamelyik félnek a lakásában kezdik el. Mivel kevés olyan fiatal van mostanság, aki önálló lakással rendelkezik. Így volt ez jóval korábban is, csak abban az időszakban rövid idő belül lehetőség volt arra, hogy a fiatal pár önálló lakást építsen vagy vegyen. Ma teljesen más világot élünk.

Amikor a két fél bármilyen formában összeköti az életét, akkor úgy gondolják, hogy ős csak ketten vannak, és közösen tervezik a jövőt, gyerekvállalást. Igen ám. de egyszer csak azon kapják a fejüket, hogy bizony már nem is ketten vannak, hanem. hárman. Hogy, hogy hármam? - kérdeznék bizonyára. Hát úgy, hogy az anyós a mindennapi életük részese és megkeserítője lesz. A megfigyeléseim szerint leginkább a fiús mamák azok, nagyon-nagyon sok esetben beleszólnak a  fiatalok életébe. Az anyós mindenben, de mindenben próbál hibát keresni, tanácsokat adni kérdezés nélkül. Ő a legokosabb, legügyesebb stb.
A legelszomorítóbb dolog talán az, hogy az anya mindig azon dolgozik, hogyan tudná a fiát a párja ellen hangolni, Mindig talál számtalan problémát, kifogást. Mindig azon dolgozik, hogy hogyan tudná az ő "édes, kicsi fiát" visszaszerezni. Egyszerűen a legtöbb fiús anya nem bírja elviselni, hogy az ő gyereke már felnőtt, és az életét, problémáját már nem vele akarja megosztani.

És miért is van ez így? Gondoljunk bele. A legtöbb nő a negyvenes éveinek első felében, vagy közel az ötvenhez válik anyóssá. Ez annak is a függvénye, hogy az anya hány éves korában szülte a gyerekét, és mikor nősült, ment férjhez a gyereke. Ezen nők még nagyon aktív korban vannak ez időtájt, A gyerekek kirepültek, ott az unalmas férj, akivel már csak éppen hogy váltanak pár szót. A nő nem tud mit kezdeni saját életével, mert leírta magát negyvenévesen. És akkor betoppan egy lány az életükben, akinek a jelenlétét úgy éli meg, hogy az elrabolta az ő kicsi fiát. Hogy jön ez a nő ahhoz, hogy elvegye tőlem? - fordul meg a fejükbe.

A problémák pedig akkor halmozódnak, amikor megérkezik az első gyerek. Itt aztán jönnek az okosabbnál-okosabb tanácsok, tapasztalatok. A gyereknevelés az a terület, amelyről a legtöbb anya azt gondolja, hogy ő tudja a legjobban, de mégsem ért hozzá. Ilyen esetek kapcsán alakulnak a napi viták, veszekedések a "hármas párkapcsolatban". Majd bekövetkezik azaz állapot, amikor már nem is beszélnek egymással a felek, de a lakásgondok miatt kénytelenek együtt élni. De a rossz anyós-meny kapcsolat megléte, akár vállassal is végződhet, Ezt az állapotot a mindennapokban megtapasztalhatjuk.

Hogy mi a megoldás? Először is mind három fél részéről, a másik tisztelete. Az alapok lefektetése, hogy kinek, mi a feladata a közös fedés alatt lakásnak. Alkalmazkodó képesség megléte. Az anyós pedig foglalja le magát, keressen olyan elfoglaltságot, amit szeretne csinálni, de korábban ezt nem tehette meg. Ne szóljon bele a fiatalok magán életébe, Hogy, mit és hogyan kell csinálni. Főleg ne a gyereknevelésbe.
Olyan esetről is hallottam, amikor az anyós mondta meg, hogy a fiatalok mennyi gyereket vállalhatnak, A férjnek, társnak pedig nem lenne szabad hagynia, hogy a mama irányítsa őket. Bár irányítani csak azt lehet, aki még "felnőttként" is kisfiú vagy kislány,
Ha már az élet úgy hozta, hogy közös fedél alatt szükséges élni, akkor semmiképpen sem keserítsük meg a másik fél életét sem, és magunkét sem. Törekedjünk mindig a legjobb megoldást keresni. Az pedig mindig ott van a szemünk előtt, csak észre kell venni.

"Minek örüljek?" - gyakori kijelentésünk egyike

Kutatási vizsgálatok bizonyítják, hogy Magyarország a legpesszimistább országok közé tartozik. Vannak még országok, akik bennünket is megelőznek a rangsorban. Amikor ezen téma szóba kerül egy-egy beszélgetés alkalmával, akkor sokan, sokféle kifogásokat állítanak fel, hogy miért is olyan pesszimisták vagyunk mi magyarok.

Hivatkoznak történelmi, politikai okokra, gazdasági válságra, magánéleti problémákra stb. Én ezen kifogások garmadáját nem tartom valószínűnek, mert minden országnak meg volt a maga történelmi, gazdasági múltja, őket is sújtja a gazdasági válság, és mégsem olyan pesszimistán állnak a dolgokhoz, mint mi. Akkor hát mi lehet ennek a mosoly nélküli állapotnak az oka? Én úgy gondolom, hogy a társadalmi elvárások, és a neveltetésünk egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy ne tudjunk örülni semminek. Valószínűleg több generációra visszamenőleg az őseink sem tudtak mosolyogni, önfeledten nevetni, és ezt tanultuk mi is el a szüleinktől. Csak rá kell nézni az utcákon közlekedő emberekre, és látni lehet, hogy mindenki összeszorított szemmel, és szájjal közlekedik, mintha citromot evett volna. Mindezen hozzáálláson pedig lehetne változtatni.

Amikor esetleg találkozunk egy-egy régi ismerőssel, baráttal, aki elkezd panaszkodni valamilyen problémájára, ami nem is valami nagy probléma, Akkor mi általában azt válaszoljuk, " örülj neki" . A válasz " minek örüljek". Na igen, minek is örüljünk. Ha megkérdezzük az  embereket, hogy ki, minek tudna örülni. A következő válaszokat kapjuk: pénz, lakás, autó, jól fizető munka, gazdag férj, gyerekek. És vajon tényleg ennek örülnének az emberek? Vagy ez csak egy rutinszerű válasz adás? Nos, én úgy gondolom, hogy a második verzió az igaz, mert sokszor látni olyan embereket is, akiknek meg van "mindenük" és mégsem tudnak örülni, és nem is boldogok.

A mai világ mozgatórugója sajnos a pénz, siker, karrier. Aki csak teheti ezen szempontokat tartja fontosnak az életében. Aki pedig ezeket az eszközöket nem tartja olyan fontosnak az életében, azt úgy mond "kinézik". Minek örüljek? hangzik el gyakorta ez a negatív mondat az emberek szájából. Hát minek is? Olyan dolgoknak például, amelyek nem nagy dolgok, de az életünk minőségét befolyásolják. jót hatást gyakorolnak a lélekre,
Örüljünk mindennek az életben ami jön. Az évszakok változásainak, esőnek, napnak, szélnek, hónak, fagynak. A virágzó fáknak, virágoknak, csicsergő madaraknak. játszadozó cicáknak stb.
A kézenfekvő dolgoknak, hogy élünk, hogy egészségesek vagyunk. Ettől nagyobb öröm nem is érheti az embert.

Sajnos sok embert csak a pénz boldogít, pedig az csak egy eszköz. És idővel rájövünk, hogy minden ilyen irányba való törekvésünk semmibe vész. Olyan dolgok mellett pedig elmegyünk, aminek jelentősége lenne az életünkben, amelyek örömet adnának a lelkünknek.
Én már mostanára elértem azt, hogy minden apró-cseprő dolognak tudok örülni. Bár nálam sem volt ez így korábban. Ha változtatunk a gondolkodásunkon, akkor a világot is más megvilágításban látjuk.
"Minek örüljek?" - mindennek, ami körülvesz bennünket. Örüljünk és szeressünk, mert ez az élet értelme.