Nézzünk csak egy egyszerű példát. Itt van a szeretet minél nagyobb elfogadás, és megnyilvánulása. Sőt kavar van a szeretet, szerelem megnyilvánulási formái között is, de erről már írtam korábban egy bejegyzésemben.
Most tényleg azt látom, hogy, aki elindul egy változási vagy spirituális úton, az a szeretet meglétét helyezi előre. De vajon, miért akarjuk azt, hogy szeressenek bennünket? Ez annyira természetes része kellene, hogy legyen az életünknek, mint bármi más az életben. Sokszor már azt látom és veszem észre, hogy nagyon sokan már erőlködnek, hogy szerethetővé váljanak. Ez a fajta erőlködés, lassan-lassan átmegy az erőszakosság formájába. Először is szeressem önmagamat úgy, mint felebarátaimat. Ha szeretem magamat mások is szeretni fognak előbb-utóbb. Ha az önbizalmamat minden nap építem, csiszolom, akkor nő a pozitív kisugárzásom, és ezáltal az emberekhez fűződő viszonyom is sokkal jobb lesz, vagyis szerethetővé válok. De az ember adja önmaga természetességét. Legyen olyan, mint amilyen éppen az aktuális hangulata. Mert, ha egy erőltetett mosolyt látok bárki arcán, az számomra képmutatás, mert belül szenved, mint egy állat.
Sokszor hallani ilyen fajta kijelentés: " Nem veszed észre bennem a szeretetet, pedig annyira erőlködöm". Ha erőlködöm az tényleg rossz, és ezzel ártok magamnak. Mert azt érzem, hogy én egy olyan ember vagyok, akit senki sem szeret. Minek erőltetni bármit is, és főleg mindenkit szeretni. Elfogadni az embereket a maguk lényében, de azért nem szükséges mindenkit szeretni, és főleg nem lépten-nyomon hangoztatni. Ne akarjunk minden áron "szeretet kurvává" válni, ahogyan ezt Csernus doki megszokta fogalmazni.
A másik nagy kavarodás a spiritualitás területén az a tükör szindróma, ami azt takarja, hogy minden ember tükröt állít a másik embernek. Ez egy részt igaz, másrészt nem. És miért látom így? Azért, mert kinek állítok tükröt elsősorban? Először is olyan embereknek, akikkel személyes kapcsolatban vagyok, és ismerem őket. Ilyenek a szülök, gyerekek, munkatársak, barátok, főnökök stb. Ugyanis a személyes beszélgetéseknél nagyon fontos minden mozzanat, mimika, kommunikáció és minden olyan jelzés, amely rámutat hiányosságainkra, gyengeségeinkre. Ezért is van az, hogy szakember nem is vállalja a skypon való tanácsadást, mert nincs visszajelzés a beszélgető féltől a másik irányába.
"Én csak tükröt állítottam neked" - állt egy ismerős levelében, amelyet hozzám intézet. Milyen tükröt? Virtuálisan ez hogyan működhet? Sehogy sem! Hiszen a virtuális világnak az a hátul ütője, hogy el lehet bújni mögé, és mindenki azt mond magáról, amit akar. Tükröt csak úgy tarthatok a másik félnek, ha személyesen találkozok, beszélek vele. A többi csak hanta.
De ne felejtkezzünk el az ismert "tanítókról" sem, mint Osho,Mooji, Csernus, Popper, Müller Péter, és sorolhatnám tovább. Ők tanításaikkal, írásaikkal csak egy támpontot adnak egy-egy élethelyzet kapcsán, vagy megerősítéseket, ha már a valós életünkben megtapasztaltunk egy és mást. Mindenkinek a saját útját kell járni, nem hallgatva senkire, csak a saját szívére. Ha pedig a szívemben szeretet van, akkor nem kötök bele sem emberbe, sem olyan megosztásba a közösségi portálon, amely a másik embernek örömet okoz. Már ott tartunk hogyha bárki azt írja, hogy kisütött a nap, vagy esik az eső, akkor egyből elkezdjük megmagyarázni, hogy az addig is sütött, csak a felhők mögött volt. Meg lehet magyarázni a természettudomány és a spiritualitás tanításaival. De azért ne nézzük már az embereket ennyire tudatlannak.
Tudom, minden ember más és más, és nem mindenki ugyanazt az utat járja be.De ne felejtkezzünk meg egy fontos tényezőről, ez pedig a tiszteletben tartás, És tartsuk tiszteletbe mások véleményét, örömét, bánatát stb.
Légy önmagad, és járd a saját utadat! Ez alatt azt érzem, hogy nem betanulni a tanítók írásait, tanításait, mert csak a saját tapasztalatunk által válunk azzá, amik vagyunk, vagyis önmagunkká.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése