Így válhatunk csicskává

A csicska egy főnév, amelyet a hétköznapi életben igen gyakran használunk, egy-egy személy megítélésénél. Nem igazán kelt bennünk jó érzést, amikor valakik így minősítenek bennünket. Pedig alig van olyan személy, aki életében legalább egyszer ne vált volna csicskává, anélkül, hogy erről tudott volna. Csicskává válhatunk egy adott párkapcsolatban, szülő-gyerek viszonyban, de még főnök-beosztott esetén is. És mindez csak rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat vagy nem ilyenné válni.

De nézzük is meg, hogy mi csicska szó jelentése: kiszolgáltatott személy, mindenes szolga, akit folyton ugráltatnak, aki függőségben van másoktól és engedelmességgel tartozik neki. A csicskának nevezett ember könnyen irányítható, befolyásolható, nincs önálló véleménye. Ez a pontos meghatározása. De ahogyan már említettem mi is könnyen válhatunk csicskává, úgy hogy észre sem vesszük azt, csak egy idő után azt vesszük észre, hogy valami nem úgy működik az életünkben, ahogyan azt mi szeretnénk. Sokszor azon kapjuk a fejünket, idegesek, ingerültek, türelmetlenek vagyunk. de fogalmazhatok úgyis, hogy elegünk van mindenből, és mindenkiből. Családból. munkából. gyerekekből. szülőkből stb. És ilyen esetekben már érdemes átgondolni az életünket, hogy vajon mivel, és hogyan rontottuk el az eddigi életünket. A megfelelni vágyás, a tökéletességre való törekvés, ezek mind mind, csak rontanak a helyzetünkön. A csicska szerep leginkább a nőkre jellemző, mert eltanuljuk a szerepeket az anyánktól, és a társadalom is sok-sok elvárást varr a nyakunkba.

Egy mai korban élő nőnek már nemcsak azon feladatoknak kell megfelelniük, mint nagyanyáink idejében. Munkahely, karrier, gyerek, háztartás. Ehhez társulhat még azaz elvárás, amikor a férj megköveteli az ebéd, vacsora elkészítését. A patyolat tisztára vasalt inget. A rendet a lakásban. És azonkívül sok olyan eset is van, amit a férj saját magának is eltudna végezni. De erre a csicska feleség mit tesz? - teljes mértékben kiszolgálja azurát, csakhogy megfeleljen az elvárásinak, és így jó szolga lesz a későbbiek során. Ilyen eset például a sütés-főzés. Mindent a családnak, hogy a család jó ízűen eltudja fogyasztani azt, amit a feleség elkészített. Sokan vannak ezzel úgy, hogy még egy köszönöm sem jár az ebéd elkészítésért, mert úgy gondolják, hogy ez a nő feladata, és a természetes. Megfeledkezve arról. hogy a nő is emberből van, és neki is elege lesz egyszer ebből az egész "kiszolgálósdi" módszerből. A gyerekekről ne i beszéljünk, hogy hogyan csinálnak az anyjukból csicskát. Természetesen ehhez az anya is hozzájárul, mert úgy gondolja, hogy csak ő tud mindent, és elvégzi a gyereke feladatát is. Után pedig jön a panasz áradat, hogy sem a férj, sem a gyerekek nem tisztelik őt.

Egy csicskára fel lehet nézni NŐKÉNT. Szerintem nem. Csicska csak szolga marad, ha továbbra is folytatja a szolga szerepét. Ilyen esetekben szokott a férj "kikacsingatni" a kapcsolatból. És erre szokták a nők mondani az adott esetben: hogy én mindent megtettem. Biztos ez? - kérdem én. Amikor egy nő csak azért "él", hogy szolgáljon. és mással nem törődik, akkor ne várjon mást el. A férfiak esetében is van csicska szerep. Bár kevesebb, mint a nők esetében. Miért is? - mert ők ha felismerik a helyzetet, akkor "elmenekülnek" : munkába, barátnőt keresnek, vagy az alkoholhoz fordulnak.

Létezik csicska a szülő-gyerek kapcsolatban is. Főleg idősödő szülők, és felnőtt gyerekeik között. Ezt saját életemben is megtapasztaltam. Negyven évesen szakadt rám az a feladat, hogy az egyedül maradt apámat segítenem kellett/kell. Mivel az anyám,  még munka mellett is teljes mértékben kiszolgálta, ahogy azt jó feleséghez illett, ő is ez várta el tőlem hosszú-hosszú éveken át. Én a legjobban próbáltam megfelelni ezen elvárásának, nem gondolva arra, hogy a saját vermemet ásom meg ezzel a hozzáállással.
És még egy-egy köszönömöt sem kaptam sok esetben. Közben pedig idegessé, frusztrálttá. kimerülté, életunttá váltam. Nem voltam ön önmagam, nem éltem az saját életemet, csak az övét, és úgy ahogyan azt ő látni akarta.
Még nem egy alkalommal egy alkalommal egy szakember azt, mondta nekem, hogy csicska vagyok. Nagyon rossz volt, amikor ezzel szembesített, Sőt azt is mondta, hogyha nem változtatok, akkor az vár rám, mint az anyámra. Korai halál. Nagyon szíven ütött a tény, és elgondolkodtam. Igaza volt.

Jött a neheze. Mégpedig a hátárok kijelölése, hogy ki mit várhat el a másiktól, és hol a határ. Vagyis lefektettem a határokat az apámmal kapcsolatosan. Bár ezt többször meg kellett tennem, amíg foganatja lett. Mára megszűnt a csicska szerepem. Ugyanúgy elvégzem azon munkákat, amit szükséges elvégeznem. És már nem probléma, ha vasárnap nem déli tizenkettő órakor van az ebéd tálalva, hanem fél egykor.
Kedves nő társaim ne csináljatok magatokból csicskát. mert nem éri meg. Éld a saját életed!. A férj, gyerekek esetében pedig érdemes lefektetni az alapokat, hogy ki, mit vár el a másiktól. Mindenki oldja meg a saját dolgait. Ha meg van mindenkinek a feladata a családban, és közösen oldanak meg minden feladatott, akkor az anya, a nő sem lesz szolga, azaz csicska.

Anyai ölelések, babusgatások gyerekkorban

Már írtam régebben  az érzelmek kimutatásáról, és a szeretett hiány meglétéről. Sokan nem is gondolnak abba bele, hogy ezek hiánya mind, mind a gyerekkorra vezethető vissza. Nem mindegy, hogy hogyan éljük meg a gyerekkorunkat, főleg az első három évet. Ez az a kor, amikor nagyon nagy szükség van, az anyai  ölelésekre, simogatásokra, babusgatásokra. Ezeket az érintéseket a kisgyerekek nagyon igénylik, legyen szó kislányról, vagy kisfiúról. A pici korban elmaradt érzelmi fejlődés, kötődés, később a felnőttkorban vissza fog ütni.

Nagyon is megfigyelhető felnőtt emberek többségénél, hogy nem merik egymást megérinteni, Félnek az érintéstől. Úgy érzik, főleg egy kapcsolatban, hogy egy ez valamilyen bűn, hogy mit fog a másik fél szólni, hogyan fog minderre reagálni. Ölelések, simogatások, érintések, ezek mind mind fontos dolgok az ember életében, hogy lelkiekben jól érezze magát. Sajnos nem véletlen, hogy ezek az érzések elfojtásra kerülnek, mert sok minden arra buzdítja az embereket, hogy ez el kell fojtani. Mert milyen dolog már az, ha mondjuk egy anya megöleli vagy megpuszilja a tizenéves gyerekét. Miért is? Mert a média és sok más egyéb hírforrás azt támasztja alá. hogy azon gyerekek fognak a saját nemükhöz vonzódni, akik érzékenyek, szeretettre, simogatásra vágynak. És így az anyák jó része távol tartja magát az efelé gyerekes viselkedéstől. Mondhatom azt is, hogy "eltaszítja" magától a gyerekét. 
Amikor egy kisgyerek elkezd az anyjához odabújni, akkor a legtöbb esetben elutasító választ kap.
"Hagyjál béken! Nem érek most rá! Fáradt vagyok! Ez már nem a kordnak megfelelő viselkedés!" és hasonló visszautasító válaszok hagyják el az anyák többségének a száját. A gyerek pedig nagy boci szemekkel, értetlenül áll a helyzet előtt. De az anyák többsége nem is gondolja, hogy a gyereke későbbi életében ennek a viselkedésnek milyen problémái lehetnek.

Már többször megfigyeltem, hogy a fiatal anyukák sokszor nem tudják, hogy pontosan mit is kezdjenek egy kicsi gyerekkel. Hogy mire gondolok pontosan? Arra, hogy már a néhány hetes csecsemővel érdemes beszélgetni, cirógatni az arcát, mert ők nagyon is igénylik az ilyen érintéseket. Ahogyan pedig nő a kisgyerek egyre jobban igényli az anya "közelségét". Ez így is marad a kamaszkorig. A megfigyeléseim pedig azt támasztják alá, hogy az anyukák többsége mechanikusan, robotszerűen látja el a gyerekét.: etetés, pelenkázás, fürdetés stb. De alig látni olyan anyákat, akit megfognák a gyerekük kezét és sétálnának és séta közben felfedeznék a természet apró csodáit.
Sokszor hallható kifogás, hogy nincs idő. Mindig van, ha akarjuk, De az a tapasztalatom, hogy sok fiatal nő nincs felkészülve az anyaságra. Éretlen. Saját magával sincs rendben, nem még azzal, hogy hogyan viselkedjen a gyerekével.

E téren boldognak mondhatom magamat, mert  én kiskoromban kaptam anyai szeretet, ölelést, simogatást. Tény, hogy kiskoromban az anyám nem dolgozott, de amikor már iskolás voltam, akkor igen. Három műszakban dolgozott, de mindig szakított időt arra, hogy megtudjuk beszélni a napi gondokat. De ez a beszélgetés felnőttkoromban is megmaradt. Jó volt együtt lenni. Visszagondolva milyen jó volt az, amikor odabújhattam az anyámhoz, ha valami baj,bánat ért. Megölelhettem ha örömem, bánatom volt, mindig vigasztalást kaptam tőle. Ezáltal az érzelmi intelligencián is sokat fejlődött. (örömömre, bár a pasik nem szeretik az érzelmes nőket, ezt a tapasztalatom).
Én azt mondom, hogy kedves anyukák, apukák hagyják., hogy a gyerekeik amikor ők azt igénylik, akkor odabújjanak önökhöz, ölelgessék, cirógassák őket, mert ez a későbbi párkapcsolatukban hasznos lesz.

Párkapcsolat vagy házasság?

Mostanság egyre többet lehet olvasni arról, hogy Magyarországon is csökken a házassági kedv, és a válások száma is drasztikusan emelkedik. Ezzel szemben nő azon kapcsolatoknak a száma, akik párkapcsolatban élnek. Legyen szó fiatal, vagy középkorosztályról.

A házasság borzasztó nagy kötöttséget jelent mind a két fél részéről. Nem biztosít megfelelő szabadságot, mert ha szabadságban élni mind a két fél a házasságában, akkor a tárdadalom, és a környezete elítélné férfit és a nőt is egyaránt. Azt mondanák, hogy milyen férj vagy feleség az, aki külön utakon jár egymás nélkül. Pedig egy házasság berkein belül is fontos lenne mind két fél számára a szabadság. Ez az élet lételeme. A házasságkötés borzasztó nagy felelősséggel is jár. Azonkívül egy idő után börtönné válik a férfi és a nő számára is. Azonkívül a házasság tele van világraszóló ígéretekkel. " Mindig szeretni fogsz"?  - kérdezi sokszor az ifjú feleség a férjét. Igen. - válaszolja a férj. Dehogy fogja szeretni. ezt már látni lehet az esküvő pillanatában is, csak az ember szemébe kell nézni. A nők nagyon értik annak a módját, hogy a férfiakat nagy eséllyel behálózzák a házasságkötésbe.

Személy szerint én soha nem voltam híve a házasságnak, annak ellenére, hogy nem próbáltam ki. Börtönnek, birtoklásnak éreztem az egész házasság szindrómát. Majd idővel felüti fejét a "zöldszemű szörny".  Felesleges ígéretek megfogadása, amit senki sem tart be, mert betarthatatlanok.  Már kislány koromban is megmosolyogtatott az olyan fogalmak megtétele, amit a pap vagy az anyakönyveztető előtt elhangzanak. "Kitartasz-e melle jóban, rosszban. szegénységben, betegségben, míg a halál el nem választ? Holtomiglan, holtodiglan". Már akkor is zavart az a mondat holtomiglan, holtodiglan. Te jó ég!  - gondoltam magam. Milyen rossz lehet az és dög unalom két embernek együtt úgy leélni az életüket. Micsoda baromság. - gondoltam. És mint kislányt sem érdekelt az a "mennyasszonyos" téma. A habos-babos, csipkés ruháról, fényképekről nem is beszélve.

Húszas éveimben, tény, hogy bennem is felmerült a férjhez menetel. De már akkor észrevettem. hogy a pasik egy része, ha szóba került a téma úgy eliszkolt, mint a sicc. Sőt eszük ágában sem bolt a nősülés. Erre nagyon sok csaj azt a módszert alkalmazta, hogy terhes lett, és így a pasinak meg kellett nősülni. Ennek a lépésnek sem voltam a híve. Majd harmincas éveim körül egy alkalommal az anyám azt mondta, hogy miért nem megyek már férjhez, és miért nem keresek magamnak társat, Lennének gyerekeim, és lenne valaki nekem is az életben, és nem lennék egyedül. Erre én így válaszoltam: " És mi van akkor, ha meghal a férjem vagy a gyerekem. Ne tálán tán elválok mert nem sikerült a házasságom. Akkor is egyedül maradok, és nekem kell megoldani az életemet, és nem másnak". Az anyán egy pillanatra ledöbbent. És azt mondta. Igazam van. De sokan ezt nem mérlegelik és csak támaszkodnak egymásra.

Párkapcsolat vagy házasság? Melyik a jobb változat? Én a párkapcsolatra szavazok. Miért is? Mert attól függetlenül, hogy van-e papír a házasságról vagy nincs az nem sokat számít. A szerelem úgyis meg van, ha meg van. Ha meg nincs, akkor minek a papír. Kevesebb a kötöttség, szabadságot ad. Nem kötelezem el magamat egy férfi mellett, és ha már nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene, akkor külön lehet költözni. Nincs válás, ami kész csődbemenés. Rugalmasabban állnak egymáshoz a párok. Felesleges a nagy dinóm-dánomos lakodalom, és egy év múlva válás következik be. A házasság számomra a birtoklás megléte, A boldogító igen kimondása után már jelen is van a birtoklás. Minden közös.

Lehetne elemezgetni, hogy melyik, miért is jobb vagy rosszabb. Tény, hogy a házasság intézménye megbukóban van. Ez kitűnik a házasságok drasztikus csökkenéséből is. Romantikából házasodni pedig a legnagyobb vaklövés. A romantika egy kis idő múltan elmúlik, és jön a valódi élet és a megmérettetések. És ilyen esetekben mutatkozik meg az igazi énünk.
Én soha nem harcoltam azért, hogy férjhez menjek vagy társam legyen, De a szívem mélyén tudom hogy lesz olyan férfi, akivel egy szinten vagyok és találkozok vele. Lehetséges hogy ez a találkozás csak rövid életű lesz. - nem tudhatom. Lehet csak hetek, hónapok, évek, De akkor is elfogadom, hogy ennyi volt és kész, És ha nem jön? Akkor sem történik semmi, mert egyedül is tudok boldog lenni. Az élet arról szól, hogy tudjunk egyedül is élni és boldog lenni. Ne mástól várjuk a saját boldogságunkat.

Érett kor pozitív oldalai

Már korábban írtam itt a blogban arról, hogy miként élik meg a negyvenes-ötvenes nők az életkorukat, és hogyan ítéli meg a társadalom az ilyen korban járó nőket. Mostani bejegyzésemben azt szeretném érzékeltetni, hogy hogyan lehet ezt a kort nem negatív, hanem pozitív élményként megéli. Bár kétségtelen, hogy a médiának is nagy szerepe van abban, hogy az ilyen érett korú embereket csak is negatív formában érzékeltesse a társadalomban. Pedig ez ez nem így van, Minden ember olyanná válik, amilyenné saját magát formálja.

De nézzük csak meg, hogy miként változnak az életévek az életünkben, és milyen változások zajlanak le egyes korosztályokban, A húszas évek korszaka még a lázadás, útkeresés, az egzisztencia megteremtésére fordított időszak. Ezen korban már sokkal erősebben jelen van mindkét nemben a társkeresés, mégpedig az olyan társ megtalálása, akivel a családalapítás megteremtése is szóba kerülhet. Valamikor ez az életkor volt az, amikor a lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek és családot alapítottak. Mára nagyot változott ez a trend. Most már ez az időszak a harmincas évek középére vagy még későbbre tolódott ki. Amivel én teljesen egyet is értek.

De vajon mi tette ezt lehetővé, hogy ez az időszak ennyire kitolódott? Nagyok sok minden közre játszott, Tanulás, egzisztencia megteremtés, szabadságvágy, és talán a legfontosabb dolog, amit én látok, hogy sok fiatal ebben a korban még nem érett meg egy lépésre, amely komoly felelősségvállalással jár együtt. Ebben a korban a hiába, hogy biológiailag érettek a fiatalok, de lelki szinten ez még nem mondható el. Sokan vannak olyanok is, akik soha nem fogna felnőni, mert nem is akarnak, Félnek tőle.

Saját tapasztalataim azt támasztják alá, hogy olyan harminc, harmincöt éves kor az, amikor egy ember már komolyabban, határozottabban, megfontoltabban tud az élet értelméről gondolkozni. Ezért is értek egyet azzal, hogy sok fiatal ebben a korban vállal először gyereket. Visszagondolva ezen éveimre, én olyan harmincas éveim környékén kezdtem el már másképpen gondolkozni és látni a világot. Addig olyan "könnyedén" vettem az életet. és nem foglalkoztattak olyan gondolatok, meglátások, mint mostanság.

Az igazi változás a negyvenes éveim környékén következett be. Ez volt azaz időszak, amikor igazán NŐNEK érezhettem magamat. Ezt éreztem mint belül, mint külső megjelenésben. Igazán akkor nőttem fel, mert akkor halt meg az anyám. és addig minden ember "gyerek marad", amíg az anyja él. Korábban soha nem foglalkoztatott a gyerekvállalás gondolata. De ettől függetlenül szerettem a gyerekeket és szívesen istápoltam barátnőim, vagy ismerőseim gyerekeit. Viszont ők is szerettek engem.
És egyszer csak jött ez a gyerekvállalásos gondolat az agyamba. Biológia értemben kivitelezhető lett volna, a tárgyi feltételek nem voltak adottak hozzá. Biztos megélhetés, anyagi feltételek, és egy gyereknek apára is szüksége van. Elgondolkodtam: és azt mondtam magamnak, hogy nem lehetek ennyire önző, hogy saját magam részére szüljek egy gyereket. Mert csak a szeretethiányomat elégítettem volna ki ezzel a cselekedettel. Így letettem róla.

De mi is az érett kor pozitívuma? Az ember eljut olyan állapotba, amikor már lenyugszik. Jobban rálát az élet dolgaira, tud felelősséget vállalni (persze, ha akar is). Tud magára figyelni, mint belsőleg, mint külsőleg. Több szabadidővel is rendelkezik, főleg, ha a gyerekeik már kirepültek. Azt teheti, amihez kedve van. Kiélheti azon álmait, amit korábban nem tudott vagy nem akart megvalósítani. Ehhez társul még az sok-sok tapasztalat, bölcsesség, amit ilyen idős korára az ember megélt. Később ezen tudást, tapasztalatokat lehet hasznosítani.
Az élet nem áll meg sem negyven, sem ötven éves kor felett. Tőlünk függ, hogy miként éljük meg az életben ezen időszakot. Én örülök neki, hogy ezt megtapasztalhattam, mert sok ismerettel, tudással, bölcsességgel lettem gazdagabb a korom által. (bár hagyni is kell, hogy kibontakozhassunk, és megéljünk dolgokat, másképpen nem teszünk szert ilyen tudásra).

Egy dolgot érdemes megjegyezni. Mindig nézzük az életkorunk pozitív oldalát. Lássuk meg benne a jót, a szépet. És ne felejtsük el: a test öregszik, de a lékek soha.

Amikor megáll az idő

Születésem óta egy azon településen élek, és ismerek minden embert, és ők ismernek engem kiskorom óta. Ismernek.- gondolom én. Gyorsan repülnek az évek, és én lassan negyven évet töltötte, el úgy, hogy a közeli kisvárosban tanultam, dolgoztam és éltem a mindennapi életemet. Közben munka mellett mindig fejlesztettem magamat különböző területeken. Csak a hétvégék voltak azok, amikor úgymond otthon tartózkodtam, és akkor sem a falu és lakóinak az életével foglalkoztam.


Természetesen egy-egy vásárlás vagy ügyintézés során szívesen váltok szót az emberekkel, és ők is velem, de úgy érzem, hogy sokan a lakóhelyemen még mindig a gyereki énemet ismerik. Úgy érzem, mintha az emberek körül megállt volna az idő. Úgy könyvelnek el embereket, mint ahogyan az adott személyt a gyerekkorában, akár az iskolában, akár a lakókörnyezetében megítélték. Közben az évek egymás után elvágtáztak, és van, aki tényleg megmaradt egy adott szinten, és van, aki esetleg változtatott az életén. Egyszerűen arról van szó, hogy minden egyes embert valamilyen szinten beskatulyáznak és annak alapján állítják ki róla a bizonyítványt. Mondok egy példát XY milyen kitűnő tanuló volt, a másik bezzeg csak a jó erős közepes szintet ütte meg. És hogyan alakult az élete? A kitűnő tanuló "elbukott" az élet iskolájában, még a közepes tanuló nagyon jól uralja az élet iskoláját.

Sokszor érzem azt, hogy engem is úgy könyvelnek el, mint amikor még iskolába jártam, közel negyven évvel ezelőtt. Úgy tekintenek rám, mint egy félénk. gyáva. maghúzódó, félénk emberre, aki semmire sem lesz képes az életben, hogy elérjen bármit is. Tény, én soha, semmi féle helyzetben nem dicsekedtem, hogy ezt vagy azt tanultam, vagy ehhez vagy ahhoz milyen jól értek.Szépen, csendben éltem az életemet és tettem a dolgaimat. Tudjuk, hogy körülöttünk minden, de minden változik. Aki pedig nem tart lépést a változással az egyszerűen halott lesz. Úgy érezem, hogy a lakókörnyezetemben megállt az idő, vagyis inkább a múltban élnek az emberek, mint a jelenben. Erre utal az is, hogy az embereket még mindig a gyerekkori, fiatalkori személyisége alapján ítélik meg. Nekem ezzel nincs semmi bajom, csak a személyes megfigyelésemet írom le ezzel.

Írtam már, hogy szívesen beszélgetek emberekkel bármilyen témáról, ez alól kivétel a politika. De amikor egy-egy beszélgetés témája kapcsán kifejtem a véleményemet, vagy beszélek valamiről, amiről a másik embernek nem hogy ismerete, de  még csak "gőze" sincs a témáról, akkor azt érzem, hogy átfut az agyukon, hogy ez a nő ezt  honnét tudja vagy hallotta. Sajnos kevés olyan ember van az életemben, akivel egy szinten tudok gondolkodni. De az nagyon jó érzés, amikor ilyen embereket vonzok magamhoz.
Tehát, ahogyan már írtam megállt az idő a gondolkodásban is. Egy kicsit jó lenne felrázni az embereket ebből a Csipkerózsika álomból. Mikor ezen sorokat írom, az is eszembe jutott, hogy talán az egóm mondatja ezt velem, amit most írok.

Minden folytonosan változik, az idő nem áll meg, csak akkor, ha mi azt akarjuk, hogy megálljon. Nincs semmi, ami állandó lenne az életünkben. Mi sem azon emberek vagyunk, aki voltunk negyven vagy x évvel ezelőtt. És én sem azaz ember vagyok már, akit anno, annak idején megismertek a környezetemben élők. Ne hagyjuk, hogy megálljon az idő! Éljünk a jelenben!

Tragédiák, sorsok, melyek átírhatják az életünket.

Már korábban több bejegyzésemben írtam, hogy a legtöbb ember csak  akkor képes változtatni az életén, amikor valami nagyobb tragédia, sorsfordulók keletkeznek az életében. Ilyen eset egy-egy hozzátartozó, rokon,családtag elvesztése, válás. párkapcsolati probléma, szerelmi csalódás stb. Gyakran ilyenkor döbbennünk rá arra, hogy az életünk véges, és nem mindegy, hogy ezt a jó pár évet hogyan használjuk ki. Sokszor a sorscsapások döbbentenek rá minket arra, hogy ahogyan éltünk eddig az nem igazán volt jó, mert valami végett nem éreztük jól magunkat a bőrünkben. Hosszú évekig az ember a legtöbb esetben nem is tudja, hogy ő vajon ki is valójában. Csak úgy tengetjük-lengetjük magunkat az életben, "éljük" a rutin életünket. Vagy, hogy más kifejezéssel éljek vegetálunk.

De a változások elindításához nem elég a kudarcok, sorscsapások, tragédiák megléte. Ez még kevés. Ahhoz ugyanis, hogy felismerjük az élethelyzetünket, szükséges egy "felnőtt" életkor, és egy olyan fajta gondolkodás mód, amely elindít bennünket a pszichológiai, spirituális fejlődés irányában. Felnőttnek látszó. de "éretlen" emberek esetében ez nem fog bekövetkezni. Legalábbis ez a meglátásom, tapasztalatom. A "érettség" fokát a legtöbb ember negyven éves kora környékén éri el. Ezzel én is így voltam. és mások is beszámoltak már hasonló megfigyelésről. Ebben a korban már lecsendesül valamelyest az ember, és tud befelé figyelni saját magára.

Én negyven éves voltam, amikor ezen változást magamban megfigyeltem, Igaz esetemben is sorscsapás következett be az életemben. Néhány hónap leforgása alatt meghalt az anyám. Ez az eset engemet új feladatok elé állított. Egyedüli gyerek lévén rám maradt az apámról való gondoskodás, akinek akkoriban egyre több problémája lett egészségileg. Ott voltam én a saját életemmel. problémámmal, és az ő terhei is az én vállamat nyomták. Ez így ment évekig. Majd néhány év múlva, felhívták a figyelmemet egy pszichológia adásra, amely az egyik tv-csatornán ment. Megnéztem. A műsort egy fiatal, keményen beszóló. határozott, arrogáns szakember vezette. Ő volt a Dr Csernus Imre. Keménysége ellenére megfogott az egyénisége. Tudtam, hogy amikor kiabált a pácienseivel, akkor ott volt a megoldás az illető problémájára. Már akkor éreztem, hogy ő az emberem, még ha kiabál és helyre tesz akkor is. Éreztem, hogy nekem egyszer találkoznom kell vele, hogy a problémáimra rávilágítson, és utat mutasson nekem.

Pár évvel később olvastam a Nő, majd Férfi című könyvét, ahol elég kemény kritikával illette, mind a két nem képviselőit. Itt volt az a pont, amikor rádöbbentem, hogy hasonlóan gondolkozom sok mindenben a dokival. A könyv hatása kemény felismeréseket tett a számomra. Próbáltam a leírtakat hasznosítani több-kevesebb sikerrel a mindennapi életben. Közben az élet zajlott. Probléma, probléma hátán jött az életemben. Egyre erősebbé vált bennem, hogy szükségem van egy segítőre, mert ahogyan akkor éltem az nekem nem volt jó.

Újra jöttek kudarcok, Megjelent egy pasi az életemben, aki a velem való viselkedésével tükröt állított nekem, hogy sürgősen változtassak az élethez való hozzáállásomon. És akkor több hónapos várakozás után bejutottam Csernus Imréhez, aki egy órás beszélgetés alatt olyan hatással volt rám, hogy rádöbbentem, hogy változatok az életemen, bármennyire is fájdalommal fog járni. Most nem írom, hogy ez milyen változásokkal járt, mert már korábban írtam erről.
Tőle tanultam meg, hogy mi az, hogy elfogadás képesség. Önbizalom építés, kitartás, erő. türelem, és tiszteletben tartás. És a legfontosabb dolog, hogy mindent csak egy napra érünk el. Nincs olyan, hogy felépítem a önbizalmamat és életem végéig tartani fog. Mindennap mindenért szükséges dolgozni.
Nagyon fájdalmas felismerés az, amikor az ember vak, és nem lát. (nem biológia értelembe véve). Nem látja a fától az erdőt. Majd kinyílik a szeme és rádöbben, te jó ég, hogy lehet az, hogy ezt nem vettem észre. És elkezd látni. Ezen felismeréssel én is így voltam.

Visszagondolva a történtekre már azokat úgy értelmezem, hogy szükség volt ezen csapásokra az életembe, hogy vegyem észre magamat, hogy változtassak. Annak külön örülök, hogy olyan segítőt kaptam az égiektől, mint Csernus doki. (nem reklámozni akarom, csak a saját meglátásomat írom le).
Ha ezek a sorscsapások, kudarcok nem bukkannak fel az életemben, akkor még ma is ott tartanék. ahol tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Bizonytalan, félénk, kevés önbizalommal rendelkező, gyáva nőként élnem az életemet. Ennek mára vége. Bár a változás is hoz nem várt fordulatokat, negatív irányba is akár, de akkor is érdemes ezt az utat járni. Élni jó!

Milyen a magunkról alkotott énképünk?

Énkép. Mi is takar valójában ez a fogalom? Énkép saját magunkat ( külső értékek, készség, képesség,  kialakított nézetek, gondolatok, érzések összessége. Énképünk megmutatja azt, hogy mit is gondolunk magunkról, milyennek látjuk magunkat. Az énképünk gyerekkorunktól fogva állandóan változik, fejlődik. Kialakítunk magunkról egy bizonyos képet, amely a legtöbb esetben torz, mert sok esetben csak a negatív tulajdonságainkat vesszük észre magunkon, a pozitívakról pedig tudomást sem veszünk. A kamaszkorban jelentkezik a leglátványosabb énkép megítélése, kialakítása.

Elkezdtem kutakodni kamaszkori élményeimben, hogy vajon én, hogyan éltem meg a testemben, lelkemben végbemenő folyamatokat anno. Úgy látom, hogy az a korosztály még másképpen állt hozzá az énképe megítéléséhez, mert még abban az időben ezen a téren nem befolyásolta a kamaszokat a média, mint mostanság. Most hogyan ítéli meg magát a kamasz lány? Kövér vagyok. Kis mellem van. Nagy mellem van, Nagy a fenekem, Nagy a hasam. stb. És lassanként kialakul bennünk a negatív énkép, hogy ilyen és olyan vagyok, nem pedig olyan, amilyennek lennem kellene a média és társadalmi elvárások szerint.
Én úgy emlékszem, hogy a kamaszkoromban ilyen megítéléssel nem küzdöttem. Nekem személy szerint az jelentet problémát, hogy szeplős voltam, és ez véget még csúfoltak is. Sokáig próbáltam ezen változtatni, de nem sikerült, Ezt hozta elő a szervezetemben végbement hormonváltozás. Természetesen már nekem is voltak kisebb gondjaim a húszas éveimben, amikor a fogyás gondolata szerepelt az agyamban. (soha nem voltam kövér, csak szerettem volna 48 kg maradni.) Egy-két kilogramm felszedésétől már paráztam. Majd lassanként rájöttem, hogy tök felesleges ezt csinálnom. Nem élhetem minden életévemet le a kamaszkori súlyommal. Ma már nem foglalkozom ezzel, Több éve nem álltam mérlegre, Nadrágok, szoknyák bősége az irányadó számomra.

De visszatérve az énkép megítéléséhez, a napokban olvastam egy cikket, amely arról számolt be, hogy Magyarországon egy kamasz lány a tizennyolcadik születésnapjára azt kérte a barátjától, hogy a mellplasztikázásának az árát ő fizesse ki, és az legyen az ő születésnapi ajándéka. Teljesen ledöbbentem a hír hallatán. Mára már itt tartunk? Hogy lehetséges ez, hogy egy tinédzser lány ilyen kéréssel álljon elő? Miből fizeti a srác ki a műtét árát? Miért kell neki mellplasztika? Hol vannak a szülők, akik erről a témáról értelmesen elbeszélgetnének a lánnyal? Sok-sok kérdés merült fel bennem a cikk olvasása kapcsán.

Amikor valaki úgy gondolja, hogy a különböző plasztikai beavatkozásokkal majd más lesz az élete vagy az énképe, akkor nagyon téved. Először is az ilyen egyénné döntő szerepet játszik a megfelelni vágyás, önbizalom és szeretethiány. Ideig-óráig jól fogja magát érezni a bőrében, de később újra és újra előjönnek a különböző kitalációk, hogy ez ezért nem jó, az meg azért nem jó. Mára sajnos már ott tartunk, hogy a belső értékeinkre már nem is figyelünk fel, mert kiölte belőlünk a média. A megfelelni vágyással nem csak a kamaszok küzdenek, hanem "érett" felnőtt nők ezrei is.

Énképünk kialakításában fontos szerepe van annak, hogy mi mit gondolunk saját magunkról. Milyennek ítéljük meg a saját testünket, és lelkiekben ezt hogyan éljük meg. Amennyiben állandóan csak az elégedetlenség árad bárkiből, akkor a külső visszacsatolás is negatív lesz. Ha pedig úgy döntünk, hogy változtatunk az énképünkön, úgyhogy elfogadjuk magunkat úgy ahogyan vagyunk, elégedettek leszünk.mind testi, mind lelki adottságainkkal, akkor az énképünk pozitív kisugárzást fog közvetíteni a külvilág felé. Sikeresek pedig csak úgy lehetünk az életben, ha a saját magunkról alkotott énképünk pozitív. Azért mindig csak a belsőnkre hallgassunk, nem pedig a média ránk erőltetett elvárásainak. A média és a társadalom sohasem akarja azt, hogy ön önmagad lehess, mert ez veszélyeket hordoz magába.