Egy életen át vonszolt sleppek

Életem folyamán sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik tele vannak panasszal, irigyek, rosszindulatúak, másokat okolnak azért,mert a saját életük egy kész katasztrófa. Haragszanak sok mindenért mindenkire, párjukra, szüleikre, gyerekeikre, barátjuk, szomszédjukra stb. Nem egy esetben találkoztam olyan esetekkel is, hogy egy-egy harag vagy rossz szomszédi viszonyból származó nézeteltérések utóhatásai nemzedékről-nemzedékre öröklődik. Fogalmazhatok úgyis, hogy évtizedeken át vonszolnak emberek sleppeket maguk után.


Nem egyszer elgondolkodtam, hogy vajon miért is van az, hogy húzzák a cafrangokat maguk után. Vajon mi lehet a nagy "bűn", amit nem lehet megbocsátani, annak aki vétkezett ellenük, Hiszen mindannyian emberek vagyunk, és követünk el hibákat, amelyek arra valók, hogy tanuljunk belőlük. És miért nem tudnak egyes emberek bizonyos embereknek megbocsátani olyan tettekért, amelyeket akár harminc-negyven évvel ezelőtt követtek el.
Arra a következtetésre jöttem rá, hogy a sérelem legfőbb oka a gyerekkorra vagy a csecsemőkorra vezethető vissza. Valami olyan dolog történhetett, amelyre sem a gyerek, sem pedig a szülők nem emlékeznek, de a tudatdallatiban működik a dolog.

Nem régiben én is személyesen tapasztaltam meg, hogy olyan eseményekkel, problémákkal állt egy egy távoli rokonom, amely nem az én ügyem volt, hanem még a szüleimé, akik már nem élnek. Az adott rokon engem hibáztatott nagyon sok mindenért, és hozzátéve még folyékonyan hazudott is. Természetesen nem viselem el, ha bárki is hazudik nekem és megcáfol,csak azért, hogy neki legyen igaza. Arról nem is beszélve, hogy halott szüleimet bántotta, sértette, és természetesen mind saját magamért, mind ő mellettük kiálltam  Apró-cseprő semmit  mondó ügyekkel lettem elárasztva, és olyan viselkedés mellett, hogy az óvodában sem állná már meg a helyét az ilyen viselkedés. Arról nem is beszélve, hogy nem egy szemléletmódot vallok az adott egyénnel. Én tiszteletben tartom az ő szemléletét, de neki is illenék az enyémet tiszteletben tartani,

Azonkívül ő elmondta, hogy én milyen rossz ember vagyok, És azt azért, mert nem tisztelem a holtakat, mert nem járok gyakran a temetőbe, és nem viszek csak egy mécsest Halottak napján a nagyszüleim sírjára, Válaszom: "Tisztelni és szeretni az élőket kell." Erre az egyén nagyon felháborodott és ezt válaszolta: "Nagyon rossz életed lesz, amiből nem tudsz tudni kimászni".
- Én: "Mindenkinek olyan élete lesz, amilyet saját magának csinál". Ezen válaszomat már nem bírta elviselni, és újra visszavágott. "Nem bírom elviselni a magabiztosságodat, és a nagy szádat." Miért vagy olyan magabiztos? Hiszen az sem biztos, hogy a reggelt megéred." Abban senki sem lehet biztos. -  válaszoltam. Kemény, és tanulságos "beszélgetés" volt. Tanultam. Mégpedig azt. hogy azon dolgozom, hogy ne olyan ember legyek, mint ő.

Ez az ember lassan két emberöltőn át húzza maga után a sleppeket, a régi sérelmeit, sebeit. Haragszik anyjára, testvéreire, és  mindenkire, aki ővele nem ért egyet. Közben mutatja, hogy milyen jó keresztény, mert minden vasárnap megy a templomba.
Élete tele van kudarcokkal, csalódásokkal. De ahhoz egyszerűen gyáva, hogy szembenézzen a problémáival és kimondja, hogy ő a hunyó, és nem a másik. Csak vonszolja, vonszolja a sleppjeit, évtizedeken keresztül, arról nem szólva, hogy mennyi energiát pocsékolt el arra, másokat bántson, megsértsen. Ezt lehet volna élete jobbá tételére fordítani. De ő ezt nem is érti.

A beszélgetésünket én e képen zártam le: "Én nem a múltban élek, hanem a, jelenben. Hogy mi volt a múltban, nem érdekel, azon már változtatni úgysem lehet. Én miden este nyugodtan nézek a tükörbe, mert az mindent megtettem, amit tehettem életem minden területén. Egyikünk sem tökéletes, tele vagyunk jóval és rosszal egyaránt, de rajtunk múlik, hogy melyik tulajdonságunkat bontakoztassuk ki."
Az illető személy nem értettem vagy nem akarta érteni, azt, amit én mondtam. Nem baj. Az ő problémája.

Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy senki sem húzza maga után a régi sleppjeit, haragját, megbántásait, mert rengeteg energiát vesz el az embertől. Ezt az energiát pedig inkább használjuk inkább önfejlesztésre.

Légy önmagad, és járd a saját utadat!

A közösségi portálokon egyre nagyobb számba vannak jelen olyan emberek, akik spirituális tanításokról szóló tanácsokat, idézeteket osztanak meg. A nagy kínálat kapcsán pedig könnyen átesünk a ló másik oldalára, mert már azt sem tudjuk, hogy kinek, mit higgyünk el.
Nézzünk csak egy egyszerű példát. Itt van a szeretet minél nagyobb elfogadás, és megnyilvánulása. Sőt kavar van a szeretet, szerelem megnyilvánulási formái között is, de erről már írtam korábban egy bejegyzésemben.

Most tényleg azt látom, hogy, aki elindul egy változási vagy spirituális úton, az a szeretet meglétét helyezi előre. De vajon, miért akarjuk azt, hogy szeressenek bennünket? Ez annyira természetes része kellene, hogy legyen az életünknek, mint bármi más az életben. Sokszor már azt látom és veszem észre, hogy nagyon sokan már erőlködnek, hogy szerethetővé váljanak. Ez a fajta erőlködés, lassan-lassan átmegy az erőszakosság formájába. Először is szeressem önmagamat úgy, mint felebarátaimat. Ha szeretem magamat mások is szeretni fognak előbb-utóbb. Ha az önbizalmamat minden nap építem, csiszolom, akkor nő a pozitív kisugárzásom, és ezáltal az emberekhez fűződő viszonyom is sokkal jobb lesz, vagyis szerethetővé válok. De az ember adja önmaga természetességét. Legyen olyan, mint amilyen éppen az aktuális hangulata. Mert, ha egy erőltetett mosolyt látok bárki arcán, az számomra képmutatás, mert belül szenved, mint egy állat.
Sokszor hallani ilyen fajta kijelentés: " Nem veszed észre bennem a szeretetet, pedig annyira erőlködöm". Ha erőlködöm az tényleg rossz, és ezzel ártok magamnak. Mert azt érzem, hogy én egy olyan ember vagyok, akit senki sem szeret.  Minek erőltetni bármit is, és főleg mindenkit szeretni. Elfogadni az embereket a maguk lényében, de azért nem szükséges mindenkit szeretni, és főleg nem lépten-nyomon hangoztatni. Ne akarjunk minden áron "szeretet kurvává" válni, ahogyan ezt Csernus doki megszokta fogalmazni.

A másik nagy kavarodás a spiritualitás területén az a tükör szindróma, ami azt takarja, hogy minden ember tükröt állít a másik embernek. Ez egy részt igaz, másrészt nem. És miért látom így? Azért, mert kinek állítok tükröt elsősorban?   Először is olyan embereknek, akikkel személyes kapcsolatban vagyok, és ismerem őket. Ilyenek a szülök, gyerekek, munkatársak, barátok, főnökök stb. Ugyanis a személyes beszélgetéseknél nagyon fontos minden mozzanat, mimika, kommunikáció és minden olyan jelzés, amely rámutat hiányosságainkra, gyengeségeinkre. Ezért is van az, hogy szakember nem is vállalja a skypon való tanácsadást, mert nincs visszajelzés a beszélgető féltől a másik irányába.
"Én csak tükröt állítottam neked" - állt egy ismerős levelében, amelyet hozzám intézet. Milyen tükröt? Virtuálisan ez hogyan működhet? Sehogy sem! Hiszen a virtuális világnak az a hátul ütője, hogy el lehet bújni mögé, és mindenki azt mond magáról, amit akar. Tükröt csak úgy tarthatok a másik félnek, ha személyesen találkozok, beszélek vele. A többi csak hanta.

De ne felejtkezzünk el az ismert "tanítókról" sem, mint Osho,Mooji, Csernus, Popper, Müller Péter, és sorolhatnám tovább. Ők tanításaikkal, írásaikkal csak egy támpontot adnak egy-egy élethelyzet kapcsán, vagy  megerősítéseket, ha már a valós életünkben megtapasztaltunk egy és mást. Mindenkinek a saját útját kell járni, nem hallgatva senkire, csak a saját szívére. Ha pedig a szívemben szeretet van, akkor nem kötök bele sem emberbe, sem olyan megosztásba a közösségi portálon, amely a másik embernek örömet okoz. Már ott tartunk hogyha bárki azt írja, hogy kisütött a nap, vagy esik az eső, akkor egyből elkezdjük megmagyarázni, hogy az addig is sütött, csak a felhők mögött volt. Meg lehet magyarázni a természettudomány és a spiritualitás tanításaival. De azért ne nézzük már az embereket ennyire tudatlannak.
Tudom, minden ember más és más, és nem mindenki ugyanazt az utat járja be.De ne felejtkezzünk meg egy fontos tényezőről, ez pedig a tiszteletben tartás, És tartsuk tiszteletbe mások véleményét, örömét, bánatát stb.
Légy önmagad, és járd a saját utadat! Ez alatt azt érzem, hogy nem betanulni a tanítók írásait, tanításait, mert csak a saját tapasztalatunk által válunk azzá, amik vagyunk, vagyis önmagunkká.

Üzen a lélek

Közel négy hónapja vesztettem el családom második tagját az apámat. Mindkét hozzátartozóm halálát másképpen éltem át. Amikor az anyámat tizenhat évvel ezelőtt elvesztettem teljesen másként éltem meg eltávozását, mint az apámét. Tény, hogy az anyám halálára úgymond nem voltam felkészülve, és a halál elfogadásának a gondolata sem foglalkoztatott még azon időszakban. Mondhatom, úgyis, hogy homokba dugtam a fejemet. Az apám halálát illetően már tudatosabban álltam hozzá a tényekhez, bár így sem könnyű feladat a gyászmunka, és közbe-közbe előjövő gondolatok megfelelő helyretétele.

A tudatosságom fejlesztése lévén jutottam el arra a szintre, ahol most tartok. Amikor az anyám meghalt, pár hónappal később álmodtam felőle, és különböző dolgokat mesélt el. Volt az életemnek olyan szakasza, amikor nagyon fontos lépést, döntést kellett volna meghoznom, de féltem. És egy alkalommal volt olyan álmom, hogy ő hazalátogatott és mindenben próbált nekem segíteni, majd újra távozott. Vannak, akik azt hiszik, hogy ez csak egy mese, álom, de én hiszek ezekbe az álmokba, és abba is, hogy az eltávozott lelkek igenis üzennek az élő hozzátartozóknak. Arról nem szólva, hogy az anyámhoz érzelmileg sokkal jobban kötődtem, mint az apámhoz. Bár őt is szerettem.

Az apám halálát követően vártam a fejleményeket, hogy megismétlődik-e az a dolog, amit az anyám esetében megéltem. Vártam, vártam. És semmi nem történt. Bár én sokat hangoztattam előtte, hogy félek, félek, Féltem, hogy beteg lesz, hogy kórházba kerül. hogy meghal. És sajnos ezek be is következtek, és pedig elég egy-kettőre. Nem attól féltem, hogy mi lesz velem, ha magamra maradok. Vagy, hogy hogyan élem az életemet a továbbiakban. Hanem bennem volt talán az "egészséges félelem", ami minden embert megrendít, amikor egy-egy probléma, tragédia előfordul a családban.

Közben teltek a napok, hónapok. És pár nappal ezelőtt történt valami, amire nem is számítottam. Az egyik hajnalban olyat hallottam, hogy cseng a telefon. De csak egy csengés volt. Kinyitottam a szememet körül néztem a szobába. A macska aludt a lábamnál, csend, nyugalom, Majd visszaaludtam. Másodpercek töredéke és jött az álom.
Lakásunk egy helyiségében, pontosabban a szobám ajtaja előtt megjelent egy pár házzal arrébb lakó szomszéd személy. Majd az anyám, akiről már hosszú évek óta nem álmodtam. Harmadik személyként megjelent az apám. Az anyám  és a szomszéd semmit sem szólt, de az apám megszólalt. És ezt a kijelentést tette: " Most tanultam meg, hogy az életben a legfonatosabb, hogy szeressem önmagamat, és ezáltal másokat is". Egyszerűen nem tudtam, hogy ébren vagyok-e, vagy csak álmodom. De tudom, hogy semmi sem történik véletlenül.

Az álom után felébredtem, és már reggelre járt az idő. Ez az álom egész napomat meghatározta, sőt még néhány napon át is foglalkoztatott ez az álom. Sok mindenről beszélgettem az elmúlt évek soron az apámmal, mert úgy láttam, hogy ahogy én változtam, ő is változott, amennyit tudott. A szeretet meglétéről is beszélgettünk. de nem az soha sem került szóba, hogy ő vajon képes volt-e szeretni önmagát vagy sem. Ő nem beszélt erről, én pedig nem erőltettem.
A mostani álmaim szerint valószínűleg nem tudta, vagy nem ismerete azt az érzést, hogy mit is jelent az, hogy szeressük önmagunkat. Bizonyára egy másik életben, dimenzióban, vagy nevezzük bárminek, ő megtapasztalta azt, hogy milyen érzés egy feltétel nélküli szeretet, és önmagunk szeretete.

Számomra ez az üzenet a részéről megerősítés volt. Én is életem úgy korábban, hogy azt sem tudtam, hogy  pontosan mit is jelent a szeretet. Ezt pontosan úgy értem, hogy csak a családomat, rokonaimat szerethetem, a többiek pedig közömbösek számomra. Ma már a másképpen való gondolkozásom annak tudható be, hogy változtattam az élethez való hozzáállásomon, amely sok új felismerést, megtapasztalást hozz az életembe.
Abban pedig továbbra is hiszek, hogy a lélek halhatatlan, és üzen is az itt maradt hozzátartozóknak. Csak nyitottnak és ébernek kell lenni irányába. Az eltávozott lelkek köztünk élnek, és segítenek minket.

Segítői munka: tudás vagy élettapasztalat?

Társadalmunkban egyre jobban jelen van a stressz, frusztráció, idegesség, amelyek az ember hangulatát nap mint nap befolyásolják. Ezen jelenségeknek a megléte folyamatosan terheli az emberek lelkét. Már látni lehet olyan jelenséget is, hogy, amikor ez emberek egy része úgy érzi, hogy most minden összejött, és nem bírják tovább a terheket, problémáik megoldásaként, felkeresnek olyan szakembereket, akik segítenek nekik abban, hogy mi is a valós problémájuknak az alapja. Még ma is tartja magát az a berögzült nézet, hogy pszichológushoz, pszichiáterhez csak az az ember jár, aki hülye, vagy bolond. Sajnos ez nagyon rossz hozzáállás az élet dolgait illetően.

Mára már ott tartunk, hogyha igénybe szeretnénk venni bármilyen segítőinek a munkáját, akkor bőven tudunk válogatni a kínálatból. amely persze függ az érdeklődési területünktől, illetve a pénztárcánktól is. A pszichológusokon, pszichiátereken kívül más segítők is vannak, aki segítenek nekünk abban. hogy megoldást találjunk a bajainkra. Ilyen az asztrológia, kineziológia, életvezetési trénerek. jósok, és különböző spirituális tevékenységet folytató egyének.
Én maradok a pszichológusnál, pszichiáternél. Majd az is kielemzem, hogy minden szakember igazán "jó" szakember-e. A választáskor fontos lépés, hogy bízzam a kiválasztott segítőmben, higgyek benne, és hitelesnek tartsam, mint embert. Sajnos nagyon sok segítő hirdeti magát különböző módszereivel, mert tudja, hogy igény van arra, hogy az ember meglelje a lelki békéjét. Kecsegtető módszerek, magas árak. Jellemezhetnék így is a helyzetet.

Tapasztalataim azt támasztják alá, hogy nem minden pszichológus igazán "jó" szakember, attól függetlenül, hogy milyen egyetemen végzett, és milyenek a preferenciái. És vajon tényleg az-e a jó szakember, aki egyetemi tanulmányai alatt tudományos módszerekkel próbálja meg megoldani a hozzáforduló emberek gondjait, bajait? Vagy az, aki a hétköznapi értelemben vett "egyszerű ember", aki csak a józan paraszti eszét használja?
Válaszom a következő: lehet, hogy a józan paraszti ésszel gondolkodó segítő, sokkal jobb tud egy másik embernek segíteni a problémája megoldásában, mint egy egyetemet végzett pszichológus. Őszintén szólva ebben is volt tapasztalatom. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem elég az egyetemen megtanulni a Jung, Freud, és társai pszichológiai elméleteit, mert az élettapasztalat sokkal többet ér.
Ha valaki bármilyen jó eredménnyel végezte el a pszichológia szakot, még az nem jelenti azt, hogy ő belőle jó segítő is fog válni. Minden eset egyedi, és ezeket pedig nem lehet könyvből megtanulni. 

Aki a saját életében nem élt olyan életeseményeket, amelyekkel a páciensei hozzáfordulnak, akkor az a segítő nem is tudja őt megérteni, és a problémája megoldáshoz sem tud számára jó lehetőségeket kínálni.
Amikor jó néhány évvel ezelőtt megkerestem egy segítőt, aki pszichológus volt, és a legismertebb egyetemen szerezte a diplomáját. akkor leesett az álam. Egyszerűen nem értettem hogy én miről is beszélek. Amikor elmondtam, hogy egy bizonyos pasival, akivel kapcsolatom volt, és ha látom, vagy összefutok vele, akkor az nekem kellemetlen. Válasz: "Nem kell arra menni, ahol lakik".  Hát igen. De az eszébe sem jutott, hogy egy kisvárosban elő embernél ez nem megoldott helyzet.

Még egy fontos ,megjegyezni való. Beszélgetésünk során azt mondta nekem az a szakember, hogy egy nőnek férjhez kell mennie, és gyereket kekk szülnie, mert csak így élhet az ember teljes életet. Ő milyen boldog, mert van felesége, gyereke, de nekem már gyerekem sem lehet a korom végett. Én pedig azt vettem észre, hogy ő, mint szakember nem hiteles, nem mond igazat. A házassága nem működik, a szakmájában pedig lehet, hogy csak a pénz dominál. A megérzésem bejött.

És mennyire más dolog egy olyan szakember segítségét kérni, aki a megélt élettapasztalata alapján ajánl lehetőségeket a pácienseinek. És nem mondja az, hogy mért nem mentem még férjhez. Ellenben tiszteletben tartja az én döntésemet. Az életem változtatásához pedig lehetőségeket ajánl fel.
És amikor egy szakember egy életében beállt változás során azt kérdi, hogy ki, mi, ért azon, hogy új élet kezdődik a számára, akkor elgondolkodom.  Hol van az élettapasztalata. amelyekre leginkább a kudarcaink árán teszünk szert? Hol a hitelessége? A segítők döntő része a megszerzett tudása mellé sokszor használja fel a saját megszerzett tapasztalatát. Kibővítve, hasznosítva keleti filozófiát, spiritualitás stb.


A segítői munkához tudás vagy élettapasztalat kell? Válaszom:is, is. Szükséges a tudás, már azért is, hogy tudjuk, hogyan kell minden egyes embernek a problémáihoz hozzáállni. Az élettapasztalat pedig azért fontos, mert így egy-egy probléma esetén a segítő jobban megérti a páciense gondjait, és a lehetőségéhez mértem tudja azt orvosolni. A megszerzett tudás, és az élettapasztalat ötvözetének használata tudja kibontakoztatni a jó segítő személyét.

Szembenézés a félelmeinkkel

A házasságban vagy kapcsolatban élő nők 80 százaléka már az első hónapban vagy egy héten belül érezte, hogy az a férfi nem az ő férfija. Majd eltelik egy év, öt év, tíz év, húsz év, jönnek  a gyerekek, és a nő folyamatosan csak vágyakozik, és azt szeretné, hogy benőjön a pasi feje lágya.
"Majd megváltozik, majd csak megváltozik...." Hallottam egy aranyos kínai mondást,amely valahogy így hangzik, hogy "sokan keresik a fekete macskát a sötét szobában, miközben érzik, hogy a fekete macska nincs is odabenn". Mert mindent megtudunk, és mindent ki tudunk magyarázni. A racionális tudásunkat kora gyerekkorunktól kezdve fejlesztik, fejleszti a társadalom, a környezet, az iskola, az internet stb., tehát mindig mindene megtaláljuk a magyarázatot, miközben a megoldás végig ott van bennünk. Az elfojtott érzéseink jelentik a megoldást, amelyekre nem hallgatunk. Nem akarunk rájuk hallgatni. Az intelligens emberek legnagyobb csapdája az okoskodás. Amikor a gyorsan jövő, irgalmatlanul erős érzést megpróbálják agyból megmagyarázni. Mert nem merem vállalni az érzéssel járó fájdalmat. Pedig változtatni csak akkor lehet, ha valaki kimondja azt, ami fáj. Majd ezek után jön a kimondott fájdalmas dolgok elfogadása. Mert hiába mondom ki, hogy "hát tényleg lusta vagyok, igen lusta", ha másnap éppúgy megteszem ugyanazt. De ha elfogadom a kimondott dolgokat, onnantól kezdve lehet mérlegelni.

Sokan persze türelmetlenek. Még véghez sem vitték az egész folyamatot, már a megoldást keresik.Anélkül, hogy elfogadnák az ezzel járó fájdalmat. Ha nem történik meg a fájdalom átélése,a negatív töltetű élmény átélés, akkor hogyan születhet meg a megoldás? Úgy, hogy a fájdalmat közben nem tompítom nyugtatókkal, sírdogálással.Mert a sírás, és a sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig magát sajnálja. Hol van ebben fájdalom? Az igazi fájdalom például, amikor elveszítek valakit. Nincs többé.Egy egoista ilyenkor is önmagát sajnálja. Ha viszont átélem és elfogadom ezt a fájdalmat, mondjuk, valakinek a halálát, akkor, ha véget ért a gyászidő, és magamhoz tértem, okultam a dologból,, akkor adott helyzetben szabadon, nyugodtan, oldottan tudok beszélni ezekről az érzésekről. Ennek a folyamatnak lehetnek tanulságai. Például, hogy a meghalt szeretteimmel szemben nem tettem meg mindent, és ebből okulva megtegyem mindazokkal, akik még élnek és körülöttem vannak. De hogy tudja ezt egy olyan ember megtenni, aki mindezt elfojtja? Milyen hiteles mintát tudnak mutatni a gyerekeiknek? Fel fognak tudni nézni egy görcsös emberre, aki mindezt elfojtja magában, mert fél szembe nézni vele? Én folytan azt látom, hogy mi, felnőttek előszeretettel várunk el a gyerekektől olyan dolgokat, amelyeket, mi magunk nem vagyunk képesek megtenni. csak azért, "mert én vagyok az anyád". Vagy csak azért," mert én vagyok az apád". 


Dr Csernus Imre  A fájdalom arcai

Blogom története a kezdetektől, napjainkig

Mindig is élt bennem egy olyan álom, hogy egyszer az életemben írjak. Valahogy mindig is éreztem valami késztetést arra, hogy szükséges lenne írnom, de mint mindenki életében, úgy nálam is csak az elgondolásaimban élt ez a tervem. Közel húszon éves korom környékén szerettem volna egy újságíró tanfolyamra lemenni, de erről a tervemről az anyám lebeszélt, és én mint egy bizonytalan fiatal hallgattam is az ő szavára. Így a terv csak terv marad, amelyről idővel meg is feledkeztem.

Másik nagy érdeklődési területem pedig a pszichológia. Egy alkalommal jártam egy ismert segítőnél, ahol a munkám is szóba került többek között. És elmondtam, hogy a pszichológia, és az írás az a terület, amellyel szívesen foglalkoznék. Bár a pszichológia tanulásomat nem tudtam elkezdeni, nem a korom végett, hanem a rám háruló költségek miatt. Majd amikor az írás kibontakoztatása került szóba. ő rákérdezett: "Miért nem ír?" Majd ezen kérdésén elgondolkodva úgy éreztem, hogy írnom kell valamit, ahol leírhatom azt, amit érzek, és amiket átéltem és élek az életemben.
És itt jött képbe azaz elképzelésem, hogy blogot írok, mégpedig olyan blogot, amely valamennyire kapcsolatban van a pszichológiával, és az írásaimat, és élettapasztalataimat is tudom kamatoztatni. Így kezdtem el négy évvel ezelőtt írni a blogomat. Bár az előző időszakban nem írtam intenzíven, és voltak több hónapos, sőt egy éves kimaradásaim is. Most két és fél év óta rendszeresem írom a blogomat, amelyben megfigyeléseimet, tapasztalataimat tárom az olvasóim elé.

Mint minden kezdet nehéz, így volt az a blog írással is. Voltak bennem félelmek, hogy vajon milyennek fogják találni az olvasók az írásaimat. Milyen visszajelzéseket kapok?, Milyennek találják a blogom arculatát?. És hasonló gondolatok voltak bennem, ami a félelmeimet leginkább gerjesztette. De nem adtam fel, és tettem a dolgomat. Közben egyre jobban érzetem, hogy írnom kell.mert számomra ez nem munka, hanem kikapcsolódás, és örömmel tölt el egy-egy cikk megírása. Voltak olyan esetek, amikor az éppen esedékes munkámat hagytam abba, mosogatást vagy a porszívózást. mert dolgoztak a témák az agyamban.
Majd jöttek a visszajelzések. - mondanom sem kell nem a pozitívak, hanem a negatívak. Irigység, rosszindulat, lejáratás és minden, ami ezzel együtt jár.
Volt olyan esetem, amikor egy óra leforgása alatt harminc, azaz harminc lejárató e-mailt kaptam, és olyan formában, amikor egy azon személy írja a véleményeket, de mintha másik véleményező kommentjére válaszolna. Igencsak mérgesítő volt, de akkor sem adtam fel. Jó párszor még előfordultak hasonló esetek. Tudtam, hogy munkámnak előbb-utóbb meg lesz a gyümölcse.

Jöttek azért pozitív visszajelzések is. Sőt javasolták, hogy osszam meg a blogom bejegyzéseit a közösségi portálokon, így nagyobb olvasottságra tehetek szert. És lássunk csodát! Bejött. Blogom olvasottsága ha lassan is, de szépen emelkedni kezdett. Én pedig nem sürgettem a dolgok menetét, hagytam, hogy azok maguktól alakuljanak. És valóban szépen alakultak is. Panaszra nincs okom. Közel két és fél év óta az olvasottságom elérte a 73 ezret. Tudtam és tudom, hogy amibe minden nap időt, fáradtságot, munkát fektetek, annak meg lesz az eredménye. Ezt minden területen érdemes szem előtt tartani.

Írásaim által nemcsak az olvasóim, hanem én is fejlődtem és fejlődök. A saját tapasztalataim mellé még elég sokat olvasok is pszichológia témájú könyveket, és járok ilyen előadásokra. Ezen tudások csak megerősítenek engem a megélt tapasztalataimban.
És mára hol is tartok az írással? Most már ott tartok, hogy írásaimat ollózzák egyes blogerek, és internetes újságok hasábjain fedezik fel az olvasóim az össze ollózott cikkeket. Ezek szerint tudok valamit.
Amikor a blogomat elindítottam, akkor azt azzal a céllal tettem. hogyha csak egy embernek tudtam segíteni az általam leírt írásokkal, akkor már tettem valamit az életben. Továbbra is teszem a dolgomat, és írok, amikor van olyan téma, ami érdekli az olvasókat. Most pedig újabb tervem van alakuló félben. Bízom benne, hogy ez is kialakul előbb-utóbb.
Köszönöm, hogy olvastok!

Bűntudat

Alig van ember, aki az élete folyamán ne élte volna át a bűntudat érzését. A bűntudatot mindig olyan döntések után éli meg az ember, aminek meghozatalában bizonytalan vagy kétségei vannak döntésének hatásairól.

De valójában létezik egyáltalán bűntudat? Vagy csak mi kreáljuk magunknak azt érzést, hogy bármilyen cselekedetünk, döntésünk után lelkiismeret-furdalásunk legyen, és bűntudatot érezzünk. Ezen a leírt kérdésen mostanság én is sokszor elgondolkodtam, és mindenféle ezzel kapcsolatos magyarázat megfordult a fejembe. A dolog érdekessége az, hogy eddigi életem során semmilyen cselekedetem vagy döntésem után nem érzetem soha bűntudatot. Úgy voltam vele, hogy, ami történt az megtörtént, és nem lehet az esetet meg nem történtté tenni. Ha rosszul döntöttem, cselekedtem, akkor is csak is én jártam "jól", mert tanultam az esetből, és a későbbiek során ügyelek arra, hogy hasonló dolgok ne forduljanak elő velem az életben.
Azt is tudom már a tapasztalataimból, tanulásaimból, hogy soha nincs az életben olyan, hogy rossz és jó döntés, csak döntések vannak. A pillanatnyi döntéseim pedig mindig az aktuális lelki állapotomat tükrözi.
Akkor mi a gond mégis? - kérdezhetik ezt sokan tőlem. A "gond" csak az, hogy én is emberből vagyok. és minden tudás, tapasztalás, spirituális tudás ellenére rajtam is erőt vett a bűntudat érzése.

Hogy miről is van szó pontosan? Már sokan tudják, hogy több mint két hónappal ezelőtt veszítettem el az apámat. És betegsége két hét leforgása alatt elvitte. Annak ellenére, hogy idős ember volt, az elvesztése így is megvisel. Már arról is beszámoltam, hogy nem akart orvost látni a közelébe, arról pedig végképp hallani sem akart, hogy kórházba kerüljön. Nem ott akart meghalni, sőt ő még szeretett volna élni, és a halál gondolatát is elhessegette. Mivel az otthoni ápolása engem, mint fizikálisan, mind pszichésen megviselt, egyre jobban éreztem azt, hogy kimerülök, és nem bírom egyedül ápolni. Ehhez még hozzájött az ő állapotának nap mint nap való rosszabbodása. Végül orvosi utasításra csak kórházba került. Nem akart végképp oda kerülni. Úgy érzem, hogy azaz állapot, amit akkor átélt pszichésen teljesen megviselte. Úgy érzem, hogy sokkot kaphatott, mert kórházba kerülése után a bekövetkező haláláig nem szólalt meg.  És itt jövök én, mint gyereke a képbe.

Az eltelt két hónap alatt alig van olyan nap, hogy hacsak rövid időre de be ne kattanjon az agyamba. hogy nem tartottam tiszteletbe az ő döntését, hogy nem akart kórházba menni. Talán az önzőségem vezetett oda, hogy bekerüljön? Miért is voltam olyan önző ember, hogy a saját magam értékét tartottam szem előtt? Féltem. Pedig nem az ő várható halála volt azaz esemény, amikor is szembesültem a halál elfogadásával. Majd jön a másik agyalási verzió. hogyha nem került volna kórházba, akkor azért lenne bűntudatom, hogy miért is nem vittem be, hátha még tudtak volna rajta segíteni. Nem jó ez a folytonos önmarcangolás.- tudom. De valahogy mindig azaz érzésem, hogy talán nem halt volna meg olyan gyorsan, mint a kórházba. Bár kétséges, hogy egyedül, hogyan boldogultam volna az ápolásával.

Az agyammal már úgy ahogy elfogadtam, hogy nincs többé, meghalt. De a lelkem még nem tudta ezt az állapotot elfogadni. Sokszor nem is értem, hogy a lelkem háborog-e, vagy az egóm különös játéka az, hogy bajokat kreál, hogy később bűntudatom legyen. Az is tudom, hogy mindent megtettem érte, amit csak tehettem. Ápoltam, gondoztam, vigyáztam rá. De jönnek a démoni kérdések: hogy tényleg ennyire önző ember lennék? Vagy talán azért féltem, mert az ő halálának tényével, én is egyre közelebb kerültem halál bekövetkeztéhez. Vagy talán ezek az önmarcangolások, bűntudatok is a gyászfolyamat része, amit szükséges megtapasztalnom. Talán az idő megadja rá a választ.