eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2011. november 9., szerda

Tiszteletben tartás!

Kedves blogolvasók! Ismerős önöknek ez a fogalom, hogy tiszteletben tartás? Lesznek olyanok, akik már hallottak róla, de sokan nem is ismerik. Nem csoda, hiszen az elmúlt 20 évben, ez a kifejezés teljesen eltűnt a szótárunkból. Ma mi van? az embereket eltiporni, megalázni, érdekeinket érvényesíteni bármi áron. Azzal sem törődve, hogy emberek lelki világán gázolunk át. Ez a menő, ma így lehet érvényesülni - mondják a mai fiatalok. De ez csak rövid távon működik.

Egyre jobban azt tapasztalom, hogy már lassan véleményt sem lehet formálni, semmiféle témában, mert ha az illető embernek más a véleménye, mint másik félnek, akkor az hülye, bunkó, buta. elmebeteg és hasonló jelzőkkel illetik az embert. Attól a másik még nem hülye, és ostoba, ha másként gondolkozik. Véleményt
mondhatunk bármiről, hiszen szabad országban élünk. De tartsam tiszteletben a másik véleményét, gondolkozását, ettől még nem leszek kevesebb az emberek szemében. Sajnos nagyon nehéz erre a szintre eljutni, mert a média.és a valós élet mást sugároz. Majd elválik, hogy hosszabb távon, melyik befektetés térül meg.

Ez a téma, onnét jutott az eszembe, hogy az elmúlt tél folyamán nem egyszer kaptam névtelen e-maileket, amelyekben engem pocskondiáztak. Most egy jó fél év után újabb leveleket kaptam, igaz most már kevésbé voltak bántóak. Elgondolkoztam, hogy vajon mi lehet a probléma az ilyen embereknél. Belső nyugtalanság, irigység, rosszindulat, saját élet elcseszése sa

többi.
Igen - valójában a belső béke megléte hiányzik az ilyen emberből, ezért beleköt fűbe-fába, ha nincs probléma talál, csak hogy tudjon kötekedni. A névtelenség mögött pedig az áll, hogy az illető nem meri felvállalni saját magát mások előtt. Vagyis GYÁVA.

Tehát nagyon fontos, hogy tartsam tiszteletben mások életét, véleményét, mindenki a saját életéért a felelős. Mindenki csak annyi tisztelet kap, amennyire saját magát tiszteli. Az élet mindenkinek csak azt adja vissza, amit az illető ember beletett. Így működik a törvényszerűség.

Kép: pixabay.com

Az önzés ismertető jelei

Az önző ember mindig magáról beszél, nem számít, hogy a másik ember szenved miatta, Neki az a fontos, hogy a középpontban legyen, rá figyeljenek, mert ő ki akar elégülni, Ezért letipor maga körül mindenkit. Gyakran hangoztatja ezeket a kifejezéseket: " Nekem miért nincs?" Bezzeg neked milyen könnyű..." Ki van hangsúlyozva, hogy "neked milyen könnyű" és hogy "nekem milyen rossz" Megint:NEKEM.

Ehhez kapcsolódóan mesélek el egy történetet, amely több évvel ezelőtt történt. Az előző munkahelyemen volt egy nő, aki akkor tájt olyan 55-56 éves lehetett. Egyedülálló volt. Csak anyja, testvére és annak családja létezett a számára. Ennek a nőnek olyan volt a magatartása, hogyha valaki előhozott egy beszélgetési témát, ő rögtön közbe vágott, és nem érdekelte, hogy másokat zavar a viselkedésével. Csak ő tudod mindent. Ő volt a legokosabb, na és a testvére, és annak gyerekei. Ez a nő csak mondta, mondta a magáért, azzal nem törődve, hogy másokat már a sírba kergetett. Órákig tudta nyomni a szöveget. De még a jelzéseket sem vette észre, hogy a kolléganőim sokszor egymásra néznek, vagy nem is figyelnek rá, Igaz szólni senki sem mert neki, nehogy megsértődjön. Gyakran hangoztatta: "könnyű neked..." Ez a nő szó szerint letiport mindenkit a társaságában. Csak évekkel később jöttem rá, hogy ő egy önző alak volt, és pontosan jellemzőek voltak rá az itt leírt önző emberre utaló viselkedések. Egy volt a lényeg neki legyen nagyon jó. Az önzőségből kifolyólag nagyon erőszakos is volt. Soha nem engedett a negyvennyolcból. Az erőszakosságból jön az egoizmus. Az egoista ember mindent megtehet.

Az önzés egyébként kell az életünkben. A kiegyensúlyozott állapot mögött mindig a tiszteletben tartás rejtőzködik.Ha valaki tiszteletben tartja a képességei, lehetőségei, testét, akkor jól fog funkcionálni. Ha nem tartom tiszteletben mondjuk a testemet, akkor elhízok, mint egy tehén.

Most, azt fogják mondani, hogy hol a határ. A határ mindig ott van, amikor érzem, hogy ártok magamnak, és a környezetemben élőknek. Ha belegázolok valakinek a lelkében, azt látni és érezni lehet, mert az arca eltorzul a fájdalomtól, tartása más lesz, lehajtja a fejét, elkezdi a sírást. elfordul tőlem.

Még egy érdekesség: Mit ad Isten. Az életem folyamán egy ilyen önző típusú pasival is összehozott a sors. Ez az ember pontról pontra ugyanazon személyiségvonásokkal rendelkezett, mint a fent említett kolléganőm. Önző, erőszakos, és nagy egoizmussal rendelkezett. Csak az számított, hogy neki nagyon jó legyen, és tett az én véleményemre. NEM IS FIGYELT RÁM.

Ebből a kapcsolatból hál' Istennek nem lett semmi. Így megszabadultam egy vérszívótól.

Hét legalapvető személyiségvonások

Rengeteg személyiség vonásunk van, amelyet sokszor nem vagyunk hajlandóak kimondani, és ezért nem is tudunk rajta változtatni.

Nézzük sorjában melyek ezek a tulajdonságok: önzőség, irigység, hiúság, makacsság, lustaság, türelmetlenség, gyávaság. Most az első két személyiségvonással nem szeretnék foglalkozni, mert korábban már írtam egy blog bejegyzést a témáról. (később még lehet, hogy visszatérek majd rá.)

Az önzéshez kapcsolódó vonás a hiúság: "Csak én legyek a legszebb" A mohóság: "Csak nekem legyen a legtöbb." A mohóságból fakad a kapzsiság. A makacsság, keményfejűség hátterében szintén az önzés áll. Az olyan emberek, akik szeretnek diktálni, irányítani,,és hogy nekik jó legyen bármi áron, azok egytől egyik makacs, konok emberek. A makacs ember soha nem fogadja el azt a tény, hogy ő is hibázhat. Ő nem, mert istennek hiszi magát. A makacs lobbanékony sértődékeny, hisztériázik, visszatromfol, és akár alattomosan, akár erőszakosan is hát döfi a másikat. De nincs olyan makacs ember, akinek a gerincét a sok- sok- kudarc ne törné keresztbe. Csak idő kérdése.

A türelmetlenségből fakad az erőszakosság, Az erőszakos ember pedig mindig sietteti a dolgok menetét. A siettetés következményeként csökken a teljesítmény, és ezáltal nő a frusztrációja. Majd jön a görcsölés. Türelmetlenségre utaló kijelentések: "Csak nekem, de azonnal! Semmi alkalmazkodás!" A görcsölő ember pedig nem tud megfelelő döntést hozni.

Akkor vagyok lusta, amikor azt teszem, hogy nekem jó legyen, és közben nem érdekel, hogy másnak mit ígértem, csak egy a fontos, hogy ÉN jól érezzem magam. Nem számolva azzal, hogy saját magamnak ártok vele, Az sem érdekli az ilyen embert. A lusta ember gyakran hangoztatja:"Én képtelen vagyok erre, vagy arra".

Gyávaság mindig megalkuvásból, és önbizalomhiányból ered. A gyávaságot pedig a szüleiktől tanuljuk el, és mi is pontosan olyan gyávákká válunk, mint ők az életünk minden területén. A gyáva az mindig hagyja magát - kihasználni. Ők mindig áldozatok maradnak. Tehát mindig a félelmeink fognak irányítani. Majd jönnek a zsarolások, érzelmi manipulációk. Minél fejlettebb valakinek a racionalitása, annál jobban talál kifogásokat a különböző problémáira.

Tehát az az ember, aki felismeri a hibáit, de nem tesz értük semmit,sokkal korábban fog meghalni, mint az, aki tesz érte. Ezt törvényszerűségnek nevezik.

2011. november 5., szombat

Ki is vagyok én....?

Ki is vagyok én? Így hangzik a címben feltett kérdés. Ezen kijelentésünket az életünk folyamán, bizonyos életkorokban feltesszük magunknak. Általában a kerek évfordulók idején, úgy a 30-40-50 életkor éveiben. Ilyenkor az ember mérleget készít, Ki vagyok én? Mi a dolgom ezen a földön? Jó úton van-e az életem? Elégedett vagyok-e az életemmel? - és ehhez hasonló gondolatokat fogalmaz meg önmagában.

Korábban úgy gondoltam, hogy minden ember felteszi magának ezeket sorsdöntő kérdéseket, de rá kellet jönnöm, hogy ez nem így van. Ahhoz, hogy az ember az ilyen horderejű kérdéseket megtudjon fogalmazni, és kitudja mondani magának, ahhoz kell egy megfelelő önismeret, önbizalom, és megfelelő lelki fejlődés. Nagy problémának tartom, hogy az emberek nagy többségének mennyire szüksége van visszacsatolásra, hogy igen ez így jó, ahogy van. Minden rendben van. Sokat számít az is, hogy mások mit mondanak, gondolnak rólunk. Mindig másoknak szeretnénk megfelelni, de ez képtelenség, mert tökéletes ember nincs. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg energia pazarlás, és az élet pedig túl rövid.

Ilyen problémákkal én is küzdöttem korábban. Mindig, mindenhol másnak akartam megfelelni, Szerettem volna, ha elismernek, megdicsérnek, vagy azt mondják, hogy ezt feladatot jól megoldottad, vagy ügyes voltál. Bármennyire is igyekeztem a dicséretek sorra elmaradtak. És bizony az energiám egyre fogyott, a kudarc állapot egyre csak nőtt.

Ezzel kapcsolatosan elmesélek egy történetet: Felnőtt fejjel kezdtem el idegennyelvet tanulni, de többszöri nyelvvizsga próbálkozásom is kudarcot vallott. (minél jobban akartam, hogy sikerüljön, annál jobban kifolyt a kezeim közül) Majd találtam egy olyan nyelvvizsga típust, ahol "elsőre" sikerült a vizsgám. Amikor megkaptam a bizonyítványomat, és megmutattam az illetékes helyen, volt olyan személy, aki azt válaszolta, hogy ez a bizonyítvány szart sem ér. Mondta ezt olyan illető, akinek fogalma sem volt róla, hogy ez nekem mit is jelent. Tehát, akkor nyílt ki a szemem, hogy ne másnak akarjak megfelelni, hanem saját magamnak. Én örültem a sikeremnek,

40 évesen én is feltettem magamnak a korábban leírt kérdéseket. Kérdezgettem ismerősöket, barátokat, munkatársakat, hogy vajon ők milyen embernek látnak engem, Nem mertek nyilatkozni, és itt jön az elfogultság, hogy meg ne bántsam a másik embert. Tágabb környezetemben, ahol élek tudom, hogy kevesen tudják azt, hogy ki is vagyok én. Tudom, azonban, hogy ez nekem már nem fontos. Az a legfontosabb, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Rá kellet jönnöm, hogy soha nem szabad ismerősöknek a véleményét kikérni semmiféle problémánál. Mert ez legtöbbször kárörömhöz vezet, és élvezik a másik baját.

Tanácsom tehát az, hogyha bárki, aki szeretné tudni, hogy milyen ember is ő, jó úton van-e, vagy csak tisztába szeretne lenni önmagával,az forduljon szakemberhez, aki nem elfogult a másikkal szemben. és őszintén megmondja az igazat az adott személlyel kapcsolatosan. Én is ezt tettem.

Ma már tudom, hogy milyen ember vagyok. Tisztába vagyok az életemmel, a céljaimmal. Megtanultam, hogy a mások véleményét meghallgatom, és tiszteletben is tartom, de az életemet a saját belátásom szerint élem. Nagyon kemény meló.


Képforrása:www.pixabay.com

2011. november 3., csütörtök

A szülők sem istenek

Igen, a szülők sem istenek, ahogyan azt a címben is olvashatjuk. Igaz nagyon sok szülő istenként viselkedik a gyereknevelés területén. Pedig ők olyan emberek, mint bárki más, tele pozitív és negatív dolgokkal. Hány családban hangzanak el ezen kijelentések. " Amíg az én házamban élsz. Amíg az én kenyerem eszed." Tehát ezen kijelentésekből is kitűnik, hogy ki az úr a háznál. Természetesen a szülő. Ez pedig így nem jó. El kell fogadni a szülőnek is, hogy ő is egy ember.

A szülők sokszor elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek, és nekik sem tetszett az ilyen viselkedésforma. A szülőkről is ki kell mondani a jó és rossz tulajdonságaikat, még ha az fájdalommal is. Ezt elhihetitek nekem, Több évembe telt, amíg megmertem fogalmazni és kimondani, hogy milyenek a szüleim. Igaz ezt már csak az apám esetében tudtam megtenni. Tény, hogy nem volt könnyű, de utána megkönnyebbültem. Ő szerintem nagyon rosszul érezhette magát, mert nagyon rátapintottam a gyenge pontjaira. Ezek után elgondolkozott a hallottakon, de egy idő után újra jöttek a problémák, Újra megtettem, hogy kimondtam a rossz tulajdonságait, de rá kellet jönnöm, hogy ezt ha kell napról napra következetesen meg kell tenni.

Biztosan hallottak ezt a szólásmondást. "Halottról vagy jót vagy semmit." Igen ez is azt támasztja alá, hogy aki már nincs, arról ne is beszéljünk, főleg a rossz tulajdonságairól. Lehet, hogy a szerencsésebb emberek közé tartozom, mert nálunk mind az anyám, mind pedig az apám a szüleik halála után is kimondták azok jó és rossz tulajdonságaikat is. Sőt a dédszülők esetében is ez a tendencia. Én a mai napig kitudom mondani, ha a helyzet úgy kívánja. a szüleim jó és rossz tulajdonságait, legyen szó az elhunyt anyámról.

Igen az éremnek mindig két oldala van. Van amiben feltudok nézni a szüleimre, és van amiben nem. Amiben nem tudok rájuk felnézni ez tükör a számomra, hogy én ne így cselekedjek. Az ő életük az ő felelősségük. Mindenki csak annyi tiszteletet kap, amennyire saját magát tiszteli.

A szülőkről való érzelmi leválás módja pedig az, ha kimondjuk a szülök jó és rossz tulajdonságait. De ezt csak, akkor tudom megtenni, ha nincs bennem harag, gyűlölet, és főleg lelkiismeret furdalás. Ezeket pedig úgy tudjam kimondani, hogy nem rezzen meg az arcom.

Sokan úgy halnak meg, hogy soha nem mondták ki, hogy milyen emberek is a szüleik. A lelki terheket pedig tovább viselik a gyerekeik, amely a későbbiek során kihatással lesz a párkapcsolataikra is.

Sok embernek szálka lesz a szemébe ez az írás. De akinek nem inge, ne vegye magára.

2011. október 29., szombat

A halál elfogadása

Mostani bejegyzésem témája nem valami szívderítő téma lesz, de erről is beszélni kell,főleg így Halottak napja kapcsán. Ez pedig maga a halál és annak elfogadása. Amikor ez a téma szóba kerül sokan a homokba dugják a fejüket, mert nem szeretnek beszélni róla. Pedig ezzel mindannyian szembesülünk az életünkben. Meghalnak a szüleink, hozzátartozóink, de még mi is. Ezt senki nem kerülheti el. Az előző bejegyzésemben már írtam róla, hogy a belső béke jele az, ha tudunk oldottan mosolyogni, az oldott mosoly megléte pedig azt jelenti, hogy elfogadom a halál tényét.

Sokszor látni, hogyha valakinek meghal a hozzátartozója, férje, felesége, gyereke összeomlik. A házaspárok esetében leginkább a társfüggőség váltja ki ezt a problémát, mert sokan nem tudják magukat egyedül is jól érezni, és ezért támaszkodnak valakire, férjre, feleségre, gyerekre. Ezt a szituációt a saját családomban is megtapasztaltam.

Többször elgondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy egyikünk könnyebben másikunk nehezebben viseli el hozzátartozói elvesztését. Igaz 30-40 évvel ezelőtt mások voltak a tradíciók is, amelyek mára nagyon megváltoztak. Ma is emlékszem rá, hogy 5-6 évesen már voltam temetéseken, mert anyám eljárt a temetésekre, de engemet pedig nem tudott hová tenni. Sok ilyen emlékem van. Arra viszont nem emlékszem, hogy bennem ez bármilyen rossz érzést váltott volna ki. Úgy 15 éves lehettem, amikor meghalt az apai nagyapám, és azt is láttam, amint napról napra, hogy épült lefelé. Majd a 20-as éveimben megbetegedett az anyai nagymamám, aki gyakran került kórházba, és én gyakran látogattam őt, és ott szembesültem a sok idős beteg emberrel. Majd a 30-as éveim elején, egy olyan dolog történt velem, amely egy darabig érthetetlen volt a számomra. Egy tavaszi reggelen a szomszédban lakó anyai nagymamám nem jött át hozzánk, és ezért átmentünk megnézi. Az ajtó zára volt, de betörtük. Én mentem elsőnek, majd az anyám és az apám. A nagymamám meg volt halva, és én találtam meg. Nem veszítettem el az önuralmamat, ellenben az anyámmal, aki nagyon megijedt. Eltelt jó pár év, mire ráeszméltem, hogy a sors így akarta, hogy megismerjem az elmúlást. Azóta örülök neki, hogy ez így alakult,

Évekkel később újabb próbatétel volt az életemben. 40 évesen rövid időn belül elveszítettem az anyámat.Ez pár hónapot jelentet. Halála előtt úgy másfél hétig volt kómában, nem tudott kommunikálni. Egy alkalommal, amikor látogatni voltunk, megálltam az ágya előtt, és ő erősen megfogta a a bal csuklómat, amely szinte fájt, Ordítani tudtam volna. Pár nap múlva meghalt,
Valami furcsa érzés futotta át a testemet. Úgy érzem, akkor váltam le az anyámról és nőttem fel.Azóta tudom, hogy akkor búcsúzott el tőlem, mert ha tehetik visszajönnek és elbúcsúznak a hozzátartozóiktól. Ezen tényt a pszichológusok is így támasztják alá.

Véleményem tehát az, hogy már 4-5 éves gyerekekkel is lehet a halálról beszélni, főleg így Halottak napján, amikor a temetőket járjuk. Természetesen az ő szintjüknek megfelelően. Meséljünk nekik történeteket a dédiről, nagyiról. Nekem is mesélt az anyám a dédszüleimről és én is meglátogattam a sírjukat.

Tehát, ha nyíltan, őszintén beszélünk erről a témáról, akkor könnyebb lesz a fájdalmat is feldolgozni. Én így tapasztaltam meg, A történeteim is ezt támasztják alá.

2011. október 26., szerda

Belső béke megléte

Az életben mindannyian azt szeretnénk, ha boldogok,kiegyensúlyozottak lennénk, mind a magánéletünkben, mind pedig a munkánk terén. Kevés emberről lehet ezt manapság elmondani, hogy boldog és kiegyensúlyozott életet él. Csak meg kell nézni az utcákon közlekedő emberek arcát, egy csepp mosolyt sem látni az arcukon. Sokan erre azt fogják válaszolni, hogy nincs minek örülni, mert az élet olyan, amilyen. Ez pedig nem így van. Rajtunk múlik, hogy mosolyogva vagy megsavanyodva éljük e le az éltünket. A boldog és kiegyensúlyozott életért pedig tenni kell, és komoly munkát kell bele fektetni nap mint nap. Igaz a boldogság sem jár mindenkinek.

De nézzük sorjában! Mi szükséges elsődlegesen ahhoz, hogy boldogok legyünk? Elsődleges az önmagunk elfogadása. Elfogadom magamat olyannak, amilyen a jó és rossz tulajdonságaimmal együtt. Aki nem fogadja el azt a tényt, hogy nem istenből van, hanem emberből, az sosem fog megváltozni, és nem fogja megismerni a belső békét sem. Sokan a mai világban "Istennek" képzelik magukat, mert az istenek tökéletesek és sosem fognak meghalni. Tehát elfogadom, hogy emberből vagyok és meg fogok halni, Ezeket pedig hangosan ki kell mondani, mert így fog tudatosulni.

Majd ezek után kimondom a negatív tulajdonságaimat. Hogy önző,vagyok, lusta, makacs, öntörvényű, irigy, képmutató és sorolhatnánk még a negatív tulajdonságokat. Ha ezek meg vannak, akkor hangosan kimondom őket,akár 20-30 szor is. Nagyon fognak ezek a dolgok fájni, de semmi baj. Fájdalom nélkül nincs fejlődés. Később meg lesz az eredménye. Eddig meg is volnánk. De nem elérni nehéz valamit, hanem megtartani, Ezért kell minden nap tudatosan odafigyelni mindenre, mert minden csak egy napig tart, legyen szó önbizalom építésről, lustaság leküzdéséről satöbbi. Eddig a legtöbb ember el is jut. Két - három nap még csinálja a dolgait, de utána feladja, mert nincs türelme kivárni a folyamat végét, Pedig "türelem rózsát terem". Az első időszakok nagyon kemények lesznek, és pontos odafigyelést igényelnek, de majd jön a pozitív életérzés, amely, ha megtapasztaljuk maga a földi paradicsom.

Én idestova másfél éve kezdtem el változtatni életfilozófiámon, és alkalmazni a mindennapi életemben. Elmondhatom, hogy keserves munkát tudhatok magam mögött, de már rég óta érzem a pozitív hatásait. A kiéget munkámat újra élvezetesnek találom, és kapom a pozitív visszacsatolást. Nem húzom fel magamat csipri-csupri dolgokon. Elfogadom az embereket olyannak, amilyenek, a véleményüket úgyszintén, mert ez tiszteletben tartás. Elfogadom, hogy ez az ő vélemény, de én attól úgy élem az életemet, úgy cselekszem, ahogy nekem jó. De mindezeket a dolgokat, ahogy már fentebb írtam, nap mint nap be kell tartani következetesen.

A változásokat a környezet észre fogja venni. Az ember magabiztosabb lesz, önbizalma nő, hiteles lesz, és ha én jól érzem magam a bőrömben a környezetem is pozitívan fog reagálni. Az az ember, aki rendelkezik belső békével az tud mosolyogni, aki nem az csak elhúzza a száját. Csak az tud szívből mosolyogni, aki elfogadja a halált, hogy ő is meg fog halni és a szülei is. Nagyon jó érzés lesz, ha majd akkor is tud az ember mosolyogni ha esik az eső, ha szakad a hó. És nem lesznek szürke hétköznapok. Mindennap szép, bármi is történjék. Kudarcok ezek után is lesznek az életünkben, de nem mindegy, hogy mennyi időt töltünk el velük, mert az élet rövid.

Én az itt leírt dolgokért naponta megdolgozom, igen keményen. Élvezem is az eredményét. Azóta az életem sok területén tapasztalom a pozitív változásokat.
Tehát kezdődhet az irányváltás. De ha nem változtatunk, akkor sincs semmi baj. nem kell mindenkinek boldognak lenni. Meg lehet halni savanyúan és mosolyogva. Én az utóbbit szeretném! Akik pedig másként élnek, azok tükröt tartanak elém, hogy én nem akarok úgy élni,

Jó munkát szép utat!