Nézzük meg mi a különbség a két fogalom között! Az egyedüllét olyan állapot, amikor jól vagyok egyedül is. Nincs háború a lelkemben. Az ördög és az angyal jól megfér egymással. Tartalmasan eltudom tölteni az időmet egyedül is. Nem kell állandóan a másik nyakán csüngnöm, szórakozni, telefonálni. programokat szervezni satöbbi. A legtöbb embernél ez nem működik. És állandóan azon dolgozik, hogy programokat szervezzen magának, vagy a telefonján lógjon.
A magány az egyedülléttel ellentétbe az az állapot, amikor nem vagyok jól egyedül. Vagyis háború dúl a lelkembe. Minden problémámért a másikat hibáztatom. A családomat. barátomat, kollégáimat, a társadalmat.
Korábbi években sokszor feltették illetve teszik fel nekem azt a kérdést, hogy miért nem mész férjhez. "Legalább nem lennél egyedül, lenne valakid, aki majd ápolni fog." És hasonló kérdések garmadája hangzik el. Én már jó 20 évvel ezelőtt sem úgy álltam a témához, mint a kortársaim nagy többsége. A fentebb leírt kérdésekre ezeket a mondatokat válaszoltam."Hol vagyok, arra biztosítva, hogy nem maradok egyedül? A gyerekem elköltözhet, meghalhat. Ha meghal a férjem, akkor is egyedül maradok." Garancia semmire nincs. Egy biztos, hogy amikor megszületünk és meghalunk, akkor is egyedül vagyunk. (pedig azon időben nem is foglalkoztam a pszichológiával) És lám, ez a normális érett gondolkodás.
Nem tudom hogy hányan figyeltek már meg, hogy sok nő, férfi, magányosan tengeti az életét, annak ellenére, hogy házasságban él. Kezdetben van a szerelem (ha van) majd a szürke hétköznapok. Rutinszerű élet. Felkelés, evés, ivás, munkába járás (ha van munkahely, ha nincs ott a kocsma) tv-nézés.újságolvasás.Időnként szex( ha még működik és meg van a vágy a másik irányába.) Így telnek az évek, gyorsan egymás után.
Talán nem véletlen, hogy így alakult az életem hogy nem mentem férjhez. Nagyrészt tudatos, másrészt kevés FÉRFI él itt ebben az országban, akikről el lehet mondani, hogy igazi férfiak a szó minden értelmében. Nagyban befolyásol a családi modell. A szakemberek, azt mondják, hogy a saját házasságunkban a szüleink tipikus hibait vesszük át. Azért nem szerettem volna én úgy élni, hogy egy életen át boldogtalan legyek. Legyen egy önző, gyáva, megalkuvó férjem.
Ha megnézem a szüleim házasságát,mind az apám, mind az anyám gyáva, önző, megalkuvó, befolyásolható, önmagukat nem megvalósító emberek voltak. Az önmegvalósítást leginkább az anyámra értem, aki képessége, rátermettsége ellenére nem valósította meg önmagát. Csak gyötörte magát belülről. Több évtized múlva meg lett az eredménye.
Én egyedül élek, de nem magányosan. (fogják gondolni, hogy itt az apám) De, ez más téma.
Azt csinálom, amit gyerekként szerettem volna. 30 évvel ezelőtt még álmodni sem mertem volna róla. Vannak céljaim, terveim, és mindig azon vagyok, hogy ne gyepesedjek be. Sőt, az a véleményem, hogy az ember még öregkorában is képes sok mindenre, ha akarja, mert minden a fejben dől el.
Tehát, én nem bántam meg, hogy így alakult az életem. Talán, ha másképpen alakul, én is élem a rutin életemet és bevisznek az erdőbe, hogy ez a helyes életszemlélet. Az is tudom, hogy az életemben még bevonzhatok olyan FÉRFIT, aki úgy él, gondolkodik mint én. Lehet, hogy megadatik, lehet, hogy nem. És akkor mi van? Egyedül is tudni kell élni az életet, szépen, tartalmasan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése