Mostani bejegyzésemben Popper egyik írását szeretném megosztani az blog olvasóival, amely önmagunk szeretetéről szól.
A szabadság szempontjából az is nagy kérdés, hogy az ember valóban jóban van-e önmagával, szereti-e az énje igazi valóságát vagy nem. Ezt nálam sokkal szuggesztivebben fogalmazza meg Arthur Miller A bűnbeesés után című darabjának hős nője, aki reggel így szól a szeretőjéhez:
"Te, én olyan retteneteset álmodtam az éjjel: szültem egy hülye gyereket! Úgy éreztem, hogy ebbe bele kell dögleni, hogy ez kibírhatatlan, és akkor arra gondoltam, hogy ha meg tudnám csókolni talán könnyebb lenne. Talán meg tudnám szeretni. Akkor ráhajoltam erre a hülyén vigyorgó, nyálas arcra, a gyerekem arcára megcsókoltam - és egyszerre minden lehullott rólam. Tudod, azt hiszem, így vagyunk a saját életünkkel is."
Igen. Néha kicsit formátlanra alakítjuk magunkat és az életünket, nem olyanra, mint amilyenre szeretnénk, ami megfelelne az ideáljaiknak, de mégsem tehetünk mást., mint hogy megpróbáljuk szeretni , mivel ez az egyetlen életünk. A világgal akkor lehet különbékét kötni, ha az ember kibékül önmagával, és fölvállalja, hogy olyan, amilyen. Amíg ez nem történik meg, addig az sm tudjuk elhinni, hogy mások szeretnek minket, mert mi sem szeretjük önmagunkat. Azt hiszem, valójában ez a kulcsa annak, hogy kitágítsuk szabad mozgásterületünket.
Popper Péter írása. Nők Lapja Psziché
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése