Jó pár évvel ezelőtt, amikor azt a kijelentést hallottam Csernus Imre szájából, hogy "minden sikerülhet, ha akarjuk..". akkor bizony én is kételkedtem ezen kijelentésében. Hogy sikerülhetne - gondoltam magamban, amikor annyi visszahúzó erő, probléma, és emberi gáncsosság vesz minden nap körül mindenkit, Közben eltelt jó néhány év, és most már teljesen másképpen gondolkodom a doki ezen kijelentésével kapcsolatosan. Mert bizony az évek során én is elkezdtem használni az okosabbnál-okosabb tanácsait, és mind, mind működőképes.
A mostani bejegyzésem apropóját azt adta, hogy tegnap a blogom olvasottsága elérte az ötvenezer oldal megjelenítést. Nagyon nagy öröm volt az számomra, hogy a tegnapi estét ilyen örömmel zárhattam le. Jó két évvel ezelőtt kezdetem el intenzíven blogolni, és úgy gondoltam, hogy olyan eseteket, élethelyzeteket osztok meg az olvasókkal, amelyeket én is átéltem, megtapasztaltam az életem folyamán, és olyan módom tálaljam azt, hogy az egyszerű hétköznapi ember is tudjon tanulni, meríteni belőle. Hozzátenném, hogy kezdetek nem voltak zökkenőmentesek. Kaptam trolloktól, és névtelenül írogató emberektől hideget-meleget, de leginkább hideget. A névtelen személy próbált minden féle téren lejáratni. Volt olyan esetem, hogy egy esti fent létem alatt egy óra alatt harminc nyomdafestéket nem tűrő kommentet kaptam. Ennek ellenére én nem adtam fel a tervemet és tovább folytattam az írást. Én egy névtelen, névét nem vállaló senkivel nem foglalkoztam., és nem is fogok a jövőben sem. Szép lassan vártam a fejleményeket, és én csak írtam és írtam. Mert az írás belőlem a lelkemből jött.
Nekem ez az írás soha nem volt megerőltető. Soha nem úgy álltam hozzá, hogy írnom "kell", hanem úgy kikapcsolódás képen, könnyedén, pihentetően. Volt olyan esetem is, amikor éppen más munkát csináltam, porszívóztam, vagy mosogattam, és jött az ihlet. És akkor abbahagytam az éppen aktuális munkámat, leültem a gép elé, megírtam a jegyzetet, és utána folytattam a teendőim végzését. A témáimat mindig a valós életből veszem, és olyan helyzeteket, szituációkat veszek górcső alá, amely sok embert foglalkoztat, de nem szívesen beszél róla. Majd telt-múlt az idő, amikor egy kedves ismerősöm, azt mondta, hogy jók az írásaim, és miért nem osztom meg a Facebook-on. Hallgattam rá, és megtettem, Időközben újra megjelentek irigy, rosszindulatú jóakaróim. Azért sem adtam fel. Majd egy kis idő múltán, egy egyik kiadó hirdetett egy olyan lehetőséget, ahol blogokat, verseket, írásokat lehetett megosztani, Indultam, megosztották, és a blog olvasottsága egy jobban kezdett növekedni. Ez a tény pedig arra sarkalt, hogy továbbra is írják és ne adjam fel ezen álmomat.
Tudom, hogy nem egy nagy dolog a blog írás. Sőt sokan ezt így is gondolják. De ehhez szükséges egy adott bátorság megléte, hogy bele merjen az ember bármibe kezdeni, Kitartás, türelem, és a hit megléte ez mind mind nagyon fontos tényező. A hit meglétét nem az Istenben való hitre értem, hanem arra, hogy hiszek magamban, és hiszek abban a mit csinálok. És ahogyan szépen, csendesen teltek a napok, hónapok, évek, egyre jobban érzetem a Csernus doki mondandójának a hasznát. A türelem, kitartás, hit, ez a három tényező, amelyet mi emberek sokszor nem veszünk figyelembe. Mindent most és rögtön, azonnal szeretnénk elérni, és minél kevesebb energia befektetéssel véghez vinni. Az pedig azt eredményezi, hogyha valaki csak ímmel-ámmal teszi a dolgait, akkor csak olyan visszacsatolást kap. Én az életemben eddig még soha sem hittem semmiben így, mint ebben a blog írásban. És azóta mindenben hiszek, ami megvalósítható az életben.
Én mindenkit arra ösztönzök, hogy merjen belevágni bármilyen kis dologba is. Nem az a fontos, hogy eget rengető dolgokat csináljon, hanem az, szeresse és örömét lelje abban, amit csinál. Most már én is megtanultam a leckét. Bármit elérhetek az életemben, amit akarok, és amibe energiát fektetek, Határ a csillagos ég. Ha spirituálisan gondolkodom, akkor azt mondom, hogy az égiek irányítottak azt a segítőt az utamba, aki felnyitotta a szememet, és elkezdtem az életemen változtatni. Sokat köszönhetek a könyveinek, előadásinak, és az egyszeri személyes találkozásunknak, amely számomra felejthetetlen élmény marad. És köszönöm mindenkinek a megtiszteltetést: akik olvassák, megosztják, és segítenek nekem. Én azon leszek, hogy érdekesebbnél érdekesebb témákról írjak a jövőben is. Még egyszer köszönöm! Az élet szép!
A blogomban a lélek rejtelmeiről írok, és főleg olyan folyamatokról, problémákról, amelyeket én is át/megéltem.Ezáltal talán sokan merítenek belőle bátorságot a változtatáshoz.Sokat köszönhetek tanító mesteremnek Dr Csernus Imrének, akinek a könyvei,előadásai nagyban hozzájárultak a fejlődésemhez "Az én életem erről az egy napról szól mindig.Mert mindig a mai nap dönti el, hogy milyen lesz a jövőd."
2013. október 23., szerda
2013. október 22., kedd
Miért nem tudunk boldogok lenni?
Már korábban írtam a bejegyzéseimben arról, hogy hogyan érthető el a boldogság, és mit kell tennünk és figyelnünk. hogy boldogok lehessünk. Sokszor nem is olyan nagy vagy kiemelkedő dolgokra kell összpontosítanunk. Azt is megfigyeltem, hogy az emberek nagyon is vágynak arra, hogy boldogak lehessenek, szeressék őket, és ők is viszont szerethessenek. De van egy óriási probléma, amely megakadályozza őket abban, hogy boldogok lehessenek, ez pedig félelem megléte. Mindannyian félünk egy-egy döntés, változás. vagy érzelem kimutatása terén.
De vajon miért félünk, és mi akadályoz meg bennünket abban, hogy az életünket boldogan éljük meg. A boldogságunkat ne éljünk meg igazán, leginkább a társadalmi berögződések akadályozzák meg. A vallás, papság, pedagógusok munkái, és a szüleinktől látott viselkedés módok, Már egészen pici kortól kezdve az egész társadalom azon dolgozik, hogy hogyan lehet megakadályozni azt, hogy egy gyerek boldog legyen, mert azt tudják, hogy a kisgyerekek még az igazi boldog lényüket adják, És itt próbálnak mindent megtenni, hogy egy gyereket boldogtalanná tegyenek. Itt jönnek a különböző attrakciók bevetései. Ebben a játékban nagyon nagy szerepe van a papságnak. A vallás az a terület, ahol minden bűnnek számít, amitől az ember egy kicsit is jobbnak és boldogabbnak érezheti magát. Az egész vallásos nevelésben én még soha nem találkoztam olyan cselekedettel az emberi életben, amelyet az egyház ne ítélt volna el, és ne tartotta volna azt a viselkedést károsnak. szinte azon dolgoznak, hogy hogyan lehessen az emberekben lelkiismeret furdalást, félelmet kiváltani. A papság állandóan azon dolgozik, hogy visszafojtsa azon érzelmeinket, tulajdonságainkat, amelyek által boldogabbá válhatnánk. Ezt személyesen én gyerekkoromban megtapasztaltam, és éppen ezért nem is kedvelem a papságot. Hogy is lehet egy ártatlan gyermekben félelmet, és bűntudatot kelteni azért, amit tesz vagy cselekszik, Ő csak azt teszi, amit a szíve diktál. és ép ezért nem szeretik azon embereket, akik a szívük szerint élnek, mert nem lehet őket irányítani.
A másik nagy akadály, amely gátolja a boldogság kibontakozását, az a társadalmi elvárások, amelyeket a pedagógusok visznek végre az oktatás során. Már a három éves kisgyerekekben el van folyva a saját képessége, Nem teheti azt, amit ő szeretne, amihez ő ért, mert az óvónéni szerint úgy kell élnie, cselekednie ahogyan azt a társadalom, és szülők elvárják tőle. Már óvodáskorban olyan feladatokkal látják el a gyerekeket, amelyeket az általános iskola alsó évfolyamán volna szükséges tanulniuk. Majd következik az iskola, amely újra arra ösztönzi a gyerekeket, hogy ne saját maguknak feleljenek meg, hanem a pedagógus és a társadalom elvárásainak. A pedagógust azért van, hogy elnyomja az erőt, energiát, képességet, amely a gyerekben lakozik, és csak az ő elvárásának feleljen meg. Egy idő után a gyerek már észre sem veszi, hogy hogyan vezetik őt félre, és természetesnek veszi azt a állapotot, amelyben él. Közben elfelejtkezik a saját énjéről, mert nem érzelmileg kell neki megfelelnie, hanem racionálisan.
Majd elérkezik a felnőttkor, amikor már van karrier, pénz, lakás, autó, és minden, ami, úgy gondoljuk, hogy teljes a boldogságunkhoz. De egy idő után üresség érzést lesz az embernek, Valami hiányzik neki. Valami, amit nem lehet pénzért megvásárolni. Ez pedig nem más mint a boldogságérzet. És amikor valaki felismeri ennek a hiányát, akkor elkezd megoldásokat keresni. Sokan valamilyen spirituális szemlélet módhoz csatlakoznak vagy a vallás valamilyen válfajában próbál megoldást találni a problémájára. Vannak,akik pszichológushoz, asztrológushoz, jósokhoz fordulnak, akik ugyan nem oldják meg az ő problémáikat, csak lehetőségeket, tanácsokat adnak ahhoz, hogy egy eddig ismeretlen, de új úton induljon el az egyén.
És amikor ott a választás lehetősége, hogy más irányban induljunk el, akkor szembe találjuk magunkat a félelmeinkkel, amelyek azt mondják, hogy ezt ne tedd meg, mert ismeretlen az út,. Maradj a megszokott úton! Az bizonyára rossz, de biztosabb. Az ismeretlent nem ismerem, nem tudom, hogy hogyan alakul az utam, mi történik velem. A bizonytalanság ellenére érdemes belevágni az újba, legfeljebb ha nem sikerül, akkor tanulunk belőle. és legközelebb újra megpróbáljuk.
Miért nem tudunk boldogok lenni? Elsősorban a belénk nevelt félelmeink végett, amelyet több évtizeden keresztül belénk plántáltak. Ezeket nem könnyű egyszerre mind-mind levetni, Idő, türelem, kitartás szükséges hozzá. De aki vállalja ezt az utat, az előbb-utóbb rálel a boldogság ízére, és ha már valaki egyszer megkóstolta a boldogság állapotának az ízért, akkor azt nem engedi veszni hagyni.

2013. október 16., szerda
Hárman a párkapcsolatban.
Amikor az ember fia, lánya életében elérkezik a szerelem, és még a felek is "összeillenek", akkor elkezdődik az összeköltözés, párkapcsolat kiépítése, vagy a házasság létrejötte. A legtöbb fiatal a romantikus eseménysorozat után az életüket leginkább valamelyik félnek a lakásában kezdik el. Mivel kevés olyan fiatal van mostanság, aki önálló lakással rendelkezik. Így volt ez jóval korábban is, csak abban az időszakban rövid idő belül lehetőség volt arra, hogy a fiatal pár önálló lakást építsen vagy vegyen. Ma teljesen más világot élünk.
Amikor a két fél bármilyen formában összeköti az életét, akkor úgy gondolják, hogy ős csak ketten vannak, és közösen tervezik a jövőt, gyerekvállalást. Igen ám. de egyszer csak azon kapják a fejüket, hogy bizony már nem is ketten vannak, hanem. hárman. Hogy, hogy hármam? - kérdeznék bizonyára. Hát úgy, hogy az anyós a mindennapi életük részese és megkeserítője lesz. A megfigyeléseim szerint leginkább a fiús mamák azok, nagyon-nagyon sok esetben beleszólnak a fiatalok életébe. Az anyós mindenben, de mindenben próbál hibát keresni, tanácsokat adni kérdezés nélkül. Ő a legokosabb, legügyesebb stb.
A legelszomorítóbb dolog talán az, hogy az anya mindig azon dolgozik, hogyan tudná a fiát a párja ellen hangolni, Mindig talál számtalan problémát, kifogást. Mindig azon dolgozik, hogy hogyan tudná az ő "édes, kicsi fiát" visszaszerezni. Egyszerűen a legtöbb fiús anya nem bírja elviselni, hogy az ő gyereke már felnőtt, és az életét, problémáját már nem vele akarja megosztani.
És miért is van ez így? Gondoljunk bele. A legtöbb nő a negyvenes éveinek első felében, vagy közel az ötvenhez válik anyóssá. Ez annak is a függvénye, hogy az anya hány éves korában szülte a gyerekét, és mikor nősült, ment férjhez a gyereke. Ezen nők még nagyon aktív korban vannak ez időtájt, A gyerekek kirepültek, ott az unalmas férj, akivel már csak éppen hogy váltanak pár szót. A nő nem tud mit kezdeni saját életével, mert leírta magát negyvenévesen. És akkor betoppan egy lány az életükben, akinek a jelenlétét úgy éli meg, hogy az elrabolta az ő kicsi fiát. Hogy jön ez a nő ahhoz, hogy elvegye tőlem? - fordul meg a fejükbe.
A problémák pedig akkor halmozódnak, amikor megérkezik az első gyerek. Itt aztán jönnek az okosabbnál-okosabb tanácsok, tapasztalatok. A gyereknevelés az a terület, amelyről a legtöbb anya azt gondolja, hogy ő tudja a legjobban, de mégsem ért hozzá. Ilyen esetek kapcsán alakulnak a napi viták, veszekedések a "hármas párkapcsolatban". Majd bekövetkezik azaz állapot, amikor már nem is beszélnek egymással a felek, de a lakásgondok miatt kénytelenek együtt élni. De a rossz anyós-meny kapcsolat megléte, akár vállassal is végződhet, Ezt az állapotot a mindennapokban megtapasztalhatjuk.
Hogy mi a megoldás? Először is mind három fél részéről, a másik tisztelete. Az alapok lefektetése, hogy kinek, mi a feladata a közös fedés alatt lakásnak. Alkalmazkodó képesség megléte. Az anyós pedig foglalja le magát, keressen olyan elfoglaltságot, amit szeretne csinálni, de korábban ezt nem tehette meg. Ne szóljon bele a fiatalok magán életébe, Hogy, mit és hogyan kell csinálni. Főleg ne a gyereknevelésbe.
Olyan esetről is hallottam, amikor az anyós mondta meg, hogy a fiatalok mennyi gyereket vállalhatnak, A férjnek, társnak pedig nem lenne szabad hagynia, hogy a mama irányítsa őket. Bár irányítani csak azt lehet, aki még "felnőttként" is kisfiú vagy kislány,
Ha már az élet úgy hozta, hogy közös fedél alatt szükséges élni, akkor semmiképpen sem keserítsük meg a másik fél életét sem, és magunkét sem. Törekedjünk mindig a legjobb megoldást keresni. Az pedig mindig ott van a szemünk előtt, csak észre kell venni.

2013. október 13., vasárnap
"Minek örüljek?" - gyakori kijelentésünk egyike
Kutatási vizsgálatok bizonyítják, hogy Magyarország a legpesszimistább országok közé tartozik. Vannak még országok, akik bennünket is megelőznek a rangsorban. Amikor ezen téma szóba kerül egy-egy beszélgetés alkalmával, akkor sokan, sokféle kifogásokat állítanak fel, hogy miért is olyan pesszimisták vagyunk mi magyarok.
Hivatkoznak történelmi, politikai okokra, gazdasági válságra, magánéleti problémákra stb. Én ezen kifogások garmadáját nem tartom valószínűnek, mert minden országnak meg volt a maga történelmi, gazdasági múltja, őket is sújtja a gazdasági válság, és mégsem olyan pesszimistán állnak a dolgokhoz, mint mi. Akkor hát mi lehet ennek a mosoly nélküli állapotnak az oka? Én úgy gondolom, hogy a társadalmi elvárások, és a neveltetésünk egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy ne tudjunk örülni semminek. Valószínűleg több generációra visszamenőleg az őseink sem tudtak mosolyogni, önfeledten nevetni, és ezt tanultuk mi is el a szüleinktől. Csak rá kell nézni az utcákon közlekedő emberekre, és látni lehet, hogy mindenki összeszorított szemmel, és szájjal közlekedik, mintha citromot evett volna. Mindezen hozzáálláson pedig lehetne változtatni.
Amikor esetleg találkozunk egy-egy régi ismerőssel, baráttal, aki elkezd panaszkodni valamilyen problémájára, ami nem is valami nagy probléma, Akkor mi általában azt válaszoljuk, " örülj neki" . A válasz " minek örüljek". Na igen, minek is örüljünk. Ha megkérdezzük az embereket, hogy ki, minek tudna örülni. A következő válaszokat kapjuk: pénz, lakás, autó, jól fizető munka, gazdag férj, gyerekek. És vajon tényleg ennek örülnének az emberek? Vagy ez csak egy rutinszerű válasz adás? Nos, én úgy gondolom, hogy a második verzió az igaz, mert sokszor látni olyan embereket is, akiknek meg van "mindenük" és mégsem tudnak örülni, és nem is boldogok.
A mai világ mozgatórugója sajnos a pénz, siker, karrier. Aki csak teheti ezen szempontokat tartja fontosnak az életében. Aki pedig ezeket az eszközöket nem tartja olyan fontosnak az életében, azt úgy mond "kinézik". Minek örüljek? hangzik el gyakorta ez a negatív mondat az emberek szájából. Hát minek is? Olyan dolgoknak például, amelyek nem nagy dolgok, de az életünk minőségét befolyásolják. jót hatást gyakorolnak a lélekre,
Örüljünk mindennek az életben ami jön. Az évszakok változásainak, esőnek, napnak, szélnek, hónak, fagynak. A virágzó fáknak, virágoknak, csicsergő madaraknak. játszadozó cicáknak stb.
A kézenfekvő dolgoknak, hogy élünk, hogy egészségesek vagyunk. Ettől nagyobb öröm nem is érheti az embert.
Sajnos sok embert csak a pénz boldogít, pedig az csak egy eszköz. És idővel rájövünk, hogy minden ilyen irányba való törekvésünk semmibe vész. Olyan dolgok mellett pedig elmegyünk, aminek jelentősége lenne az életünkben, amelyek örömet adnának a lelkünknek.
Én már mostanára elértem azt, hogy minden apró-cseprő dolognak tudok örülni. Bár nálam sem volt ez így korábban. Ha változtatunk a gondolkodásunkon, akkor a világot is más megvilágításban látjuk.
"Minek örüljek?" - mindennek, ami körülvesz bennünket. Örüljünk és szeressünk, mert ez az élet értelme.

2013. szeptember 30., hétfő
Kinek, mit ad a közösségi portál?
Gyakran olvasni arról, hogy a közösségi portálok mennyire megváltoztatják az emberek mindennapjait. Sokan a világhálón élik az életüket, legfőképpen a fiatal generációk tagjai, akiket Y generációnak is neveznek szaknyelven. Hallani arról is, hogy itt is kialakulhat egy függőség, épp úgy. mint az élet más területén. Az is tény, hogy tinédzser korú fiatalok a világhálón kommunikálnak egymással, beszámolva minden apró-cseprő dolgaikról. így teljesen kimarad az életükből a személyes barátság, kommunikáció.
Mint minden technikai változásnak vannak előnyei és hátrányai is, így a közösségi portáloknak is. Megfigyelhető, hogy a legnagyobb közösségi portálokon minden generáció jelen van, a fiataloktól egészen a hetven-nyolcvan évesekig. Mindenki más és más célra használja a közösségi oldalakat, de az nem mindegy, hogy ki, mennyi időt is tölt el ezen foglalatosságokkal. Tény, hogy nagyon sok információt megtalálunk a megosztásokban, jót, rosszat egyaránt. Lehet az oldalt használni marketing célra, információ szerzésre, ismerősök keresésére, akár még munkahely keresésre is, mert jó néhány munkáltató már itt is hirdetett állásokat. A választék skálája elég színes, és mi döntjük el, hogy mire akarjuk használni a közösségi portálokat, amikor regisztrálunk.
Több mint két évvel ezelőtt, amikor több ismerősöm meghívott az oldalra sokáig haboztam azon, hogy regisztráljam-e magamat vagy ne. Majd néhány hónap után "beadtam a derekamat" és regisztráltam. Szörnyű mérges lettem, amikor megláttam, hogy törölni nem tudom magamat, mert akkor még nem tudtam, hogy milyen arculatú lesz ez a legnagyobb közösségi háló. Annyit tudtam, hogy mást akarok, mit az előző esetében. Úgy akartam kialakítani az ismertségi körömet, hogy hasonló gondolkodású emberek találjanak rám, úgy mond, akikkel egy szinten vagyok. Pszichológia, spiritualitás, és az ezotéria területeire összpontosítottam. Kezdetben egy-két ismerőst jelöltem be, majd a megosztásom stílusai alapján azt vettem észre, hogy egyre többen jelöltek be ismerősnek, főleg olyan személyek, akikkel úgymond egy hullámhosszom járt az agyunk. Kezdetekben én csak Csernus Imre, Popper Péter, és Müller Péter írásait, tanításait ismertem. Majd az ismerőseim lévén megismerkedtem Osho, Tolle, munkásságával. Buddha, a Dalai láma tanításaival. keleti életfilozófiákkal. Majd egyre csak bővült azon személyeknek a munkássága, akiktől sokat tanulhatok:Bagdy Emőke, Pál Feri, Oravecz Nóra, és felsorolni sem tudnám az egész repertoárt. És a különböző pszichológiai, spirituális közösségekről sem felejtkezzem meg.
Kinek mit ad a közösségi portál? Mindenkinek mást és mást. A legjobban a megosztások típusaiból lehet következtetni, hogy kit, milyen téma érdekel, és milyen beállítottságú ember. A nők döntő része a feltett képeket szereti nézegetni: családi fotók, vagy egy-egy nyaralás képeit. Egy részük étel- és sütemény receptet oszt meg, ők azok "vérbéli" háziasszony típusok. Vannak olyanok is, akik ritkán vannak fen az oldalon és azoknak a megosztásai kimerül a boldog születés és névnapot kívánok -ban. És vannak olyan nők is, önfejlesztésre, önismereti, életvezetési témák megosztására használják az oldalt. Ez azonban csak akkor hasznosítható jól. ha az adott egyén nemcsak könyvből.hanem saját tapasztalatai alapján élte át, mindazt, amit megoszt. Ezt abból lehet lemérni, hogyha egy-egy téma kapcsán ésszerű viták alakulnak ki, akkor azaz egyén hogyan reagál mások meglátásaira, véleményére. Ha felsőbbrendűségi érzése van, akkor mindent elfog követni, hogy neki legyen igaza. Ha rendben van, akkor tiszteletben tartja a másik ember véleményét.
Nekem mit adott a közösségi portál? Többet, mint anno gondoltam. Olyan ismerősöket, akikkel úgymond egy vonaton utazok, egyformán gondolkodunk az élet és világ dolgairól. És olyan ismerősöket, akik már keresztül mentek egy-egy krízisen, traumán az életük folyamán, tanultak belőle, és azt tudást, tapasztalatot próbálják átadni azoknak az embereknek, akik most akarnak változtatni az életükön.
Nekem személy szerint az a véleményem, hogy a közösségi portálokat is lehet, megfelelően használni, alkalmazni, és nem szükséges, hogy függővé váljunk..
Én örülök, hogy olyan emberekre leltem itt, akik nagyban hozzájárulnak a lelki fejlődésemhez.

2013. szeptember 27., péntek
Pszichiátria - így tesz beteggé
Az elmúlt időszakban többször, több helyen olvastam, azon állapotokról, hogy hogyan kezeli a pszichiátria azon embereket, akik bármilyen lelki eredetű "betegséggel" küzdenek. A leírt állapotok nem egy rózsás helyzetet festenek le. Először is az én meglátáson az, hogy nem minden ember beteg, aki egy pszichiátria osztályon köt ki. A nagy többséget valamilyen krízis helyzet érte az élete folyamán, és azért fordult orvoshoz, mert a lelki tünetek, akár már testi tünetként is jelentkezhettek. Ilyen eset lehet a munkahely elvesztése, halál eset a családban. válás, párkapcsolati problémák, stb.
Nagyon sokszor megfigyelhető, hogy az emberek nagy része sokáig magába fojtsa a problémáit, próbálja vagy úgy csinálni, mintha azt egyedül is megtudná tenni. De ez csak keveseknek sikerül. Az elfojtások során az egyén egyre rosszabbul és rosszabbul érzi magát, majd megjelennek a különböző testi tünetek is, a miután már orvoshoz fordul. Kivizsgálások, kivizsgálások garmadája következik, és negatív eredmények, közben az ember azt érzi, hogy egyre rosszabbul van. Itt jön a képbe a pszichiátria, és az ehhez kapcsolódó kezelések. És ha eddig még igazából nem volt "beteg" az ember, akkor majd tesznek róla, hogy az legyen.
Én csak az életben látott megfigyeléseimre hivatkozom, hála istennek eddig nem tapasztaltam meg ennek a kezelésnek a romboló hatásait, és remélem nem is fogom, mert mindent megteszek, hogyha feldolgozatlan probléma ér, akkor segítséget kérjek.
A pszichiátriának nem az emberek gyógyulása a célja, hanem az, hogy még a kevés hitüket, önértékelésüket is visszafejlessze. Mire is gondolok pontosan? - arra, hogy nagyon sok esetben elkezdik a "betegek" gyógyszeres kezelését, kedélyjavítókkal. antidepresszánsokkal, amelyeket életük végéig szedetnek velük.
Eredmény: elbambult. önálló tevékenységre képtelen, üres tekintetű, problémáit egyedül megoldani nem tudó emberek tömege. Ehhez még társul az elhízás is, amit sok gyógyszer szedés vált ki. Ahogyan már írtam a többség nem beteg, csak életvezetési problémákkal küzd, Ezt pedig gyógyszerrel nem lehet megoldani, csak ideig-óráig. Ez csak tüneti kezelés, a probléma gyökerét kell megkeresni, és annak kiváltó okát megoldani. Ezt pedig mindenkinek saját magának kell megtennie, a segítő csak lehetőséget kínál fel.
Beszélgetve olyan emberekkel, aki bármilyen okból kifolyólag lelki tünetekkel fordultak orvoshoz, mindannyian azt állítják, hogy kevés beszélgetés van az orvos és páciense között, csak gyógyszer felírás, és időnkénti kontrollon való részvétel, és a probléma mindig csak marad és marad. A tudományos pszichiátriai kezelést folytató orvosok, azt állítják, hogy depressziós a beteg. Főleg azon esetben, ha az ember életében még a félelmek is jelen vannak. A depressziónak alapja az, hogy a beteg nem tudja megmondani pontosan, hogy őt mi aggasztja, és mitől fél. Ha tudja a félelmei okát, akkor ez depresszív állapot. A különbség leírását én Csernus Imrétől tanultam meg, aki gyakran elmagyarázza ezt a hozzá forduló embereknek.
És ehhez kapcsolódóan egy történetet mesélek el, amely közel harminc éve történt. Abban az időszakban a nagymamán a hatvanas évei első felében járt. Egy alkalommal fura, megmagyarázhatatlan viselkedéseket vett fel. Például: Nem mert bemenni a házba, mert azt állította, hogy kigyulladt a ház, ahol élt. Ezért nem mert lefeküdni sem. Állandóan rém történeteket látott, És akkor jött az orvos. Kimondta a szót.- pszichiátria. Akkortájt még rosszabb megítélése volt ennek a fogalomnak, mert bolondok házának tartották, aki oda bekerült. Majd elkezdődtek a kezelések. A gyógyszerek hatására úgy, ahogyan megnyugodott, de újabb tünetek jelentkeztek nála. Nem mindig ismert fel bennünket, Nem tudta hol is van valójában. És sok-sok furcsa dolog történt vele. Én úgy láttam, hogy akkor tényleg "bolondot" csináltak a nagymamámból. Majd miután rendbe jött, megkérdeztem tőle, hogy történt közte és az orvosa között bármilyen jellegű beszélgetés. A válasz: nem. Talán annyi, hogy hogyan érzi magát.
Nekem ez a fajta hozzáállás a dolgokhoz már akkor is érthetetlen volt. Majd miután elkezdetem érdeklődni a pszichológia és a spiritualitás iránt sok minden világossá vált a számomra. Ezek szerint nem is biztos, hogy anno depressziós volt a nagymamám, lehetséges, hogy csak depresszív tünetei voltak, amelyek már testi tünetekkel is társultak. Talán csak beszélgetni kellett volna vele, hogy milyen történések voltak az életében, amely azt a félelmet kiváltotta. Sok-sok beszélgetés alkalmával feltárni a probléma gyökerét, és megoldási lehetőséget kínálni neki, hogy ő azt feldolgozza és megoldja. Mostanság más a tudományos pszichológia nem sokat ér, ha nem társul hozzá olyan alternatíva, mint a vallás, hit, spiritualitás, keleti életfilozófiák. De a legfontosabb a magunkban való hit megléte. Ennek megléte esetén semmit sem tudunk elérni. Mát azt tapasztalom, hogy egyre több pszichológus, pszichiáter alkalmaz más alternatívákat is nemcsak a gyógyszeres kezeléseket, akár úgy is, hogy ő is megtapasztalta azon dolgokat, amelyeket átad a hozzá fordulóknak, akár úgyis, hogy ő is annak az általa kiválasztott iránynak a követője.
Egy-egy feltáró jó beszélgetés egy olyan segítővel, akiben megbízik az ember nagyon sokat ér. Bár költségesebb és hosszabb ideig tart, de eredménye, ha akarjuk mi is, akkor meghozza a gyümölcsét. A gyógyszeres kezelés a könnyebbnek látszó út, bár csak a tüneteket kezeli. A probléma gyökere megmarad, és élete végéig szedheti az antidepresszánst, kedélyjavítót. Mindenki boldog szeretne lenni. Éppen ezért ha bárkinél kialakul egy életkrízis, akkor döntse el, hogy gyógyszert szed, vagy segítséget kér az adott problémája megoldására. A döntés mindig a mi kezünkben van. Szabad akaratot kaptunk. De azt, hacsak lehet ne engedjük meg, hogy a pszichiátria beteggé tegyen.

2013. szeptember 14., szombat
Így válhatunk csicskává
A csicska egy főnév, amelyet a hétköznapi életben igen gyakran használunk, egy-egy személy megítélésénél. Nem igazán kelt bennünk jó érzést, amikor valakik így minősítenek bennünket. Pedig alig van olyan személy, aki életében legalább egyszer ne vált volna csicskává, anélkül, hogy erről tudott volna. Csicskává válhatunk egy adott párkapcsolatban, szülő-gyerek viszonyban, de még főnök-beosztott esetén is. És mindez csak rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat vagy nem ilyenné válni.
De nézzük is meg, hogy mi csicska szó jelentése: kiszolgáltatott személy, mindenes szolga, akit folyton ugráltatnak, aki függőségben van másoktól és engedelmességgel tartozik neki. A csicskának nevezett ember könnyen irányítható, befolyásolható, nincs önálló véleménye. Ez a pontos meghatározása. De ahogyan már említettem mi is könnyen válhatunk csicskává, úgy hogy észre sem vesszük azt, csak egy idő után azt vesszük észre, hogy valami nem úgy működik az életünkben, ahogyan azt mi szeretnénk. Sokszor azon kapjuk a fejünket, idegesek, ingerültek, türelmetlenek vagyunk. de fogalmazhatok úgyis, hogy elegünk van mindenből, és mindenkiből. Családból. munkából. gyerekekből. szülőkből stb. És ilyen esetekben már érdemes átgondolni az életünket, hogy vajon mivel, és hogyan rontottuk el az eddigi életünket. A megfelelni vágyás, a tökéletességre való törekvés, ezek mind mind, csak rontanak a helyzetünkön. A csicska szerep leginkább a nőkre jellemző, mert eltanuljuk a szerepeket az anyánktól, és a társadalom is sok-sok elvárást varr a nyakunkba.
Egy mai korban élő nőnek már nemcsak azon feladatoknak kell megfelelniük, mint nagyanyáink idejében. Munkahely, karrier, gyerek, háztartás. Ehhez társulhat még azaz elvárás, amikor a férj megköveteli az ebéd, vacsora elkészítését. A patyolat tisztára vasalt inget. A rendet a lakásban. És azonkívül sok olyan eset is van, amit a férj saját magának is eltudna végezni. De erre a csicska feleség mit tesz? - teljes mértékben kiszolgálja azurát, csakhogy megfeleljen az elvárásinak, és így jó szolga lesz a későbbiek során. Ilyen eset például a sütés-főzés. Mindent a családnak, hogy a család jó ízűen eltudja fogyasztani azt, amit a feleség elkészített. Sokan vannak ezzel úgy, hogy még egy köszönöm sem jár az ebéd elkészítésért, mert úgy gondolják, hogy ez a nő feladata, és a természetes. Megfeledkezve arról. hogy a nő is emberből van, és neki is elege lesz egyszer ebből az egész "kiszolgálósdi" módszerből. A gyerekekről ne i beszéljünk, hogy hogyan csinálnak az anyjukból csicskát. Természetesen ehhez az anya is hozzájárul, mert úgy gondolja, hogy csak ő tud mindent, és elvégzi a gyereke feladatát is. Után pedig jön a panasz áradat, hogy sem a férj, sem a gyerekek nem tisztelik őt.
Egy csicskára fel lehet nézni NŐKÉNT. Szerintem nem. Csicska csak szolga marad, ha továbbra is folytatja a szolga szerepét. Ilyen esetekben szokott a férj "kikacsingatni" a kapcsolatból. És erre szokták a nők mondani az adott esetben: hogy én mindent megtettem. Biztos ez? - kérdem én. Amikor egy nő csak azért "él", hogy szolgáljon. és mással nem törődik, akkor ne várjon mást el. A férfiak esetében is van csicska szerep. Bár kevesebb, mint a nők esetében. Miért is? - mert ők ha felismerik a helyzetet, akkor "elmenekülnek" : munkába, barátnőt keresnek, vagy az alkoholhoz fordulnak.
Létezik csicska a szülő-gyerek kapcsolatban is. Főleg idősödő szülők, és felnőtt gyerekeik között. Ezt saját életemben is megtapasztaltam. Negyven évesen szakadt rám az a feladat, hogy az egyedül maradt apámat segítenem kellett/kell. Mivel az anyám, még munka mellett is teljes mértékben kiszolgálta, ahogy azt jó feleséghez illett, ő is ez várta el tőlem hosszú-hosszú éveken át. Én a legjobban próbáltam megfelelni ezen elvárásának, nem gondolva arra, hogy a saját vermemet ásom meg ezzel a hozzáállással.
És még egy-egy köszönömöt sem kaptam sok esetben. Közben pedig idegessé, frusztrálttá. kimerülté, életunttá váltam. Nem voltam ön önmagam, nem éltem az saját életemet, csak az övét, és úgy ahogyan azt ő látni akarta.
Még nem egy alkalommal egy alkalommal egy szakember azt, mondta nekem, hogy csicska vagyok. Nagyon rossz volt, amikor ezzel szembesített, Sőt azt is mondta, hogyha nem változtatok, akkor az vár rám, mint az anyámra. Korai halál. Nagyon szíven ütött a tény, és elgondolkodtam. Igaza volt.
Jött a neheze. Mégpedig a hátárok kijelölése, hogy ki mit várhat el a másiktól, és hol a határ. Vagyis lefektettem a határokat az apámmal kapcsolatosan. Bár ezt többször meg kellett tennem, amíg foganatja lett. Mára megszűnt a csicska szerepem. Ugyanúgy elvégzem azon munkákat, amit szükséges elvégeznem. És már nem probléma, ha vasárnap nem déli tizenkettő órakor van az ebéd tálalva, hanem fél egykor.
Kedves nő társaim ne csináljatok magatokból csicskát. mert nem éri meg. Éld a saját életed!. A férj, gyerekek esetében pedig érdemes lefektetni az alapokat, hogy ki, mit vár el a másiktól. Mindenki oldja meg a saját dolgait. Ha meg van mindenkinek a feladata a családban, és közösen oldanak meg minden feladatott, akkor az anya, a nő sem lesz szolga, azaz csicska.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)