Érzelmek csapdái

Az érzelem valahol minden ember lelkében benne lakozik, csak sokan nem merik kimutatni, átélni az érzéseket. Mitől félnek az emberek? Miért nem merik megélni és kimutatni azt a lelküket nyomja? Egy biztos, hogy félnek. Félnek, hogy csalódniuk kell abban a személyben, akinek az irányában érzelmei vannak. A félelem megléte kudarcot szül, a kudarc pedig fájdalmat.

A tapasztalataim alapján az embereknek két nagy csoportja van e téren. Van, aki nagyon komolyan, mélyen hallgat az érzelmeire, és még ki is meri mutatni, még úgyis, hogy tudja azt, hogy ez időnként nagy fájdalommal jár. Mert vannak olyan esetek, amikor rossz helyen és rossz időben tárjuk fel az érzelmeinket a másik ember előtt. De ezzel sincs semmi gond. Legfeljebb tanulunk az esetből, és máskor már vigyázunk arra, hogy ez többé ne fordulhasson elő velünk.
A másik nagy tábor, és ők vannak többségben, azon emberek,akinek ugyan a lelkükben van érzelem, de az a legmélyebb szintekig elfojtsák magukban. Úgy tesznek mintha mindent rezzenéstelen arccal kibírnának. Nincs bennük tisztelet, szeretet a másik iránt, és egyáltalán nem boldogok. Ezt lehet látni a kisugárzáson, és az arc rezdülésein. Aki pedig mer is az érzelmeiről nyíltan, őszintén beszélni, azt teljesen "hülyének" nézik az emberek beleértve a nőket és férfiakat egyaránt. És határozottan kijelentik, hogy érzelem mint olyan nem is létezik, csak a szappanoperákban, és romantikus könyvekben. De sivár lehet egy ilyen ember lelkülete.

Mitől van az, hogy az egyik emberben van érzelem, a másikban nincs? Mitől alakulhat ez így ki az ember életében? - azt gondolom, hogy mint mindennek elsősorban a gyerekkorban szerzett élmények, és tapasztalatok az okai. A kiegyensúlyozott és szeretetben felnövő gyerek felnőttként is képes lesz arra, hogy az érzelmeit a legmagasabb fokon merje megélni, és felvállalni. De az a gyerek, akivel a szülök vajmi keveset törődnek, nem mesélnek nekik, és nem látják azt, hogy az apa, anya tiszteli, szereti egymást, akkor később ő is olyan emberként fog viselkedni a saját gyerekével, mint ahogyan vele bántak a szülei. Sajnos ez a modell egyre inkább jelen van a mindennapokban.

Én személy szerint elmondhatom magamról, hogy boldog vagyok. Igaz az érzelmeimet nem mindig jó helyen, jó időben mutattam ki. Azt is tudom magamról, hogy az érzelmi intelligenciám igen magas, de még erre irányuló tesztet nem csináltattam. A megfelelő érzelmi intelligenciával rendelkező ember könnyebben tudja kezelni, megoldani a problémáit, empatikusabb a másik ember irányában, könnyebben elfogadja saját magát,  és jóval magasabb az önbecsülési szintje, mint azon embereknek, akik az érzelmeiket elfojtsák, csak azért, hogy azt a látszatot keltsék a külvilág előtt, hogy ők milyen erősek, határozottak, Belül pedig kocsonyák.
De semmi nincs veszve. Az érzelmi intelligencia fejleszthető és bármely életkorban elkezdhető, persze ha az adott egyén felismeri ezt a problémát, és akar is változtatni rajta.

A kamaszkorral járó változások

Minden szülő előbb-utóbb szembe találja magát azzal a ténnyel, hogy gyereke belépett a kamaszkorba. Nehéz ezt az állapotot mind a gyereknek, mind a szülőnek elfogadnia. A változások folyamata akár 4-5 évig is eltarthat, amely igen komoly feladatot ró a szülőre. A mostani bejegyzésemet egy a szemem láttára történő eset ihlette.

Az eset a mi nap történt. Az egyik üzletben voltam vásárolni, ahol épen egy nagymama vásárolt a 10-11 éves
kamasz unokájával. A boltban a gyerek meglátott valamilyen autós játékot és szerette volna, ha mamája azt megvenné neki. A nagymama azonban ezt a játékot nem vásárolta meg az unokájának, hanem elkezdte fenyegetni azzal, hogy elárulja őt az anyjának. Azt is említette, hogy ez már nem az ő korának megfelelő játék, és ilyen korban már nem illik játszani. A kamasz fiú tovább kérlelte a nagyit, de az hajthatatlan volt. Még azt is felajánlotta neki, hogy a zsebpénzéből odaadja a mámájának a játék árát. A válasz.- nem és kész!
Erre a gyerek bevágta a hisztit, kirohant az üzletből, és a szembelévő füves területre leült, és tovább búslakodott, duzmaszkodott. A mama kérlelte, hogy menjen vele, de ő  továbbra is csak magába roskadt nagy szomorúan.

Az eset engem nagyon szíven ütött. Nagyon beletudtam magamat élni az ő helyzetében, hiszen egykor én is voltam kamasz. Eszembe jutott egy régi eset, amikor én is hasonló cipőben jártam. Lehet, hogy még nem voltam olyan idős, mint ez a srác. de már iskolás voltam, amikor nekem nagyon kellett volna egy bonbon. Nagyon szép volt a doboza, amely megragadta a tekintetemet. Keringőző pár volt rajta. Anyai nagyapámmal és nagymamámmal voltam épen valahol, és nagyapám bement a kocsmába valamit meginni, és ott láttam meg ezt a bonbont. Nagyon kellet volna, de nem vették meg nekem. Többször kérleltem őket, de mindhiába. Erre én is bevágtam a durcást, és gondolatban lekezdtem őket gyűlölni, hogy milyen gonoszak, rosszak velem szembe. Az ilyen szituációkat pedig csak az tudja átélni, aki maga is járt hasonló cipőbe. (Pedig csak 14 Ft volt az ára). Az életben egy szelet csokoládét sem kaptam tőlük soha.

Visszatérve a kamasz srác esetére, teljesen megtudom őt érteni, hogy ő akkor ott mit élt át. Most ő is nagyon nehéz korban van. Már nem gyerek, de még nem is igazán kamasz. Lelke mélyén még gyerek, aki szeretne játszani. De valójában már azt is tudja, hogy ez egy kicsit ciki. Óriási belső megküzdéssekkel kell neki meg megbirkóznia nap mint nap. Ezt a tény mind a szülőnek, mind a nagyszülőnek tudnia kellene, főleg a nagyinak, aki maga is átélhetett hasonló helyzeteket, amikor a gyerekei kamaszodtak. Sokan nincsenek is tudatában annak, hogy milyen kelkisérüléseket okoznak ezzel a viselkedéssel a gyerekeiknek. Később pedig milyen felnőtt válik ebből a srácból? Egy zsarnok, uralkodni akaró, szeretett éhes valaki lesz.

Hogy én mit tettem volna a nagymama helyébe? Én megvettem volna neki azt az autót, had játsszon vele. Úgyis egyedül tenne azt, mert a társai előtt már szégyenlené, mert az ciki. És mi van akkor, ha pár óra múlva
már nem is érdekli az egész? - Semmi. De legalább néhány órára visszatért a gyereki énjéhez. És hol van az megírva, hogy 10 éves kor után már nem szabad játszani? - Sehol. Minden gyerek más és más, és az egyik korábban érik, mint a másik. Szomorú tény, hogy a mai gyerekek nem tudnak játszani, mert három-négyévesen is olyan dolgokat csinálnak,  amit a szüleiktől tanulnak el. Ha pedig egy gyerek nem játszott ki magát gyerekkorában, annak felnőttként nagyon szomorú, egyhangú élete lesz. Emlékszem, hogy én még 12-13 éves koromban is babáztam,igaz már egyedül. De az én anyám ezért soha nem szólított volna meg. Tudta, hogy úgyis eljön az idő, amikor a babázással fel fogok hagyni. A velem egyidős lányok már akkortájt festették magukat, a körmüket. kiszedték a szemöldöküket, de az engem abban az időszakban figyelmen kívül hagyott. És nem is bántam meg. Olyan gyerekkorom volt, amit gyerekként igazán megéltem. A mai gyerekek még a nevét sem ismerik azoknak a játékoknak, amelyeket az én generációm játszott. Manapság ezeket már külön foglalkozások keretében tanítják meg a gyerekeknek.

Addig örüljünk, amíg a gyerekünk a lelke mélyén úgy érzi, hogy még gyerek. Ne siettessünk semmit, úgyis jön az magától is!

Miért válunk megalkuvóvá?

Hányszor, de hányszor halljuk ezt a kijelentést az életben a szüleink, ismerőseink , barátaink szájából, hogy meg kell alkudni bizonyos élethelyzetekben. A megalkuvás ténye jelen van a párkapcsolati, munkahelyi viszonyainkban egyaránt. A megalkuvás pedig azért alakul ki bizonyos emberek életében, mert ezt tanuljuk el a szüleinktől, ők pedig a saját szüleiktől tanulták el.

Miért is válunk megalkuvóvá? A megalkuvás minden esetben a gyávaság meglétére vezethető vissza. A gyáva ember fél kudarcoktól, fél mindentől, és éppen ezért inkább megalkuszik, mint hogy tegyen annak
érdekébe, hogy javítson az életén. A gyávaság kialakulása pedig mint minden egyéb az önbizalomhiányára vezethető vissza. Nincs elég erő és bátorság az emberekben. A megalkuvás leginkább a párkapcsolat illetve a munka világban figyelhető meg. Sokan annak ellenére benne maradnak egy rossz kapcsolatban, hogy az már régen "halott". Inkább kifogásokat gyártanak, hogy nem válok a gyerekek miatt. lakás, vagyon miatt. Egy ilyen kapcsolatban pedig meg az egymás kinyírása. Amikor például egy férjes asszony azt mondja az anyjának: "Hogy a Józsival már rég nem működik az házasságunk, nem érzem jól magamat ebben a kapcsolatban és inkább elválok" - erre az anya: "lányom ne tedd, hisz láthatod, hogy a szomszéd lánya is így él, mint te. Én sem váltam el az apádtól pedig..." És a lány elfogadja az anyja tanácsát, és megalkuszik az éltével, annak ellenére, hogy pocsékul érzik magát a házasságában.

És mi a helyzet a munka területén? Sajnos a helyzet itt is változatlan. Sokan nem azt a munkát végzik, amit szívük szerint szeretnének csinálni, Nem ott dolgoznak, ahol szeretnének dolgozni, de a pénzkereset miatt megalkusznak azzal, ami van. Tény, hogy a mai világban ezt nem könnyű megvalósítani. Bár ha visszagondolok, úgy jó 25 évvel ezelőtt sem volt valami rózsás a helyzet ezen a téren. De azt állítom, hogyha az ember rossz kollektívában dolgozik, nem azt a munkát végzi amit szeretne, akkor egy idő után az idegrendszere fel fog őrlődni és pszichoszomatikus problémák jelentkeznek az életébe

Régebben én is egy megalkuvó ember voltam és hosszú ideig dolgoztam olyan munkahelyen, ahol nem éreztem jól magamat. Arról nem is beszélve, hogy nem szerettem az munkát végezni, amit csináltam. Amikor pedig otthon szóba került a munkahelyváltás, akkor a szüleim ezt nem nézték jó szemmel, mert szerintük, aki gyakran munkahelyet vált az nem egy példamutató ember. Én és ezt el is hittem nekik, pedig ezen kijelentésük mögött csak a saját gyávaságok rejtőzött meg. És valóban egy idő után már nálam is jelentkeztek a különböző idegességből adódó panaszok. Jóval később döbbentem csak rá, hogy valójában és is egy megalkuvó ember lettem, mint a szüleim, mert ezt tanultam el tőlük.

Mostanság is gyakran hallom, főleg a munkából kifolyólag azon kijelentést, hogy nem kell alkudni, és bármit el kell fogadni, Én ezzel a felfogással nem értek egyet, annak ellenére sem, hogy mostanság nm könnyű munkát találni. Megalkudni az életet úgy, hogy nekem nem jó, soha nem szabad. Abból semmi jó sem származik. . Vannak azonban olyan esetek az életben, amikor méltósággal lehet csak alkut kötni. De ha ez így nem megoldható, akkor nem szabad alkut kötni. És a legfontosabb kitétele a megalkuvásnak az, hogy a gyáva emberekből lesznek a megalkuvók. De ha egyszer elkezdem ezt a hibát felismerni saját magamon, és dolgozok magamon, akkor nőni fog az önbizalom, és egyre kevésbé lesz az ember megalkuvó.

A nagy "Ő"

Az emberek egész életük  folyamán a nagy "Ő"-ről álmodoznak, főleg a fiatalságuk korában. Bár a későbbiek során sincs ez másképpen, mert akkor azért álmodoznak róla, mert akkorra már rádöbbennek, hogy nem azzal a nővel vagy férfival élik az életüket, akivel szeretnék. A felismerés általában a házasságban vagy a kapcsolatban eltöltött néhány év után következik be. Sokan felteszik magukban a következő kérdést: "Nem ilyen lovat akartam, de ilyet sikerült választani".

De vajon létezik-e az "igazi" vagyis a nagy "Ő"? És mit értünk azon a kifejezésen, hogy ő az igazi? Milyen tulajdonságok alapján választjuk ki magunknak, hogy ő a számunkra megfelelő partner?
Hogy létezik-e az "igazi"? Én úgy gondolom, hogy minden nézőpont kérdése, hogy ki, mit ért ezen a kifejezésen. A témát sokféleképpen  meg lehet közelíteni. Nézhetjük úgy, hogy a józan paraszti eszünket használjuk, nézhetjük a pszichológia vagy az ezotéria szemszögéből is. Egy dolgot azonban el kell fogadni, hogy tökéletes ember nincs, és nem is létezett. Aki saját magát tökéletesnek állítja be az hazudik még saját magának is, és azt a tényt neki csak az egója közvetíti. Az "igazi" létezéséről sok szakember más-más véleményen van. Van aki azt állítja, hogy az igazi nem létezik, csak akkor érezzük úgy a másikat, ha mindketten bizonyos szintű alkalmazkodás, csiszolódás megy végbe az emberbe. Ez valahol igaz is, mert valamilyen mértékű alkalmazkodásra szükség is van, de úgy, hogy a kapcsolatban ne sérüljön sem egyik, sem a másik fél szabadsága. Ha az ezotéria szemszögéből nézem e témát, akkor azt mondom, hogy minden embernek el van rendelve a sorsa magasabb szinteken, amibe nekünk földi halandóknak nincs beleszólásunk. És egyszer mindenki életébe bekövetkezik az a nagy "Ő" megérkezése.csak idő és türelem kérdése az egész.

És mit jelent számunkra az "igazi"? Az értjük alatta, hogy az illetővel azonos hullámhosszon vagyunk, egyforma életvitellel, gondolkodásmóddal bírunk, azonosak a céljaink, terveink, és működik az "asztal négy lába", ami a megfelelő párkapcsolat alapja. Az igazi társat pedig csak akkor vagyunk képesek bevonzani, ha magunk is képesek vagyunk arra, hogy csiszoljuk magunkat, és a rossz tulajdonságainkat a legkisebb mértékben ki tudjuk küszöbölni. Egy egóista ember soha nem lesz képes arra, hogy megtalálja a nagy "Ő"-t, mert az egó mást vár el tőle, Ez érvényes mind a férfiakra, mind a nőkre egyaránt. Az is tény, hogy minden ember olyan társat vonz magához, mint ő saját maga. De ha becsületesen naponta dolgozik azon, hogy magát  
belül is és kívül is gondozza, akkor csak türelemmel várni kell lenni, és megérkezik az "igazi". Az sem lesz úgymond az igazai, csak éppen már közelebb áll a mi elvárásainknak. Idővel pedig egymást fogják formálni vagy jó vagy rossz irányba.

És mit gondolok én e témáról? Én úgy gondolom, hogy az én életemben is elérkezhet még az "igazi". Azt soha senki nem tudhatja, hogy mikor, és hogy mennyi idő kapja meg. Lehet, hogy évek, hónapok, vagy csak napok kérdése az egész. De nem baj! Akkor tudomásul veszem, hogy ennyi volt és kész, és ennyi adatott meg az életemben. És ha mégsem jön el? Akkor sem történik semmi, mert akkor egyedül is tudok kiegyensúlyozott életet élni.
Az "igazi" megléte pedig mint írtam nézőpont kérdése. Számomra az az igazi, aki az én gondolkodásmódomhoz, életvitelemhez közel áll, és nem azért akar velem együtt élni, hogy támaszkodjék rám, hanem azért társam legyen a terveim, céljaim elérésében. Az "igazi" pedig előbb vagy utóbb úgyis elérkezik mindenki életében.

Az okos okoskodó ember csapdái

Azt a tényt mindannyian ismerjük, hogy ahány ember annyi félék vagyunk. Vagyis nem vagyunk egyformák, de ez így van jól, mert ettől színes és egyedi a világ. Az is tudjuk, hogy minden embernek más és más a véleménye, gondolata egy egy felmerülő témával, gondolkodási móddal. Ezzel sincs semmi baj. hiszen minden ember egyedi és megismételhetetlen. A probléma ott kezdődik, amikor valaki mindig megpróbál egy másik ember felé emelkedni, úgy hogy megmutassa, hogy igenis én vagyok a valaki, és nem tartja tiszteletben a másik véleményét.

Az okos ember mindig mindent megpróbál túlbonyolítani, megmagyarázni. Sőt ezt addig képes bizonygatnia a környezetének, amíg a "bölcsebb" ember rá nem hagyja a saját véleményét. Persze az illető még akkor sem veszi a lapot, mert azt hiszi, hogy elérte a célját, és legközelebb ott folytassa, ahol abbahagyta. Az okos okoskodó embert az egója viszi tévútra. Az egó diktál, és ki akar elégülni. Sajnos manapság sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a racionális, mint az emocionális tudás megszerzésére. Egy-egy adott élethelyzetben a sok-sok tudás kizárhatja a spontán reagálási módot. A kevés tudással rendelkező ember a józan paraszti eszével dönt, és gyors, határozott döntést tud hozni az élete minden területén.

De térjünk vissza az okoskodó ember kategóriájához. Ezt a viselkedésmódot egyre jobban le lehet mérni például a közösségi portálokon. Meg kell nézni a kommenteket, amelyeket a netezők sokszor írnak. Az egyik túl akarja licitálni a másikat, úgy hogy akár a végsőkig is elmegy a játszmáiban. Természetesen lehet vitatkozni, véleményt formálni sok féle témakörben, de az nem jelenti azt, hogy majd én megmutatom, hogy én vagyok a legokosabb. A közösségi portálokon is érvényes az a szabály, hogy tiszteletben tartás, vagyis a másik véleményét elfogadva tiszteletben tartom a másik embert. Bár az okosodó ember ezt a szempontot soha nem fogja a szeme előtt tartani. Nála az a cél, hogy ő legyen a legokosabb, a legnagyobb tudással bíró egyén, és az alatta álló személyeket minél jobban le tudja uralni.

Az uralkodási vágy ahogyan már többször írtam, belső bizonytalanságból ered. Hiába rendelkezik az illető megfelelő racionális tudással, intelligenciával, ha belül tele van félelemmel, bizonytalansággal, önbizalomhiánnyal. Ezeknek a megléte pedig csak egyre jobban feszélyezteti őt a kiteljesedésben. Óriási probléma számára az, ha olyan valakivel kerül szembe, aki lemeri győzni a félelmeit, bizonytalanságait. Az okoskodó ember ezt úgy próbálja meg megoldani, hogy megpróbálja erőnek erejével leuralni a "rivális" egyént. Az egó pedig szüntelenül azon dolgozik, hogy mivel ártson a másik embernek. De azon emberek, akik a lelki fejlődésük terén ,ár elértek egy bizonyos szintet, már átlátnak a az okoskodó emberek játszmáin és helyén tudják kezelni a dolgokat. És hosszú távon mindent az élet fog bebizonyítani.

Miért szoknak rá az emberek a dohányzásra?

Sokszor és sokat gondolkodtam azon, hogy vajon milyen okok, problémák, tényezők viszik rá az embereket arra, hogy rászokjanak a dohányzásra. Azt már korábban megfigyeltem, hogy a dohányzó ember valamilyen hiányt pótol az életében azzal, hogy dohányzik. Valami olyan hiánypótló cselekvést, amit ő nem kapott meg gyerekként vagy csecsemőként. Az a gondolat is megfordult korábban a fejemben, hogy miért van az, hogy egyes emberek rászoknak a cigarettára, míg mások nem. Mi hozza létre ezt az állapotot? Talán a látott és eltanult minták le utánzása? Ha egy családban a szülők is dohányosak, akkor minden esély meg van arra, hogy a gyerek is dohányzóvá válik. És mi van akkor, ha fordított a helyzet? Ha nem dohányoznak a szülők és a gyerek ennek ellenére dohányzóvá válik. Mert ilyen eset is van.

Nos, az elmúlt napokban egy érdekes írásra lettem figyelmes. Én már egy jó ideje az életem minden területén  a keleti életfilozófia tanításait alkalmazom. És  mondhatom sikeresen. Olyan problémákra. életvezetési gondokra találtam magyarázatot, amelyre a nyugati filozófia nem tud magyarázattal szolgálni. De itt most nem ez a lényeg. Az a kezdetek óta tudom, hogy minden baj, probléma forrása a gyerekkorra vezethető vissza, és nagyon fontos, hogy milyen a gyereknek a kapcsolata az anyjával. Így van ez a dohányzás terén is. A felnőttkori dohányzás problémája is a csecsemőkorban gyökerezik. És ez másnak, mint a szoptatás hiányának a pótlása. Itt két dolog lehetséges: vagy nem szoptatta az anya a gyerekét egyáltalán, vagy szoptatta ugyan, de nem lelke teljes szeretetével, hanem leginkább kötelességből. Ilyen gondolattal, hogy legyünk már ezen is, és ezt is ki lehet pipálni.

Ezek a dolgok azonban nem így működnek. Meg lehet figyelni egyes nők arcát, amikor szoptatják a csecsemőiket, hogy milyen az arc kifejezésük, Vannak olyan nők, akik ilyenkor megszépülnek, nyugodttá, mosolygóssá válnak, Ellenben vannak olyan anyák, akik csak "kötelességből" teszik mindezt, mert a gyereket három óránkét meg kell etetni. Nincs bennük szeretet. A csecsemők pedig mindkét viselkedési formát megérzik. Azt is meg lehet figyelni, hogy sok csecsemő szopja a hüvelyk ujját, vagy cumizik. Ez is hiányt pótol esetében, mert az anyának így. A szakemberek azt is megállapítottak, hogy az anyák nagy része a szoptatás alatt orgazmust él át. És talán azért lehet az, hogy sok nő a szülés után nem kívánja a szexet? - ezt a megállapítást nálam csak a józan paraszti eszem diktálja.

Amikor a leírt megállapításokat olvastam, az első teendőm az volt, hogy visszagondoltam azokra a dolgokra, amelyeket anyám mesélt nekem a csecsemőkoromról. Engem olyan másfél, két éves koromig szoptatott az anyám.Soha, de soha nem szoptam a hüvelyk ujjamat, ami szintén a szoptatás hiányára utal. A cumi csak az esti elalváskor kellet, és magamtól leszoktam róla, olyan egy éves korom körül. A mai napig nem szoktam rá a cigarettára (bár kipróbáltam). A szüleim sem dohányoztak soha. Tény, hogy soha alkalmaztam olyan hiány pótló cselekvést, ami azt pótolná a számomra, hogy nem kaptam volna anyai szeretetet.

Összegezve: az életünk minden része a csecsemő és gyerekkorban dől el. Nem mindegy, hogy hogyan viszonyulunk az anyaság megéléséhez. Szeretettből vagy csak kötelességből tesszük-e a dolgokat. Felnőttkorban minden visszaüt. Én pedig soha nem gondoltam volna arra, hogy a dohányzásra való rászokás is a csecsemőkorra vezethető vissza. És pedig arra, hogy az anya szeretettel szoptatta-e a csecsemőjét vagy nem. Vagy az egészet csak kötelességtudatból tette.

Milyen fotó ne legyen a neten

A közösségi portálok elterjedésével egyre több fotó kerül fel a netre. A legjobban a fiatalok szeretnek itt leginkább fotókat megosztani, bár a közép korosztály sem kivétel. Ámbár az is igaz, hogy egy közösségi oldalra csak illik feltölteni magunkról egy fotót, hogy a rég nem látott ismerősök feltudjanak bennünket ismerni. Nincs ezzel eddig semmi gond.

De akkor mégis milyen fotókkal van gond itt a neten? Nos, leginkább az olyan fényképekről, amelyek úgymond "maga mutogatósak". Hogy mire is gondolok pontosabban? Hát olyan képekre gondolok, amikor fiatal csajok, nőcik olyan képeket töltenek fel magukról, ahogy lenge öltözetben láthatók, vagy pedig bikiniben vagy fürdőruhában. Az ilyen témájú képek nagyon kihívóak tudnak lenni, és a gép másik oldalán ülő embereknek, akár más jellegű gondolatok is megfurdulhatnak az agyában. Ez olyan felhívás keringőre című szituációra utal. De mi készteti az embereket arra, hogy ilyen képeket töltsenek fel magukról? Véleményem szerint a maga mutogatás, önbizalomhiány, szeretethiány lehet a gondok okozója. Az illető ember nem bízik magában, és szeretet hiánya van, ezt pedig jól pótolja a sok lájkolás.

Van azonban egy másik típusú fotó is, amelyet akt fotónak neveznek. Az ilyen fotók általában név nélküliek, csinos jó képű csajokat, pasikat ábrázolnak. Ezen fotók alatt többször olyan szöveg jelenik meg, amely arra utal, hogy a feltöltő személynek mi a véleménye a képről. Egy példa erre: amikor egy olyan képet látunk, ahol csaj egy kicsit teltebb idomokkal rendelkezik, akkor valami ilyen szöveg olvasható a kép alatt. Csak a kutya szereti a csontot nyalogatni. És ebből mi következik? Az, hogy a feltöltő személy egy kicsit teltebb idomokkal rendelkezik, de nem fogadja el önmagát úgyhogy van. Elégedetlen a testével. Nem tesz érte semmit, inkább a fenti mondattal vigasztalja saját magát. A kép látványára azonban a pasik agyában emelkedni kezd a tesztoszterin. És jönnek a különböző hozzászólások, lájkolások. Egy ilyen fotó feltöltéséből az illetőnek akár komolyabb problémája is adódhat.

Tehát nagyon ügyeljünk arra, hogy milyen fotókat osztunk meg magunkról itt a neten. Főleg a fiataloknak érdemes erre ügyelniük, mert nem tudható, hogy milyen személyek ülnek a net másik oldalán. Később elkezdhetik őket molesztálni, zaklatni. És ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy több millióan használják a közösségi portálokat. Mindenki mindent tudhat rólunk. A meglévő munkahelyünk is sok olyan információt meg kaphat itt rólunk, amire nem is gondolunk. Arról nem is szólva, ha esetleg egy új munkahelyre pályázunk.
Vigyázzunk tehát e lenge, bizarr, kirívó, magamutogatós öltözködős képek megosztásával. Az ilyen képek maradjanak inkább a fotó albumban. Sok veszélyt rejtenek a közösségi portálok, de ha ész szerűen bánunk vele, akkor sok pozitív oldalát is megismerhetjük.

Magánélet a munkahelyen

A munkahely azaz a hely, ahol az ember az éltének 80%-át eltölti. Így tehát nem mindegy, hogy ezt a sok időt, hogyan, milyen körülmények között töltjük el. A legtöbb ember életét megkeseríti a rossz munkahelyi légkör. Ez leginkább olyan munkahelyeken fordul elő, ahol sok nő dolgozik együtt. Ilyen esetben sokszor puskaporos a hangulat.

Hogy melyek azok a problémák, amelyek gerjesztik a rossz hangulatot? Hát ilyen a pletykálkodás, és a magánéleti problémák bevitele a munkahelyre. Ez már sok esetben reggel a munkakezdés pillanatában elkezdődik. Gyerek, férj, iskola, szülői problémák és satöbbi. Tény, hogy teljesen nem tudja az ember elzárni magát attól a ténytől, hogy n vigye be a munkahelyére a magánéleti problémáját, főleg, ha az őt valamilyen szinten sújtja. Jó ha az ember kibeszélheti magából, mert ezáltal megkönnyebbül. D az is tény, hogy munkahely nem az a hely, ami jó ennek a témának a kibeszélésére, megvitatására. Ezzel pedig elindul egy lavina, amelyet pletykálkodásnak hívnak. A munkahely az munkahely, és nem bulvársajtó.

A munkahelyeken nem előnyös beszélni céljainkról, terveinkről. érzelmi világunkról, és benső magánéletünkről. Az egyik verzió az, hogy a magánéleti problémáinkat mások örömmel fogadják, és napokig beszédtéma, mintha más nem létezne az életükben. A céljaink, terveink, elképzeléseink kibeszélése szintén csorbát szenvedhet. Vagy elárulják a főnököknek vagy állandóan azon fognak dolgozni, hogy bármi áron megakadályozzanak abban, hogy elérje az ember a számára kitűzött célokat. Akár úgyis, hogy lelkiekben tönkre vágják az embert. Ez pedig szintén a gonoszság, rosszindulat, irigység meglétére utal, hogy az illető ember semmit nem tett meg azért, hogy a saját életét szebbé, jobbá tegye.

Sok mindent volt módomban megtapasztalni az elmúlt évtizedek alatt. És bátran kijelenthetem, hogy a nők állnak a ranglista felsőfokán a rosszindulat, és az irigység területén. Természetesen és is követtem el hibákat, mind bárki más. Beleestem én is abba a hibába, hogy elmondtam a magánéleti dolgaimat, amelyek épen aggasztottak, És mi lett a vége? Értelmetlen pletykálkodás és ítélkezés. Nem baj, mert tanultam belőle, és néhány év óta "tabu" téma a magánéletem.

Azt is megfigyeltem, hogy ezen esetek többsége ott fordul elő, ahol nincs sok munka. És vannak olyan munkahelyek, ahol sok a köztes idő, ami szintén csevegésre, pletykálkodásra, a másik túl szárnyalására ad lehetőséget. A nők egy része mindig túl akarja szárnyalni a másikat azzal. hogy ő milyen szép, okos, csinos, nagy tudású. Az ilyen megnyilvánulások pedig csak olaj a tűzre.

Egy dolgot érdemes leszögezni: A munkahelyre nem szabad bevinni a saját magán életi problémáinkat. Erre ott vannak a barátnők. A munkahely az munkahely és nem lelki gondozó vagy pszichiátria. Ezt a tény tartsuk szem előtt. A szeretett hiányt sem ott fontos kiélni, még pedig úgy, hogy állandóan középpontban van az illető, és magáról mesél.
A munkahelyen legyen középpontban az elvégezendő munka, feladat, de úgy hogy ne legyen rivalizálás, erő fitogtatás. Ha minél kevesebb magánéleti problémát viszünk be a munkahelyünkre, annál kevesebb lesz a "puskaporos" hangulatok száma. Mert ezen hangulati tényező kiváltásához az a tény is hozzájárul, hogy az együtt dolgozó emberek milyen mentális állapotban vannak, és meg van-e a lelki békéjük.

Jó gyerek vagy rossz gyerek

A szülők szájából gyakran hallani olyan megnyilvánulásokat, hogy az én gyerek olyan jó gyerek, mint egy kezesbárány. A másik verzió pedig az, hogy az én gyerekem olyan rossz, mint az ördög. Állandóan csak a bajom van vele, és nem hallgat rám. Bármit elkövetek vele, semmit sem ér. És hasonló ilyen kijelentéseket lehet hallani játszótéren, közértben, óvodában.

Vajon tényleg van olyan, hogy jó és rossz gyerek? Mitől jó az egyik, és mitől rossz a másik? Mit értenek a szülők azon fogalmon, hogy jó és rossz gyerek?
Nincs olyan, hogy jó és rossz gyerek, A gyerekek mind egyformák, csak a szülők a saját mintájukra akarják formálni az egyéniségüket. Azt hiszik, hogy a helyes, jó nevelési elv, amit ők eltanultak a saját szüleiktől, azok pedig szintén a saját szüleiktől. A gyerekek azért tudnak nyíltak, őszinték, érdeklődők,kreatívak lenni, mert még nem fertőződtek meg a szülői elvárásoktól, de ez csak idő kérdése. Amikor egy kisgyerek megpróbálja úgy élni az ő életét, ahogyan az belülről jön neki, akkor sok szülő megijed, hogy milyen lesz ez a gyerek, mit szólnak a rokonok, ismerősök, és itt vannak még a társadalmi elvárások is, ami szintén sokat vett a latba. Ha egy kisgyerek nem úgy cselekszik, viselkedik, ahogyan azt a szülő értékrendje elvárná, akkor jönnek a megszólítgatások, fenyegetések, büntetések, és végső soron a verés. És mit tesz ilyenkor a gyerek? Engedelmeskedik a szülőnek, mert számára a szülő szent, és sérthetetlen, és közben elfojtsa azon dolgait, amelyet ki szeretne adni magából. Ez pedig a felnőtt életben többszörösen visszafog ütni.

Visszagondolva saját gyerekkoromra, nekem is állandóan szajkózták, hogy ezt azért nem szabad, azt azért nem szabad. ez csúnya dolog. Ezért megszólnak, elítélnek stb. És közben én lettem anyuci, apuci legjobb kislánya, és persze a környezetem is így ítélt meg. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek az állandó "idomítások" később milyen káromra lesznek az életben.
Egy ilyen emlékem a kamaszkoromból származik. Ez az a kor, amikor a kamasz elkezd lázadni, szülei, nagyszülei, tanárai és az egész világ ellen. Ilyenkor már szeret véleményt nyilvánítani, saját elképzeléseit kifejteni az élet dolgairól. Bele szólni a felnőttek beszélgetésébe, és sok hasonló dolog van még. Én is elkezdtem nyelvelni, feleselni, visszabeszélni, véleményt nyilvánítani. Sokszor heves vitákba szálltam a nagyszüleimmel, mert olyan dologba próbáltak bele beszélni, amihez nekik nm volt rálátásuk. És egy ilyen eset után az anyám "lekapott", hogy ez csúnya viselkedés, nem szép az ha valakinek nagy szája van. És az életben az ilyen "nagy szájaskodást" nem díjazzák, és főleg nem egy munkahelyen. Egy életre elég volt ez a rendszabályozás. Ittam is a levét hosszú évekig. Mindaddig, amíg sok kínos-keserves szenvedés árán megtanultam, hogy igenis meg kell védenem magamat. És tudjak véleményt nyilvánítani is, ha szükséges, úgyis, hogy az másoknak nem tetszik, vagy úgyis, hogy rosszul jövök ki abból a vitából. Ezt a sztorit felnőttként elmeséltem neki. - és azt mondta, hogy tudja, hogy hibázott, mert így azt teheti velem bárki, amit akar, vagyis eltaposhat. Tehát a "jó" gyerek az életben mindig csak közép szintű marad. És felnőttként már nagyon nehéz ebből helyzetből kiszállni.

Én azt tanácsolom a szülőknek, hogy soha ne szidják, pirongassak, bántsák a gyerekeiket, mert később ennek komoly kárát lássa. Egyengessék az útját tudásuk és képességeik szerint. Hagyják kibontakozni az egyéniségét. És nem fog a fejükre nőni, ha időben lefektetik a kereteket, hogy ki meddig mehet el, és ezeket a szabályokat be is kell tartani. És mi van akkor ha rosszat csinál? Megbeszélni a dolgokat és utána tanulni belőle. Végső soron is azért vagyunk itt a földön, hogy minél többet tapasztaljunk, tanuljunk. És nincs jó és rossz gyerek, csak gyerek van, és türelmetlen szülő.

Egy életen át tartó bosszúvágy

Bosszúvágy ez az egyik leggonoszabb erő, amely időnként eluralja az embert. Ez egy nagyon rossz tulajdonság, de mivel nem vagyunk egyformák így ezért, mindenki másként él át egy számára kellemetlen szituációt. Vannak olyan típusú emberek, akik egész életüket úgy élik le, hogy az őket ért sérelmek, haragok, megaláztatások bekövetezte miatt, akár évtizedekig is képesek bosszút forralni a velük ezt követett embereken. Általában a válás, szakítás, féltékenység, vagy a házastársak félre lépése szokott bosszúvágyat kelteni az emberekben.

A bosszúvágy megléte mindkét emberben fellelhető, úgy a nőkben, mint a férfiakban. Csak a bosszúállás kivitelezésében vannak különbségek. A férfiak ezen a téren célra törőbbek, mint a nők, Ők rögtön a lényegre térnek, vagyis fogalmazhatunk úgyis, hogy szemet, szemért elvet alkalmazzák. Náluk megjelenik a tettlegességig fajuló bosszúállás is, mint a verekedés, viaskodás, netalán-tán még az ennél durvább beavatkozások sem ritkák. A elmúlt századokban pedig még a párbaj is ilyen bosszúálló esemény volt, és ott dőlt el, melyik férfi szerelmére érdemes a kiszemelt leányzó. A nők nem használnak agresszív formát a bosszúállásra, inkább olyan alattomosan viszik véghez az eltervezett bosszújukat.

És vajon kit, mi vezérel a bosszúállásban? Most maradjunk a nőknél egy kicsit. A nőket leginkább a válás, szakítás átélése viseli meg a legjobban. Sokszor bármire képesek,hogy az őket elhagyó pasin minél előbb bosszút álljanak. Komoly terveket is képesek kifundálni maguknak. Most nézzünk néhány ilyen bosszúállási trükköt.
A nők egy része képes olyat tenni, hogy az őket elhagyó pasinak az autójában kárt tegyenek, Kiszúrják a gumiját, megkarcolják, letörik a visszapillantó tükröt satöbbi. Névtelenül írogatnak levelet az ex-nek vagy új jelöltnek, csak hogy a pasit mielőbb lejárassák. Jöhetnek a fejlelengetések rendőrségen, adóhivatalban vagy akár a munkahelyen. Sőt olyan eset is előfordulhat, hogy akár a szexuális zaklatásig is elmehet a dolog. A cél a bosszú kiadása.

De vajon megéri bárkinek is bosszút forralnia a másik fél ellen? Megoldunk-e vele bármit is? A tény, hogy a pillanatnyi bosszút, ami történetesen bennünket ért, az valahogy ki kell adni magunkból. Máskülönben megfojt. A legjobb, ha egy megbízható ismerősnek, barátnőnek mondjuk el a minket ért sérelmeket. A legrosszabb megoldás a bosszúállás, ez semmi jóra nem vezet, mert erőszak csak erőszakot fog szülni. Én is jártam már olyan cipőben, amikor a bosszúállás fogalma az én fejemben is megfordult. Ez egy olyan eset volt, amikor a pasi csúnyán megszégyenített, és dobott. Az első gondolatom azt volt, hogy kiszúrom a kocsijának a kerekét, amiért olyan mocsok disznó volt velem. De ezen gondolataim csak pár percig-óráig tartottak, mert én akkor már tudtam, hogyha én mással rosszat teszek, akkor többszörösen fogom azt visszakapni. Így a bosszúállás ezen formája rögtön le lett vetve, mert tudtam, hogy semmit nem oldok meg vele.

Sokan azonban nem ismerik fel ezt tényt, és akár évtizedekig is képesek arra, hogy volt férjükön, pasijukon bármi áron is de bosszút álljanak. Sok olyan elvált házaspár is van, akik évtizedeken keresztül azon dolgoznak, hogy hogyan tudjanak a másikon bosszút állni, mert elhagyta vagy dobta őt. Ezzel pedig rengeteg idő, energiát veszítenek el, és az élet pedig véges.
Egy dolgot érdemes megfogadni, hogy minden rossz és fájdalmas eseménynek, ami velünk történik üzenet értéke van. Szembesít saját magunkkal, személyiségünkkel, hogy miben változtassunk, javítsunk az életünkön.
Fogadjuk el úgy a rossz és fájdalmas dolgokat, mint tanulási lehetőséget, amelyet még meg kell tanulnunk itt a földi életünkben. És ne a bosszúállás vezéreljen senkit, hogy az élete nem úgy alakult, ahogyan szeretné. Minden tettünkért csak mi vagyunk a felelősek egyedül.