eva-horvath.blogspot.com

2013. május 30., csütörtök

"Hatalmat adok a kezedbe....."

Már valószínűleg írtam róla, hogy mennyire szeretem a keleti filozófiákat, közmondásokat. Rengeteg igazságtartalmuk van. Bár a magyar szólás-mondások is  megfogadható tanácsokkal szolgálnak bizonyos szituációkra, élethelyzetekre. De mostani bejegyzésemnek nem ez lesz a témája.

Valamikor, talán pár évvel ezelőtt olvastam egy kínai közmondást, amely így hangzott: "Hatalmat adok a kezedbe, és megmondom milyen ember is vagy valójában." Nagyon sok igazság tartalma van ennek a szólás-mondásnak. Miről is van tulajdonképpen szó? Hatalomvágyról, és arról, hogy a hatalom megszerzése hogyan tudja megváltoztatni az emberek személyiségét. Az uralkodni vágyás,hatalomvágy megléte megléte minden emberben jelen van. Csak rajtunk múlik, hogy hogyan, miképpen tudjuk a hatalmi vágyunkat "kordában" tartani. A hatalom vágy leginkább a férfiakban van jelen, mert hosszú évszázadokon át ők töltöttek be hatalmi pozíciókat. Majd a a nőknél is megjelent a hatalom vágy, uralkodni vágyás ténye. Ők is meg akarták mutatni, hogy képesek arra, amire hosszú évszázadokon át csak a férfiaknak adatott meg. A női egyenjogúság kiharcolásával megjelent náluk is egyre jobban a hatalomvágy elérése, mint a siker kulcsához vezető út egyik formája.

Popper Pétertől olvastam egy írást, amelyben azt firtatta, hogy mitől lesz sikeres egy férfi. Ő öt szempont szerint rangsorolta ezeket.
Először is minden férfi hatalomra vágyik, Iránytó, elnök, miniszter, magas rangú egyén szeretne lenni.
Ha ezt nem sikerül neki megteremtenie, akkor karriert szeretne csinálni. Minél jobban befutni egy-egy hivatásban, életpályában.
Majd ha ezt sem tudja megvalósítania, akkor sok pénzt akar keresni. Hogy magának, családjának, környezetének megmutassa, hogy pénzszerzéssel minden elérhető, amire vágyik.
És mi van akkor, ha ezt sem sikerült neki? Itt már lassan jönnek a gondok. Az ilyen emberből lesz a család ezermestere, aki mindent a világon megtud csinálni, illetve javítani. Csodálatra méltó dolgokat tud megalkotni, Tud készíteni például hét nyelven beszélő madáretetőt. stb. Ilyen férfiakból van szerintem a legtöbb.
És itt jön a legrosszabb verzió. Amikor már az egyik kitételnek sem felel meg a férfi. Akkor jön az alkoholizmus, és a lúzerkedés. . Sajnos az ilyen fajta emberekből is nagyon sok van.

De lássunk egy egyszerűbb példát is! Mi van akkor, ha valaki egy kicsit is "feljebb" kerül a ranglétrán a többi munkatársaival szemben. Akkor rögtön elkezdődik a hatalmi harc majd "én megmutatom" , hogy mi is vagyok valójában. Az egó pedig egyre jobban elkezd gondozni az ilyen ember agyában. A hatalmi harc nem más, mint az egó játéka. Mert az egó mindig többet és többet szeretne. Én azt tapasztalom, hogy a hatalomra vágyó emberekben nagyon nagy a megfelelni vágyás, maguk és környeztük számára. Óriási energiákat fektetnek ebbe bele. Időt, energiát vesztegetnek el az ilyen hatalmi játszmákra.

A hatalmi játszmák sokaságát, és kifogyhatatlan eszköztárát már a saját bőrömön is megtapasztaltam nem egyszer, nem kétszer. Uralkodni a másik, felett, hogy "ÉN "vagyok a legokosabb. legszebb. legjobb és" ÉN" bármit megtehetek a másikkal szemben. Az ÉN kifejezést nem véletlenül írtam nagy betűvel. Mert az ÉN használata mindig az uralkodni vágyásra, hatalmi vágyra hívja fel az ember figyelmét.

"Hatalmat adok a kezedbe, és megmondom milyen ember is vagy valójában."- mondja a kínai közmondás. És ez így is van. Mert, amikor egy ember hatalmi pozícióba kerül, akkor lehet igazán megismerni a személyiségét.


2013. május 26., vasárnap

Tudunk-e mostanság kommunikálni egymással?

A kommunikáció alapvető kifejezési eszköz az emberek életében. Hiszen a kommunikáció által adjuk a környezetünk tudtára gondolatainkat, meglátásainkat, így juttatjuk mások tudomására a közölni valónkat. A kommunikáció már az anyaméhben elkezdődik.- állítják a szakemberek. Bizonyára így is van.

Már a pár napos, hetes csecsemő is kommunikál a mamájával, mert máskülönben hogyan tudná kifejezésre juttatni. hogy valójában mi is a baja. Ezeket a különböző kommunikációs jeleket az anyukák idővel megtanulják, és már időben felismerik, hogy épen mi a baba problémája. Majd, amikor a gyerekek növekszenek, úgy bővül a kommunikációs készségük. Meséket, mondókákat, játékokat tanulnak meg. A mesék, mondókák megtanulása által a beszédük, szókincsük, kifejező készségük, kommunikációjuk tovább bővül. Aztán ez a kommunikációs készség valahol megreked. Talán az iskolás évek beálltával tapasztalható a kommunikáció visszafejlődése. A gyerekek egyre jobban le vannak terhelve, és már nem beszélgetnek egymással, nem keresik egymás társaságát, legfeljebb marad az sms, vagy az internet.

Szó sem róla, ez fejleszti az írásbeli kommunikációt, de visszafejleszti a szóbeli kommunikációt. És máris megérkeztünk az írás témájához. Tudunk-e mostanság kommunikálni egymással? - kérdezem a címben. A meglátásom az, hogy sajnos nem vagy csak nagyon felületesen. Pedig a szóbeli kommunikáció elengedetlenül fontos a mindennapi életünkben. A mai fiatalok mintha megrekedtek volna valahol a kommunikáció terén. Félnek megszólalni idegen emberek előtt, nehezen fejezik ki magukat, és ezáltal így nehezen tudják megoldani is a problémájukat. Komoly problémát jelent a kommunikáció hiánya az ismerkedés területén is. Hogyan szólítsanak meg egy lányt? Miről beszélgessenek vele? Hogyan közöljenek velük egy, s más dolgokat? Ezek kérdés sorozatok pedig mind-mind gátolják a kapcsolatok létrejöttét. Bár a lányok sokkal közlékenyebbek, és jobban tudnak kommunikálni, mint a fiúk, de azért náluk is van kommunikációs probléma.

Vajon miért akad el az életünkben a kommunikáció? Mi járul hozzá ahhoz, hogy alig beszélgetünk, társunkkal, gyerekeinkkel, barátainkkal. munkatársainkkal?
Először is ráfogjuk az időre, hogy nincs időnk, és sok munkánk van. Ez így nem igaz, Valójában arra van időnk, amire mi akarjuk. Inkább kényelmesek és lusták vagyunk. Mindig a könnyebbnek látszó utat választjuk. Ez pedig a virtuális kommunikáció telefon, sms, internet, közösségi portálok. Lassan ott tartunk, hogy már a szülők a gyerekeikkel sem beszélgetnek eleget. Csak épen felületese. "Mi volt az iskolában"? - hangzik el az ismert kérdés. Semmi.- válaszolja a gyerek röviden, tömören. Visszaemlékezve a gyermekkoromra, én mindig tudtam az anyámmal beszélgetni, és mindig volt rám ideje, pedig három műszakban dolgozott, Amikor éjszakás műszakban dolgozott is, úgy intézte a  teendőit, hogy amikor az iskolából hazaérkeztem, akkora már fel kelt, hogy megtudjuk a dolgainkat beszélni. Mindig volt rám ideje. Ezeknek a beszélgetéseknek meg is lett az eredményük a kommunikációmban. Már a barátainkkal, sem tudunk igazán jókat beszélgetni, Mindenki csakis saját magával van elfoglalva. Ha pedig mégis beszélgetnek egymással, akkor rögtön a bántás, kiabálás, vélemények ütköztetése zajlik, vagy a politizálás.

A másik nagy probléma, amikor a kommunikáció hiányáról beszélünk, a párkapcsolatok romlásában ismerhető fel. Férjek, feleségek élnek éveken, évtizeden keresztül úgy, hogy nem beszélgetnek egymással. Csak robotként élik a mindennapjaikat egymás mellett, de nem egymásért. De ahhoz, hogy egy kapcsolatban tudjanak egymással beszélgetni az emberek, ahhoz két emberre van szükség. Olyanokra, akik képesek azon dolgozni, hogy javítsák a kommunikációjukat egymással, megbeszélhessék a gondjaikat, bajaikat. és ezáltal a kapcsolatuk is javulni fog. Milyen az olyan kapcsolat, ahol a hazaérkező pár egyik tagja még nem is köszön a párjának? Nem kérdezi meg, hogy milyen napod volt? Hogy érzed magad?  Ez nem kapcsolat, csak "vegetálás" a másik mellett. Nekem szokatlan ilyet látni, hallani, mert én nem ezt láttam oda haza. De sajnos egyre többen élnek így mostanság.

Hogy tudunk-e kommunikálni mostanság, amikor sok értelmes, diplomás ember él itt? A válaszom nem igazán tudunk beszélgetni. Az emberek valahol megrekednek a kommunikációs fejlődés terén, és ez a nagy baj. Pedig kommunikáció nélkül nincs élet. De a kommunikációkészség fejleszthető. csak fel kell ismerni a hiányát. Megéri fejleszteni, mert később sok jót hoz nekünk az életben.

2013. május 13., hétfő

Munkahelyi terror

Az elmúlt évtizedben egy új fajta viselkedés forma terjed a munkahelyeken. Még pedig a munkahelyi terror. De vajon mit is takar ez a munkahelyi terror kifejezés, amivel mindannyian nap mint nap szembesülünk.

Legtöbb esetben a főnökök azok, akik állandóan kritizálják a beosztottaikat, hibát keresnek minden egyes rezdülésükben, mozdulatukban, kijelentéseikben. Bár nemcsak a főnökök terrorizálhatják a munkatársaikat, hanem a munkatársak is a munkatársaikat. Vegyünk egy egyszerű példát. A munkahelyeken mindig akad olyan ember, akit bármi okból kifolyólag, ki lehet kezdeni. Legyen itt szó csak egy általános dologról, mint mondjuk az öltözködés, megjelenés. Vagy másik példa, amikor egyes emberek nem azonosulnak a többség akaratához, vagy nem úgy vélekednek bizonyos dolgokról. Ilyenkor elkezdik a másik ember úgy mond "kinyírni". És szép lassan beindul a sorozatos idegeskedés, görcsölés, stresszelés. Stresszes, görcsös állapotban pedig az ember nem tud korrekt, hibátlan munkát végezni. Így aztán máris meg van az ok arra, hogy adott illetőt be lehet mártani a főnöknél. és lehet terrorizálni.
Bár én azt szoktam mondani, hogy azt lehet terrorizálni, aki hagyja magát. De végső soron minden ember hagyja magát több-kevesebb ideig terrorizálni, mert félti a munkáját. Sajnos munkahelyekben pedig nem dúskálunk.

Amikor már reggelente az ember úgy megy be a munkahelyére, hogy összekapódik a gyomra, ideges, görcsöl, akkor már pszichésen nagyon komoly problémákkal küzd. Huszonéves koromban én is átéltem hasonló élethelyzeteket. Bármit tettem, és próbáltam megfelelni a főnökömnek, a munkatársaimnak mindig csak a hibát és a hibát próbálták bennem keresni. Minden csip-csup dologba belekötöttek. árulkodtak a főnöknek. Ezek a dolgok pedig csak egyre jobban és jobban idegesítettek. Majd egyre inkább feszültebbé váltam. A dolog vége az lett, hogy már attól a hangtól begörcsöltem, amikor a főnököm cipőjének a kattogását hallottam a folyosón. Hát szörnyű egy érzés volt!

Napjainkban azon egyre jobban eluralkodik a munkahelyi terror. Megváltoztak a szokások. Kevés a munkahely, sok a munkanélküli ember. Épen ezért ha valakit nem kedvelnek, még annak ellenére is, hogy jól végzi netalán-tán a munkáját, ki fogják "kezdeni". Száz jelentkező van a helyére.-szokták mondani.
És mit csinálunk mi emberek ezen esetben? Leginkább tűrünk, nyelünk, tűrünk, nyelünk. Igen ám, de egyszer betelik a pohár, és ki is borul. Ha folytan csak nyelünk, és tűrünk, akkor a gerincünk, tartásuk, hitelességünk fog csorbát szenvedni. Na persze, szükségünk van a pénzre, és munkára. De minden áron?

Van a másik verzió, miszerint ha az ember mer szólni, vagy szóvá teszi ezt vagy azt, akkor akár ki is rúghatják a munkahelyéről. Mert mondjuk meg az igazat, Nem szeretik az igazságos, hiteles, bátor embereket. Inkább a nyuszi, megalkuvó emberek azok, akiket elviselnek. Azok pedig szenvednek belül, nem is akár hogy. Magyarországon sajátos viselkedési forma az, hogy mindenki monda mindent, de amikor lépni kellene bármilyen ügyben, akkor mindenki meghunyászkodik. Csak a nagy hanta-banda, szövegláda szövegek mennek. Amikor a tettek mezejére kellene lépni, akkor mindenki meghunyászkodik. És marad minden a régiben.

Akkor mit tegyünk olyan esetekben, amikor terrorizálnak bennünket a munkahelyen. Két lehetőség van: Vagy nyelek, tűrök, nyelek, tűrök effektust csinálom, de idővel rámegy az egészségem. Vagy kompromisszumot kötök, és lenyelem azt, amit le kell nyelnem, de minden erőmmel azon leszek, hogy mielőbb más megoldást találjak a problémára. Máskülönben ki fogják készíteni az embert, és az egészségünk megy rá az egész terrorizálásra. Megéri ez? A döntés a kezünkben van.