eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2014. november 29., szombat

Boldogtalanságunk felismerhető jelei

Már sokszor írtam a blogban a boldogság elérésének állapotáról, és arról is, hogy mit tehetünk saját életünkben azért, hogy boldogok legyünk. De mi van akkor, ha még sem találjuk meg az életünkben rejlő boldogságunkat? Most arról fogok írni, hogy milyen jelekre figyeljünk fel, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy boldogtalanok vagyunk.

A boldogtalanságunk első  jelei közé tartoznak az olyan tünetek, mint közöny, érdektelenség, kiábrándultság,  érzéketlenség, és csak élni a mindennapokat rutinszerűen, azaz mókuskerék módjára. Ezek a tünetek, amiket leírtam egyre jobban érzékelhetőek az emberek minden napos életében. Semmi, de semmi nem érdekli őket, kivéve a semmitmondó tv-műsorok, szappanoperák, és az olyan műsorok, ahol több ezer forintot kérnek el egy-egy szavazásért. De ez kell mostanság. Értelmes dolgokkal nem is igazan, vagy csak kevesen foglalkoznak. Ez a tendencia igaz a közösségi portálokra is. Az utóbbi időben elözönlötte a szenny az oldalakat, és éppen ezért értelmes megosztásokat csak ritka esetben lehet olvasni. Már írtam róla, hogy műkörmös fotót többen be lájkolnak, mint egy olyan megosztást, amiből tanulni, okulni lehetne. Persze, ahhoz gondolkozni kellene, és a gondolkodás terhes, a felismerések pedig, amiket megtapasztalunk igencsak fájdalommal járnak.Így maradnak sokan a semmit mondó receptes, édi-bédi. baba fotós, politizálós megosztások mellett. Közeben pedig lerí róluk, hogy mennyire boldogtalanok ezen egyének.

És mivel oldja fel az ember fia-lánya a boldogtalanságát? Nézzük sorjában! Akár fiatalabb nőkről, akár közép vagy idősebb generációról legyen szó, akkor a gyerekében vagy az unokájában fogja keresni a boldogságát. Pontosan mire gondolok?
Nézzük szintén a közösségi portálokat! Nagyon sok szülő már pár napos, hetes, hónapos csecsemőjének a fényképeit rakja fel, sőt különböző babaversenyekre nevezi be. Jön a lájk ezerrel. Persze, mert még az a pici baba ártatlan, kedves, aranyos, a lénynek sem tudna ártani. És mai még ennél is fontosabb, hogy nem rontotta el a társadalom a saját rögeszméivel.
És vajon kinek jó ez a babaversenyes részvétel? Babának vagy a mamának? Véleményem szerint az utolsónak.  Mert az anyuka így teljesen boldog, hogy neki milyen szép, aranyos kisfia, kislánya van.
De vajon mit szólna ehhez a benevezett pici baba? Ő bizonyára ezt nem szeretné. Ő még csak éli boldog kisgyerekkorát.

Kedves szülők vajon elgondoskodtatok már azon, hogy mivel jár, járhat egy ilyen versenybe való benevezés? Mi történhet a fényképekkel? Megéri nektek az a nyeremény, amit egy ilyen nyertesnek felajánlanak? Manipulálnak benneteket ezerrel. Igaz a legtöbb anyuka egoja ezáltal kiteljesedik, mert a külvilágtól jön a sok lájk, vagyis a szeretett cseppecske. Ideig-óráig tartó boldogság.

A boldogtalanság másik jele a túlzásba vitt evés-ivás. Sok esetben a magányos, boldogtalan emberek ezen cselekvések által érik el a boldogságuk meglétét. A férfiak leginkább az ivászatot választják, mert addig sem kell gondolkodni a problémáikon. A nők pedig az evés helyezik előtérbe. A sok evés pedig elhízáshoz vezet. A kövérség pedig nem más, mint egy fal építése magunk köré. Megakadályozva azt, hogy bárki hozzánk közel kerüljön, akár a boldogság is. Persze közben mindenkit okolnak a boldogtalanságuk miatt. Férjet, feleséget, szülőket, társadalmat, politikát, istent. Csak persze saját magukat nem okolják, mert ha azt kimondanák, akkor bizonyosan nagyon nagy fájdalom érné őket.

Mit tegyen az, aki boldogtalannak érzi magát? Tegye fel magának a kérdést, hogy miért, ki végett vagy boldogtalan? Ha pedig ezt megtette, akkor kezdjen el rajtuk dolgozni. Ne a gyereketekben, unokátokban, társatokban keressétek a boldogságotokat, hanem saját magatokban. Ez minden emberbe benne lakozik.

  

2014. november 24., hétfő

Bennünk lakozó tudás, képesség

Most, hogy megjelent a könyvem, gyakran elgondolkodtam azon, hogy vajon az írás iránti késztetésem megvolt-e már korábban bennem. Gondolataim kuszaságában, először a húszas éveimig jutottam el. Akkor volt egy időszakom, amikor erős vágyat éreztem arra, hogy írjak. Szerettem volna egy újságíró tanfolyamon részt venni, de szüleim befolyásoltak. Én pedig gyáva, megalkuvó. és önbizalomhiányban szenvedő ember voltam még abba az időszakban. Mivel azt is tudom, hogy minden tudásunk, képességünk bennünk lakozik. csak éppen hagyni kell, hogy felszínre törjenek belőlünk, így tovább kutakodtam az életemben, hogy vajon gyerekként is tényleg rendelkeztem már ezen képességemmel.

Kavargó gondolataim közepette, eljutottam általános iskolás koromig, és beötlött egy kép az agyamba. Úgy 12 éves lehettem, amikor irodalom órán egy fogalmazást kellett írni. A témára pontosan már nem emlékszem, Talán a családról, vagy az édesanyánkról kellett írni. A lényeg az, hogy megírtuk a dolgozatot. Ki így, ki úgy. Majd eljött az az óra, amikor a magyar tanár kijavítva, értékelte a fogalmazásokat. És mi történt? Az én fogalmazásomat felolvasta az osztály előtt. Azt mondta, hogy amikor javította a dolgozatokat, az én dolgozatomat kétszer siratta meg, mert olyan szívre hatóan tudtam írni a témáról. hogy ez egy 12 éves gyerektől nagyon ritka teljesítmény. Én döbbenten hallgattam ezen megállapításait. Én, aki nem tartoztam a kitűnő tanulók közé, és akit mindig elnyomtak az iskolában, akkor némán hallgattam. A kitűnő tanuló pedig közel sem írt olyan, tőle elvárható dolgozatot. Valahol pedig a lelkem mélyén örültem is ennek az elismerésnek.

Közben az évek teltek, múltak. Én végeztem olyan munkát, amit nem szerettem, de végeztem olyat is, amit kedveltem. Az írás iránti képességem pedig végleg el volt nyomva bennem. Persze, hogy elnyomtam magamban a vágyat iránta, ha folyton azt hallja az ember, hogy nem lesz rá képes, te ehhez nem értesz. Pár évvel ezelőtt életem más fordulatot vett. Úgy éreztem kiégtem a munkám területén. Egyre jobban éreztem, hogy több vagyok annál, amit akkor csináltam. Segítséget kértem. Kaptam is, és nem is akármilyet. Sokat köszönhetek Csernus Imrének, aki előhozta belőlem az írás iránti képességemet. "Mihez lenne kedve, mit szeretne csinálni?" - kérdezte. "Írás és pszichológia". - válaszoltam. "Akkor miért nem ír?" "Írjon!" -javasolta.
Nekem még az életben senki ilyen határozottan nem tette fel a kérdés, mint ő. Bízott bennem. Hagyta, hogy próbálkozzam a képességeim kibontakozásával. Persze úgy, hogy én döntök, ő asszisztál.

Én pedig döntöttem. Hosszú, fáradságos út áll mögöttem, de  most szüretelem le a termést. A legmerészebb álmaim valósultak meg. Még, hogy top 10-es legyen a könyvem? Az álmaimat is felülmúlta. Mivel hiszem, és tudom, hogy minden ember a számára legmegfelelőbb tudással, képességgel születik, így minden ember képes olyat alkotni, amire képes. Mindenkiben benne van a művészetek iránti hajlam is, legyen szó zenéről, festészetről, költészetről stb..  De ennek fel kell bukkannia az ember életében. Ez pedig először a gyerekkorban tör felszínre. Sajnos gyakran a szülők, óvónők, pedagógusok veszik el a gyerek kedvét bizonyos hajlamoktól. "Nem szépen rajzolsz?" "Milyen fa hangod van? Olyan bamba a kezed!" és hasonló kijelentések hangzanak el ezen emberek szájából. A gyerek önbizalma ezzel földbe lett tiporva. Tudom a saját megélésemből, tapasztalatomból.

Ha később a felnőtt gyereknek lesz elég bátorsága, önbizalma, akkor igenis addig fog dolgozni saját magán, amíg meg nem valósítsa a benne szunnyadó képességeit, és utat enged a benne lakozó tudásnak. Általában ez a negyvenes-ötvenes életévek környékén szokott bekövetkezni. Akkor már az ember fia, lánya tudja, hogy valójában mit is szeretne csinálni az életében. De vannak, aki azt mondják, hogy már öreg vagyok, ehhez, ahhoz. Ezek pedig csak kifogások gyártás. Soha semmi nem késő! Bármennyi évek is vagyunk.
A tudás, a képesség bármire bennünk lakozik már születésünk óta, és ott is marad halálunkig, főleg ha nem valósítjuk meg az álmainkat. Erről szól az élet.

2014. november 16., vasárnap

Érdektelenség, közömbösség

Jó húsz évvel ezelőtt elindult egy folyamat Magyarországon az emberek körében. Mégpedig azt, hogy egyre jobban zárkózottabbakká, érdektelenekké váltak az emberek. A közösségi élet mondhatom úgyis, hogy teljesen megszűnt. Most nem csak a városi életre vonatkoztatva mondom ezt, hanem falvakban,  és a kistelepüléseken élő emberek életvitelére is jellemző az efelé hozzáállás.  Nincs érdeklődés az emberekben semmiféle területen. Még a másik ember irányában sem fedezhető fel az érdeklődés, ha pedig valaki csakúgy érdeklődik valami, vagy valaki után, az arra jó, hogy valamilyen pletyka alakuljon ki a közösségben.

Pontosan miről is van szó? Arról, hogy leginkább a politikai dolgok, a celeb, és az agy mosott műsorok, témák után van érdeklődés. A politika pedig teljes egészében kitölti az emberek napjait, mert csak a tv- előtt ülnek naphosszat, és tudvalévő, hogy a média elárasztja az embereket a különböző rémhíreivel, politikai csatározásokkal. Már ott tartunk, hogy halottak napján a temetőben is politikai "vitaműsor" zajlik az emberek között. Ez pedig nagy csúnya, és nem méltó dolog a hely minőségéhez. Pedig az tudvalévő, hogy csak a középszerű emberek politizálnak. Az egyéniségek azok járják a saját útjukat, teszik a dolgukat, és nem politizálnak, mert van más értelmes dolog is az életükben. Az egyéniségeket pedig sem a társadalom, sem a környezetük nem veszi jó néven, mert ők veszélyesek. Lázadók, és nem nyugszanak bele abba, amit a társadalom elvárna tőlük. Nagyon sok minden megtapasztaltam a saját bőrömön az elmúlt évek során.

Amint az ember elkezd változtatni az életén, más irányba halad, eléri a célját, akkor a másik táborba tartozó csoport megpróbálja őt kerülni, vagy kirekeszteni. Ez a fejlődés jele. Ez ezzel jár.
De térjünk vissza az eredeti témához. Ahogyan már írtam, komoly témák nem érdeklik az embereket, csak az olyan dolgok, amiket nem szükséges megérteniük. Erre jó a celeb műsorok, ahol lehet össze-vissza szavazgatni, és még át is mossák az ember agyát. A közösségi portálokon is azt figyeltem meg, hogy sok esetben meg sem értik azon megosztásokat, amelyek az emberek élet tudnák megváltoztatni, ha ő is akarnák. Értelmes dolgokra nem fogékonyak az emberek, sőt aki bármilyen értelmes kezdeményezésbe belevág, azt hülyének  nézik, vagy pletyka tárgyának teszik ki.Sokszor, sokan előtérbe helyezik azon megosztásokat, ahol a nők a műkörmeiket, műszempilláikat, frizurájukat reklámozzák a közösségi portálokon. Ilyen dolgokra fogékonyak a ma emberei. És ez szomorú dolog. Ezeket a tényeket mind megtapasztaltam, és tapasztalom folyamatosan.


Ha belegondolnánk, hogy életünkben mennyi energiát, időt elpazarolunk arra, hogy nem a saját sorunkkal, életünkkel foglalkozunk, hanem a másokéval. Pedig az élet rövid. És életünk végén döbbenünk rá arra, hogy mit is nem tettünk meg a saját életünk jobbá tételéért.
Én továbbra is teszem a dolgomat, ahogy eddig is tettem. Még annak ellenére is, hogy bizonyos körökben az érdektelenség, közömbösség veszi körül a munkámat. Ha már csak egy embernek tudtam segíteni. megérte. Most már mosolyogva tudok meghalni, ha eljön az időm. Ezt pedig az azon emberek tudják megélni, akik nem érdektelenek, közömbösek, minden irányban, hanem nyitottak az élet dolgaira.

2014. november 15., szombat

Kirekesztett gyerekek

A minden napi életünk során nagyon sokszor találkozunk olyan esetekkel, amikor egy-egy embert kirekesztenek a közösségekből. Legyen szó iskoláról, munkahelyről, de ne feledkezzünk meg a családi kirekesztésekről sem. Ezeknek a szituációknak nem egyszer a gyerekek a szenvedő alanyai. Most nem akarok olyan témába bele menni, hogy bőrszín, vagy nemi identitás miatt közösítenek ki gyerekeket, vagy akár felnőtteket is a közösségek. Maradjunk egy egyszerű példánál, amely a minden napi életben megfigyelhető, és nem elhanyagolható, mégpedig arról, amikor a szülő kategorizálja a gyerekeit.

Hogy pontosan mire akarok kitérni e témában? Bizonyára mások is megfigyelték már a családokban előfordul az az állapot, amikor egy anya különbséget tesz a gyerekei között. Teljesen mindegy, hogy egyneműek-e a gyerekek, vagy nem. Leginkább a két, vagy több gyerekes családok esetében figyelhető meg ez a nevelési hozzáállás. Egy gyerekes családok esetében ez ritkán fordul elő.
Az anyák sok esetben azt mondják, hogy minden gyerekemet egyformán szeretem. Ez pedig a véleményem, meglátásom szerint nem így van. Egy anya a szeretetét nem tudja több felé elaprózni. Vagy szeret vagy nem. De gyakori eset az is, hogy a két gyerek közül valamelyiket jobban szereti az anya, a másikat pedig kevésbé. Ehhez még társulhat az a hozzáállás is, hogy meg is indokolja, és hangoztatja is a csemetéje előtt, hogy őt miért nem szereti úgy, mint a másik gyerekét.

A kirekesztés egyik oka, amikor azt mondja az anya a gyerekének, hogy nem szeretlek, mert olyan vagy, mint az apád. Azt szeretném, ha olyan lennél, mint én. - mondja az anya. Nem szeretlek, mert rossz, eleven vagy, és nem tanulsz jól. Bezzeg a testvéred! Okos, ügyes, szófogadó gyerek. Te miért nem tudsz ilyen gyerek lenni? - gyakran hangoznak el ezen kijelentések a szülők szájából.
Az ilyen példálódzások során kialakul a kirekesztés, és létre jön a "fekete bárány" szindróma.

Az ilyen gyerekek előbb-utóbb bezárkóznak, magukba fordulnak, önbizalmuk csökken, mert úgy érzik, hogy nem tudnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak. A Kategorizálás már az iskolákban is jelen van, mégpedig attól a pillanattól kezdve, hogy a gyerek átlépi az iskola küszöbét. Már az első osztályban is kategorizálnak sok esetben. Jó tanuló, rossz tanuló. A csoport, B csoport. Az ilyen hozzáállással hogyan indul el az élete egy kisgyereknek. Sehogy!

És vajon miért válnak a gyerekek kirekesztetté, és fekete báránnyá? Nos, a megfigyeléseim szerint azért, mert mások, mint a többi gyerek. Valamilyen képességével, viselkedésével ki rí a társadalmi elvárásoknak megfelelő viselkedéstől. Túl eleven, lázadó, olyan tudással, képességekkel rendelkezik, amit sem a szülei, sem a tanárai nem értenek meg. Másképpen gondolkodnak az egész világról. Szabadok szeretnének lenni, és hagyják azt, hogy befolyásolják őket. Ezt a viselkedés módot pedig sem a társadalom, sem pedig az szülők nem nézik jó szemmel.

Érett felnőttként visszagondolva a gyerekkoromra, én is átéltem hasonló szituációkat. Nem a szüleim esetében, hanem az iskolai és közösségi életben. Amikor egy gyereket az első osztályban már beskatulyáznak, hogy te ilyen, és ilyen vagy, akkor ez a szemlélet mód egész életében elfogja kísérni. Azt is megfigyeltem, hogy nagyon sok ilyen "fekete bárányként" elkönyvelt gyerekek vesznek el az élet útvesztőjében. Mert ezt a rájuk aggasztott szemlélet módot sokan nem tudják feldolgozni. Elhiszik, hogy ők pontosan olyanok, amilyennek a szüleik, vagy a tanáraik elkönyvelték. Pedig ez nem így van.
Minden ember egyenlő értékkel jön a világra. Mindenki tartogat magában olyan tudást, képességet, amit itt a földön tudna kamatoztatni. Ehhez kellene hozzásegíteni őket azzal, hogy mind a szülő, mind a pedagógus megfelelő módszerrel álljon hozzá a neveléséhez.

Sokszor nem is tudnak róla sem a szülők, sem a tanárok, hogy egy-egy elejtett megjegyzésükkel milyen nagy károkat tudnak tenni a gyerekek lelkébe. Az ilyen hozzáállásnak soha nem lenne szabad megtörténnie. Soha.
És azt sem felejtsük el, hogy sok esetben a "fekete bárány" gyerekek, akiben van kellő bátorság, kitartás, az életben sokszor többre viszik, mint az agyon dicsért, jó tanuló, szófogadó gyerekek.



2014. november 9., vasárnap

Életem változásai tizenegy hónap tükrében

A kínai asztrológia szerint a 2014-es év a ló éve, amely a változások, fellendülések, célok megvalósítását tükrözi. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Nekem ez az év már nem jó kezdődött, annak ellenére, hogy én jobb évet terveztem, mint ahogyan az indult. Már írtam róla, hogy az év az apám betegeskedésével, ápolásával, majd a halálával indult.

2014 január 31.én hajnali negyed hatkor egy másik Univerzumban távozott. Itt hagyva a földi életet. Egyedül maradtam, de nem rinyáltam, és nem sajnáltattam magamat, mert tudtam, hogy az életemet nekem kell éni. Távozása után elindult nálam is a gyászfolyamat, mint minden ember életében. Ennek a folyamatnak szakaszai vannak, amelyeket nem szabad siettetni. Közben pedig élnem kellett az életemet, és intézni mindent, ami egy ilyen haláleset után szükséges. Az apám távozását követően döbbentem rá. hogy "felnőttem". Nem azért, mert addig is mindent egyedül oldottam meg, intéztem el. De voltak esetek, amikor jó volt megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket kívülállókkal nem lehetséges. Onnantól kezdve ez már nem volt így. Nekem kellett mindenben döntenem, és vállalva  minden felelősséget, kockázatot a döntéseimért. Közben még  jöttek a jobbnál jobb segítőtársak, akik sokszor belegázoltak a lelkembe. Ezáltal egyre több és több teher hárult a lelkemre.

Majd az apám halála után kb.. három hónapra egy felismerés született meg bennem. Mégpedig az, hogy bizonyára azért kellett már neki távozni a szebb világba, hogy  most már tudjam a saját életemet élni, és megvalósítani azon álmomat, amiért én ide születtem le. Nagyon fájdalmas volt ennek a ténynek a felismerése, de hagytam, hogy a fájdalom a csontomig hatoljon, és semmiféle gyógyszerrel ne fojtsam el a bennem zajló érzéseket.
Már eljutottam arra a szintre, hogy úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy elkezdjem a munkát, amit meg kell valósítanom. És nincsenek az életbe véletlenek. - ezt régóta tudom. Blogolvasóim kerestek meg, hogy nem-e  gondoltam arra, hogy könyvet adjak ki az írásaimból. Szinte ismeretlenül a lelkembe láttak. Hiszen ez volt régóta a dédelgetett vágyam.

Elkezdtem kiadókkal felvenni a kapcsolatot, és nem is eggyel. Nem volt könnyű megtalálni a számomra legmegfelelőbbet, de csak sikerült. Majd elkezdődött az ezzel járó munka, és ügyintézés folyamata. A kezdet nem volt könnyű, de nem adtam fel. Tudtam, hogy előbb-utóbb siker fogja koronázni a munkámat, és a gyümölcs be fog érni, és majd eljön a szüret ideje is. Egy jó másfél hónapos munka volt, mire azt mondhattam el, hogy ezzel is elkészültem. Közben pedig életem a mindennapos életemet, ahogyan mások is teszik. Amíg a könyvemen dolgoztam, soha nem éreztem azt, hogy dolgozom, vagy hogy nekem ezt muszáj csinálnom. Élveztem! Örömmel csináltam! "Ne dolgozz, csak csináld azt amit a szíved diktál" - tartja a mondás. És ez valóban működik is.

Szeptember 12-én publikálva lett a könyvem e-book-os változata, ami örömmel töltött el. Nem akartam hinni a szememnek, hogy mindez ez az álmom most valóssága vált. Rövidesen a megjelenés után már a top 10-es listában szerepelt a könyvem a "Tükörképek - avagy egy "lélekbúvár" élettapasztalatai". Pár hét múlva pedig már nyomtatott változatban is napvilágot látott, és szintén pár nap múlva a top 10-es lista ötödik helyére került. Nagy öröm ez mind a lelkemnek, mind a szívemnek. Mert korábban soha nem gondoltam volna, hogy bármit elérhetek az életben, amit akarok, ha minden nap erősen megdolgozom érte.

Összegezve: volt fájdalom, gyász, önmegvalósítás, siker, boldogság, szabadság érzése az életemben, ezalatt a röpke tizenegy hónap alatt. Tizenegy hónap és mi, minden történik velünk. Sokszor nem is veszünk tudomást a velünk történt dolgokról. Pedig azok mind, mind építő jellegűek.
Most pedig élvezem a megdolgozott sikerem minden pillanatát. De közben már új terveimen dolgozom. Kívánom, hogy mások minél előbb váltsák valóra az álmaikat, mert az élet rövid. Ne holnap, hanem most!


Képforrása: pixabay.com

2014. szeptember 19., péntek

Higgy az álmaidban, és azok valóra válnak!

Álmok! Minden ember  a saját álmait kergeti egész életében. Ki több, ki kevesebb sikerrel talán rá is talál a lelkében található álmaira, és később próbálja is azt a valós életben is megvalósítani. Mindenki boldog szeretne lenni. De ahhoz, hogy boldogok legyünk, a szívünk szerint kell élni, és megvalósítani azon életküldetésünket, amiért ide a földre leszülettünk. Sok ember azért nem boldog, mert nem azt a munkát, feladatot, tevékenységet végzi, amiben örömét is lelné. A pénz diktál. A a fontos, hogy pénzt keressünk, és csak másodlagos dolog, hogy még szeressük is azt a munkát, amit végzünk.

Én is hosszú évtizedekig ugyanígy éltem, de egyszer csak jött a felismerés, hogy többre vagyok képes, mint amit éppen csinálok. Majd jött egy lehetőség, és az egyik álmom valóra vált. Idegenvezető lettem, és huszonnégy évet töltöttem el ezen tevékenységemben. Volt sok siker, öröm, stressz, és minden ami ezzel a munkával együtt jár. Időközben újra éreztem, hogy már ez a munka sem elégíti ki az életemet, Éreztem, hogy még mindig több tudás van bennem, mint amit hasznosítok. Lassan kezdtem kiégni. Egyhangúnak, monotonnak találtam a munkámat. Feltört bennem a pszichológia, ezotéria iránti érdeklődés, amely már kamaszkorom óta érdekelt. Kedvenc gyerekkori pszichológusom Vekerdy Tamás volt, akinek írásait hetente elolvastam a Nők Lapja c. folyóiratban. Felszínre tört a másik elfojtott vágyam: ez pedig az írás volt. Már húszon éves koromban nagyon szerettem volna egy újságíró tanfolyamra jelentkezni, de az anyám lebeszélt róla. Én pedig még abban a koromban "éretlen" voltam lelkiekben, hogy kiálltam volna magam mellett. Így az álom csak álom maradt.

Majd pár évvel ezelőtt személyesen találkoztam a tanító mesteremmel. akivel többek között a munkámról is beszélgettünk. Előjött a pszichológia, és az írás iránti érdeklődésem. Mire ő megkérdezte. "Miért nem ír?" "Írjon!" Meglepett a  kérdése, de elgondolkoztam a beszélgetés után a történteken. Pszichológia, írás, hogyan hozzam össze? Gondoltam magamba. És jött az ihlet megírom életem tapasztalatai, jó, és rossz dolgokat egyaránt, hogy mások tanuljanak belőle. Így kezdtem el írni a blogomat. Persze ez sem volt zökkenő mentes, mind bármi más az életben. Kaptam hideget, meleget, de leginkább hideget. Nem adtam fel és továbbra is hittem az álmaimban. Az életemben még ennyire semmiben sem hittem, mint abban, hogy ebből a blog írásból csak jó sülhet ki. Bíztam magamban, és a tervemben. Közben megtanultam türelmesnek lenni, és nem siettetni a dolgokat.  Szép lassan beindult dolog, és jöttek a pozitív visszajelzések is. És megjelent a közösségi portál, ami elindította blogom ismertségét.

Közben hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedtem meg az oldalon, akik szintén kezdték megszeretni a blogom írásait. Már több mint 93 ezer oldal magjelenítést tud maga mögött az oldal. A vágy élt tovább. Könyvet szeretnék megjelentetni. Egyre jobban érlelődött bennem a dolog. Sőt több megkeresést is kaptam, hogy miért nem adom ki írásaimat könyv formában.
És láss csodát! A nyár folyamán elkezdtem az ezzel kapcsolatos munkálatokat. Közben nem maradtak el a biztatások, segíteni akarások sem. Nem kis munkát igényel egy könyvkiadása, de nekem ez nem jelentett fáradságot, mert élveztem azt, amit csinálok. Egy jó hónapja pedig beindult a verkli. Felgyorsultak az események. Még ma sem akarom elhinni, hogy képes voltam az álmaimat megvalósítani.

Egy hónap távlatából nézve, most ott tartok, hogy könyvem egy pár napja nap világot látott. Örülök neki!
Rövid időn belül remélhetőleg már a nyomatott könyvet is magamhoz ölelhetem. Hiszen ez nekem olyan érzés, mint amikor egy anya mellére szorítja újszülött csecsemőjét. Nekem ez a könyv az "első gyerekem" lesz. Remélem sokat segítek majd a tanácsaimmal az olvasóknak, és tanulnak belőle az emberek.
Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy higgyenek az álmaikban, mert az álmok valóra válnak.
És soha semmit nem késő elkezdeni! Még negyvenen-ötvenen túl sem.

Képforrása:pixabay.com

2014. augusztus 18., hétfő

Iskolakezdés szorongással

Már csak néhány hét választja el a gyerekeket az iskola kezdéstől. Minden iskola év mindig bonyodalmakkal indul, mind a gyerek, mind a szülő részéről. Nagyon sok szülő, gyerek már szorongással gondol a kezdődő tanévre. Főleg a gyerek, mert mint közismert sok gyerek "utálja" az iskolát.

Ha belegondolunk abba, hogy vajon mi válthassa ki, azt, hogy létre jön a gyerekben az iskolától való szorongás, akkor azt látjuk, hogy mind a szülő, mind a pedagógus hibás ennek kialakulásáért. Most nem szeretnék belemenni, hogy a pedagógusok milyen módszerrel tudják, "megutáltatni" az iskolát a gyerekkel, de saját tapasztalataim, és megéléseim sokat tudnék erről mesélni.

Sokszor megfigyelhető a szülők részéről az a viselkedés, hogy az iskola kezdés előtt úgy jó két héttel már azzal fárasztják a vakációzó gyereküket, hogy tanulni, ismételni kell. Mert a gyerek elfelejti, amit az előző tanévben tanult. Persze a legtöbb gyerek ezt nem akarja. Én pedig ezzel teljesen egyet is értek. Miért kell tanulnia? A nyár a tanulás, kikapcsolódás időszaka. Hogy elfelejti a tanult anyagot? Ez teljes egészében így nem igaz. Ami fontos tananyag az agy úgy is megőrzi, ami pedig felesleges azt pedig kitörli magának. Azt már tudományosan is igazolták, hogy az iskola befejezése után négy-öt év múlva a megtanult anyag 80-85%-át elfelejti az ember.

Hogy kinek kell nyáron tanulni? Véleményem szerint senkinek, Még annak sem, akinek pótvizsgáznia kell mennie. És miért látom így a tényeket a józan paraszti eszemmel. Mert buta gyerek nincs. Csak az iskola rendszerünk támaszt olyan követelményeket, aminek a gyerekek többsége nem tud megfelelni.
Emlékszem, amikor gyerek voltam, akkor is voltak olyan szülők. akik a gyerekeiket a nyári szünidőben gyakoroltatták. Mondanom sem kell, hogy gyerek okosabb, és rögtön áttudja vágni a szülő agyát.

Volt egy barátnőm. Őt a szülei egész nyáron át azzal kínozták, hogy a matekot kellett neki gyakorolnia. Apja kijelölte neki a feladatokat. És azt mondta, hogy majd ő leellenőrizi, hogy helyes e a megoldás. Hozzáteszem az apa "analfabéta" volt a matekhoz. A lány fineszesebb volt. Átvágta az apját. Olyan matek egyenleteket oldott meg, amelyet az előző tanévben iskolában már megoldott. Persze az apa nem tudta ez. ezt.
Én tudtam, hogy mi az igazság, de soha nem árultam volna el. Én gyerekként dermedten álltam a helyzet előtt. Nekem sosem kellett gyakorolnom a nyári szünetben semmiféle tananyagot, annak ellenére, hogy nem voltam eminens tanuló.

Az esetet elmeséltem az anyámnak, aki döbbenten hallgatta, és elítélte az apa tanuláshoz való hozzáállását. Nekem a nyár a vakációról, a szabadságról, csatangolásokról szólt. Az iskola kezdés azzal kezdődött, hogy két nappal a tanévnyitó előtt elővettem a táskámat, kitakarítottam, és elraktam a régi könyveket, füzeteket.
Sajnos ma ott tartunk, hogy két-három nap után felmérő dolgozatot íratnak a gyerekekkel. Hülyeségnek tartom. Pár nap kell, amíg újra vissza zökkennek az iskolai életbe. Még a felnőtt embernek is szüksége van arra, hogy szabadság után vissza álljon a megszokott rítusba. Nem még a gyerekeknek.

Mit javasolok a szülőknek? Semmi tanulás, semmi ismétlés. Kihasználni még a szünidő minden egyes pillanatát. Nem fog a gyerek felejteni semmit sem, hanem újult erővel fog visszatérni az iskolába, és örömmel fog találkozni rég látott osztálytársaival.


Kép: www.kapcsolat.hu

2014. július 16., szerda

Életszakaszaink lezárása önmagunk életében

Életünk egy folyamatos mozgás, Olyan ez, mint amikor a folyó elindul az útján, hogy megérkezzen a vízgyűjtő területére. Majd oda megérkezvén jön az új és új áramlás, mi egy végtelen körforgás. Az életünk is végső soron egy körforgás. Életszakaszok jönnek, mennek az életünkben. Benne minden örömmel, fájdalommal, kudarccal, tanulással, szomorúsággal, csalódással, és még sorolhatnám tovább.

Az emberi létezés különböző életszakaszokból áll, amelyekben egy-egy bizonyos ideig benne élünk, és tanulunk, tapasztalunk, jót, s rosszat egyaránt.
Életünk első három éve meghatározó a számunkra. Akkor vagyunk valódi önmagunk, mert tudunk öröln9, boldogok, önfeledtek vagyunk. Gyerekek vagyunk és teljes önmagunkat adjuk a létben. De, amint elmúlik a három év, és a gyerekek bekerülnek az óvodában, akkor már minden megváltozik.  Megjelenik a társadalmi, szülői elvárás, amely már akkor teljesen át mossa a gyerek agyát. Alkalmazkodnia kell a társadalmi elvárásoknak.

Nálam ezen elvárások, úgy 8-9, vagy 10 éves korom körül voltak érezhetőek, Csupán azért, mert kisgyerekként, akkor még működött óvoda a lakóhelyemen. Hál' Istennek! Tovább maradhattam gyerek.
Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy közülünk nagyon sokan felnőttként, miért sírják vissza a gyerekkorukat. Boldogság, öröm, szeretet, szabadság megléte? Vagy mi az a vágy, amire felnőttként vágyakozunk és nem kapjuk meg? Minden gyerek életében vannak örömteli, rossz élmények egyaránt. Ezzel én is így vagyok, Bár a vágyakozás éppen nincs meg bennem, főleg az iskolai éveimre nem. Miért is mondom mindezt? Rögtön részletesen kifejtem.

Az írásomnak apropóját az adta, hogy ebben az éven lesz a negyven éves általános iskolai találkozónk. Negyven év, két emberöltő. Sok minden változott, emberek, élethelyzetek, Már nem vagyunk azon gyerekek, mint tizennégy évesen. Őszintén, nem szeretem és soha nem is szerettem az osztálytalálkozós összejöveteleket. Miért is nem?  Mert én úgy érzem, hogy akkor tizennégy évesen lezárult életemnek egy szakasza, és egy más élet felé vitt az utam, és másokat is a saját útjuk. Számomra az iskolai évek kudarcok sorozatából állt, és a sikerélmény fogalmát még nem is ismertem, nemhogy meg is életem volna. Tehát én nem díjazom az ilyen osztálytalálkozást, "dicsekvő" beszámolókat.

Miről is van szó? Arról, hogy az adott egyén nem saját magára büszke, amikor beszámol a negyven év útjáról, hanem gyerekére, és férjére. És hol van az "én" személyiségem? Minden önzés nélkül. Az is érdekes megfigyelésem, hogy bár mások is jártak hasonló cipőben, és mégis vissza vágynak a negyven évvel ezelőtti időkbe. Hangsúlyozom nem vágyom, Hidegen hagy az egész,

Ahogyan írtam életszakaszaink váltakoznak, és amikor egy-egy korszak befejeződik, azt le kell zárni végérvényesen. Szép volt, jó volt, de vége. Kár a múltban élni, Ami elmúlt elmúlt. Éljünk a jelenbe. A most pillanatában. Nekem ezek a találkozások olyanok, mint, amikor egy-egy hallott dolgot szeretnénk újra feltámasztani.
Életszakaszainkat tudni kell magunkban megfelelően lezárni. Épülni, tanulni, fejlődni belőle. Én ezt a mai napig így teszem. Ne próbáljuk vissza sírni az elmúlt életeinket, gyerekkorunkat, hanem éljünk itt és most. Minden életszakasznak megvan a maga szépsége, és tanulási folyamata is.

2014. június 19., csütörtök

Amikor a virtuális világ mögé rejtjük álarcunkat

c

Már többször írtam a virtuális világról, többek között a  közösségi portálokon folyó kommunikációról. Írtam annak pozitív, negatív hatásairól egyaránt. Viszont nagyon  megfigyelhető, hogy sokan álnév, vagy valamilyen "állkép" mögé rejtik arcukat, ezzel is azt érzékeltetve, hogy nem merik valódi arcukat, személyiségüket felfedni a nyilvánosság előtt. Inkább álarcok mögé rejtőznek, elfojtva valódi személyiségük megnyilvánulását.

Ez az egyik oldal. De ott van a másik is. mégpedig az, amikor az illető teljes névvel, fényképpel ugyan vállalja önmagát, de az ismerősei körében teljesen más arcot mutat, mint amilyen ő valójában. A lelke teljesen más, mint aminek itt látszik a közösség szemében. Sokan próbáljuk azon álarcunkat mutatni, hogy milyen jók, szeretni valók vagyunk, nem bántuk senkit, lojálisak vagyunk a másik emberrel szemben. Közben pedig bennünk munkálkodik az irigység, a közömbösség, rosszindulat, düh, harag stb. Ami pedig személyemet illeti én próbálom azt az arcomat mutatni, amely valójában vagyok a való életben is,  Szeretem meghallgatni az embereket a virtuális kommunikációban, persze csak ha megkérnek rá. hogy hallgassam meg őket, vagy pedig segítsek nekik egy-két jó tanáccsal. Az elmúlt hetekben nekem lett volna szükségem egy kis segítségre, és kíváncsian vártam, hogy mennyi ismerősöm lesz, aki segítségemre lesz, egy kérésem megvalósításához. Hát meglepődtem, mert nem azt vártam, amit kaptam. Egy kezemen megtudom számolni, hogy kik azon emberek, aki valójában úgyis élnek, ahogyan itt a portálon tanítanak, és mutassák magukat. A többi az nem más mind, mind álarcoskodás, képmutatás.

Valljuk be őszintén, hogy a lelkünk mélyén sokan irigyek vagyunk, és miért tegyek jót a másikkal, ha nekem ez nem sikerült. Mások örömének örülni nagyon ritka dolog, Mondhatom úgy is, hogy olyan ez az állapot, mint a " fehér holló" látványa. De ezzel sincs semmi baj, mert emberek vagyunk, Ki ilyen, ki, olyan tulajdonságokkal van felvértezve. De akkor ne mutassunk a a másik felé azt, hogy milyen jók, megértőek, segítőkészek vagyunk.
És hol hasznosítják azokat a sokféle okos, jó, tanulságos megosztásokat, amelyeket ezerrel lájkolgatnak emberek?  Meglátásom szerint sehol. Szép kép, tanulságos szöveg=lájk  De leginkább csak a kép fogja meg a látogatót, ha megfogja egyáltalán. A valós életben már nehezen megy a tanítások hasznosítása.

Engem valójában elgondolkodtatott azon tényállás, hogy mennyire másnak tünteti fel sok ember magát a közösségi portálokon. Látszódik az érdektelenség, irigység, álarcok viselése, közömbösség, és sorolhatnám még a negatív jelzőket.
Személyemet illetően most tapasztaltam meg, hogy kik azon emberek, akikre számíthatok itt a közösségi portálon. Legyen az csak egy apró dolog, segítés kérés csupán. Azon embereknek, akik segítenek köszönöm a segítségüket, most is, és jövőben is. Akik pedig másképpen állnak a dolgokhoz, azokat pedig olyan embernek fogadom el, amilyenek valójában. De a virtuális világban sem érdemes álarcot viselni, mert az előbb-utóbb lehullik.
Mindig légy önmagad! Akár a valós életben, akár a virtuális térben egyaránt, mert ebből ismerhető fel az ember gerincessége, hitelessége. 





2014. június 15., vasárnap

Az állatok, mint "terapeuták"

Az a tény már régóta ismert, hogy bizonyos állatok segítenek az embereknek pszichés, lelki, és mozgásszervi betegségek gyógyításában, illetve regenerálódásában. Hogy csak a legismertebbeket említsem: kutyák, lovak, delfinek, papagájok, macskák, és bármilyen állat, akivel közvetlen kapcsolat alakul ki az ember irányában. Az állatok nagyon jó terapeuták, sokszor jobbak, mint egy-egy orvos.

Nézzük csak meg, hogy a kisgyerekek milyen szeretettel vannak az állatok irányában, és persze ez fordítva is igaz. Az állat is szeretettel viszonyul a gazdájához. Legyen szó bármilyen háziállatról kutyáról, macskáról. Én nagyon sokáig nem hittem el, hogy egy-egy állat hogyan tud szeretetet, és lelki  megnyugvást adni. Nem véletlenül ajánlják a szakemberek az egyedül élő idős embereknek, hogy tartsanak macskák, mert a macska dorombolása nyugtató hatású, véd a depresszió. szív- és érrendszeri betegségek kialakulásától is. A macskák rezgésszintje az ember rezgésszintéjével azonos, és intelligenciában is azonos szinten vannak. A kutyák és a macskák képesek az ember minden belső rezgését, hangulatát érzékelni, Tudják, hogy mikor érte baj, öröm, keserűség. Ők rögtön ott teremnek, és próbálnak a gazdijuknak segíteni.

Közel tíz évvel ezelőtt tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egy állat, mint segítő "terapeuta" próbál meg meg segíteni embereknek. Nálam ez úgy történt, hogy a szomszéd macskája addig, addig járt hozzánk, amíg teljesen hozzánk nem költözött. Szeretetét úgy nyilvánította ki, hogy állandóan dörzsölődött, kísérgetett, míg nem hozzánk költözött. Szép lassan beszokott hozzám a szobába, és mellém az ágyba. Ha valami baj, betegség ért, rögtön azon volt, hogy hogyan gyógyítson meg. Erről bővebben a "Házi kedvencünk elvesztése" c. jegyzetemben írtam korábban. És ez  a macska akkor jelent, meg, amikor lelkiekben rossz passzban volt, úgy kb 1-1 évvel az anyám elvesztése után.
Most jelenleg három macskám van. Mind mind külön egyéniség.

Most pedig az történt, hogy két hónappal ezelőtt beszokott egy másik cica hozzám a három közül. Teljesen váratlanul, Soha nem volt olyan hízelgős fajta, sőt egy kicsi vadóc is volt, Csak jó formán az evés végett szeretett. - gondoltam én. De tévedtem!
Visszagondolva a történésekre az első macska az anyám halála után jelent meg, Addig nem volt macskánk. Ez a mostani macska hiába, hogy született, élt, csak most került közelebb hozzám, miután az apán meghalt. Úgy érzem, hogy egy lelki támaszként jelentek meg az életemben, hogy erőt, kitartást. türelmet, szeretett adjanak. Ő is hipp-hopp jelent meg a szobába. Ölembe ugrott össze-vissza puszilgatott, és elkezdődött a mi barátságunk. Most már ő is az ágyban alszik. Bújik, szeretget, mit egy baba. És egy valamiről nem szabad megfeledkezni: ők önzetlenül szeretnek, nem úgy, mint az ember. A szeretetért nem várnak el viszonzást, csak néha egy kis simít.

Már külföldön elterjed szokás az, hogy a kórházakba beengedik a beteg gazdijukhoz a kutyákat, macskákat, mert az ő jelenlétükkel a beteg jobban gyógyul. Nálunk erről még hallani sem akarnak az orvosok, Pedig elv van ismerve, hogy az állatoknak különös gyógyítói képességeik vannak. Nem tudom, hogy ez Magyarországon valaha is megvalósul-e. Bízom benne, hogy igen!.
Én azt javasolom mindenkinek, hogyha bárki egyedül van, bánatos, szorong, depressziós, akkor tartson, kutyát, macskát. mert az állatok sokkal jobb "terapeuták", mint az orvosok. A javulás rövid időn belül látható, érzékelhető lesz,

Társfüggőség

Amikor az ember életében először lesz szerelmes, akkor azt hiszi, hogy az valójában az igazi szerelem megléte. Az pedig sok esetben nem úgy van. Ami szerelemnek hiszünk, gondolunk, az valójában nem más, mint támaszkodás a másik félre. Félünk a magánytól, egyedülléttől. De nemcsak az első szerelem esetében alakul ki a támaszkodás, hanem később is, amikor más okból kifolyólag újra párt próbálunk keresni magunknak.

Már a kapcsolatok, uram bocsáss, a házasságkötések után elég hamar kiderül, hogy a párok sok esetben csak támaszkodnak egymásra, és nem adják a párjuknak a kapcsolatban a szabadságot. A kapcsolatoknak nem a birtoklásról kellene, hogy szóljanak, mert az emberek nem eszközök, vagy tárgyak, amiket kényünk-kedvünk szerint használhatunk. Az emberek érző lények, akiknek szükségük van a szabadságra. Nagyon sok kapcsolatban megfigyelhető az a tendencia, hogy a párok mindent együtt csinálnak, és az egyik sem megy a másik nélkül sehová sem. Nincs külön hobbi, szórakozás, barátkozás. Teljesen egymáshoz láncolják egymás az ilyen viselkedéssel a párok. Így elég hamar kialakul a társfüggőség.

A társfüggőség első jele az állandó ellenőrizgetés a másik fél részéről.  Tipikus eset az is, amikor a feleség folyton hívogatja a párját munkaidőben, hogy ellenőrizze, hogy hol van és mit csinál. Bár a mobil telefon esetében ez már nehezen viteleztető ki, hogy társunk hol is tartózkodik valójában.
Ha pedig késik a párja, akkor ilyen és hasonló kérdésekkel árasztja el: "Hol voltál? Miért nem telefonáltál? Minek neked a mobil telefon?" és hasonló kérdések garmadáját zúdítja a párjára.
És vajon miért alakul ki a társfüggőség? A társfüggőség mindig az önbizalom hiányának a meglétére utal. Vagyis, ha nem bízom elégé magamban, úgy nem bízom a páromban sem. Ez pedig előbb-utóbb komoly problémák forrása lesz a kapcsolatoknak.

Lassanként kialakul a birtoklási vágy is. A társam csak az enyém, és senki másé, és ne menjen nélkülem sehová sem, mert akkor mi történik. A birtoklás meglétére jellemző kijelentések többek között: "Az asszony". - sokszor hallhatjuk a férfiak szájából ezt a megszólítást társuk irányában. Engem személy szerint ez nagyon felháborít, arról nem szólva, hogy nem is szép megszólítás. Az asszony az én tulajdonom, és ahhoz senki tartson számot. Nekem ez jön le az egész kijelentésből. Hozzátéve még megalázó is, - legalább is nézetem szerint. Ugyanaz a helyzet a nők esetében is: "Az ember" című megszólítás. Nincs tisztelet egymás irányában. Ahol szerelem van, ott tiszteletnek is lenni szükséges, de társfüggőségben csak birtoklás van.

A statisztikát és tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a együttélések során a párok döntő hányada társfüggő. Csupán azért nem lép ki egy rosszul működő kapcsolatból, mert fél, hogy mi lesz vele, Fél egyedül. Fél a magánytól. És a legfontosabb fél az anyagiak "elbukásától".
És mit tehetünk, hogy kapcsolatunkban ne váljunk társfüggővé? Fontos az önbizalom építése mindkét fél részéről. Szabadság megadása mind két fél esetében, A rabság megöli a kapcsolatokat, és függőséget okoz. Saját hobbi, szórakozás megléte, barátokkal való találkozások. Minden héten legyen idő arra, hogy mindkét fél találkozhasson a barátaival, és éljen a kedvtelésének hobbijának. És nem kell folyton telefonálgatni, hogy hol vagy és mit csinálsz?  Egy kapcsolatba fontos a szabadság megléte, mert ha nem ezt tesszük, akkor idővel nemcsak mi "halunk meg", hanem maga a kapcsolat sem. Ezt lehet is érzékelni a mostani állapotokban.

Hogy mit értek a kapcsolat meghalásán? Azt, hogy a párok sok esetben megszokásból, és rutinból vannak együtt. Nincsenek értelmes beszélgetések a párok között. Csak néhány ide-oda vetett szófoszlányok. Csak két-három mondatból álló kommunikáció van sok esetben, Majd vacsora és tv-nézés, alvás, és reggel indul minden elölről.
Én úgy gondolom, hogyha a fent leírt tényeket alkalmazzuk, akkor elkerülhetjük azt, hogy kialakuljon a társfüggőség. Persze ezt minden egyes napon szükséges megtenni. Ha pedig csak várunk a sült galambra, és nem teszünk semmit azért, hogy ne váljunk társfüggővé, akkor előbb-utóbb áldozatként éljük meg a a kapcsolatainkat, amelyből később csak nagyon komoly változtatás, és munka árán tudunk kilépni. Egyedül pedig már nehéz lesz ez ügyben lépni. És ha egyedül nem megy, akkor forduljunk szakemberhez.


2014. június 12., csütörtök

Érezd jól magad a bőrödben!

Tapasztalataim, és a statisztikák is azt támasztják alá, hogy Magyarországon a nők és a férfiak közel 90%-a nem érzi jól magát a bőrében. Ez sajnos szomorú tény, és még szomorúbb az, hogy naponta szembesülnek ezen emberek azzal, hogy ők valamiért nem olyan emberek, mint ahogyan azt a környezet, vagy a társadalmi elvárások elvárnák tőlük. Azért, hogy ez így alakult nagy rész a média, szépség-kozmetikaipar, a feminizmus az oka, Ugyanis az elmúlt évtizedekben felcserélődtek a női, és férfi szerepek egyaránt, ami még tetézi a dolgok tény állását.

Nézzük csak meg, hogy mit is vár el ma a társadalom a nők. Legyen fitt, semmi zsírtömeg, lapos has, 18 éves kornak megfelelő testsúly, szőrtelenítés az egész testen, mű szempilla, műköröm, legyen napbarnított, és járjon szoláriumba, és hasonló elvárások. A nők nagy része pedig el is hiszi, hogyha ebből az valamelyik szempontnak nem tud megfelelni, akkor már a férfiak rájuk sem néznek. pedig ez sok esetben nem így van. A legtöbb férfi a természetességet keresi a nőkben, és nem az agyon fogyókúrázott, barby babákat. Már korábban írtam arról is, hogy hogyan befolyásolja a szépségipar azt, hogy a nők és a férfiak megfeleljenek a média által reklámozott női, férfi ideállnak. Nagyon sokan bedőlnek ezen reklámoknak, és így ezáltal elfojtsák az önmaguk valós személyiségét.

Azon emberek, beleértve nőket, férfiakat egyaránt, akik nem fogadják el saját magukat, sosem fogják jól érzeni magukat a bőrükben. Mindig lesz valami, ami végett nem felszabadultak az életük területén. Nem mernek egy jó enni, inni, mert, jaj istenem, rám egy egy pár deka, és kezdhetem a fogyókúrát előröl. Számomra felettébb visszataszító látvány, amikor közel negyven-ötven éves nők, még a lánykori súlyukkal dicsekszenek. Ebben a korban már a 48 kg-os súly megléte taszító. Nem szép az, ha egy érett korú nő csont és bőr. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy legyen kövér, csak azt, hogy korának megfelelő legyen a testsúlya. Nem régen egy ismerős szájából hallottam a következőt: " Képzeld 51 kg vagyok". " És ezzel mi a probléma?" - kérdeztem. "Hát az, hogy eddig 48 kg voltam, és most rám jött 3 kg. De mindent megteszek, hogy visszanyerjem a súlyomat, mert nem érzem jól magamat a bőrömben." - hangzott a válasz.

Számomra ez az esett furcsának tűnt, mert én az életemben vajmi keveset foglalkoztam azzal, hogy másoknak megfeleljek, A legfontosabb számomra az, hogy én jól érezzem magamat a bőrömben. Fogadjam el saját magamat, ahogyan vagyok. Persze, aki ezt nem így gondolja, annak az életben nagyon sok összetűzése lesz saját lelkével. Mert a mindenáron való megfelelés, az nem más mint egy mókuskerék, ha egyszer bedőlünk az elvárásoknak, akkor csak nagy csaták árán lehetséges a kiút a csapdából. Sosem lesz az illető szép, csinos, bájos, nőies stb. Ellenben elhízott, rusnya disznónak, és szörnyeteg nőnek fogja magát tartani. És ez pedig komoly pszichés problémák forrása lehet.

De ne feledkezzünk meg a férfiakról sem, Őket is elérte a hóbort szele. Már a nőkkel szemben olyan elvárásaik vannak, mint amilyenek a topp-modellek,akik újságok címlapjain, vagy a tv-ben szerepelnek, vagy ahogyan a saját tinédzser lányuk nézz ki. Ez az elvárás sajnos már a negyven-ötven körüli férfiakat is jellemzi. Már szép lassan ők is "meztelen csigává" varázsolják magukat.
Hallottam egy esetet: egy találkozáson történt. Amikor is a nő, és férfi közel kerültek egymáshoz, és elérkezett a szex ideje, akkor a férfi leblokkolt. Képtelen volt az szexre. És miért is? . kérdeznék sokan. A válasz engem is meglepett: "Nem volt tökéletesen leszőrtelenítve a barátnője hónalja". A hallottak kapcsán nem jutottam szóhoz. Hát itt tartunk manapság.

Pedig az egésznek nem az volt az oka, Inkább a pasi belső konfliktusai voltak az okok. Ahelyett, hogy saját magában kereste volna a probléma gyökerét, úgy inkább másra hárította a felelősséget. Nagyanyáink korábban ez nem volt probléma, Nem szőrtelenítettek, és mégis működött a szex, mert nyolc-tíz gyereket is szültek. Mára a média, a szépség, és kozmetikaipar teljesen átformálta az embereket. Hiába van meg az társadalmi elvárás, fittség, jó ápoltság, ha az ember nem érzi jól magát a bőrében, mert ezek a dolgok csak ideig-óráig adnak "kielégülést".

Hogy mit tanácsolok e téren? Legyen mindenki önmaga. Fogadja el saját magát, úgy, ahogyan van. És tudatosítsa magában azt, hogy mindenki egyedi és megismételhetetlen személyiség ezen a földön. Álljon a tükör elé, és nézze magát végig, és örüljön annak, hogy milyen szépek, és épek a testrészei. Egy idő után eltűnik az elégedetlenség, és a lélek megnyugszik.
Legfontosabb az elfogadás. Érezd jól magad a bőrödben, minden nap!




2014. június 7., szombat

Soha többé ne légy szerelmes!

A szerelemről, mint életérzésről már írtam korábban egy jegyzetet. Arról is írtam már, hogy sokan úgy élik le az életüket, hogy még igazán szerelmesek sem voltak az életükben. És mindez azért van így, mert amit sok ember szerelemnek hisz, vagy él meg az nem másról szól, mint a támaszkodásról. Ahhoz, hogy az ember átélje a szerelem érzését, érett személyiséggel kell, hogy rendelkezzen, mind racionális, mind pedig emocionális szempontból egyaránt.

Az az ember, aki engedi, hogy megélje a szerelem érzését, az kortól függetlenül megélheti ezt az érzés, attól függetlenül, hogy sokan azt állítják, hogy a szerelem csak a fiatalság kiváltsága. Ez persze így nem igaz.  De hogy megérintsen a szerelem tűzte, úgy az embernek hagynia kell azt, hogy a szívére hallgasson. Ha azonban az ész diktál, akkor ott nem beszélhetünk szerelemről.

Saját tapasztalatból beszélek, amikor azt írom, hogy minden életkorban az ember más, és más érzéssel éli meg a szerelmet. Nem akarom ezt hosszan ecsetelni, mert már írtam erről is korábban.
Bátran mondhatom azt is, hogy életem "nagy" szerelmét a negyvenes és ötvenes éveimben éltem át. Össze sem lehet az érzéseket hasonlítani a húsz évesen átélt szerelmek egyikével sem. Bár a szerelem vakká tesz tartja a mondás. Valóban igaz is, mert én is vak voltam és nem vettem észre, hogy a másik fél  nem szerelmes belém, sőt őt csak egy dolog érdekelte volna a szex. Nálam azonban másképpen működnek a dolgok. Amikor egy felnőtt férfi vagy akár nő is, fél egy öleléstől, fél egy csóktól, és el taszítja az arra vágyó társát, akkor ott valami már nem stimmel. Nagy valószínűséggel korábbi életében már nagyot csalódott az adott egyén a szerelem területén. Azért későbbi kapcsolatai kialakításakor inkább elfojtsa  az érzéseit, annak ellenére, hogy neki is vannak érzései. De fél és nem szeretné, ha az eset újra megismétlődne.

Ismerem ezt a szituációt. mert jártam hasonló cipőben. Nem, nem én voltam az az egyén, aki így viselkedett, hanem velem viselkedtek így. Egyszerűen rettegett attól, hogy csak egy újjal is hozzám érjen. Számomra az, akkor nagyon döbbenetes élmény volt. Én akkor nem gondoltam volna, hogy felnőtt, "érett" emberek úgy tudjanak viselkedni, mint a tinédzserek, akik most kezdik felfedezni az ellenkező neműek testét.
Egy beszélgetés közepette szóba került egy ilyen téma, amikor is én is elmondtam a gondolatimat erről a témáról, Mire a következő választ kaptam: "Soha többé ne légy szerelmes!"  Hirtelen nem értettem a válasz. Majd megkérdeztem, hogy miért ne legyek szerelmes? Azért, mert ha nem leszel szerelmes, akkor nem fáj a csalódás, ha elhagynak vagy szakítanak veled. Csak lestem, és néztem magam elé.
Az igaz, hogyha nem vagyok szerelmes, akkor nem fáj a csalódás. De az is igaz, hogyha nem élek át fájdalmat, szerelmet az életem, akkor minek élek, Hiszen a jó és a rossz mindig együtt járnak, kéz a kézbe. És ne feledkezzünk meg a tanulásról, amiért ide a földi létbe leszülettünk.

Sokszor tapasztalom, ismerős körökben hány és hány nő, férfi é úgy házasságban, kapcsolatban, hogy még a szerelemnek a legapróbb szikráját sem élik meg. És szintén mennyi ember van, akik csakúgy váltogassák a társukat, mint más a fehérneműjét. Mert nem a szerelem vagy a szeretet van jelen a kettejük kapcsolatában, hanem az anyagiak, Pénz, lakás, kocsi, utazások. És ne felejtkezzünk el arról sem, hogy az egész kapcsolat a támaszkodásról, és a szabadidő eltöltéséről szól. Ezeket mind látni lehet, amikor közös fotókat osztogatnak meg a közösségi portálokon. Halott szemek, nincs tűz, ami azt mutatná. hogy jaj de jól érzem magam a bőrömben.
Én senkinek nem mondanám az életben soha, hogy ne legyen szerelmes. Legyen bátran mindenki, kortól függetlenül szerelmes. És amikor jön egy olyan pasi, hogy az ember fia-lánya azt érzi, hogy kiugrik a szíve a helyéről, akkor hallgasson a szívére, és hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek. Függetlenül attól, hogy hány éves is valójában. És miért született ide az ember a földre? Azért, hogy BOLDOG legyen. ezt tartsuk szem előtt mindig,

2014. május 27., kedd

Egy életen át vonszolt sleppek

Életem folyamán sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik tele vannak panasszal, irigyek, rosszindulatúak, másokat okolnak azért,mert a saját életük egy kész katasztrófa. Haragszanak sok mindenért mindenkire, párjukra, szüleikre, gyerekeikre, barátjuk, szomszédjukra stb. Nem egy esetben találkoztam olyan esetekkel is, hogy egy-egy harag vagy rossz szomszédi viszonyból származó nézeteltérések utóhatásai nemzedékről-nemzedékre öröklődik. Fogalmazhatok úgyis, hogy évtizedeken át vonszolnak emberek sleppeket maguk után.


Nem egyszer elgondolkodtam, hogy vajon miért is van az, hogy húzzák a cafrangokat maguk után. Vajon mi lehet a nagy "bűn", amit nem lehet megbocsátani, annak aki vétkezett ellenük, Hiszen mindannyian emberek vagyunk, és követünk el hibákat, amelyek arra valók, hogy tanuljunk belőlük. És miért nem tudnak egyes emberek bizonyos embereknek megbocsátani olyan tettekért, amelyeket akár harminc-negyven évvel ezelőtt követtek el.
Arra a következtetésre jöttem rá, hogy a sérelem legfőbb oka a gyerekkorra vagy a csecsemőkorra vezethető vissza. Valami olyan dolog történhetett, amelyre sem a gyerek, sem pedig a szülők nem emlékeznek, de a tudatdallatiban működik a dolog.

Nem régiben én is személyesen tapasztaltam meg, hogy olyan eseményekkel, problémákkal állt egy egy távoli rokonom, amely nem az én ügyem volt, hanem még a szüleimé, akik már nem élnek. Az adott rokon engem hibáztatott nagyon sok mindenért, és hozzátéve még folyékonyan hazudott is. Természetesen nem viselem el, ha bárki is hazudik nekem és megcáfol,csak azért, hogy neki legyen igaza. Arról nem is beszélve, hogy halott szüleimet bántotta, sértette, és természetesen mind saját magamért, mind ő mellettük kiálltam  Apró-cseprő semmit  mondó ügyekkel lettem elárasztva, és olyan viselkedés mellett, hogy az óvodában sem állná már meg a helyét az ilyen viselkedés. Arról nem is beszélve, hogy nem egy szemléletmódot vallok az adott egyénnel. Én tiszteletben tartom az ő szemléletét, de neki is illenék az enyémet tiszteletben tartani,

Azonkívül ő elmondta, hogy én milyen rossz ember vagyok, És azt azért, mert nem tisztelem a holtakat, mert nem járok gyakran a temetőbe, és nem viszek csak egy mécsest Halottak napján a nagyszüleim sírjára, Válaszom: "Tisztelni és szeretni az élőket kell." Erre az egyén nagyon felháborodott és ezt válaszolta: "Nagyon rossz életed lesz, amiből nem tudsz tudni kimászni".
- Én: "Mindenkinek olyan élete lesz, amilyet saját magának csinál". Ezen válaszomat már nem bírta elviselni, és újra visszavágott. "Nem bírom elviselni a magabiztosságodat, és a nagy szádat." Miért vagy olyan magabiztos? Hiszen az sem biztos, hogy a reggelt megéred." Abban senki sem lehet biztos. -  válaszoltam. Kemény, és tanulságos "beszélgetés" volt. Tanultam. Mégpedig azt. hogy azon dolgozom, hogy ne olyan ember legyek, mint ő.

Ez az ember lassan két emberöltőn át húzza maga után a sleppeket, a régi sérelmeit, sebeit. Haragszik anyjára, testvéreire, és  mindenkire, aki ővele nem ért egyet. Közben mutatja, hogy milyen jó keresztény, mert minden vasárnap megy a templomba.
Élete tele van kudarcokkal, csalódásokkal. De ahhoz egyszerűen gyáva, hogy szembenézzen a problémáival és kimondja, hogy ő a hunyó, és nem a másik. Csak vonszolja, vonszolja a sleppjeit, évtizedeken keresztül, arról nem szólva, hogy mennyi energiát pocsékolt el arra, másokat bántson, megsértsen. Ezt lehet volna élete jobbá tételére fordítani. De ő ezt nem is érti.

A beszélgetésünket én e képen zártam le: "Én nem a múltban élek, hanem a, jelenben. Hogy mi volt a múltban, nem érdekel, azon már változtatni úgysem lehet. Én miden este nyugodtan nézek a tükörbe, mert az mindent megtettem, amit tehettem életem minden területén. Egyikünk sem tökéletes, tele vagyunk jóval és rosszal egyaránt, de rajtunk múlik, hogy melyik tulajdonságunkat bontakoztassuk ki."
Az illető személy nem értettem vagy nem akarta érteni, azt, amit én mondtam. Nem baj. Az ő problémája.

Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy senki sem húzza maga után a régi sleppjeit, haragját, megbántásait, mert rengeteg energiát vesz el az embertől. Ezt az energiát pedig inkább használjuk inkább önfejlesztésre.

2014. május 16., péntek

Légy önmagad, és járd a saját utadat!

A közösségi portálokon egyre nagyobb számba vannak jelen olyan emberek, akik spirituális tanításokról szóló tanácsokat, idézeteket osztanak meg. A nagy kínálat kapcsán pedig könnyen átesünk a ló másik oldalára, mert már azt sem tudjuk, hogy kinek, mit higgyünk el.
Nézzünk csak egy egyszerű példát. Itt van a szeretet minél nagyobb elfogadás, és megnyilvánulása. Sőt kavar van a szeretet, szerelem megnyilvánulási formái között is, de erről már írtam korábban egy bejegyzésemben.

Most tényleg azt látom, hogy, aki elindul egy változási vagy spirituális úton, az a szeretet meglétét helyezi előre. De vajon, miért akarjuk azt, hogy szeressenek bennünket? Ez annyira természetes része kellene, hogy legyen az életünknek, mint bármi más az életben. Sokszor már azt látom és veszem észre, hogy nagyon sokan már erőlködnek, hogy szerethetővé váljanak. Ez a fajta erőlködés, lassan-lassan átmegy az erőszakosság formájába. Először is szeressem önmagamat úgy, mint felebarátaimat. Ha szeretem magamat mások is szeretni fognak előbb-utóbb. Ha az önbizalmamat minden nap építem, csiszolom, akkor nő a pozitív kisugárzásom, és ezáltal az emberekhez fűződő viszonyom is sokkal jobb lesz, vagyis szerethetővé válok. De az ember adja önmaga természetességét. Legyen olyan, mint amilyen éppen az aktuális hangulata. Mert, ha egy erőltetett mosolyt látok bárki arcán, az számomra képmutatás, mert belül szenved, mint egy állat.
Sokszor hallani ilyen fajta kijelentés: " Nem veszed észre bennem a szeretetet, pedig annyira erőlködöm". Ha erőlködöm az tényleg rossz, és ezzel ártok magamnak. Mert azt érzem, hogy én egy olyan ember vagyok, akit senki sem szeret.  Minek erőltetni bármit is, és főleg mindenkit szeretni. Elfogadni az embereket a maguk lényében, de azért nem szükséges mindenkit szeretni, és főleg nem lépten-nyomon hangoztatni. Ne akarjunk minden áron "szeretet kurvává" válni, ahogyan ezt Csernus doki megszokta fogalmazni.

A másik nagy kavarodás a spiritualitás területén az a tükör szindróma, ami azt takarja, hogy minden ember tükröt állít a másik embernek. Ez egy részt igaz, másrészt nem. És miért látom így? Azért, mert kinek állítok tükröt elsősorban?   Először is olyan embereknek, akikkel személyes kapcsolatban vagyok, és ismerem őket. Ilyenek a szülök, gyerekek, munkatársak, barátok, főnökök stb. Ugyanis a személyes beszélgetéseknél nagyon fontos minden mozzanat, mimika, kommunikáció és minden olyan jelzés, amely rámutat hiányosságainkra, gyengeségeinkre. Ezért is van az, hogy szakember nem is vállalja a skypon való tanácsadást, mert nincs visszajelzés a beszélgető féltől a másik irányába.
"Én csak tükröt állítottam neked" - állt egy ismerős levelében, amelyet hozzám intézet. Milyen tükröt? Virtuálisan ez hogyan működhet? Sehogy sem! Hiszen a virtuális világnak az a hátul ütője, hogy el lehet bújni mögé, és mindenki azt mond magáról, amit akar. Tükröt csak úgy tarthatok a másik félnek, ha személyesen találkozok, beszélek vele. A többi csak hanta.

De ne felejtkezzünk el az ismert "tanítókról" sem, mint Osho,Mooji, Csernus, Popper, Müller Péter, és sorolhatnám tovább. Ők tanításaikkal, írásaikkal csak egy támpontot adnak egy-egy élethelyzet kapcsán, vagy  megerősítéseket, ha már a valós életünkben megtapasztaltunk egy és mást. Mindenkinek a saját útját kell járni, nem hallgatva senkire, csak a saját szívére. Ha pedig a szívemben szeretet van, akkor nem kötök bele sem emberbe, sem olyan megosztásba a közösségi portálon, amely a másik embernek örömet okoz. Már ott tartunk hogyha bárki azt írja, hogy kisütött a nap, vagy esik az eső, akkor egyből elkezdjük megmagyarázni, hogy az addig is sütött, csak a felhők mögött volt. Meg lehet magyarázni a természettudomány és a spiritualitás tanításaival. De azért ne nézzük már az embereket ennyire tudatlannak.
Tudom, minden ember más és más, és nem mindenki ugyanazt az utat járja be.De ne felejtkezzünk meg egy fontos tényezőről, ez pedig a tiszteletben tartás, És tartsuk tiszteletbe mások véleményét, örömét, bánatát stb.
Légy önmagad, és járd a saját utadat! Ez alatt azt érzem, hogy nem betanulni a tanítók írásait, tanításait, mert csak a saját tapasztalatunk által válunk azzá, amik vagyunk, vagyis önmagunkká.

2014. május 11., vasárnap

Üzen a lélek

Közel négy hónapja vesztettem el családom második tagját az apámat. Mindkét hozzátartozóm halálát másképpen éltem át. Amikor az anyámat tizenhat évvel ezelőtt elvesztettem teljesen másként éltem meg eltávozását, mint az apámét. Tény, hogy az anyám halálára úgymond nem voltam felkészülve, és a halál elfogadásának a gondolata sem foglalkoztatott még azon időszakban. Mondhatom, úgyis, hogy homokba dugtam a fejemet. Az apám halálát illetően már tudatosabban álltam hozzá a tényekhez, bár így sem könnyű feladat a gyászmunka, és közbe-közbe előjövő gondolatok megfelelő helyretétele.

A tudatosságom fejlesztése lévén jutottam el arra a szintre, ahol most tartok. Amikor az anyám meghalt, pár hónappal később álmodtam felőle, és különböző dolgokat mesélt el. Volt az életemnek olyan szakasza, amikor nagyon fontos lépést, döntést kellett volna meghoznom, de féltem. És egy alkalommal volt olyan álmom, hogy ő hazalátogatott és mindenben próbált nekem segíteni, majd újra távozott. Vannak, akik azt hiszik, hogy ez csak egy mese, álom, de én hiszek ezekbe az álmokba, és abba is, hogy az eltávozott lelkek igenis üzennek az élő hozzátartozóknak. Arról nem szólva, hogy az anyámhoz érzelmileg sokkal jobban kötődtem, mint az apámhoz. Bár őt is szerettem.

Az apám halálát követően vártam a fejleményeket, hogy megismétlődik-e az a dolog, amit az anyám esetében megéltem. Vártam, vártam. És semmi nem történt. Bár én sokat hangoztattam előtte, hogy félek, félek, Féltem, hogy beteg lesz, hogy kórházba kerül. hogy meghal. És sajnos ezek be is következtek, és pedig elég egy-kettőre. Nem attól féltem, hogy mi lesz velem, ha magamra maradok. Vagy, hogy hogyan élem az életemet a továbbiakban. Hanem bennem volt talán az "egészséges félelem", ami minden embert megrendít, amikor egy-egy probléma, tragédia előfordul a családban.

Közben teltek a napok, hónapok. És pár nappal ezelőtt történt valami, amire nem is számítottam. Az egyik hajnalban olyat hallottam, hogy cseng a telefon. De csak egy csengés volt. Kinyitottam a szememet körül néztem a szobába. A macska aludt a lábamnál, csend, nyugalom, Majd visszaaludtam. Másodpercek töredéke és jött az álom.
Lakásunk egy helyiségében, pontosabban a szobám ajtaja előtt megjelent egy pár házzal arrébb lakó szomszéd személy. Majd az anyám, akiről már hosszú évek óta nem álmodtam. Harmadik személyként megjelent az apám. Az anyám  és a szomszéd semmit sem szólt, de az apám megszólalt. És ezt a kijelentést tette: " Most tanultam meg, hogy az életben a legfonatosabb, hogy szeressem önmagamat, és ezáltal másokat is". Egyszerűen nem tudtam, hogy ébren vagyok-e, vagy csak álmodom. De tudom, hogy semmi sem történik véletlenül.

Az álom után felébredtem, és már reggelre járt az idő. Ez az álom egész napomat meghatározta, sőt még néhány napon át is foglalkoztatott ez az álom. Sok mindenről beszélgettem az elmúlt évek soron az apámmal, mert úgy láttam, hogy ahogy én változtam, ő is változott, amennyit tudott. A szeretet meglétéről is beszélgettünk. de nem az soha sem került szóba, hogy ő vajon képes volt-e szeretni önmagát vagy sem. Ő nem beszélt erről, én pedig nem erőltettem.
A mostani álmaim szerint valószínűleg nem tudta, vagy nem ismerete azt az érzést, hogy mit is jelent az, hogy szeressük önmagunkat. Bizonyára egy másik életben, dimenzióban, vagy nevezzük bárminek, ő megtapasztalta azt, hogy milyen érzés egy feltétel nélküli szeretet, és önmagunk szeretete.

Számomra ez az üzenet a részéről megerősítés volt. Én is életem úgy korábban, hogy azt sem tudtam, hogy  pontosan mit is jelent a szeretet. Ezt pontosan úgy értem, hogy csak a családomat, rokonaimat szerethetem, a többiek pedig közömbösek számomra. Ma már a másképpen való gondolkozásom annak tudható be, hogy változtattam az élethez való hozzáállásomon, amely sok új felismerést, megtapasztalást hozz az életembe.
Abban pedig továbbra is hiszek, hogy a lélek halhatatlan, és üzen is az itt maradt hozzátartozóknak. Csak nyitottnak és ébernek kell lenni irányába. Az eltávozott lelkek köztünk élnek, és segítenek minket.

2014. május 2., péntek

Segítői munka: tudás vagy élettapasztalat?

Társadalmunkban egyre jobban jelen van a stressz, frusztráció, idegesség, amelyek az ember hangulatát nap mint nap befolyásolják. Ezen jelenségeknek a megléte folyamatosan terheli az emberek lelkét. Már látni lehet olyan jelenséget is, hogy, amikor ez emberek egy része úgy érzi, hogy most minden összejött, és nem bírják tovább a terheket, problémáik megoldásaként, felkeresnek olyan szakembereket, akik segítenek nekik abban, hogy mi is a valós problémájuknak az alapja. Még ma is tartja magát az a berögzült nézet, hogy pszichológushoz, pszichiáterhez csak az az ember jár, aki hülye, vagy bolond. Sajnos ez nagyon rossz hozzáállás az élet dolgait illetően.

Mára már ott tartunk, hogyha igénybe szeretnénk venni bármilyen segítőinek a munkáját, akkor bőven tudunk válogatni a kínálatból. amely persze függ az érdeklődési területünktől, illetve a pénztárcánktól is. A pszichológusokon, pszichiátereken kívül más segítők is vannak, aki segítenek nekünk abban. hogy megoldást találjunk a bajainkra. Ilyen az asztrológia, kineziológia, életvezetési trénerek. jósok, és különböző spirituális tevékenységet folytató egyének.
Én maradok a pszichológusnál, pszichiáternél. Majd az is kielemzem, hogy minden szakember igazán "jó" szakember-e. A választáskor fontos lépés, hogy bízzam a kiválasztott segítőmben, higgyek benne, és hitelesnek tartsam, mint embert. Sajnos nagyon sok segítő hirdeti magát különböző módszereivel, mert tudja, hogy igény van arra, hogy az ember meglelje a lelki békéjét. Kecsegtető módszerek, magas árak. Jellemezhetnék így is a helyzetet.

Tapasztalataim azt támasztják alá, hogy nem minden pszichológus igazán "jó" szakember, attól függetlenül, hogy milyen egyetemen végzett, és milyenek a preferenciái. És vajon tényleg az-e a jó szakember, aki egyetemi tanulmányai alatt tudományos módszerekkel próbálja meg megoldani a hozzáforduló emberek gondjait, bajait? Vagy az, aki a hétköznapi értelemben vett "egyszerű ember", aki csak a józan paraszti eszét használja?
Válaszom a következő: lehet, hogy a józan paraszti ésszel gondolkodó segítő, sokkal jobb tud egy másik embernek segíteni a problémája megoldásában, mint egy egyetemet végzett pszichológus. Őszintén szólva ebben is volt tapasztalatom. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem elég az egyetemen megtanulni a Jung, Freud, és társai pszichológiai elméleteit, mert az élettapasztalat sokkal többet ér.
Ha valaki bármilyen jó eredménnyel végezte el a pszichológia szakot, még az nem jelenti azt, hogy ő belőle jó segítő is fog válni. Minden eset egyedi, és ezeket pedig nem lehet könyvből megtanulni. 

Aki a saját életében nem élt olyan életeseményeket, amelyekkel a páciensei hozzáfordulnak, akkor az a segítő nem is tudja őt megérteni, és a problémája megoldáshoz sem tud számára jó lehetőségeket kínálni.
Amikor jó néhány évvel ezelőtt megkerestem egy segítőt, aki pszichológus volt, és a legismertebb egyetemen szerezte a diplomáját. akkor leesett az álam. Egyszerűen nem értettem hogy én miről is beszélek. Amikor elmondtam, hogy egy bizonyos pasival, akivel kapcsolatom volt, és ha látom, vagy összefutok vele, akkor az nekem kellemetlen. Válasz: "Nem kell arra menni, ahol lakik".  Hát igen. De az eszébe sem jutott, hogy egy kisvárosban elő embernél ez nem megoldott helyzet.

Még egy fontos ,megjegyezni való. Beszélgetésünk során azt mondta nekem az a szakember, hogy egy nőnek férjhez kell mennie, és gyereket kekk szülnie, mert csak így élhet az ember teljes életet. Ő milyen boldog, mert van felesége, gyereke, de nekem már gyerekem sem lehet a korom végett. Én pedig azt vettem észre, hogy ő, mint szakember nem hiteles, nem mond igazat. A házassága nem működik, a szakmájában pedig lehet, hogy csak a pénz dominál. A megérzésem bejött.

És mennyire más dolog egy olyan szakember segítségét kérni, aki a megélt élettapasztalata alapján ajánl lehetőségeket a pácienseinek. És nem mondja az, hogy mért nem mentem még férjhez. Ellenben tiszteletben tartja az én döntésemet. Az életem változtatásához pedig lehetőségeket ajánl fel.
És amikor egy szakember egy életében beállt változás során azt kérdi, hogy ki, mi, ért azon, hogy új élet kezdődik a számára, akkor elgondolkodom.  Hol van az élettapasztalata. amelyekre leginkább a kudarcaink árán teszünk szert? Hol a hitelessége? A segítők döntő része a megszerzett tudása mellé sokszor használja fel a saját megszerzett tapasztalatát. Kibővítve, hasznosítva keleti filozófiát, spiritualitás stb.


A segítői munkához tudás vagy élettapasztalat kell? Válaszom:is, is. Szükséges a tudás, már azért is, hogy tudjuk, hogyan kell minden egyes embernek a problémáihoz hozzáállni. Az élettapasztalat pedig azért fontos, mert így egy-egy probléma esetén a segítő jobban megérti a páciense gondjait, és a lehetőségéhez mértem tudja azt orvosolni. A megszerzett tudás, és az élettapasztalat ötvözetének használata tudja kibontakoztatni a jó segítő személyét.

2014. április 9., szerda

Szembenézés a félelmeinkkel

A házasságban vagy kapcsolatban élő nők 80 százaléka már az első hónapban vagy egy héten belül érezte, hogy az a férfi nem az ő férfija. Majd eltelik egy év, öt év, tíz év, húsz év, jönnek  a gyerekek, és a nő folyamatosan csak vágyakozik, és azt szeretné, hogy benőjön a pasi feje lágya.
"Majd megváltozik, majd csak megváltozik...." Hallottam egy aranyos kínai mondást,amely valahogy így hangzik, hogy "sokan keresik a fekete macskát a sötét szobában, miközben érzik, hogy a fekete macska nincs is odabenn". Mert mindent megtudunk, és mindent ki tudunk magyarázni. A racionális tudásunkat kora gyerekkorunktól kezdve fejlesztik, fejleszti a társadalom, a környezet, az iskola, az internet stb., tehát mindig mindene megtaláljuk a magyarázatot, miközben a megoldás végig ott van bennünk. Az elfojtott érzéseink jelentik a megoldást, amelyekre nem hallgatunk. Nem akarunk rájuk hallgatni. Az intelligens emberek legnagyobb csapdája az okoskodás. Amikor a gyorsan jövő, irgalmatlanul erős érzést megpróbálják agyból megmagyarázni. Mert nem merem vállalni az érzéssel járó fájdalmat. Pedig változtatni csak akkor lehet, ha valaki kimondja azt, ami fáj. Majd ezek után jön a kimondott fájdalmas dolgok elfogadása. Mert hiába mondom ki, hogy "hát tényleg lusta vagyok, igen lusta", ha másnap éppúgy megteszem ugyanazt. De ha elfogadom a kimondott dolgokat, onnantól kezdve lehet mérlegelni.

Sokan persze türelmetlenek. Még véghez sem vitték az egész folyamatot, már a megoldást keresik.Anélkül, hogy elfogadnák az ezzel járó fájdalmat. Ha nem történik meg a fájdalom átélése,a negatív töltetű élmény átélés, akkor hogyan születhet meg a megoldás? Úgy, hogy a fájdalmat közben nem tompítom nyugtatókkal, sírdogálással.Mert a sírás, és a sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig magát sajnálja. Hol van ebben fájdalom? Az igazi fájdalom például, amikor elveszítek valakit. Nincs többé.Egy egoista ilyenkor is önmagát sajnálja. Ha viszont átélem és elfogadom ezt a fájdalmat, mondjuk, valakinek a halálát, akkor, ha véget ért a gyászidő, és magamhoz tértem, okultam a dologból,, akkor adott helyzetben szabadon, nyugodtan, oldottan tudok beszélni ezekről az érzésekről. Ennek a folyamatnak lehetnek tanulságai. Például, hogy a meghalt szeretteimmel szemben nem tettem meg mindent, és ebből okulva megtegyem mindazokkal, akik még élnek és körülöttem vannak. De hogy tudja ezt egy olyan ember megtenni, aki mindezt elfojtja? Milyen hiteles mintát tudnak mutatni a gyerekeiknek? Fel fognak tudni nézni egy görcsös emberre, aki mindezt elfojtja magában, mert fél szembe nézni vele? Én folytan azt látom, hogy mi, felnőttek előszeretettel várunk el a gyerekektől olyan dolgokat, amelyeket, mi magunk nem vagyunk képesek megtenni. csak azért, "mert én vagyok az anyád". Vagy csak azért," mert én vagyok az apád". 


Dr Csernus Imre  A fájdalom arcai

2014. április 6., vasárnap

Blogom története a kezdetektől, napjainkig

Mindig is élt bennem egy olyan álom, hogy egyszer az életemben írjak. Valahogy mindig is éreztem valami késztetést arra, hogy szükséges lenne írnom, de mint mindenki életében, úgy nálam is csak az elgondolásaimban élt ez a tervem. Közel húszon éves korom környékén szerettem volna egy újságíró tanfolyamra lemenni, de erről a tervemről az anyám lebeszélt, és én mint egy bizonytalan fiatal hallgattam is az ő szavára. Így a terv csak terv marad, amelyről idővel meg is feledkeztem.

Másik nagy érdeklődési területem pedig a pszichológia. Egy alkalommal jártam egy ismert segítőnél, ahol a munkám is szóba került többek között. És elmondtam, hogy a pszichológia, és az írás az a terület, amellyel szívesen foglalkoznék. Bár a pszichológia tanulásomat nem tudtam elkezdeni, nem a korom végett, hanem a rám háruló költségek miatt. Majd amikor az írás kibontakoztatása került szóba. ő rákérdezett: "Miért nem ír?" Majd ezen kérdésén elgondolkodva úgy éreztem, hogy írnom kell valamit, ahol leírhatom azt, amit érzek, és amiket átéltem és élek az életemben.
És itt jött képbe azaz elképzelésem, hogy blogot írok, mégpedig olyan blogot, amely valamennyire kapcsolatban van a pszichológiával, és az írásaimat, és élettapasztalataimat is tudom kamatoztatni. Így kezdtem el négy évvel ezelőtt írni a blogomat. Bár az előző időszakban nem írtam intenzíven, és voltak több hónapos, sőt egy éves kimaradásaim is. Most két és fél év óta rendszeresem írom a blogomat, amelyben megfigyeléseimet, tapasztalataimat tárom az olvasóim elé.

Mint minden kezdet nehéz, így volt az a blog írással is. Voltak bennem félelmek, hogy vajon milyennek fogják találni az olvasók az írásaimat. Milyen visszajelzéseket kapok?, Milyennek találják a blogom arculatát?. És hasonló gondolatok voltak bennem, ami a félelmeimet leginkább gerjesztette. De nem adtam fel, és tettem a dolgomat. Közben egyre jobban érzetem, hogy írnom kell.mert számomra ez nem munka, hanem kikapcsolódás, és örömmel tölt el egy-egy cikk megírása. Voltak olyan esetek, amikor az éppen esedékes munkámat hagytam abba, mosogatást vagy a porszívózást. mert dolgoztak a témák az agyamban.
Majd jöttek a visszajelzések. - mondanom sem kell nem a pozitívak, hanem a negatívak. Irigység, rosszindulat, lejáratás és minden, ami ezzel együtt jár.
Volt olyan esetem, amikor egy óra leforgása alatt harminc, azaz harminc lejárató e-mailt kaptam, és olyan formában, amikor egy azon személy írja a véleményeket, de mintha másik véleményező kommentjére válaszolna. Igencsak mérgesítő volt, de akkor sem adtam fel. Jó párszor még előfordultak hasonló esetek. Tudtam, hogy munkámnak előbb-utóbb meg lesz a gyümölcse.

Jöttek azért pozitív visszajelzések is. Sőt javasolták, hogy osszam meg a blogom bejegyzéseit a közösségi portálokon, így nagyobb olvasottságra tehetek szert. És lássunk csodát! Bejött. Blogom olvasottsága ha lassan is, de szépen emelkedni kezdett. Én pedig nem sürgettem a dolgok menetét, hagytam, hogy azok maguktól alakuljanak. És valóban szépen alakultak is. Panaszra nincs okom. Közel két és fél év óta az olvasottságom elérte a 73 ezret. Tudtam és tudom, hogy amibe minden nap időt, fáradtságot, munkát fektetek, annak meg lesz az eredménye. Ezt minden területen érdemes szem előtt tartani.

Írásaim által nemcsak az olvasóim, hanem én is fejlődtem és fejlődök. A saját tapasztalataim mellé még elég sokat olvasok is pszichológia témájú könyveket, és járok ilyen előadásokra. Ezen tudások csak megerősítenek engem a megélt tapasztalataimban.
És mára hol is tartok az írással? Most már ott tartok, hogy írásaimat ollózzák egyes blogerek, és internetes újságok hasábjain fedezik fel az olvasóim az össze ollózott cikkeket. Ezek szerint tudok valamit.
Amikor a blogomat elindítottam, akkor azt azzal a céllal tettem. hogyha csak egy embernek tudtam segíteni az általam leírt írásokkal, akkor már tettem valamit az életben. Továbbra is teszem a dolgomat, és írok, amikor van olyan téma, ami érdekli az olvasókat. Most pedig újabb tervem van alakuló félben. Bízom benne, hogy ez is kialakul előbb-utóbb.
Köszönöm, hogy olvastok!

2014. április 5., szombat

Bűntudat

Alig van ember, aki az élete folyamán ne élte volna át a bűntudat érzését. A bűntudatot mindig olyan döntések után éli meg az ember, aminek meghozatalában bizonytalan vagy kétségei vannak döntésének hatásairól.

De valójában létezik egyáltalán bűntudat? Vagy csak mi kreáljuk magunknak azt érzést, hogy bármilyen cselekedetünk, döntésünk után lelkiismeret-furdalásunk legyen, és bűntudatot érezzünk. Ezen a leírt kérdésen mostanság én is sokszor elgondolkodtam, és mindenféle ezzel kapcsolatos magyarázat megfordult a fejembe. A dolog érdekessége az, hogy eddigi életem során semmilyen cselekedetem vagy döntésem után nem érzetem soha bűntudatot. Úgy voltam vele, hogy, ami történt az megtörtént, és nem lehet az esetet meg nem történtté tenni. Ha rosszul döntöttem, cselekedtem, akkor is csak is én jártam "jól", mert tanultam az esetből, és a későbbiek során ügyelek arra, hogy hasonló dolgok ne forduljanak elő velem az életben.
Azt is tudom már a tapasztalataimból, tanulásaimból, hogy soha nincs az életben olyan, hogy rossz és jó döntés, csak döntések vannak. A pillanatnyi döntéseim pedig mindig az aktuális lelki állapotomat tükrözi.
Akkor mi a gond mégis? - kérdezhetik ezt sokan tőlem. A "gond" csak az, hogy én is emberből vagyok. és minden tudás, tapasztalás, spirituális tudás ellenére rajtam is erőt vett a bűntudat érzése.

Hogy miről is van szó pontosan? Már sokan tudják, hogy több mint két hónappal ezelőtt veszítettem el az apámat. És betegsége két hét leforgása alatt elvitte. Annak ellenére, hogy idős ember volt, az elvesztése így is megvisel. Már arról is beszámoltam, hogy nem akart orvost látni a közelébe, arról pedig végképp hallani sem akart, hogy kórházba kerüljön. Nem ott akart meghalni, sőt ő még szeretett volna élni, és a halál gondolatát is elhessegette. Mivel az otthoni ápolása engem, mint fizikálisan, mind pszichésen megviselt, egyre jobban éreztem azt, hogy kimerülök, és nem bírom egyedül ápolni. Ehhez még hozzájött az ő állapotának nap mint nap való rosszabbodása. Végül orvosi utasításra csak kórházba került. Nem akart végképp oda kerülni. Úgy érzem, hogy azaz állapot, amit akkor átélt pszichésen teljesen megviselte. Úgy érzem, hogy sokkot kaphatott, mert kórházba kerülése után a bekövetkező haláláig nem szólalt meg.  És itt jövök én, mint gyereke a képbe.

Az eltelt két hónap alatt alig van olyan nap, hogy hacsak rövid időre de be ne kattanjon az agyamba. hogy nem tartottam tiszteletbe az ő döntését, hogy nem akart kórházba menni. Talán az önzőségem vezetett oda, hogy bekerüljön? Miért is voltam olyan önző ember, hogy a saját magam értékét tartottam szem előtt? Féltem. Pedig nem az ő várható halála volt azaz esemény, amikor is szembesültem a halál elfogadásával. Majd jön a másik agyalási verzió. hogyha nem került volna kórházba, akkor azért lenne bűntudatom, hogy miért is nem vittem be, hátha még tudtak volna rajta segíteni. Nem jó ez a folytonos önmarcangolás.- tudom. De valahogy mindig azaz érzésem, hogy talán nem halt volna meg olyan gyorsan, mint a kórházba. Bár kétséges, hogy egyedül, hogyan boldogultam volna az ápolásával.

Az agyammal már úgy ahogy elfogadtam, hogy nincs többé, meghalt. De a lelkem még nem tudta ezt az állapotot elfogadni. Sokszor nem is értem, hogy a lelkem háborog-e, vagy az egóm különös játéka az, hogy bajokat kreál, hogy később bűntudatom legyen. Az is tudom, hogy mindent megtettem érte, amit csak tehettem. Ápoltam, gondoztam, vigyáztam rá. De jönnek a démoni kérdések: hogy tényleg ennyire önző ember lennék? Vagy talán azért féltem, mert az ő halálának tényével, én is egyre közelebb kerültem halál bekövetkeztéhez. Vagy talán ezek az önmarcangolások, bűntudatok is a gyászfolyamat része, amit szükséges megtapasztalnom. Talán az idő megadja rá a választ.

2014. március 23., vasárnap

Ne hagyd, hogy a lelkedbe gázoljanak! - avagy, amikor érzékeny a lélek

Már régebben írtam arról, hogy jó dolog e minden embernek segítséget nyújtani. Szabad-e kéretlenül segítséget adni, úgy, hogy a másik fél nem kért tőlünk segítséget. Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon sok mindent tanultam abból, amikor én is elkövettem azon hibákat, hogy nagyon is segíteni szerettem volna azon embereknek, akiknek láttam, hogy problémái vannak az életben, és sokszor sajnálkoznak, sirattatják magunkat. De nincs is ezzel a hozzáállással semmi baj, mert minden egyes ember elköveti ezt a hibát az életébe, amikor spirituális vagy lelki fejlődésen megy keresztül. Amikor bárkinek kéretlenül adunk tanácsot, avagy hétköznapi kifejezéssel élve "osztjuk az észt", akkor az olyan, mintha az adott egyén hátába döfnénk bele egy kést.  Fájdalmas, mert belegázolunk a lelkébe, vagy a lelkében zajló folyamatokba nyúlunk bele.

Az elmúlt időszakokban én is kisebb-nagyobb megszakításokkal átélem ezen megnyilvánulásokat, mint segítő szándékok meglétét.
Miután meghalt az apám, egyre jobban találkoztam olyan embere "segítő" szándékával, akik addig nem igen tudtak róla, hogy élek-e, vagy halok. De tanácsokban ész osztásokban nagyon is élen tudtak járni, Ők pontosan tudták, hogy mit kellene csinálnom, tennem, és hogyan alakítsam az életem további részét. Sokszor észre sem véve azon tapintatlanságot, hogy bizonyos tanácsaikkal hogyan gázolnak bele a másik lelkivilágába. Éreztem jó párszor, hogy egy-egy ilyen tanácsadás közben a lelkem hasított valamilyen rossz érzés, megbántás, avagy azon tény, hogy a kérésem nélkül próbáltak/próbálnak meg nekem tanácsokat adni.

Csak néhány tipikus eset, amivel az elmúlt időszakban szembesültem. Már az apám halálát követő órákban volt olyan ismerős, rokon, aki azzal állt elő, hogy meglévő családi házunkat a temetés után hirdessem meg és adjam el. "Minek neked az a ház? Menjél panelba!"  Abban a pillanatban az állapotomhoz képest érthetően, célra törően fejtettem ki véleményemet az adott személynek a felvetett dolgaira.
A másik téma, amely sokakat foglalkoztat, azaz, hogy menjek férjhez, és keressék társat magamnak. Mert nem maradhatsz egyedül.-hangoztatják ezt olyan emberek, akik csak azért élnek házasságban, társkapcsolatban, mert társfüggők, Meg sem értik, hogy mi a különbség a magány, és az egyedüllét állapota között. Amikor pedig elvesztik a másik "felüket", akkor szépen, csendesen szétesnek idővel.

Tény, hogy ahol élek, azon  közösségben, rokoni kapcsolataimban sem ismernek elégé azon személyek, akik nekem segítség nyújtás képen osztják az észt. De vajon miért is van így? A következő a meglátásom: soha, de soha senkinek nem beszéltem saját magam személyéről. Nem dicsekedtem sem a munkámmal, sem a megszerzett tudásomra, Gondolok itt az élettapasztalataimra.  Az emberek pedig csak az képesek elfogadni, ami "látnak", amit nem látnak, az számukra nem is létezik.
A másik gondolatom pedig az, hogy minden egyes meglátás, vélemény, amit a másik irányában kifejtünk az nem más, mit a saját személyiségünkről alkotott véleményünk.Megtapasztaltam, hogy az emberek bizony nagyon rossz emberismerettel rendelkeznek, Hogyan ismerhetnek meg egy ismeretlen embert, amikor még a szűk környezetében élő embereket, személyeket sem ismerik igazán.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon ezen emberek mit szólnának, ha mondjuk én is bele gázolnák a lelkivilágukba. Elmondanám csak úgy, hogy mit, és hogy hogyan kellene tenniük, hogy az életük jól működjön. Hogyan oldjanak meg problémákat, és hová menjenek dolgozni, Hogy keressenek megfelelő párt maguknak. És sorolhatnám még a kérdések tömkelegét. - de nem teszem, mert én a kudarcaim árán megtanultam, hogy csak annak, és akkor segítsek, ha az adott személy erre megkér. Az elmúlt napokban szintén volt rá példa, hogy tanácsokkal láttak el, hogy mit, hogyan tegyek, csináljak. És amikor megadom a bántó, de érhető magyarázatot, akkor jön a meglepetés, Mert, akkor döbbennek rá, hogy az a nő nem olyan hülye, ostoba, gyakorlatlan, ahogy ők elképzelték.Sőt volt irányomban olyan megnyilvánulás is, hogy lehetetlen, hogy én mindent tudok, és hozzá tudok szólni témákhoz.

Nos, a leírt tanulságos esetek kapcsán, én azt tudom tanácsolni mindenkinek., hogy soha senkinek ne engedjük meg, hogy bántsanak, vagy bele gázoljanak a lelkivilágunkba. Én már jó ideje ezt teszem, még annak árán is, hogyha a másik fél talán megharagszik rám. A haragja csak arra utal. hogy az a dolog az ő lelkében nincs rendbe téve. Azt pedig a másik embernek mindig éreznie kell, hogy mikor gázol bele a másik lelkében. Most sokan kérdeznék: Hogyan látható ez? A megbántott ember arcán látszik a fájdalom, Megváltozik az arcvonása, elkezd sírni. elvonul a közösségből és hasonló viselkedések alapján válik észrevehetővé. A másik pedig az, hogy a megbántó ember is érzi a lelkében, hogy ő "akaratlanul" is megbántotta a másikat.

Soha senkinek a véleményére ne hallgassunk, csak a szívünk hangjára,Az mindig a helyes irányba vezet bennünket. Ha pedig segítségre, tanácsra van szükségünk, csak olyan személy véleményét, tanácsát kérjük ki, aki számunkra hiteles, és példamutató. Én eddigi életemet is nagyol jól megoldottam,. ha hibáztam az sem volt véletlen, mert ez egy tanulási, tapasztalási folyamat volta részemre.
Az életemet pedig a szívemre hallgatva élem tovább. Az mindig mutatja nekem a helyes irányt.


2014. február 27., csütörtök

Életküldetésünk

Földi létünk a tanulásról, tapasztalásról, életünk küldetéséről szól. Tehát, amikor egy-egy lélek leszületik, akkor mindazt azért teszi, hogy megismerje a földilét titkait. Mindenkinek valamilyen földi hívatást kell betöltenie. Sajnos sokunk ezt a tény fel sem ismeri, hiszen ha ezt kellő időben felismernék, akár már a gyerekkor fiatal éveiben, akkor sokkal boldogabbak is lehetnék, mert akkor azzal foglalkoznánk, azt tennénk, amit szeretünk. De a valóság sajnos más mutat e téren. Csupa boldogtalan emberként éljük az életünk nagy részét. (bár vannak kivételek).

A gyerekek már három-négy éves korukban is szívesen beszélnek arról, hogy felnőttként mik a terveik, és mivel szeretnének foglalkozni. És ilyenkor rögtön képbe jönnek azon tényezők, amelyek a gyerekek küldetés tudatát a földbe rombolja. A társadalom, szülők, vallás, pedagógusok mind mind azon mesterkednek, hogy hogyan is lehet megakadályozni azt, hogy a gyerek a társadalmi elvárásoknak feleljen meg. Pedig bármennyire is erőlködnek ezek elnyomásával az élet úgyis előbb.utóbb szembe állít azzal a ténnyel, hogy valami nem működik az életünkben, mert nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, és nem az azt a munkát amit szeretnénk. Amikor olyan tevékenységet, munkát végzünk, amit nem szeretünk, utálunk, fáradtnak, ingerültnek érezzük magunkat, akkor az azt mutatja, hogy nem helyesen éljük az életünket. Ellenben, ha olyan tevékenységet csinálunk, amely örömmel, büszkeséggel tölt el, akkor nincs frusztráció, kedvetlenség, csak öröm és szárnyalás van.

A saját tapasztalatomból tudom, hogy az élet mindig elém helyezte azon problémát, amikor nem azt a munkát, tevékenységet végeztem, amely végett ide le születtem a Földre. Persze mindannyian vakok vagyunk a saját életünkben és nem figyelünk oda az előjelekre, Miért nem szeretek bejárni a munkahelyemre? Miért nem szeretem az adott munkámat? Vajon ez a munka, állás nekem megfelelő? Ha ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk, akkor nem vagyunk a megfelelő helyen, és a kérdések átgondolására van szükségünk ahhoz, hogy felismerjük azon tényt, más munka, más küldetés vár ránk itt az életünkben.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki a megfelelő időben rátalál küldetése céljára. Nagyon ritka ember az, aki már gyermekkorától kezdve tudja a küldetésének célját.

Vannak, akiknek harminc-negyven vagy talán még később sikerül eljutni azon felismerésig, hogy megfejtsék azt, hogy vajon mi is az ő életcéljuk ebben az életben. Az esetemben nálam  húszas éveim végen éreztem azt, hogy nem vagyok helyén a munkám területén, és többet akarok, mert sokkal több van bennem, mint, ami az akkor szükséges munkámhoz elég volt. Tanultam, és olyan tevékenységet tudtam ezáltal csinálni, amiben több éven át sikerrel, és örömmel töltött el. Majd újabb állomáshoz érkeztem. Valami másra vágytam a lelkem mélyen, mert tudtam. hogy még mindig nem azaz életcélom, amit csinálok. vagyis nem az a küldetésem, És akkor robbant be az életembe a pszichológia, ezotéria és az írás iránti érdeklődésem. Mivel a szóbeli kommunikáción nagyon jó, így gondoltam, hogy az írás területén is lehetséges próbálkozni.

Jó pár évvel ezelőtt egy segítő nyitotta fel a szememet arra, hogy miért nem próbálkozok meg írni. Voltak bennem félelmek természetesen, hogy mi lesz, és hogyan alakul a dolog. Mivel érzem, hogy az életcélom egy olyan terület, amely a segítésről, tapasztalatok átadásáról szól, így lekezdtem a blogom írását, így benne van a segítés, a pszichológia, és egyben az írási tevékenységem is. Már több, mint három éve írom a bejegyzéseimet, de ez a munka bármikor örömmel tölt el, lehet bármilyen baj, probléma az életemben az írás felszabadít, így kiadhatom magamból a nyomasztó gondokat, feszültségeket. Soha nem mondom azt, hogy utálok írni. Nem is fáradok  egy-egy cikk megírásakor, sőt feltöltekezem energiával az írás által.   És mindennek a pozitív élményeit túl az ötvenes éveim után élem át.

És amikor az ember azt csinálja az életben, amit szeretne, akkor sugárzik, boldog, nő az önbizalma, és ezen állapotát ki is sugározza a környezetére. A végeredmény pedig majd életünk végén mutatkozik meg, amikor meghalunk. Majd látni lehet, hogy ki, milyen életet élt, mert aki mosolyogva hal meg, az boldog életet élt, de aki összehúzott szájjal távozik, az boldogtalan volt, és nem az élet küldetésének megfelelően élte életét. De erről már írtam korábban egy cikket.
Én kívánom mindenkinek, hogy találja meg élet küldetését, függetlenül attól, hogy hány éves. Én a saját életemben azt érzem, hogy úton vagyok.