eva-horvath.blogspot.com

2014. május 27., kedd

Egy életen át vonszolt sleppek

Életem folyamán sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik tele vannak panasszal, irigyek, rosszindulatúak, másokat okolnak azért,mert a saját életük egy kész katasztrófa. Haragszanak sok mindenért mindenkire, párjukra, szüleikre, gyerekeikre, barátjuk, szomszédjukra stb. Nem egy esetben találkoztam olyan esetekkel is, hogy egy-egy harag vagy rossz szomszédi viszonyból származó nézeteltérések utóhatásai nemzedékről-nemzedékre öröklődik. Fogalmazhatok úgyis, hogy évtizedeken át vonszolnak emberek sleppeket maguk után.


Nem egyszer elgondolkodtam, hogy vajon miért is van az, hogy húzzák a cafrangokat maguk után. Vajon mi lehet a nagy "bűn", amit nem lehet megbocsátani, annak aki vétkezett ellenük, Hiszen mindannyian emberek vagyunk, és követünk el hibákat, amelyek arra valók, hogy tanuljunk belőlük. És miért nem tudnak egyes emberek bizonyos embereknek megbocsátani olyan tettekért, amelyeket akár harminc-negyven évvel ezelőtt követtek el.
Arra a következtetésre jöttem rá, hogy a sérelem legfőbb oka a gyerekkorra vagy a csecsemőkorra vezethető vissza. Valami olyan dolog történhetett, amelyre sem a gyerek, sem pedig a szülők nem emlékeznek, de a tudatdallatiban működik a dolog.

Nem régiben én is személyesen tapasztaltam meg, hogy olyan eseményekkel, problémákkal állt egy egy távoli rokonom, amely nem az én ügyem volt, hanem még a szüleimé, akik már nem élnek. Az adott rokon engem hibáztatott nagyon sok mindenért, és hozzátéve még folyékonyan hazudott is. Természetesen nem viselem el, ha bárki is hazudik nekem és megcáfol,csak azért, hogy neki legyen igaza. Arról nem is beszélve, hogy halott szüleimet bántotta, sértette, és természetesen mind saját magamért, mind ő mellettük kiálltam  Apró-cseprő semmit  mondó ügyekkel lettem elárasztva, és olyan viselkedés mellett, hogy az óvodában sem állná már meg a helyét az ilyen viselkedés. Arról nem is beszélve, hogy nem egy szemléletmódot vallok az adott egyénnel. Én tiszteletben tartom az ő szemléletét, de neki is illenék az enyémet tiszteletben tartani,

Azonkívül ő elmondta, hogy én milyen rossz ember vagyok, És azt azért, mert nem tisztelem a holtakat, mert nem járok gyakran a temetőbe, és nem viszek csak egy mécsest Halottak napján a nagyszüleim sírjára, Válaszom: "Tisztelni és szeretni az élőket kell." Erre az egyén nagyon felháborodott és ezt válaszolta: "Nagyon rossz életed lesz, amiből nem tudsz tudni kimászni".
- Én: "Mindenkinek olyan élete lesz, amilyet saját magának csinál". Ezen válaszomat már nem bírta elviselni, és újra visszavágott. "Nem bírom elviselni a magabiztosságodat, és a nagy szádat." Miért vagy olyan magabiztos? Hiszen az sem biztos, hogy a reggelt megéred." Abban senki sem lehet biztos. -  válaszoltam. Kemény, és tanulságos "beszélgetés" volt. Tanultam. Mégpedig azt. hogy azon dolgozom, hogy ne olyan ember legyek, mint ő.

Ez az ember lassan két emberöltőn át húzza maga után a sleppeket, a régi sérelmeit, sebeit. Haragszik anyjára, testvéreire, és  mindenkire, aki ővele nem ért egyet. Közben mutatja, hogy milyen jó keresztény, mert minden vasárnap megy a templomba.
Élete tele van kudarcokkal, csalódásokkal. De ahhoz egyszerűen gyáva, hogy szembenézzen a problémáival és kimondja, hogy ő a hunyó, és nem a másik. Csak vonszolja, vonszolja a sleppjeit, évtizedeken keresztül, arról nem szólva, hogy mennyi energiát pocsékolt el arra, másokat bántson, megsértsen. Ezt lehet volna élete jobbá tételére fordítani. De ő ezt nem is érti.

A beszélgetésünket én e képen zártam le: "Én nem a múltban élek, hanem a, jelenben. Hogy mi volt a múltban, nem érdekel, azon már változtatni úgysem lehet. Én miden este nyugodtan nézek a tükörbe, mert az mindent megtettem, amit tehettem életem minden területén. Egyikünk sem tökéletes, tele vagyunk jóval és rosszal egyaránt, de rajtunk múlik, hogy melyik tulajdonságunkat bontakoztassuk ki."
Az illető személy nem értettem vagy nem akarta érteni, azt, amit én mondtam. Nem baj. Az ő problémája.

Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy senki sem húzza maga után a régi sleppjeit, haragját, megbántásait, mert rengeteg energiát vesz el az embertől. Ezt az energiát pedig inkább használjuk inkább önfejlesztésre.

2014. május 16., péntek

Légy önmagad, és járd a saját utadat!

A közösségi portálokon egyre nagyobb számba vannak jelen olyan emberek, akik spirituális tanításokról szóló tanácsokat, idézeteket osztanak meg. A nagy kínálat kapcsán pedig könnyen átesünk a ló másik oldalára, mert már azt sem tudjuk, hogy kinek, mit higgyünk el.
Nézzünk csak egy egyszerű példát. Itt van a szeretet minél nagyobb elfogadás, és megnyilvánulása. Sőt kavar van a szeretet, szerelem megnyilvánulási formái között is, de erről már írtam korábban egy bejegyzésemben.

Most tényleg azt látom, hogy, aki elindul egy változási vagy spirituális úton, az a szeretet meglétét helyezi előre. De vajon, miért akarjuk azt, hogy szeressenek bennünket? Ez annyira természetes része kellene, hogy legyen az életünknek, mint bármi más az életben. Sokszor már azt látom és veszem észre, hogy nagyon sokan már erőlködnek, hogy szerethetővé váljanak. Ez a fajta erőlködés, lassan-lassan átmegy az erőszakosság formájába. Először is szeressem önmagamat úgy, mint felebarátaimat. Ha szeretem magamat mások is szeretni fognak előbb-utóbb. Ha az önbizalmamat minden nap építem, csiszolom, akkor nő a pozitív kisugárzásom, és ezáltal az emberekhez fűződő viszonyom is sokkal jobb lesz, vagyis szerethetővé válok. De az ember adja önmaga természetességét. Legyen olyan, mint amilyen éppen az aktuális hangulata. Mert, ha egy erőltetett mosolyt látok bárki arcán, az számomra képmutatás, mert belül szenved, mint egy állat.
Sokszor hallani ilyen fajta kijelentés: " Nem veszed észre bennem a szeretetet, pedig annyira erőlködöm". Ha erőlködöm az tényleg rossz, és ezzel ártok magamnak. Mert azt érzem, hogy én egy olyan ember vagyok, akit senki sem szeret.  Minek erőltetni bármit is, és főleg mindenkit szeretni. Elfogadni az embereket a maguk lényében, de azért nem szükséges mindenkit szeretni, és főleg nem lépten-nyomon hangoztatni. Ne akarjunk minden áron "szeretet kurvává" válni, ahogyan ezt Csernus doki megszokta fogalmazni.

A másik nagy kavarodás a spiritualitás területén az a tükör szindróma, ami azt takarja, hogy minden ember tükröt állít a másik embernek. Ez egy részt igaz, másrészt nem. És miért látom így? Azért, mert kinek állítok tükröt elsősorban?   Először is olyan embereknek, akikkel személyes kapcsolatban vagyok, és ismerem őket. Ilyenek a szülök, gyerekek, munkatársak, barátok, főnökök stb. Ugyanis a személyes beszélgetéseknél nagyon fontos minden mozzanat, mimika, kommunikáció és minden olyan jelzés, amely rámutat hiányosságainkra, gyengeségeinkre. Ezért is van az, hogy szakember nem is vállalja a skypon való tanácsadást, mert nincs visszajelzés a beszélgető féltől a másik irányába.
"Én csak tükröt állítottam neked" - állt egy ismerős levelében, amelyet hozzám intézet. Milyen tükröt? Virtuálisan ez hogyan működhet? Sehogy sem! Hiszen a virtuális világnak az a hátul ütője, hogy el lehet bújni mögé, és mindenki azt mond magáról, amit akar. Tükröt csak úgy tarthatok a másik félnek, ha személyesen találkozok, beszélek vele. A többi csak hanta.

De ne felejtkezzünk el az ismert "tanítókról" sem, mint Osho,Mooji, Csernus, Popper, Müller Péter, és sorolhatnám tovább. Ők tanításaikkal, írásaikkal csak egy támpontot adnak egy-egy élethelyzet kapcsán, vagy  megerősítéseket, ha már a valós életünkben megtapasztaltunk egy és mást. Mindenkinek a saját útját kell járni, nem hallgatva senkire, csak a saját szívére. Ha pedig a szívemben szeretet van, akkor nem kötök bele sem emberbe, sem olyan megosztásba a közösségi portálon, amely a másik embernek örömet okoz. Már ott tartunk hogyha bárki azt írja, hogy kisütött a nap, vagy esik az eső, akkor egyből elkezdjük megmagyarázni, hogy az addig is sütött, csak a felhők mögött volt. Meg lehet magyarázni a természettudomány és a spiritualitás tanításaival. De azért ne nézzük már az embereket ennyire tudatlannak.
Tudom, minden ember más és más, és nem mindenki ugyanazt az utat járja be.De ne felejtkezzünk meg egy fontos tényezőről, ez pedig a tiszteletben tartás, És tartsuk tiszteletbe mások véleményét, örömét, bánatát stb.
Légy önmagad, és járd a saját utadat! Ez alatt azt érzem, hogy nem betanulni a tanítók írásait, tanításait, mert csak a saját tapasztalatunk által válunk azzá, amik vagyunk, vagyis önmagunkká.

2014. május 11., vasárnap

Üzen a lélek

Közel négy hónapja vesztettem el családom második tagját az apámat. Mindkét hozzátartozóm halálát másképpen éltem át. Amikor az anyámat tizenhat évvel ezelőtt elvesztettem teljesen másként éltem meg eltávozását, mint az apámét. Tény, hogy az anyám halálára úgymond nem voltam felkészülve, és a halál elfogadásának a gondolata sem foglalkoztatott még azon időszakban. Mondhatom, úgyis, hogy homokba dugtam a fejemet. Az apám halálát illetően már tudatosabban álltam hozzá a tényekhez, bár így sem könnyű feladat a gyászmunka, és közbe-közbe előjövő gondolatok megfelelő helyretétele.

A tudatosságom fejlesztése lévén jutottam el arra a szintre, ahol most tartok. Amikor az anyám meghalt, pár hónappal később álmodtam felőle, és különböző dolgokat mesélt el. Volt az életemnek olyan szakasza, amikor nagyon fontos lépést, döntést kellett volna meghoznom, de féltem. És egy alkalommal volt olyan álmom, hogy ő hazalátogatott és mindenben próbált nekem segíteni, majd újra távozott. Vannak, akik azt hiszik, hogy ez csak egy mese, álom, de én hiszek ezekbe az álmokba, és abba is, hogy az eltávozott lelkek igenis üzennek az élő hozzátartozóknak. Arról nem szólva, hogy az anyámhoz érzelmileg sokkal jobban kötődtem, mint az apámhoz. Bár őt is szerettem.

Az apám halálát követően vártam a fejleményeket, hogy megismétlődik-e az a dolog, amit az anyám esetében megéltem. Vártam, vártam. És semmi nem történt. Bár én sokat hangoztattam előtte, hogy félek, félek, Féltem, hogy beteg lesz, hogy kórházba kerül. hogy meghal. És sajnos ezek be is következtek, és pedig elég egy-kettőre. Nem attól féltem, hogy mi lesz velem, ha magamra maradok. Vagy, hogy hogyan élem az életemet a továbbiakban. Hanem bennem volt talán az "egészséges félelem", ami minden embert megrendít, amikor egy-egy probléma, tragédia előfordul a családban.

Közben teltek a napok, hónapok. És pár nappal ezelőtt történt valami, amire nem is számítottam. Az egyik hajnalban olyat hallottam, hogy cseng a telefon. De csak egy csengés volt. Kinyitottam a szememet körül néztem a szobába. A macska aludt a lábamnál, csend, nyugalom, Majd visszaaludtam. Másodpercek töredéke és jött az álom.
Lakásunk egy helyiségében, pontosabban a szobám ajtaja előtt megjelent egy pár házzal arrébb lakó szomszéd személy. Majd az anyám, akiről már hosszú évek óta nem álmodtam. Harmadik személyként megjelent az apám. Az anyám  és a szomszéd semmit sem szólt, de az apám megszólalt. És ezt a kijelentést tette: " Most tanultam meg, hogy az életben a legfonatosabb, hogy szeressem önmagamat, és ezáltal másokat is". Egyszerűen nem tudtam, hogy ébren vagyok-e, vagy csak álmodom. De tudom, hogy semmi sem történik véletlenül.

Az álom után felébredtem, és már reggelre járt az idő. Ez az álom egész napomat meghatározta, sőt még néhány napon át is foglalkoztatott ez az álom. Sok mindenről beszélgettem az elmúlt évek soron az apámmal, mert úgy láttam, hogy ahogy én változtam, ő is változott, amennyit tudott. A szeretet meglétéről is beszélgettünk. de nem az soha sem került szóba, hogy ő vajon képes volt-e szeretni önmagát vagy sem. Ő nem beszélt erről, én pedig nem erőltettem.
A mostani álmaim szerint valószínűleg nem tudta, vagy nem ismerete azt az érzést, hogy mit is jelent az, hogy szeressük önmagunkat. Bizonyára egy másik életben, dimenzióban, vagy nevezzük bárminek, ő megtapasztalta azt, hogy milyen érzés egy feltétel nélküli szeretet, és önmagunk szeretete.

Számomra ez az üzenet a részéről megerősítés volt. Én is életem úgy korábban, hogy azt sem tudtam, hogy  pontosan mit is jelent a szeretet. Ezt pontosan úgy értem, hogy csak a családomat, rokonaimat szerethetem, a többiek pedig közömbösek számomra. Ma már a másképpen való gondolkozásom annak tudható be, hogy változtattam az élethez való hozzáállásomon, amely sok új felismerést, megtapasztalást hozz az életembe.
Abban pedig továbbra is hiszek, hogy a lélek halhatatlan, és üzen is az itt maradt hozzátartozóknak. Csak nyitottnak és ébernek kell lenni irányába. Az eltávozott lelkek köztünk élnek, és segítenek minket.

2014. május 2., péntek

Segítői munka: tudás vagy élettapasztalat?

Társadalmunkban egyre jobban jelen van a stressz, frusztráció, idegesség, amelyek az ember hangulatát nap mint nap befolyásolják. Ezen jelenségeknek a megléte folyamatosan terheli az emberek lelkét. Már látni lehet olyan jelenséget is, hogy, amikor ez emberek egy része úgy érzi, hogy most minden összejött, és nem bírják tovább a terheket, problémáik megoldásaként, felkeresnek olyan szakembereket, akik segítenek nekik abban, hogy mi is a valós problémájuknak az alapja. Még ma is tartja magát az a berögzült nézet, hogy pszichológushoz, pszichiáterhez csak az az ember jár, aki hülye, vagy bolond. Sajnos ez nagyon rossz hozzáállás az élet dolgait illetően.

Mára már ott tartunk, hogyha igénybe szeretnénk venni bármilyen segítőinek a munkáját, akkor bőven tudunk válogatni a kínálatból. amely persze függ az érdeklődési területünktől, illetve a pénztárcánktól is. A pszichológusokon, pszichiátereken kívül más segítők is vannak, aki segítenek nekünk abban. hogy megoldást találjunk a bajainkra. Ilyen az asztrológia, kineziológia, életvezetési trénerek. jósok, és különböző spirituális tevékenységet folytató egyének.
Én maradok a pszichológusnál, pszichiáternél. Majd az is kielemzem, hogy minden szakember igazán "jó" szakember-e. A választáskor fontos lépés, hogy bízzam a kiválasztott segítőmben, higgyek benne, és hitelesnek tartsam, mint embert. Sajnos nagyon sok segítő hirdeti magát különböző módszereivel, mert tudja, hogy igény van arra, hogy az ember meglelje a lelki békéjét. Kecsegtető módszerek, magas árak. Jellemezhetnék így is a helyzetet.

Tapasztalataim azt támasztják alá, hogy nem minden pszichológus igazán "jó" szakember, attól függetlenül, hogy milyen egyetemen végzett, és milyenek a preferenciái. És vajon tényleg az-e a jó szakember, aki egyetemi tanulmányai alatt tudományos módszerekkel próbálja meg megoldani a hozzáforduló emberek gondjait, bajait? Vagy az, aki a hétköznapi értelemben vett "egyszerű ember", aki csak a józan paraszti eszét használja?
Válaszom a következő: lehet, hogy a józan paraszti ésszel gondolkodó segítő, sokkal jobb tud egy másik embernek segíteni a problémája megoldásában, mint egy egyetemet végzett pszichológus. Őszintén szólva ebben is volt tapasztalatom. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem elég az egyetemen megtanulni a Jung, Freud, és társai pszichológiai elméleteit, mert az élettapasztalat sokkal többet ér.
Ha valaki bármilyen jó eredménnyel végezte el a pszichológia szakot, még az nem jelenti azt, hogy ő belőle jó segítő is fog válni. Minden eset egyedi, és ezeket pedig nem lehet könyvből megtanulni. 

Aki a saját életében nem élt olyan életeseményeket, amelyekkel a páciensei hozzáfordulnak, akkor az a segítő nem is tudja őt megérteni, és a problémája megoldáshoz sem tud számára jó lehetőségeket kínálni.
Amikor jó néhány évvel ezelőtt megkerestem egy segítőt, aki pszichológus volt, és a legismertebb egyetemen szerezte a diplomáját. akkor leesett az álam. Egyszerűen nem értettem hogy én miről is beszélek. Amikor elmondtam, hogy egy bizonyos pasival, akivel kapcsolatom volt, és ha látom, vagy összefutok vele, akkor az nekem kellemetlen. Válasz: "Nem kell arra menni, ahol lakik".  Hát igen. De az eszébe sem jutott, hogy egy kisvárosban elő embernél ez nem megoldott helyzet.

Még egy fontos ,megjegyezni való. Beszélgetésünk során azt mondta nekem az a szakember, hogy egy nőnek férjhez kell mennie, és gyereket kekk szülnie, mert csak így élhet az ember teljes életet. Ő milyen boldog, mert van felesége, gyereke, de nekem már gyerekem sem lehet a korom végett. Én pedig azt vettem észre, hogy ő, mint szakember nem hiteles, nem mond igazat. A házassága nem működik, a szakmájában pedig lehet, hogy csak a pénz dominál. A megérzésem bejött.

És mennyire más dolog egy olyan szakember segítségét kérni, aki a megélt élettapasztalata alapján ajánl lehetőségeket a pácienseinek. És nem mondja az, hogy mért nem mentem még férjhez. Ellenben tiszteletben tartja az én döntésemet. Az életem változtatásához pedig lehetőségeket ajánl fel.
És amikor egy szakember egy életében beállt változás során azt kérdi, hogy ki, mi, ért azon, hogy új élet kezdődik a számára, akkor elgondolkodom.  Hol van az élettapasztalata. amelyekre leginkább a kudarcaink árán teszünk szert? Hol a hitelessége? A segítők döntő része a megszerzett tudása mellé sokszor használja fel a saját megszerzett tapasztalatát. Kibővítve, hasznosítva keleti filozófiát, spiritualitás stb.


A segítői munkához tudás vagy élettapasztalat kell? Válaszom:is, is. Szükséges a tudás, már azért is, hogy tudjuk, hogyan kell minden egyes embernek a problémáihoz hozzáállni. Az élettapasztalat pedig azért fontos, mert így egy-egy probléma esetén a segítő jobban megérti a páciense gondjait, és a lehetőségéhez mértem tudja azt orvosolni. A megszerzett tudás, és az élettapasztalat ötvözetének használata tudja kibontakoztatni a jó segítő személyét.