eva-horvath.blogspot.com

2014. november 29., szombat

Boldogtalanságunk felismerhető jelei

Már sokszor írtam a blogban a boldogság elérésének állapotáról, és arról is, hogy mit tehetünk saját életünkben azért, hogy boldogok legyünk. De mi van akkor, ha még sem találjuk meg az életünkben rejlő boldogságunkat? Most arról fogok írni, hogy milyen jelekre figyeljünk fel, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy boldogtalanok vagyunk.

A boldogtalanságunk első  jelei közé tartoznak az olyan tünetek, mint közöny, érdektelenség, kiábrándultság,  érzéketlenség, és csak élni a mindennapokat rutinszerűen, azaz mókuskerék módjára. Ezek a tünetek, amiket leírtam egyre jobban érzékelhetőek az emberek minden napos életében. Semmi, de semmi nem érdekli őket, kivéve a semmitmondó tv-műsorok, szappanoperák, és az olyan műsorok, ahol több ezer forintot kérnek el egy-egy szavazásért. De ez kell mostanság. Értelmes dolgokkal nem is igazan, vagy csak kevesen foglalkoznak. Ez a tendencia igaz a közösségi portálokra is. Az utóbbi időben elözönlötte a szenny az oldalakat, és éppen ezért értelmes megosztásokat csak ritka esetben lehet olvasni. Már írtam róla, hogy műkörmös fotót többen be lájkolnak, mint egy olyan megosztást, amiből tanulni, okulni lehetne. Persze, ahhoz gondolkozni kellene, és a gondolkodás terhes, a felismerések pedig, amiket megtapasztalunk igencsak fájdalommal járnak.Így maradnak sokan a semmit mondó receptes, édi-bédi. baba fotós, politizálós megosztások mellett. Közeben pedig lerí róluk, hogy mennyire boldogtalanok ezen egyének.

És mivel oldja fel az ember fia-lánya a boldogtalanságát? Nézzük sorjában! Akár fiatalabb nőkről, akár közép vagy idősebb generációról legyen szó, akkor a gyerekében vagy az unokájában fogja keresni a boldogságát. Pontosan mire gondolok?
Nézzük szintén a közösségi portálokat! Nagyon sok szülő már pár napos, hetes, hónapos csecsemőjének a fényképeit rakja fel, sőt különböző babaversenyekre nevezi be. Jön a lájk ezerrel. Persze, mert még az a pici baba ártatlan, kedves, aranyos, a lénynek sem tudna ártani. És mai még ennél is fontosabb, hogy nem rontotta el a társadalom a saját rögeszméivel.
És vajon kinek jó ez a babaversenyes részvétel? Babának vagy a mamának? Véleményem szerint az utolsónak.  Mert az anyuka így teljesen boldog, hogy neki milyen szép, aranyos kisfia, kislánya van.
De vajon mit szólna ehhez a benevezett pici baba? Ő bizonyára ezt nem szeretné. Ő még csak éli boldog kisgyerekkorát.

Kedves szülők vajon elgondoskodtatok már azon, hogy mivel jár, járhat egy ilyen versenybe való benevezés? Mi történhet a fényképekkel? Megéri nektek az a nyeremény, amit egy ilyen nyertesnek felajánlanak? Manipulálnak benneteket ezerrel. Igaz a legtöbb anyuka egoja ezáltal kiteljesedik, mert a külvilágtól jön a sok lájk, vagyis a szeretett cseppecske. Ideig-óráig tartó boldogság.

A boldogtalanság másik jele a túlzásba vitt evés-ivás. Sok esetben a magányos, boldogtalan emberek ezen cselekvések által érik el a boldogságuk meglétét. A férfiak leginkább az ivászatot választják, mert addig sem kell gondolkodni a problémáikon. A nők pedig az evés helyezik előtérbe. A sok evés pedig elhízáshoz vezet. A kövérség pedig nem más, mint egy fal építése magunk köré. Megakadályozva azt, hogy bárki hozzánk közel kerüljön, akár a boldogság is. Persze közben mindenkit okolnak a boldogtalanságuk miatt. Férjet, feleséget, szülőket, társadalmat, politikát, istent. Csak persze saját magukat nem okolják, mert ha azt kimondanák, akkor bizonyosan nagyon nagy fájdalom érné őket.

Mit tegyen az, aki boldogtalannak érzi magát? Tegye fel magának a kérdést, hogy miért, ki végett vagy boldogtalan? Ha pedig ezt megtette, akkor kezdjen el rajtuk dolgozni. Ne a gyereketekben, unokátokban, társatokban keressétek a boldogságotokat, hanem saját magatokban. Ez minden emberbe benne lakozik.

  

2014. november 24., hétfő

Bennünk lakozó tudás, képesség

Most, hogy megjelent a könyvem, gyakran elgondolkodtam azon, hogy vajon az írás iránti késztetésem megvolt-e már korábban bennem. Gondolataim kuszaságában, először a húszas éveimig jutottam el. Akkor volt egy időszakom, amikor erős vágyat éreztem arra, hogy írjak. Szerettem volna egy újságíró tanfolyamon részt venni, de szüleim befolyásoltak. Én pedig gyáva, megalkuvó. és önbizalomhiányban szenvedő ember voltam még abba az időszakban. Mivel azt is tudom, hogy minden tudásunk, képességünk bennünk lakozik. csak éppen hagyni kell, hogy felszínre törjenek belőlünk, így tovább kutakodtam az életemben, hogy vajon gyerekként is tényleg rendelkeztem már ezen képességemmel.

Kavargó gondolataim közepette, eljutottam általános iskolás koromig, és beötlött egy kép az agyamba. Úgy 12 éves lehettem, amikor irodalom órán egy fogalmazást kellett írni. A témára pontosan már nem emlékszem, Talán a családról, vagy az édesanyánkról kellett írni. A lényeg az, hogy megírtuk a dolgozatot. Ki így, ki úgy. Majd eljött az az óra, amikor a magyar tanár kijavítva, értékelte a fogalmazásokat. És mi történt? Az én fogalmazásomat felolvasta az osztály előtt. Azt mondta, hogy amikor javította a dolgozatokat, az én dolgozatomat kétszer siratta meg, mert olyan szívre hatóan tudtam írni a témáról. hogy ez egy 12 éves gyerektől nagyon ritka teljesítmény. Én döbbenten hallgattam ezen megállapításait. Én, aki nem tartoztam a kitűnő tanulók közé, és akit mindig elnyomtak az iskolában, akkor némán hallgattam. A kitűnő tanuló pedig közel sem írt olyan, tőle elvárható dolgozatot. Valahol pedig a lelkem mélyén örültem is ennek az elismerésnek.

Közben az évek teltek, múltak. Én végeztem olyan munkát, amit nem szerettem, de végeztem olyat is, amit kedveltem. Az írás iránti képességem pedig végleg el volt nyomva bennem. Persze, hogy elnyomtam magamban a vágyat iránta, ha folyton azt hallja az ember, hogy nem lesz rá képes, te ehhez nem értesz. Pár évvel ezelőtt életem más fordulatot vett. Úgy éreztem kiégtem a munkám területén. Egyre jobban éreztem, hogy több vagyok annál, amit akkor csináltam. Segítséget kértem. Kaptam is, és nem is akármilyet. Sokat köszönhetek Csernus Imrének, aki előhozta belőlem az írás iránti képességemet. "Mihez lenne kedve, mit szeretne csinálni?" - kérdezte. "Írás és pszichológia". - válaszoltam. "Akkor miért nem ír?" "Írjon!" -javasolta.
Nekem még az életben senki ilyen határozottan nem tette fel a kérdés, mint ő. Bízott bennem. Hagyta, hogy próbálkozzam a képességeim kibontakozásával. Persze úgy, hogy én döntök, ő asszisztál.

Én pedig döntöttem. Hosszú, fáradságos út áll mögöttem, de  most szüretelem le a termést. A legmerészebb álmaim valósultak meg. Még, hogy top 10-es legyen a könyvem? Az álmaimat is felülmúlta. Mivel hiszem, és tudom, hogy minden ember a számára legmegfelelőbb tudással, képességgel születik, így minden ember képes olyat alkotni, amire képes. Mindenkiben benne van a művészetek iránti hajlam is, legyen szó zenéről, festészetről, költészetről stb..  De ennek fel kell bukkannia az ember életében. Ez pedig először a gyerekkorban tör felszínre. Sajnos gyakran a szülők, óvónők, pedagógusok veszik el a gyerek kedvét bizonyos hajlamoktól. "Nem szépen rajzolsz?" "Milyen fa hangod van? Olyan bamba a kezed!" és hasonló kijelentések hangzanak el ezen emberek szájából. A gyerek önbizalma ezzel földbe lett tiporva. Tudom a saját megélésemből, tapasztalatomból.

Ha később a felnőtt gyereknek lesz elég bátorsága, önbizalma, akkor igenis addig fog dolgozni saját magán, amíg meg nem valósítsa a benne szunnyadó képességeit, és utat enged a benne lakozó tudásnak. Általában ez a negyvenes-ötvenes életévek környékén szokott bekövetkezni. Akkor már az ember fia, lánya tudja, hogy valójában mit is szeretne csinálni az életében. De vannak, aki azt mondják, hogy már öreg vagyok, ehhez, ahhoz. Ezek pedig csak kifogások gyártás. Soha semmi nem késő! Bármennyi évek is vagyunk.
A tudás, a képesség bármire bennünk lakozik már születésünk óta, és ott is marad halálunkig, főleg ha nem valósítjuk meg az álmainkat. Erről szól az élet.

2014. november 16., vasárnap

Érdektelenség, közömbösség

Jó húsz évvel ezelőtt elindult egy folyamat Magyarországon az emberek körében. Mégpedig azt, hogy egyre jobban zárkózottabbakká, érdektelenekké váltak az emberek. A közösségi élet mondhatom úgyis, hogy teljesen megszűnt. Most nem csak a városi életre vonatkoztatva mondom ezt, hanem falvakban,  és a kistelepüléseken élő emberek életvitelére is jellemző az efelé hozzáállás.  Nincs érdeklődés az emberekben semmiféle területen. Még a másik ember irányában sem fedezhető fel az érdeklődés, ha pedig valaki csakúgy érdeklődik valami, vagy valaki után, az arra jó, hogy valamilyen pletyka alakuljon ki a közösségben.

Pontosan miről is van szó? Arról, hogy leginkább a politikai dolgok, a celeb, és az agy mosott műsorok, témák után van érdeklődés. A politika pedig teljes egészében kitölti az emberek napjait, mert csak a tv- előtt ülnek naphosszat, és tudvalévő, hogy a média elárasztja az embereket a különböző rémhíreivel, politikai csatározásokkal. Már ott tartunk, hogy halottak napján a temetőben is politikai "vitaműsor" zajlik az emberek között. Ez pedig nagy csúnya, és nem méltó dolog a hely minőségéhez. Pedig az tudvalévő, hogy csak a középszerű emberek politizálnak. Az egyéniségek azok járják a saját útjukat, teszik a dolgukat, és nem politizálnak, mert van más értelmes dolog is az életükben. Az egyéniségeket pedig sem a társadalom, sem a környezetük nem veszi jó néven, mert ők veszélyesek. Lázadók, és nem nyugszanak bele abba, amit a társadalom elvárna tőlük. Nagyon sok minden megtapasztaltam a saját bőrömön az elmúlt évek során.

Amint az ember elkezd változtatni az életén, más irányba halad, eléri a célját, akkor a másik táborba tartozó csoport megpróbálja őt kerülni, vagy kirekeszteni. Ez a fejlődés jele. Ez ezzel jár.
De térjünk vissza az eredeti témához. Ahogyan már írtam, komoly témák nem érdeklik az embereket, csak az olyan dolgok, amiket nem szükséges megérteniük. Erre jó a celeb műsorok, ahol lehet össze-vissza szavazgatni, és még át is mossák az ember agyát. A közösségi portálokon is azt figyeltem meg, hogy sok esetben meg sem értik azon megosztásokat, amelyek az emberek élet tudnák megváltoztatni, ha ő is akarnák. Értelmes dolgokra nem fogékonyak az emberek, sőt aki bármilyen értelmes kezdeményezésbe belevág, azt hülyének  nézik, vagy pletyka tárgyának teszik ki.Sokszor, sokan előtérbe helyezik azon megosztásokat, ahol a nők a műkörmeiket, műszempilláikat, frizurájukat reklámozzák a közösségi portálokon. Ilyen dolgokra fogékonyak a ma emberei. És ez szomorú dolog. Ezeket a tényeket mind megtapasztaltam, és tapasztalom folyamatosan.


Ha belegondolnánk, hogy életünkben mennyi energiát, időt elpazarolunk arra, hogy nem a saját sorunkkal, életünkkel foglalkozunk, hanem a másokéval. Pedig az élet rövid. És életünk végén döbbenünk rá arra, hogy mit is nem tettünk meg a saját életünk jobbá tételéért.
Én továbbra is teszem a dolgomat, ahogy eddig is tettem. Még annak ellenére is, hogy bizonyos körökben az érdektelenség, közömbösség veszi körül a munkámat. Ha már csak egy embernek tudtam segíteni. megérte. Most már mosolyogva tudok meghalni, ha eljön az időm. Ezt pedig az azon emberek tudják megélni, akik nem érdektelenek, közömbösek, minden irányban, hanem nyitottak az élet dolgaira.

2014. november 15., szombat

Kirekesztett gyerekek

A minden napi életünk során nagyon sokszor találkozunk olyan esetekkel, amikor egy-egy embert kirekesztenek a közösségekből. Legyen szó iskoláról, munkahelyről, de ne feledkezzünk meg a családi kirekesztésekről sem. Ezeknek a szituációknak nem egyszer a gyerekek a szenvedő alanyai. Most nem akarok olyan témába bele menni, hogy bőrszín, vagy nemi identitás miatt közösítenek ki gyerekeket, vagy akár felnőtteket is a közösségek. Maradjunk egy egyszerű példánál, amely a minden napi életben megfigyelhető, és nem elhanyagolható, mégpedig arról, amikor a szülő kategorizálja a gyerekeit.

Hogy pontosan mire akarok kitérni e témában? Bizonyára mások is megfigyelték már a családokban előfordul az az állapot, amikor egy anya különbséget tesz a gyerekei között. Teljesen mindegy, hogy egyneműek-e a gyerekek, vagy nem. Leginkább a két, vagy több gyerekes családok esetében figyelhető meg ez a nevelési hozzáállás. Egy gyerekes családok esetében ez ritkán fordul elő.
Az anyák sok esetben azt mondják, hogy minden gyerekemet egyformán szeretem. Ez pedig a véleményem, meglátásom szerint nem így van. Egy anya a szeretetét nem tudja több felé elaprózni. Vagy szeret vagy nem. De gyakori eset az is, hogy a két gyerek közül valamelyiket jobban szereti az anya, a másikat pedig kevésbé. Ehhez még társulhat az a hozzáállás is, hogy meg is indokolja, és hangoztatja is a csemetéje előtt, hogy őt miért nem szereti úgy, mint a másik gyerekét.

A kirekesztés egyik oka, amikor azt mondja az anya a gyerekének, hogy nem szeretlek, mert olyan vagy, mint az apád. Azt szeretném, ha olyan lennél, mint én. - mondja az anya. Nem szeretlek, mert rossz, eleven vagy, és nem tanulsz jól. Bezzeg a testvéred! Okos, ügyes, szófogadó gyerek. Te miért nem tudsz ilyen gyerek lenni? - gyakran hangoznak el ezen kijelentések a szülők szájából.
Az ilyen példálódzások során kialakul a kirekesztés, és létre jön a "fekete bárány" szindróma.

Az ilyen gyerekek előbb-utóbb bezárkóznak, magukba fordulnak, önbizalmuk csökken, mert úgy érzik, hogy nem tudnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak. A Kategorizálás már az iskolákban is jelen van, mégpedig attól a pillanattól kezdve, hogy a gyerek átlépi az iskola küszöbét. Már az első osztályban is kategorizálnak sok esetben. Jó tanuló, rossz tanuló. A csoport, B csoport. Az ilyen hozzáállással hogyan indul el az élete egy kisgyereknek. Sehogy!

És vajon miért válnak a gyerekek kirekesztetté, és fekete báránnyá? Nos, a megfigyeléseim szerint azért, mert mások, mint a többi gyerek. Valamilyen képességével, viselkedésével ki rí a társadalmi elvárásoknak megfelelő viselkedéstől. Túl eleven, lázadó, olyan tudással, képességekkel rendelkezik, amit sem a szülei, sem a tanárai nem értenek meg. Másképpen gondolkodnak az egész világról. Szabadok szeretnének lenni, és hagyják azt, hogy befolyásolják őket. Ezt a viselkedés módot pedig sem a társadalom, sem pedig az szülők nem nézik jó szemmel.

Érett felnőttként visszagondolva a gyerekkoromra, én is átéltem hasonló szituációkat. Nem a szüleim esetében, hanem az iskolai és közösségi életben. Amikor egy gyereket az első osztályban már beskatulyáznak, hogy te ilyen, és ilyen vagy, akkor ez a szemlélet mód egész életében elfogja kísérni. Azt is megfigyeltem, hogy nagyon sok ilyen "fekete bárányként" elkönyvelt gyerekek vesznek el az élet útvesztőjében. Mert ezt a rájuk aggasztott szemlélet módot sokan nem tudják feldolgozni. Elhiszik, hogy ők pontosan olyanok, amilyennek a szüleik, vagy a tanáraik elkönyvelték. Pedig ez nem így van.
Minden ember egyenlő értékkel jön a világra. Mindenki tartogat magában olyan tudást, képességet, amit itt a földön tudna kamatoztatni. Ehhez kellene hozzásegíteni őket azzal, hogy mind a szülő, mind a pedagógus megfelelő módszerrel álljon hozzá a neveléséhez.

Sokszor nem is tudnak róla sem a szülők, sem a tanárok, hogy egy-egy elejtett megjegyzésükkel milyen nagy károkat tudnak tenni a gyerekek lelkébe. Az ilyen hozzáállásnak soha nem lenne szabad megtörténnie. Soha.
És azt sem felejtsük el, hogy sok esetben a "fekete bárány" gyerekek, akiben van kellő bátorság, kitartás, az életben sokszor többre viszik, mint az agyon dicsért, jó tanuló, szófogadó gyerekek.



2014. november 9., vasárnap

Életem változásai tizenegy hónap tükrében

A kínai asztrológia szerint a 2014-es év a ló éve, amely a változások, fellendülések, célok megvalósítását tükrözi. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Nekem ez az év már nem jó kezdődött, annak ellenére, hogy én jobb évet terveztem, mint ahogyan az indult. Már írtam róla, hogy az év az apám betegeskedésével, ápolásával, majd a halálával indult.

2014 január 31.én hajnali negyed hatkor egy másik Univerzumban távozott. Itt hagyva a földi életet. Egyedül maradtam, de nem rinyáltam, és nem sajnáltattam magamat, mert tudtam, hogy az életemet nekem kell éni. Távozása után elindult nálam is a gyászfolyamat, mint minden ember életében. Ennek a folyamatnak szakaszai vannak, amelyeket nem szabad siettetni. Közben pedig élnem kellett az életemet, és intézni mindent, ami egy ilyen haláleset után szükséges. Az apám távozását követően döbbentem rá. hogy "felnőttem". Nem azért, mert addig is mindent egyedül oldottam meg, intéztem el. De voltak esetek, amikor jó volt megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket kívülállókkal nem lehetséges. Onnantól kezdve ez már nem volt így. Nekem kellett mindenben döntenem, és vállalva  minden felelősséget, kockázatot a döntéseimért. Közben még  jöttek a jobbnál jobb segítőtársak, akik sokszor belegázoltak a lelkembe. Ezáltal egyre több és több teher hárult a lelkemre.

Majd az apám halála után kb.. három hónapra egy felismerés született meg bennem. Mégpedig az, hogy bizonyára azért kellett már neki távozni a szebb világba, hogy  most már tudjam a saját életemet élni, és megvalósítani azon álmomat, amiért én ide születtem le. Nagyon fájdalmas volt ennek a ténynek a felismerése, de hagytam, hogy a fájdalom a csontomig hatoljon, és semmiféle gyógyszerrel ne fojtsam el a bennem zajló érzéseket.
Már eljutottam arra a szintre, hogy úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy elkezdjem a munkát, amit meg kell valósítanom. És nincsenek az életbe véletlenek. - ezt régóta tudom. Blogolvasóim kerestek meg, hogy nem-e  gondoltam arra, hogy könyvet adjak ki az írásaimból. Szinte ismeretlenül a lelkembe láttak. Hiszen ez volt régóta a dédelgetett vágyam.

Elkezdtem kiadókkal felvenni a kapcsolatot, és nem is eggyel. Nem volt könnyű megtalálni a számomra legmegfelelőbbet, de csak sikerült. Majd elkezdődött az ezzel járó munka, és ügyintézés folyamata. A kezdet nem volt könnyű, de nem adtam fel. Tudtam, hogy előbb-utóbb siker fogja koronázni a munkámat, és a gyümölcs be fog érni, és majd eljön a szüret ideje is. Egy jó másfél hónapos munka volt, mire azt mondhattam el, hogy ezzel is elkészültem. Közben pedig életem a mindennapos életemet, ahogyan mások is teszik. Amíg a könyvemen dolgoztam, soha nem éreztem azt, hogy dolgozom, vagy hogy nekem ezt muszáj csinálnom. Élveztem! Örömmel csináltam! "Ne dolgozz, csak csináld azt amit a szíved diktál" - tartja a mondás. És ez valóban működik is.

Szeptember 12-én publikálva lett a könyvem e-book-os változata, ami örömmel töltött el. Nem akartam hinni a szememnek, hogy mindez ez az álmom most valóssága vált. Rövidesen a megjelenés után már a top 10-es listában szerepelt a könyvem a "Tükörképek - avagy egy "lélekbúvár" élettapasztalatai". Pár hét múlva pedig már nyomtatott változatban is napvilágot látott, és szintén pár nap múlva a top 10-es lista ötödik helyére került. Nagy öröm ez mind a lelkemnek, mind a szívemnek. Mert korábban soha nem gondoltam volna, hogy bármit elérhetek az életben, amit akarok, ha minden nap erősen megdolgozom érte.

Összegezve: volt fájdalom, gyász, önmegvalósítás, siker, boldogság, szabadság érzése az életemben, ezalatt a röpke tizenegy hónap alatt. Tizenegy hónap és mi, minden történik velünk. Sokszor nem is veszünk tudomást a velünk történt dolgokról. Pedig azok mind, mind építő jellegűek.
Most pedig élvezem a megdolgozott sikerem minden pillanatát. De közben már új terveimen dolgozom. Kívánom, hogy mások minél előbb váltsák valóra az álmaikat, mert az élet rövid. Ne holnap, hanem most!


Képforrása: pixabay.com