eva-horvath.blogspot.com

2013. február 26., kedd

Nők ötven felett

Nők ötven felett, ez a címe a  mostani bejegyzésemnek. Most arról fogok írni, hogy Magyarországon milyen az ötven éves nőknek a megítélése, és hogyan élik meg a nők a korukkal járó változásokat. Most itt nem a biológiai változásokra gondolok elsősorban, hanem a nők családban és társadalomban betöltött szerepére gondolok.

Sajnos mostanság az a tény Magyarországon, hogy az ötven éves korosztályt a társadalom egy az egyben leírja. Az ilyen korcsoportba tartozó nők jó része tragédiaként éli meg ezt a kort. Érezhető ez a munkahelyeken, családban, és ahogyan írtam a társadalmi megítélésük sem a legjobb. Pedig ennek nem kellene, hogy így legyen.  Az ebbe a korba belépő nők nagy része, már nagy élettapasztalattal. bölcsességgel éli a mindennapjait, És sok nő esetében már a gyerekeik is kirepültek a családi fészekből. Most jött el tehát az idő, hogy a nők elkezdjenek magukkal foglalkozni. Most jöhetnek az új tervek, életcélok, kedvtelések  megvalósítása.

Igen ám, de ezen dolgok megvalósítására csak kevés nő képes. És vajon miért? Mi tarthassa vissza őket a változástól? Először is a megítélés, Hogy vajon mit fognak szólni családtagok, szomszédok, munkatársak. Hülyének fognak tartani.- gondolják sokan. Valahol ez úgy is van. Mert mi magyarok csak a régi berögzült megszokásokat szeretjük. Rutinszerűen élni az életet, ahogyan a nagy többség csinálja. Maximum marad az unokázás és a családi összetartozás elősegítése. Vagyis húsz-harminc évet azzal tölt el a nő, hogy neveli a gyerekeit. Majd, amikor szabaddá válik, és csak magával és a párjával tudna törődni, akkor jön a gyerekeknek való besegítés és az unokázás. Közben pedig eltelnek az évek, és ott maradnak a megvalósulatlan terveikkel.

 Persze ebben a mai magyar társadalom is nagyon hibás, mert nem felértékeli az ebben a korban lévő nőket, hanem, inkább leírja. Az emberek pedig félnek mindenféle változástól, ami új és szokatlan. Nem mernek belevágni új dolgokban. Sok esetben, ha egy ötvenes nőnek az tanácsolja valaki, hogy miért nem tanul valami, mondjuk nyelveket, vagy miért nem sportol, miért nem tanul meg valami újat, amit az életében még tud kamatoztatni. A válasz csak ennyi: minek már az én koromban. Öreg vagyok én már ehhez. Tehát itt van a hozzáállás is, ami rajtunk és csakis rajtunk áll. Persze vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy könnyű annak, aki egyedül van, mert csak magára van gondja. Bezzeg nekem ott van a családom, és nincs rá időm. Én erre azt mondom, hogy hozzáállás kérdése van gondja. 

Az én meglátásom az, hogy az ötödik X után sem kell egy nőnek sem leírnia vagy elhagynia magát. Az élet megy tovább. Ez a kor nem tragédia. Keresni kell új dolgokat az életben, ami minket örömmel tölt el, kikapcsolt, feltölt. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Bármi olyan dolog jó, amitől úgy érezzük, hogy jobb a kedvünk, hangulatunk.
Én személy szerint ennek a szemléletnek vagyok a híve. Túl az ötvenen tele vagyok célokkal, tervekkel. Lesz, amit meg tudok valósítani. De bizonyára lesznek olyanok is, amelyek rajtam kívülálló okok miatt nem jönnek majd létre. De ember vagyok, elfogadom, hogy a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogyan azt szeretnénk. Tehát van élet az ötven éves kor után is. Mindig, mindent meg lehet valósítani.

Képforrása: pixabay.com

2013. február 22., péntek

Emberből vagyunk...

A mostani bejegyzésem címet az ihlette, hogy sokan úgy éljük le az életünket, hogy teljesen elfelejtkezünk arról. hogy emberek vagyunk. Vakon, vegetálva éljük az életünket, abban a hiszemben, hogy halhatatlanok vagyunk, és arról nem is szólva, hogyan sokan istennek, félistenek hiszik magukat. És mindezt addig így is gondolják, amíg az életben nem jelentkezik valamilyen trauma, tragédia, és nem szembesülünk azzal a ténnyel, hogy bizony egyszer mindenki meg fog halni.

Valahogyan úgy gondoljuk, hogy velünk ilyen vagy olyan dolog nem történhet, vagy nem lehetünk betegek. Ez pedig nagyon rossz hozzáállás a mindennapi élethez. Hiszen emberek vagyunk, és bármi, bárhol, bármikor megtörténhet velünk. Hibázunk, vétkezünk, kudarcot vallunk. csalódunk, tévedünk, mert az ember ilyen. A hibáinkat azért követjük el, hogy azokból a későbbiek során tanuljunk. De, aki kimeri mondani magáról, hogy igen is emberből vagyok, tele jóval és rosszal egyaránt, az már nagy bátorságról, önismeretről tesz tanúbizonyságot. Sok ember ezt egyszerűen meg sem akarja hallani, nem még kimondani és elfogadni ezt tény állást.

De vajon ezt honnét is tanulhatta volna meg? Szüleitől, tanáraitól, vagy valamilyen hiteles embertől. Sajnos meg kell hogy mondjam erre senki nem tanítja meg az embereket. Később vagy felismeri az illető ezt a tény valamilyen probléma kapcsán vagy nem. Ha nem, akkor istenként vagy félistenként éli tovább a napjait.Még egyes vallások tanaiban sem olvastam, hallottam volna azt, amely kimondja, hogy az ember azért ember, mert minden megtörténhet vele. És ha hibázott, tévedett, akkor ezeket helyre is tudja hozni. Visszagondolva a gyerekkori hittan oktatásaimra, egyáltalán nem emlékszem ilyen kitételre. Csak arra, hogy ez sem helyes, azt sem helyes, ezt ne tedd, azt ne tedd és hasonlók. A keleti filozófiák esetében az ember a lényeg, amely testből és lélekből áll, és ezek összefüggésben vannak egymással. Egyik sem működik jól a másik nélkül.

Az igazat megvallva az én agyamban sem fogalmazódott meg ez dolog hosszú évtizedekig. Éltem, tettem-vettem a dolgaimat, és valahogy az volt a természetes, hogy ez így jó, ahogyan van. Ha hibáztam, vétkeztem, csalódtam, kudarcai, problémáim voltak, én is képes voltam arra, hogy másokat hibáztassak a saját dolgaimért, aminek a kialakulása miatt én is olyan hibás voltam, mint mondjuk a másik fél. Ezen tények megléte miatt kudarcok, kudarcok hátán voltak az életemben. És senki, de senki nem hívta fel a figyelmemet arra, hogy én is ember vagyok, akiben ép úgy meg vannak a jó és rossz tulajdonságok, mint bárki másban. Teljesen meg voltam győződve afelől, hogy én egy milyen tökéletes vagyok, de másik ember az a tökéletlen, és ő az oka a problémáimnak. Sokan így vagyunk ezzel, és azért is van egyre több kudarc, és boldogtalanság az életünkben.

Az embernek talán  meg kell élni néhány évtizedet ahhoz, hogy belássa, hogy ő is csak egy ember, és mi van ha hibázott, tévedett, kudarcot vallott vagy nem úgy viselkedett, ahogyan kellett  volna. Hiszen azért hibázunk, hogy tanuljunk belőle. Hibáz minél többet, de ha egyazon hibát már kettőnél többet követed el, akkor az már ostobaságra vall. Én csak akkor találkoztam a címben szerepló kijelentéssel, amikor elkezdtem pszichológiai könyveket olvasni, és ilyen előadásokra járni.
Csernus Imre volt az a szakember, akinek a szájából először hallottam ezt megfogalmazást, de valójában nem tudtam, hogy ezt hogyan is kell pontosan érteni. De egy kis idő elmúltával ezt is megértettem. Egyszer azt vettem észre, hogy akarva, akaratlanul is kimondtam magamról egy-egy szituációban, hogy emberből vagyok, és akkor mi van. Azóta a dolgaimat teljesen mát értelmezésben látom, és nem hibáztatok másokat a saját hibáimért. A saját életünkért mi, csakis mi vagyunk a felelősek, amit mi rontottunk el, azt saját magunknak is kell rendbe hozni. Változás az életünkben addig nem következik be, amíg ki nem mondjuk magunkról, hogy emberből vagyok. Nem könnyű lépés, de meg lehet csinálni.


2013. február 17., vasárnap

Hazudozás, mint magyar népbetegség

A hazudozás megléte egy idős az emberiséggel. Amióta ember él a földön és élni fog addig mindig lesznek hazugságok, és hazug emberek is. A hazudozásnak is vannak különböző fajtái, az mindig a hazugság súlyától függ, hogy ki minek is nevezi el őket. Füllentésnek, hazugságnak, becsapásnak. önbecsapásnak, nótárius hazugságnak stb. Bár az utóbbi évtizedekben egyre jobban elszabadult a hazudozás az élet minden terület. Már lassan ott tartunk, hogy sokan nem hisznek senkinek, és semmiben. Bizonytalanná váltak az emberek egymás irányában. A hazudozás jelen van a médiákban, politikában, munkahelyeken, és sajnos a magánéletben is.

De miért is jó az, ha hazudunk egymásnak? Mi szükség van arra, hogy az ember hazudjon? mi ösztönözi erre az embereket?A hazudozást is mint sok  más egyéb viselkedési módot, szinten eltanuljuk a környezetünktől, családunktól. Ez nagyon is nyomon lehet követni, ha van olyan ismerősünk, aki folyton-folyvást hazudik, annak a családjában is állandóan oda-vissza mentek a hazudozási folyamatok, önbecsapások. A kisgyerekek pedig mindenre nagyon is fogékonyak. A szülők sok esetben észre sem veszik, hogy mondjuk hazudnak a párjuknak valamilyen oknál fogva, és akkor döbbennek meg, amikor a gyerekük megszólal, hogy anya vagy apa, ez nem is úgy történt, ahogyan te mondod. És elindul egy lavina, és veszekedések egész sora. Vannak emberek, mégpedig nem is kevesen, akik egész életüket végig hazudják. Lassan pedig eljutnak egy olyan szintre, hogy már maguk is elhiszek azt, amit mások hazudnak.

A hazudozás pedig az embertől komoly energiát kíván. Miért is? Azért, mert az agyunk állandóan azon jár, hogy bizonyos esetekben, kinek, mit, hogyan fogják mondani. Vagyis előre elterveznek magukban sok mindent. Az agyuk pedig folyton-folyvást pörög, még éjszaka is. Ennél nagyobb megaláztatást el sem tudok képzelni, mint amikor valaki saját magának is állandóan hazudik. Ezzel saját magát alázza meg az adott személy. Mindennapossá válik a nótárius hazudozás.
Miből alakul ki a hazudozás? A hazudozás mindig a belső bizonytalanságból fakad. Az illető személy még saját magának sem akarja bevallani a saját hibáit, nagyon a felszínre utazik. Fontos neki, hogy kifelé jól mutasson, hogy minden oké. Azért pedig, hogy ő szépnek, elégedettnek, jónak érezze magát, gyorsan elkezd sztereotípiákat gyártani saját magának, és a külvilágnak. Természetesen vannak olyan terültek az életünkben, ahol nem mindig szabad őszintének lenni, Ilyen terület a munkahely, ahol nem mindig jó, ha az ember megmondja az igaz, de van olyan helyzet is, hogy igenis meg kell mondani az igazat, főleg, ha saját érdekünk forog a kockán. De párkapcsolatban, házasságban hazudozni a legnagyobb felelőtlenség.

A hazug ember hamarabb utol érik, mint a sánta kutyát. - tartja a közmondás. És ez igaz is. Aki megfelelő emberismerettel rendelkezik az már apró jelekből is észre veszi, hogy hazudós emberrel áll szembe. A testbeszéd sok mindent elárul az adott egyénről. Beszéd, szem- száj mozdulatok. testtartás, feszengés, bizonytalanság, félelem. A hazudós ember gyorsan témát vált, amikor beszél, nehogy bárki is beleszóljon a mondókájába vagy véleményt alkosson a témáról. Mert ha ne talán tán nincs felkészülve a kérdésre, akkor vége a világnak, és lebukik. Bár gyors kommunikációval rendelkeznek az ilyen emberek, és azért is váltanak gyorsan témát. Az itt leírtak mind a saját tapasztalataim alapján írtam le. A hazudozás azonban az írásos kommunikációban is jelen van. Két-három mondat után az illető ember gyorsan meg tudja cáfolni saját magát, meg pedig úgy hogy ő ezt nem is sejti.

A hazudozás ahogyan írtam magyar népbetegség. Igaz, hogy mindenütt hazudnak az emberek a világ minden részében. De mi vezető helyen vagyunk. Sajnos. A nap minden órájában csak a hazugságok tömkelege zúdul ránk az írott és elektronikus médiából, politikából. Ilyen formán nagyon nehéz a gyerekeket arra nevelni, hogy ne hazudj. Nagy odafigyeléssel lehet hazudozás nélkül is élni, bár nem könnyű. Én azt tartom, hogy jobb becsületesen, tisztességesen élni, bár nehéz. 

2013. február 9., szombat

Az érzelmek kimutatása - az fontos

Érzelmek kimutatása.Ez az, amiről sem beszélni nem szeretünk, sem pedig az adott esetben kimutatni. A ma emberének nagy része érzelem mentesen él, mert attól fél, hogyha kimutatja az érzelmeit, akkor sérülni fog. Ez részben igaz, részben nem. Mert mi van, akkor ha kimutatom az érzelmeimet az adott személy iránt, de az nem viszonozza? Semmi sem. Mert akkor tanulok belőle, hogy rosszkor, rossz időben mutattam ki az érzelmeit, és máskor figyelek a jelekre. Vagy van a másik lehetőség, hogy az az adott egyén nem érdemli meg azt, hogy érzelmeimet kimutassam irányában.

Most nem akarok az érzelmek típusairól beszélni, mert már korábban ezt megtettem. Van a verbális és nonverbális érzelmek megélésé, kimutatása. Én úgy látom, hogy mindkét érzelem kimutatása problémát jelent, mind a fiatalok, mind az idősebb generációk esetében. Egyszerűen félnek, mint az érintéstől, mind a szavakkal kimondott érzelmi szituációktól.

Most egy történetet mesélek el, ezzel kapcsolatosan. A történet szereplői Nóra, és Miklós, akiknek a történetéről már írtam korábban. Az már bizonyára ismert, hogy Nóra élete nagy szerelmét élte át, miközben ez Miklós részéről nem így történt.
Egy alkalommal, amikor egy hétvégére elutaztak, akkor  még Nóra nem gondolta, hogy ez lesz élete legnagyobb meglepetése. Persze, ez nem pozitív értelembe véve. Nóra napok óta lázban égett, és alig várta a várva várt napot. Számolta napokat, órákat. Végre elérkezett a megbeszélt időpont. Sajnos már a kezdett sem valami jól indult. Miklós már rövidell az elindulás után jelezte, hogy visszafordulhatunk, ha meggondoltad. - mondta Nórának. Nóra pedig így válaszolt: Szeretném magamat jól érezni. Így folytatták az útjukat, és megérkeztek a szállodában. Miklós már teljesen lázban égett. Csak, hogy nem olyan értelemben, ahogyan ezt Nóra elképzelte. Miklósnak "csak" a szex kellett volna. Nóra pedig egy érzelmes nő volt, aki vágyott volna a férfi simogatásaira, csókjaira. dicséreteire.

Mivel Nóra nem egy "maradi gondolkodású" nő volt, így ő tette meg az első lépést. Kezdeményezett. A férfi nyakában ugrott, és megakarta csókolni a férfit. Az pedig a nőt eltaszította magától. és így válaszolt: ezt én nem akarom. Nórának földbegyökerezett a lába, és ott áll ledermedten. Nóra eddigi életében ilyen esettel még nem találkozott. Hogyan lehet ez? - kérdezte magától. Miért nem akar vagy nem mer egy pasi megcsókolni egy nőt? - ezek a gondolatok foglalkoztatták az agyát egész délután. Majd elérkezett az este, amikor Miklós közelíteni akart Nórához. És akkor derült ki, hogy a pasinak az értelmi intelligenciája közel jár a nullához. Abszolút tájékozatlanságra utalt a viselkedése. És nem a fiatal generáció tagja volt.  Valahogy az volt az érzésem, hogy ő az addigi életét olyan "kakas-tyúk" viselkedése alapján élhette.


 A mostani történetet azért írtam le, mert bizonyára mások is kerültek már ilyen szituációba. Érezhették magukat kellemetlen helyzetbe, és okolhatták magukat, hogy most ez miért is történt. Az eset óta már tudva lévő, hogy az a pasi, aki a fentiekhez hasonlóan viselkedik, az arra utal, hogy érzelmileg nem vált le az anyjától. és komoly gondjai vannak e téren az anyjával. Ugye erre sokan nem is gondolnak, ahogyan Nóra sem gondolt erre. Az érzelmeink kimutatásának a megtanulását pedig a családból viszi magával minden ember. Ha ezt nem látja, és nem tanulja meg, akkor egy "szegény" emberként fog vegetálni a kapcsolataiban.

Az érzelmek kimutatása az fontos. Olyan ez, mint, amikor azt mondom a másiknak, hogy mennyire szeretem, de soha nem ölelem át. Vagyis mondhatom úgyis, hogy hiába mondom el szóban a társamnak, páromnak, hogy mennyire szeretem, és fontos nekem, ha soha nem ölelem át vagy nem csókolom meg.

2013. február 4., hétfő

A tudatlanság az emberiség rákfenéje

Már idestova tizenhárom éve élünk a huszonegyedik századba. A múlt század éviben sokan úgy gondolták, többek között én is, hogy a közelgő évszázad változást hoz az emberek életében, szemléletmódjában. Sajnos nagyot tévedtem. Bár a tudomány világban gyors, rohamos változásoknak vagyunk a tanúi, de az önismeret fejlesztéséről semmi jót nem tudok leírni. Nem hogy azt tapasztalnánk, hogy változnának az emberek tudata, hanem én azt tapasztalom, hogy mintha sokkal naivabbak, tudatlanok, felelőtlenek lennének, mint mondjuk a nyolcvanas években. Néha olyan érzésem van, amikor az ember emberekkel beszélget, vagy kommentel a közösségi portálokon, mintha a sötét középkorba élnénk.

Egyszerűen a számomra érthetetlen milyen sokan vannak azon emberek, akik az életük, problémájuk megoldására másoktól várják a megoldást. Azt szeretnék, ha a kezükbe kapnak a megoldás kulcsát, és azért nem kellene tenni semmit. Valahogy úgy képzelik ezt el, mint amikor fáj valakinek valamilyen, és gyorsan bekap egy pirulát. De ez az életben nem így működik. Ha semmit nm teszünk azért, hogy változtassunk a nekünk épen nem kényelmes életünkön és rinyálunk, attól még nem változik meg semmi.

Ha pedig valaki eljut odáig, hogy keres egy számára megfelelő terapeutát, aki ajánl neki egy lehetőséget, amin el tud indulni, és még azt sem szeretné véghez vinni, akkor nincs mit mondani erről a személyről. Hagyni őt a saját poklában, mocsarába szenvedni. Talán még nem süllyed le elégé a katlanba, hogy tudja azt, hogy neki az rossz. De az is lehet, hogy nem érett még meg a változásokra. Aki pedig felnőtt ugyan, de nm elég érett személyiség, azzal nem lehet mit kezdeni. Sem időt, sem energiát nem szabad fecsérelni ilyen emberekre, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyen személyekre pocsékoljuk el.

A tudatlanság az, amit az emberek nem vesznek észre saját magukon. Mostanság pedig nagyok sok a tudatlan, felelősséget nem vállaló ember. Valamikor erre megtanították a szülők a gyerekeiket, mondjuk a nagyszüleink idejében másabb volt a helyzet ezen a téren. Azt minden férfi és nő tudta, hogy az életben mindenért felelősek vagyunk jóért, rosszért egyaránt. Mára ez sajnos eltűnt. Ha bárki tudatlanságban él, az hogyan akar boldogan, kiegyensúlyozottan élni. Sehogy.

Ha visszatekintünk a történelembe, akkor láthatjuk, hogy például a bibliai események, és a szereplőinek a jellemvonásaik a mai napig jellemző az emberiségre. Vagyis először belül kell változtatni, és csak utána kívülről. Tudomásul kell venni, hogy munka nélkül semmi sem érhető el az életben. Sem fizikai, sem lelki tér. Egy szerencsénk van ezen a térén, mégpedig az, hogy a tudatlanság nem fáj. Mert ha fájna óriási jajveszékelés lenne mindenütt. A tudatlanság pedig megöli az emberiséget.
De minden ember a saját életének a kovácsa. És mindenki csak olyan életet élhet, amilyen magának megteremtett. Nem kell vagy muszáj változtatni.Lehet a régi séma szerint is élni. de akkor nem kell rinyálni, és elégedetlennek lenni.