eva-horvath.blogspot.com

Powered By Blogger

2012. december 29., szombat

Számvetés időszaka

Most, hogy már csak két nap választ el bennünket az új évtől, minden ember készít magában egy számvetést. Átgondolja, hogy milyen volt ez az éve, mi jót, rosszat tartogatott neki az ó év, és hogyan tudta ezeket a problémákat megoldani és túllépni rajtuk. Mindannyiunk életében bizonyára voltak az évnek jobb része is, de voltak úgymond keményebb, megpróbáltatásokkal teli időszakok is. És ez valójában így van rendjén, mert a megpróbáltatások nem mások, mint próbatételek mindannyiunk életében. Az élet igazából így tesz próbára bennünket, és azt hogy valójában milyen emberek is vagyunk.

Én már az elmúlt napokban elgondolkoztam azon, hogy számomra mit is tartogatott a hamarosan búcsút intő ó év. Nos, nekem is volt jó, rossz periódusom egyaránt. Kezdjük a jóval. Magam részéről már azzal is elégedett vagyok, hogy hál istennek egészséges vagyok. Van hajlék a fejem felett, és tudok mit enni, és örülök az élet apró dolgainak egyaránt. A megpróbáltatások az én életemben is voltak. Rögtön az év elején, volt egy csuklótörésem, amelynek rögtön tudtam, hogy üzenet értéke volt. Valószínű túlhajtottam magamat, nem figyeltem oda az intő jelekre, és az univerzum úgy hozta tudtomra. hogy pihenjek, és magamra figyeljek. Valójában az a pár hét arra volt jó, hogy megtudjam kik azok az emberek akikre számíthatok, és kik akikre nem. Elérkezett az idő arra, hogy takarítsak az életemben. Emberek tűntek el
és jöttek újak.

Munkámat illetően elmondhatom, hogy elégedett vagyok. Jó látni, amikor a vendégek mosollyal, és elégedett arccal távoznak tőlem. Ha pedig még külön meg is köszönik a munkámat, az még sokkal jobb, mert azáltal tovább nő az ember önbizalma. Most pedig már tudom, hogy nekem ez minden nap kemény melót jelent, de így van értelme az egész dolognak. Ha ma jól végeztem a munkámat, holnap és holnapután is jól kell, hogy végezzem, mert mindent csak egyre napra lehet elérni. Bizonyára nincs olyan ember, aki ne tapasztalta volna meg az emberek rossz indulatát, irigységét, gonoszságát a munkahelyén. Ebből nekem is ki jutott. Tudvalévő, hogyha van olyan ember a munkahelyi kollektívában, aki más, mint a többi ember, akkor kinézik, és megpróbálják minden áron "eltávolítani" a csapatból. Csupán azért, mert az a másik mosolyog, jól érzi magát a bőrében, és nem panaszkodik. Hála a jó égnek ezekből a megpróbáltatásokból is pozitívan jöttem ki. Valahol büszke voltam magamra, mert pár évvel korábban ilyen konfliktusokat nem tudtam ilyen határozottan megoldani. És itt van az eredménye annak, hogy képezem magamat, átviszi a tanultakat a mindennapi életemben, és naponta dolgozom magamon.

Teljesen mindegy, hogy kik voltak azok az emberek, akik ártani akartak nekem, mert én nem haragszom rájuk. Hiszem az ő viselkedésükből lehet csak igazán tanulni. Tükröt állítanak ezzel magukról másoknak, hogy milyenek ne legyünk. Másrészt megtudom, hogy azaz ember milyen is valójában. Tény, hogy nekem kemény négy hónap volt ez az állapot az életemben. De ezáltal megint tanultam, és erősödtem. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy az emberek olyanok, amilyenek, és csak lassan-lassan jön el azaz idő, amikor változni fog az emberek felfogása sokféle tekintetben.

Még két nap és újra itt az új év. Hogy mit hoz? Nem tudhatjuk, csak annyit mondhatok, hogy mindenkinek olyan lesz az új éve, amilyet csinál magának. Problémák jönnek-mennek. A megpróbáltatások minden nap várnak ránk. Csak rajtunk múlik, hogy hogyan állunk hozzá a problémák megoldásához. Valójában nincsenek is problémák, csak lehetőségek. A problémákat csak mi gyártjuk. A lehetőség pedig magban hordozza a szabadság meglétét, mert választhatok, hogy melyik úton haladjak tovább.
Kívánok mindenkinek megmérettetésekben és pozitív élményekben gazdag új évet! Ha pedig több lesz a negatív esemény az sem baj, mert általa tanulunk belőle, és erősödünk.

2012. december 18., kedd

A kimondott szavak ártalmai

Az életünkben sokszor nem is gondolunk arra, hogy a meggondolatlan szavaikkal milyen mély sebeket ejtünk bizonyos emberek lelkébe. Nagyon sokat árthat így a szülő, tanár, barát, vagy később a főnökeink, munkatársaink. Az életre szóló traumákat elsősorban a szüleinktől kapjuk, majd az iskolában a tanárainktól. Bizonyára nincs olyan ember, aki az életében ne tapasztalta volna meg, hogy a meggondolatlanul kiejtett mondatok milyen kártékonyak tudnak lenni, Olyan az, mint amikor egy vírus megtámadja a számítógépet. A különbség csak annyiban más, hogy mi emberek évekig küzdünk ezen problémák megoldásával, és van akinek sikerül,és van akinek nem ezen túllépnie.


Nekem is van ilyen "élményem" a tarsolyomba. Általános iskolás koromban az egyik tanáromnak ez a mondat jött ki a száján. "Belőled nem lesz senki!" Nem tudom azt az érzést leírni, amit akkor átéltem. Ő valószínűleg azért mondhatta ezt, mert nem voltam eminens, kitűnő tanuló, de buta sem. Nála pedig csak azaz ember ért valamit, aki kitűnő, példás bizonyítvánnyal rendelkezett. A részletekbe most nem akarok belemenni, akit érdekel olvassa el a blog bejegyzésemet, amelynek címe: "Így tehetjük tönkre gyerekeink önbizalmat".  Ott részletesebben leírtam a történetet.Több évtizedes távlatból nézve is, nekem az a véleményem erről pedagógusról, hogy ő nem volt alkalmas az általa választott pedagógusi pályára. Borzasztó sok belső konfliktusa lehetett önmagával szemben, amelyeket soha nem mert felvállalni. Belső bizonytalanság, megfelelni vágyás, rossz ön- és emberismeret, és sok egyéb lelki tényező együttes hatása válthatta ki belőle, ezt a hozzáállást. Talán neki is mondhatta valaki ugyanazon mondatot, hogy belőled sem lesz senki.

És most jönnek a szülők gyakran hangoztatott ártó mondatai. Hányszor, de hányszor hangzanak el a következő mondatok szülők szájából. "Nem lesz belőled senki! Te semmit sem érsz, csak arra vagy jó, hogy költsd a pénzt! Ha tudtam volna, hogy ilyen gyerekem lesz... ! Bár meg sem szültelek volna! Minden problémám forrása te vagy! Te egy senki vagy, és semmire sem leszel alkalmas!" Brutális mondatok ezek. De amikor ezen mondatok elhagyják a szülők száját, nem is gondolnak arra, hogy a gyerekük lelkében milyen kárt tettek, és hogy akár évtizedek múltán is nyomni fogja a lelküket ez a teher.

Hibáztathatjuk ezért a szüleinket vagy nem? - én azt gondolom, hogy nem. Mert őket senki sem tanította meg arra, hogy az ilyen mondatok milyen ártóak tudnak lenni. Nem volt tanítómesterük. A viselkedés mintáinkat pedig mind-mind a szüleinktől tanuljuk el. A szüleink pedig eltanulták a saját szüleiktől. és így tovább. Amikor pedig akár a szülő, akár a pedagógus tesz hasonló kijelentéseket, akkor arra lehet következtetni, hogy az ő lelki világuk nincs igazából rendbe. Bizonytalanok, gyávák, befolyásolhatóak, emocionális szempontból nem nőttek fel. Mondhatnám úgyis, hogy nem érettek meg arra, hogy gyereket vállaljanak. Sajnos ez a tendencia egyre jobban érzékelhető a mostani társadalmunkban. Ezért egyre több és több lesz a problémás gyerek.

Amikor én is rájöttem arra, hogy valójában nem a gyerekben van a hiba, hanem a szülőkben, akkor és is visszamentem a generációkban, teljesen a nagyszüleimig. És meglepő felismerésekre tettem szert. Olyan hibákra, nevelési irányzatokra, amelyeket a nagyszüleim az én szüleimmel vittek végbe, és ő is velem, Bár a fent említett mondtatok soha nem hagyták el az anyám száját. Csak a régi tanárom szavai maradtak meg bennem örökre, annak ellenére, hogy csak lettem valaki.
Én azt tanácsolom a szülőknek, hogy mielőtt a fent említett mondatok bármelyikét kiejtenék a szájukon, számoljanak ötvenig, vagy igyanak egy korty vizet, de ne nyeljék le. Ugyanis soha nem tudhatják, hogy ezekkel az ártó mondatokkal milyen végzetes kárt tudnak tenni a gyerekeik életében.

2012. december 13., csütörtök

Hányszor éli meg a nő az anyaságot?

A címben szereplő mondat már nekem is gyakran megfordult a fejemben. Hányszor éli meg a nő az anyaságot? -töprengettem rajta többször. A megfigyeléseimre, és tapasztalataimra támaszkodva arra jöttem rá, hogy valójában kétszer élik meg a nők az életükben az anyaságot. Először, amikor ők válnak anyává, szülővé, majd a következő állomás a nagymamakor lesz. Ez a tendencia az utóbbi húsz-harminc évben figyelhető meg.

Visszagondolva a gyerekkorom emlékeire, az én nagyszüleimmel egyidős asszonyok másként viszonyultak ehhez a dologhoz. Természetesen akkor is örültek az unoka érkezésének, és a nagymamák amit lehetett meg is tettek azért, hogy a kis unoka kedvébe járjanak. Arra azonban kevésbé emlékszem, hogy egy nagyszülő úgy állt volna hozzá az unoka neveléséhez, mintha az a saját gyereke lenne. Igaz abban az időkben kevés anyuka dolgozott még, és a fő feladat a gyereknevelés, és háztartási munka volt. A tendencia akkor vett fordulatot, amikor az anyuka dolgozott, és a fiatalos "nyugdíjas" nagymama otthon volt. Ő lett a kisgyerek "másodlagos" anyja.

Ezzel a változással pedig elindult másféle szemlélet mód a gyerekneveléssel, és anyaság újbóli átélésével. A nagyszülő sokszor próbálja eljátszani azt a szerepet, hogy ő tud mindent a legjobban, ő ért mindenhez, és ezzel nem segítve a gyerekét, hanem ellenkezőleg beleavatkozik a lánya anyaszerepébe. Ezt a szerepváltást a szűk környezetemben is megtapasztaltam. A nagyszülők sokszor ok nélkül avatkoznak bele a gyereknevelésbe. Azt hiszik ők mindent jobban tudnak, és mindenben okosak. És itt jönnek a bajok. Kialakulnak a gyerekneveléssel kapcsolatos viták anya és lánya között. És ezáltal elindulnak a lavinák.

De vajon miért csinálja ezt az anya a lányával? - Úgy gondolom, hogy ez azért van így, mert amikor a nagymama szülővé vált, akkor még nem volt elég érett az anya szerephez. Mondhatom úgyis, hogy még nem nőtt fel. A szülővé váláshoz nemcsak biológiailag kell megérni, hanem fejben és lélekben is egyaránt. Sajnos a mai húsz-harminc, negyven éves generációknál ez nem minden esetben van így. A másik dolog az, hogy az a nagymama a saját kárán már sok mindent megtanul, és úgy gondolja, hogy amit nem tett meg vagy rosszul csinált a saját gyereke életében azt majd az unoka esetében megteszi. Óriási nagy tévedés.

Azt is sokszor megfigyeltem már, hogy a negyvenes "fiatalos" nagymamák olyan intenzitással élik meg a lányuk várandóságát, mintha újra  ők várnának gyereket. Vagy talán még sokkal jobban. Persze a hírt meg kell osztani a közösségi portálokon. Jönnek az ilyen-olyan baba fotók, és természetesen a lájkok. Ettől pedig sok nagymamának duzzad szíve az örömtől. Talán még anno a saját gyerekéről sem beszélt ilyen szívesen. Nem szeretem az ilyen baba  mutogatós fotókat. Ez magányügy.

És miért is van ez így?-  a válasz egyszerű. Figyeljék csak meg! Amikor egy nőt megkérdeznek afelől, hogy mire a a legbüszkébb az életében. Akkor a válasz így fog hangzani - " a gyerekeimre".
Amikor ezt a kijelentést hallom, már rögtön tudatában vagyok annak, hogy ezen nők nem valósították meg önmagukat. Nem az a munkát-pályát választottak, amit szerettek volna. Sőt egészen biztos az is, hogy nem azzal azzal az emberrel élnek, akivel szeretnének. Egyetlen büszkeségük a gyerekeik, és azok sikerei. Én nem azt mondom, hogy erre nem kell büszkének lenni, Hanem azt mondom, hogy ne ez álljon a rangsor elején. Hagyjuk ezt a másik, harmadik helyre. Az első legyen az "én". ez pedig nem önzőség.

Az én nézőpontom pedig az, hogy a a fiatalos, negyvenes "nagymamák" éljék a saját életüket. Tegyék azt, amit fiatal korukban időhiányában nem tudtak megtenni. Csinálják azt, amihez kedvük lett volna, dem volt rá energiájuk. Ettől persze szerethetik az unokájukat, csak ne vegyék át a gyereküktől a gyereknevelés feladatkörét. Mindenki csak ajándékba kapja a gyerekét. Ha pedig bárkit megkérdeznek, hogy mire a legbüszkébb az életében. Kezdjék így a mondani  valójukat. Saját magamra vagyok a legbüszkébb, mert ez, és ezt értem el az életemben. Majd jöhetnek a többiek.

2012. december 6., csütörtök

Így rögzülnek a félelmeink

A félelem egy olyan szorongató, fojtogató érzés, amely valamilyen szinten minden emberben jelen van. Sok mindentől félhetünk úgy gyerekkorban, mint felnőttként. Van, amikor megtudjuk magyarázni a félelmeink okát, de olyan esetetek is előfordulnak, hogy a félelmeinkre nem találunk magyarázatokat. Bár, ha visszamennünk gyerekkori emlékeinkben bizonyára a megmagyarázhatatlan félelmeinkre is találunk magyarázatot. Ellenben léteznek rögzült félelmek is, amelyek mindig csak egy-egy bizonyos emberre, tárgyra, eseményre utalnak.

Azaz ember, aki kijelenti magáról, hogy ő nem fél, és az életében még nem is félt, azt nem hiszem el.Ezt ez elvet valló ember nemcsak önmagának, de külvilágnak is hazudik. És az ilyen emberek szokták azt sugározni kifelé, hogy én milyen bátor, és erős vagy, de belül remegnek, mint a kocsonya. Olyan ember valójában nm is létezik, aki ne félne, Hiszen a félelem egy bennünk lakozó ősi ösztön, ezt "ki irtani" nem lehet, és nem is szabad. Az pedig már más dolog, hogyha tudom magamról, és el is fogadom azt a tényt, hogy én bizony egy nagyon félős ember vagyok, de dolgozom rajta, hogy a félelmeimet a lehető legjobban a megfelelő helyén tudjam kezelni. Tehát mindenki fél orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, buszvezetők, mentősök és sorolhatnánk tovább. Van, aki betegségektől, haláltól, jövőtől, munkahely elvesztésétől, öregségtől fél.

Természetesen én is félek, és ezt be is vállalom, hiszen emberből vagyok. Tény, hogy dolgozom is rajta, hogy minél kevesebbszer éljen át a félelem állapotát. Olyan eset is előfordul, hogy az elmém kezd el saját magának félelmeket gyártani, de az elme már csak ilyen, Azt szereti, ha  mindig foglalkozhat valamivel. Kedvenc elfoglaltsága az elmének még az is, amikor régi megtörtént eseményeket, tragédiákat, baleseteket hoz újra felszínre, és az illető éppen azon agyal, hogy csak ez be ne következzen.
Most éppen ilyen cipőbe járok, bár tudom, hogy ez a legnagyobb hülyeség, de a tudatalatti dolgozik.
Lassan egy éve, hogy egy téli, havas, csúszós napon elestem, és eltörött a jobb csuklóm. Hál istennek rendben van. Újra itt a tél, csúszós, jeges, havas, utakkal együtt, és én rettegek, hogy mi lesz ha..... pedig azt is tudom, hogy azaz eset sem véletlenül történt úgy, ahogyan történt. Lassítanom kellett volna, mert túl hajtottam magamat, és kaptam az üzenet, de nem figyeltem fel rá. De tanultam az esetből.

De vajon miért is félünk? Miért van az, hogy egyes emberek jobban félnek, mint mások? Én arra a felismerésre jutottam, hogy a félelmeinket a szülők akaratuk ellenére is belé táplálják a gyerekeikbe. Nem is gondolják, hogy a saját félelmeiket így ruházzák át a saját gyerekeikre. Egy kisgyerek nem fél semmitől, bátor, majdnem hogy igazi harcos. De a szülők mindent tiltanak. Ezt sem szabad, azt sem szabad. Valójában pedig ők félnek saját maguktól.
Emlékszem, hogy velem is ugyanezt tették, főleg, hogy egyes gyerek voltam. Az apám egész életében féltett, hol ettől, hol attól. Ne menj ide, ne menj oda! Elcsúszol! Elüt az autó! Nézz a lábad alá! és hasonló intelmek hangoztak el a szájából. Teljesen belém nevelte az ő félelmeit. De miért is? . mert nem mert kimondani, hogy emberből vagyok félek és gyáva vagyok.

Ezeken a dolgokon mostanság gyakran elgondolkodtam. Hogy én semmi másért nem félek időnként, mint attól, amitől gyerekoromban annyira féltettek. Számomra a tél egy félelemmel teli évszak, Hideg van, csúszik, esik a hó, ónos eső. Már az apámnak is mondtam, hogy egész gyerekkoromban az ő saját félelmeit táplálta belém, mert ő bizony sok mindentől félt, de félt annak a kimondásától is. És e téren teljesen igazat is adott nekem.
Én azt tanácsolom a szülőknek, hogy ne féltsék őrülten a gyerekeiket. A gyerekek sokkal előbb és jobban érzik a veszélyt, mint ahogy azt mi felnőttek gondoljuk. A másik dolog: aminek be kell következnie az úgyis bekövetkezik. Ezt tartsák mindig szem előtt!

2012. november 26., hétfő

Világvége hangulat vagy csupán hisztéria

Az utóbbi időkben egyre jobban felerősödni látszik a december 21-ére jövendölt világvége hangulat. Egyre-másra csak erről lehet hallani a médiákban és olvasni a sajtóban. Az emberek egy számos része rettegve gondol erre az időpontra, amely már lassan az ajtóban kopogtat.

Az én szemszögemből nézve ez csak hisztéria és pánikkeltés. Ehhez még társul a média is, és így egyre jobban fel vannak az emberek turbózva. Közrejátszik sok esetben az emberek befolyásolhatósága, bizonytalansága, hiszékenysége, félelmei satöbbi. Elég, ha egy valaki kitalál valamilyen elméletét, és elkezdi terjeszteni a neten. A hír gyorsan szárnyra kap. és órákon belül több ezer ember értesül a hírről. Mivel emberből vagyunk és a felsorolt tulajdonságok mindannyiunkban benne vannak. így könnyen "áldozataivá" válhatunk a rémhír terjesztésnek. Azon emberek pedig, akik hajlamosak a negatív dolgok átélésére, azok az általuk kitalált történeteikkel próbálják riogatni a többi embert.

Tény, hogy az embereket már régóta foglalkoztatja a világ keletkezése, és annak pusztulása. Erre jó példa a biblia történetek, amelyről már azóta kiderült, hogy sok ferdítés van benne. Sokszor megfigyelhető, hogy a világvége hangulat valamely számmisztikához kapcsolódik. 2013 vagy a 2000-s ezredforduló. Emlékszem, hogy a kétezres év eljövetele is milyen pánikkeltéssel volt meghintve. Különböző hírek láttak napvilágot. Rémhír, rémhír hátán. Nézzünk egy párát, amelyekkel akkor riogatták a félelemre hajlamos embereket: nem lesz áram- víz gázszolgáltatás. Megbénul a net, telefon összeköttetés. Nem ismerik fel a számítógépek a dátumokat, és így több számítógépes szolgáltatás megbénul.
Emlékszem, hogy én is tejesen bepánikoltam a hír hallatán akkor. Életem legnagyobb feszültségét 1999. december 31.én éltem át. Vártam, és vártam az éjfél eljövetelét. Majd éjfél után, amikor felhangoztak a Himnusz hangjai gyorsan körülnéztem a lakásba. Minden tökéletesen működött. Víz, gáz, villany, telefon. És szerencsésen megérkezett a kétezres, és úgy mint a többi év.

És hogy miért írtam le mindezen tényeket. Mert az utóbbi időben már számomra nevetséges ez az egész világvégi hangulat vagy hisztéria.  Az meg már különösen felháborító, hogy még a pápának a véleményét is kikérték ez ügyben. A világ amióta világ változott és változik.Sorscsapások jönnek, mennek. Voltak, lesznek. Ez így is van rendjén. Bár a tudomány mára már sokat fejlődött, és sok katasztrófát megtudnak jósolni. De, hogy mindezt dátum szerint, azt kétlem. 2012. december 21. Télnapforduló, és a karácsonyi előkészületek dömpingje. Ez jól ki lett találva, hogy mikor lehet az emberek nyugalmát, békéjét megzavarni.

 A mostani hisztéria valahogy most hidegen hagy. Korábban én is pánikoltam, féltem, amikor ilyen híreszteléseket hallottam. Talán azért, mert eltudtam fogadni a halál gondolatát. Egyszer mindenki meghal. A megerősítések szerint pánikra semmi ok. Nem lesz világvége. - a pápa is kijelentette. Tehát hagyjunk alább a világvége hangulatnak, hisztériának. Az élet szép. és használjuk ki minden percét, pillanatát. Ne hogy akkor döbbenjünk rá, amikor eljön a halálunk órája, hogy sem ezt, sem azt nem tettünk meg az életünkben.  Majd ott lesz a világvége. Vagy mégsem.


2012. november 15., csütörtök

Valóban akarunk-e változtatni az életünkön?

Emberekkel beszélgetve, közösségi portálokat böngészve egyre jobban azt látom, hogy emberekben egyre nagyobb igény él arra, hogy boldogok legyenek. És nincs is ezzel semmi baj, hiszen ez alapvető emberi szükséglet. A közösségi portálok hemzsegnek a különböző vallási, ezoterikus, pszichológiai, életvezetési megosztásoktól. Lehet válogatni, hogy kinek, mi a legszimpatikusabb megoldás. Sokan eljutnak addig a pontig, hogy elolvassák ezen posztokat, leláj
kolják, és azt mondják magukban, hogy ez tényleg nagyon jó, hogy milyen igaza van ennek vagy annak a személynek, aki ezeket mondta. És innentől kezdve mindenki vár a csodára. Az pedig magától nem jön, még ha azt életünk végéig is várjuk.

Itt vannak még a különböző önismereti- önfejlesztő tréningek. és különböző előadások, ahol számos népszerű, jó szakember próbálja az embereknek megmagyarázni, hogy hogyan tudja saját maga az életét megváltoztatni. Ezek az előadások legtöbbször teleházasak, és minden korosztály képviselteti magát, leginkább nők. Ugyanis a nők a legfogékonyabbak a változtatásokra. Sokan úgy ülnek be egy ilyen előadásra, hogy XY majd az ő életüket, problémájukat meg fogja oldani. Ez pedig óriási tévedés. A saját problémáját mindenki csak saját maga tudja megoldani. Senki más. Én is szívesen járok ilyen előadásokra, mert szeretem a dolgokat több szakember tapasztalataiból megismerni, és kíváncsi természetű is vagyok.

Így történt ez nem régen is, Egy nagyon népszerű szakember előadásán vettem részt, aki a spiritualitás szemszögéből próbálta a résztvevőkkel megértetni az élet dolgait. A közönség vegyes korosztályú volt. Az emberek tekintetét nézve, azt tapasztaltam, hogy bizony sokan azt sem igazán tudták, hogy miről is van szó, bár nem volt tudományos előadás. Először is kellene, hogy rendelkezzenek valamilyen keleti filozófiai ismeretekkel. mert sok esetben ez az alap, hogy megértsük, elfogadjuk az élet dolgait. és tudjuk azt, hogy mi az ami a saját életünkben nem igazán működik. Majd az ember agyában meg kell fogalmazódnia, hogy változtatni szeretne a saját életén. Ha ez pedig nem dől el a fejekben, addig bárki eljárhat bármilyen előadásra, mert nem lesz változás az életében.

Vajon akarunk-e változtatni az életünkön? - fogalmazódik meg bennem ez a kérdés, amikor ilyen előadásokon részt veszek. A meglátásom a következő: egy szinten meg van rá az igény minden ember lelkében, de amint szembesül bizonyos dolgok kimondásával, elfogadásával, akkor pedig sok embernek inába száll a bátorság. És inkább az mondja, hogy eddig is jó volt, úgy ahogyan volt, és ezután is jó lesz. De belül őrlődik, dühöng, haragszik, gyűlöl, és sajnáltatja magát, hogy ő szegény, szerencsétlen, aki egész életében áldozat volt.
 Néhány emberrel szót váltva valóban így működik a dolog. Én csak a saját tapasztalatomat tudom elmondani bárkinek. Az első dolog, amit tehetünk, hogy kimondjuk magunkról, hogy emberből vagyok és nem istenből, tele jóval és rosszal. Fogadjuk el, hogy meg fogunk halni, akár tetszik, akár nem. Ez pedig kemény dió. És van meg egy nehéz feladat: ez pedig a bennünk folyamatosan dolgozó. munkálkodó egó. Ez pedig állandóan hadakozik a lelkünkkel, de lehet rajta segíteni. És itt van még a türelmetlenség, és a fájdalom  elviselése.

Igen, a fájdalom, Ettől félünk sokan. Már egy egyszerű fejfájástól is kivagyunk bukva, és bekapunk egy fájdalomcsillapítót. A fájdalom leküzdése itt kezdődik el.
Vannak ismerősök, akik megkérdezik, hogy hogyan lehet elindulni, ha változtatni szeretne bárki az az életén. Amikor elmondom az előzőekben leírtakat, akkor fejükhöz kapnak és ezt válaszolják: "Hogy azt már nem! Nem tudom elfogadni, hogy meg fogok halni!" - És marad minden a régiben.

Minden ember szíve mélyén él a változtatásra való igény, Ezért pár kezdő lépést még képes is megtenni, de amint jón a fájdalom, akkor rögtön meg hátrál. Erősebb a félelem- és a fájdalom megléte. Ez nem baj, mert azt mutatja, hogy emberből vagyunk, és vannak időszakok, amikor a félelmeink erősebbek, mint mi, de dolgozunk rajta, hogy ezen félelmeinket legyőzzük nap mint nap. Mindig jusson eszünkbe, hogy emberek vagyunk és nem istenek vagy félistenek.

Kép: demotivalo.hu

2012. november 8., csütörtök

Eltűnt gyerekek

Az elmúlt időszakban egyre jobban elszaporodtak azon felhívások a közösségi portálokon, ahol eltűnt gyerekeket keresnek az hozzátartozóik. Ezeknek a gyerekeknek a döntő többsége kamaszkorú, és tudjuk jól, hogy ez a korszak nem könnyű sem gyereknek, sem szülőnek. De ezt is túl kell élni, türelemmel és kitartással.

Gondolom, hogy mások is elgondolkodtak már azon, hogy vajon milyen probléma állhat a háttérben, hogy egy gyerek csak úgy hipp-hopp szó nélkül távozik otthonról. Ezek a gondolatok már nekem is eszembe jutottak, főleg akkor, amikor ilyen felhívásokat olvasok.
Az első gondolatom mindig a családra, és a családon belüli problémákra összpontosul. És ott az iskola, amely számos pszichés probléma forrása lehet, főleg a kamaszgyerekeknek. Ilyenek közé tartoznak a bántalmazások, csúfolódások, megaláztatások, megkülönböztetések, terrorizálás, Az utóbbi jelenség jelen lehet mind a gyerekek, mind a pedagógusok részéről. Sok esetben a gyerekek odahaza sem merik elmesélni azon eseteket, amelyek az iskolában nap, mint nap történnek velük. Pedig ha a gyerek kibeszélhetné magából az ő saját problémáját, és a szülei ezt megértéssel fogadnák, akkor sok mindent meg lehetne oldani, és nem kerülne sor sorozatos eltűnésekre. 

De mi oka lehet vajon annak, ha a gyerek fél elmesélni bármit is, ami vele történt? Először is fél, mert valószínűleg korábban valamilyen negatív dologgal akadályozták meg őt, hogy elmondja, mi is nyomja az ő lelkét. Talán túl szigorú mindkét szülő. Éretlenek a szülők a gyerekneveléshez, hiszen a biológiai korukhoz képest, sokan gyerekszinten vannak lelkiekben. Ezek pedig mind akadályozó szempontok a gyerekek számára. Sokan úgy szokták mondani: "Mindene meg volt, és nem szenvedett hiányt semmiben. Én megadtam neki mindent. Éjjel-nappal dolgoztam, hogy meg legyen mindene.". - de ez vajon igaz az élet minden területén is? - Úgy vélem, hogy sajnos nem. Mert nem attól jó szülő valaki, hogy minden földi jóval ellássa gyermekét, hanem az, aki lelkileg is közel tud kerülni egymáshoz, vagyis mindketten bíznak egymásban.

És mi van akkor, ha a szülők éretlenek a gyerekneveléshez? Mert ez az állapot manapság szemmel látható. Amikor a szülő már biológiailag benne van abban a korban, hogy gyereke szülessen, de érzelmileg még éretlen. Nos, akkor jönnek az igazi problémák. Hogyan tudna egy olyan szülő a gyerekével bármilyen problémáról is beszélgetni, ami számára is érthetetlen, és ő is gyerek ésszel bír. Sajnos itt kezdődik az igazi probléma, mert a gyerek azt hiszi, hogy az ő szülei istenek, és ők mindent tudnak. És amikor mindez kiderül, jön a csalódottság, és gyerek egyedül marad a megoldatlan problémájával. A végső kiút számára az, hogy elhagyja a szülői házat minden szó nélkül. A szülők részéről meg jön a kétségbeesés. Ha van alkalmunk bepillantást nyerni egy-két fotóba, ami gyerek szüleit ábrázolják, hát a harmincas éveiben járó anyukák nagy többsége érzelmi szinten a tizenöt-tizenhat éves korban ragadt meg. Mind viselkedésileg, mint öltözködés szempontjából. Az ilyen "éretlen" szülőkre a gyerek nem tud feltekinteni úgy, mint egy hiteles szülőre.

Tehát elmondhatom, hogy a legtöbb probléma abból adódik, hogy otthon nem megfelelő a családi légkör, nagyok a szülők elvárásai a gyerekükkel szemben, keveset kommunikálnak egymással, és sok más egyéb tényező is hozzájárul ahhoz, hogy a gyerek egyszer csak besokall, és eltűnik hazulról.
Ha megfelelőek lennének az otthoni körülmények, akkor az ilyen esetek csak nagyon kevésszer fordulnának elő. Tehát, fontos a mindennapi beszélgetés a gyerekkel, hogy bepillantást nyerjünk a lelki világáról, és hogy egyre kevesebb gyerek döntsön úgy, hogy elmegy hazulról. 

2012. november 4., vasárnap

Így viselkedik a gyáva pasi

Már korábban megosztottam Nóra és Miklós különös történeteit. Most is ezt teszem. Mostani bejegyzésemben leírom, hogy milyen megnyilvánulásai vannak annak, amikor egy gyáva pasival állunk szembe. A történetek nem folyamatában történtek meg, hanem több hónap, illetve év is eltelt a cselekmények megtörténése között.

A mostani eset, amit elmesélek úgy hét-nyolc éve történt meg. Hideg, sötét, januári este volt. Nóra ült a tv előtt a macskája társaságban, amikor megszólalt a mobilja. Miklós volt az. A nőt nagyon meglepte a hívása  mert már több hónapja nem találkoztak egymással, és a kapcsolat is megszakadt. Miklós elmondta, hogy szeretné Nórát meglátogatni, és a következő hét egy bizonyos napján szabad lesz, és akkor megkeres, ha Nóra is úgy akarja. És jöttek a szokásos "szerelmi vallomások", hogy állandóan róla álmodik, hogy tervezi vele az életét, és hasonló szövegek. Nóra szíve egyre gyorsabban kezdett kalapálni. Újra felgyulladt a szíveben a tűz, amit korábban is érzett a pasi iránt. Meg is beszélték az időpontot, amikor találkozni fognak. A nő teljesen fel volt dobva, és számolta a napokat, hogy mikor fognak találkozni. Sajnos a találkozó elmaradt a megbeszélt időpontban. Nóra egyre idegesebb lett, és felhívta Miklóst, aki többszöri sikertelen hívás után sem vette fel a telefonját. Majd a következő napon sikerült vele beszélni, és jöttek a különböző kifogások, hazudozások. Még csak arra sem képes, hogy felhívjon és azt mondja, hogy ez vagy az jött közbe - megértettem volna. És ez lett volna az ügyben a logikus eljárás. Nóra akkor nagyon szerelmes volt, és rózsa színben látta a világot, de a pasi nem így érzett iránta. Ehhez el kellett jutni ahhoz a ponthoz, hogy kijózanodjon a szerelem mámorából. Ezek a hívogatások így mentek legalább két hónapig.Ekkor a nő besokallt, és találkozni szeretett volna Miklóssal, hogy megbeszélhessék a történteket.

Azt hiszem márciust írt a naptár, amikor Nórának hivatalos ügyet kellet rendeznie abban a városban, ahol a pasi dolgozott. Előző nap felhívta Miklóst, hogy tudnának-e találkozni, és mikor. A pasi teljesen ledöbbent, és elkezdett kérdezősködni.
- Mi dolgod van neked itt?
- Mit keresel te itt?
- Miért akarsz velem beszélni?
Nóra el mondta, hogy mi járatban fog a városba utazni, és megbeszélték, hogy a dolog elintézése után Nóra hívja fel Miklóst, és akkor megbeszélik, hogy hol fognak találkozni.
Így is történt.

Nóra dolga végezte után kereste Miklós, aki nem vette fel a telefonját, Sem az egyiket, sem a másikat. A nő sétálgatott-nézelődött a városban. Hideg, kora tavaszi nap volt, és már fázott is. Újabb telefonhívás, és már Miklós felvette a telefont.
Ezt válaszolta: - "Vendégeim vannak, de hívjál egy jó fél óra múlva".
És Nóra valóban így is tett.- bár ne tette volna.
Újra megismétlődött a többszöri sikertelen hívások sorozata. Majd többszöri hívás után csak felvette a telefonját, és ordenáré módon elkezdett Nórával kiabálni.
- "Hogy neki dolga van, és vendégei vannak,"
- És hogy nem szeretné elveszíteni a munkahelyét"
- Nóra menjen hazafelé, és majd hívja.
Nóra hiába mondta, hogy de ezt beszéltük meg, hogy hívjalak, a pasi úgy kiabált, hogy az utcán a járó-kelők  is halhatták a kiabálást, amint a nő telefont a fülén tartotta.. Sőt Miklós azt is megjátszotta, hogy vendégei vannak, és a telefonban úgy tett, mintha marasztalná a vendégeket.
- "Ne menjenek!
- Maradjanak még!" - hangzott a telefonban.
Szörnyű érzéseken ment át szegény Nóra.  Próbálta volna megbeszélni vele a történteket, de sajnos nem talált benne partnerre. Itt úgy tűnt lezárult az életének ezen szakasza. Több évébe telt, amíg próbált ezen a dolgon túllépni. És itt jön a de,.....- erről majd a későbbiekben írok.


Tanulság: Ez a pasi egy gyenge, gyáva, bizonytalan egyéniség volt. Tele önbizalomhiánnyal. Probléma megoldóképessége nulla. A hazudozásai is  mind arra utalnak, hogy gyáva volt, és így megpróbálta a másik embert hibáztatni, azért mert ő egy puha pöcs volt. És az önzőségéről és az egoizmusáról még nem is szóltam. A lényeg az, hogy neki a legjobb legyen.
Tény: Hogy Nóra is bizonytalan volt önmagában. Talán túl szerelmes? Vagy szeretettre vágyott.
Több év elteltével úgy gondolom, hogy talán az utóbbi dominált nála. Nóra csak arra vágyott, hogy legalább tíz perre találkozzanak, elmondhassa azt, ami a lelkét nyomja, és a pasi megnyugtassa, és magához ölelje.
De egy gyenge, gyáva, bizonytalan pasi, aki csak az egójával mér mindent az életben és nem a lelkére hallgat, az soha nem fogja megérteni azt, hogy sok nőnek mire van szüksége.
Minden esetre Nóra  a tanulópénzt megfizette, de megérte. Mát másként éli, és látja a világot, mint korábban.



2012. október 28., vasárnap

A csend hangjai

A mai kor embere teljesen úgy éli  az életét, hogy állandóan pörög, rohan, és folyton időzavarban szenved. Fogalmazhatnék úgyis, hogy robotként éli a napjait. Állandóan egy ugyanazon tevékenységeket csinálják, és csak azon vannak, hogy bármilyen programot, amelyek nem szerepelnek a napi robottevékenységben kipipáljanak. Arra pedig főleg nem jut idejük, hogy magukra is odafigyeljenek,és törődjenek lelkükkel, egészségükkel. A test- és lelki egészség csak akkor lesz fontos a részükre, amikor már valamilyen kór, betegség fel üti magát a szervezetükben. És akkor jön a pánik, és kétségbeesés.

Tény, hogy a társadalom azt várja el tőlünk,hogy állandóan, pörögjünk, rohanjunk, és állandóan legyük elérhetőek a másik fél számára. Ne, hogy lemaradjunk bármiről is. Egy percre sem hagyja meg azt az állapotot, hogy az emberek önmaguk legyenek. Bár ebben mi is hibásak vagyunk, mert sok esetben nem merünk nem-et mondani, féltve az állásunkat, pozíciónkat. A léleknek pedig feltöltődésre van szüksége. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha szánunk magunkra kellő idő, és csendben maradunk. A csend nagyon sok elfojtott, megoldatlan helyzetet felszínre tud hozni. Most bizonyára azt fogják mondani, hogy hogyan legyünk csendbe, amikor állandóan hangzavar van a környezetünkben. Vonuljunk félre, ha van rá lehetőségünk. Sétáljunk, akár munkába menet vagy épen hazafelé. Otthon felejtsük el a háttérzajokat, mint tv- rádió, és egyéb elektronikai eszközök használatát. Ezek a tárgyak csak mind zavaró tényezőként hatnak ránk. Felejtsük el a háttér hangokat is. Nem fontos csinálni semmit sem, csak ülni egy hotelben és merengve belenézni a minket körülvevő csendbe. Ilyenkor hatalmas felismerésekre lehet szert tenni, és olyan jelenségeket tapasztalhatunk meg, ami előtt korábban elmentünk vagy nem foglalkoztunk vele.

Az emberek azonban félnek a csendtől, mert fájdalmas, és eszükbe juttatja az elmúlás tényét. Tehát mit csinálnak, hogy ez ne így legyen? Állandóan programokat szerveznek maguknak, hogy ne legyenek egyedül. Teljesen mindegy, hogy az milyen céllal történik,csak ne legyenek otthon. Munkámból kifolyólag ezen állapotokat van időm megfigyelni. Egy-egy több napos ünnep alkalmával "össznépi" kiruccanások vannak. Már olyan ünnepek esetében is, mint a húsvét vagy a karácsony. Korábban ez a családok ünnepe volt. Most már ekkor is elmennek otthonról az emberek. Valami nagyon elromlott az elmúlt 20-30 évben. Miért van az, hogy menekülnek otthonról az emberek? Miközben nyűglődnek, rinyálnak, fáradtak satöbbi.
Baj van a lélekkel, Hiányzik a léleknek a csend, harmónia, belső béke. Ő ezt a hiányát tudtára is hozza az embereknek, de ők erről nem vesznek tudomást, vagy másképpen oldják meg ez a hiányt. Ha elmennünk valahová, akkor ezt az igényt elfojtjuk, és kész. De ez az állapot csak ideig-óráig tartható így fent.

Különben szörnyű rossz érzés, amikor az ember nem találja a helyét, és muszáj mennie a barátokhoz, barátnőkhöz, vagy bármilyen programon rész vennie, csakhogy ne legyen egyedül, és ne kelljen figyelnie magára. Mindezt átéltem, és tudom. Mára sokat változott nálam a helyzet. Sokszor vágyom arra, hogy mielőbb haza térjek a munkából, és kicsit "magam" lehessek. A munkám során ricsajjal, és hangzavarral vagyok körülvéve. És még a munkahelyemen is akad néhány ember, akik állandóan pörgésben vannak, és egy percre sem tudnak csendben lenni. Épen ezért hacsak tehetem hazafelé egyedül szeretek menni. Szépen, lassan andalogva sétálni, és figyelni a természet változásait. Tavasszal, nyiladozó természetet, nyáron a szikrázó, perzselő napsütést, most pedig sárguló faleveleket. Ezek mind-mind feltöltenek bennünket energiával.

A csend nagyon sok mindent előhoz belőlünk, Lehet, hogy ezek nagyon fájdalmas dolgok lesznek, de ezt nem kerülhetjük el. A csend a lélek gyógyítója. Minden vallás, filozófia a csendet tartja a legnagyobb tanítónak. Minden nap szánjuk magunkra pár órát, hogy csendben magunkba tudjunk fordulni. Ha mindezt megtesszük. akkor teljesen más fényében látjuk magunkat, a világot, és az embereket.


2012. október 21., vasárnap

Rémálmok

Talán egy évvel ezelőtt már írtam egy olyan bejegyzést, amely arról szólt, hogy álmainknak milyen üzenetei vannak. Most is az álommal fogok foglalkozni, de teljesen más megvilágításban. Sokan esküsznek rá, hogy nem szoktak sohasem álmodni, persze az nem igaz, csak sokan nem emlékeznek rá. Mi is történik valójában, amikor az ember álmodik? Az egész napi történéseket ilyenkor dolgozza fel az agyunk, és főleg az olyan problémák, konfliktusok az álom témai, amelyeket nehezen tudunk  megoldani, és "nyomja" a lelkünket. Az ilyen megoldatlan, elfojtott élmények sokszor rémálmok formájában jelentkeznek. Most erről írok néhány történetet.

Bizonyára sokan átéltek már életük folyamán rémálmokat. Ezek az álmok lehetnek pozitívak, amelyek jó érzéssel töltik el az ember lelkét, de lehet az álomélmény negatív is, amely az adott napunkat teljesen tönkre teheti. Ezek a rémálmok legtöbb esetben akkor fordulnak elő, ha az életünkben valamilyen feldolgozatlan trauma, megoldatlan probléma áll. Sok esetben már nem is emlékeszünk a megoldatlan probléma gyökerére, és úgy gondoljuk, hogy már az nem is érdekes a számunkra. De az agyunk az nem felejt, Sok-sok évvel ezelőtt megtörtént eseményeket is képes elraktározni, és egy egy későbbi időpontban elővenni, hogy az embert emlékeztesse milyen megoldatlan konfliktusai, gondjai, problémai vannak. Tudjuk, hogy nem vagyunk egyformák, és éppen ezért az álmainkat is más-más képen éljük meg. Vannak, akik nem tulajdonítanak nagy hangsúlyt az álmaik tartalmának, de vannak, akik igenis odafigyelnek az álmaik üzeneteire. Az utóbbi embertípusra, már az a jellemző, hogy a lelki- és spirituális szinten is igen magasan áll.

Velem is sok esetben előfordult/fordul, hogy bizonyos időközönként rémálmaim vannak. Ezek az álmok valóban olyan események, történésekkel álltak/állnak kapcsolatban, amelyeket magamban elfojtottam , vagy nem találtam meg rá a megfelelő megoldást. És az agy az emberi szervezet egyik legcsodálatosabb része, mert több évre visszamenőleg is megőrzi az megoldatlan, elfojtott dolgainkat. Ezeket az elfojtott dolgokat pedig rémálmok formájában tárja elénk. Ha nem oldjuk meg ezen dolgainkat, akkor az álmok egyre durvább formában jelennek meg, és ezek bizony lelkiekben is megviselik az embert. Saját élményeim, tapasztalataim alapján írom le mindezeket. Elmesélek most néhány esetet.

Hosszú éveken keresztül nem találtam megoldást egy kialakuló kapcsolatomra. Valójában nem akartam azt a helyzetet tudomásul venni, pedig nagyon erős érzelmeim voltak az adott pasi iránt. Ezt az erős érzelmet éveken keresztül elfojtottam. Igen ám! De az agyam nem felejtett. és rémálom formájába felszínre hozta a megoldást. Durva, agresszív élményként éltem meg ezt az álmot, és mindez az élmény az egész napomat padlóra vágta. És mit ad az isten. Pár év elteltével az álom a valóságban is megtörtént, és pontosan olyan durva, és agresszív formában. Ezzel ez a probléma megoldódott, és később nem voltak ezzel kapcsolatosan rémálmaim.
Gyakran voltak olyan álmaim is, amelyek dühöt, agressziót váltottak ki belőlem, Ezek leginkább munkahelyi problémák voltak, és olyan kollégák, akik sokszor megbántottak, rosszak és gonoszak voltak velem. Az elfojtott dühöm, mérgem mind egytől-egyig álomkép formájában jelent meg, Amióta naponta csiszolom magamat, ez a problémám is megszűnt. Mert meg tudom magamat védeni, és merek véleményt alkotni.
És nézzünk egy pozitív példát is!
A "tanító mesteremmel" való találkozásomat tiszta pozitív élményként éltem meg. Ezt is megálmodtam. Az elmesélt történt után ugyanazt válaszolta, mint a valóságban. Álmomban is nyugalmat, melegséget éreztem, jól esett kibeszélni a problémámat. Nem voltam ideges, hanem laza. Nem volt görcsölés. És mindezek megléte tiszta belső nyugalommal töltöttek el.

Régen nagyon féltem a rémálmoktól, hogy ebből valami nagyon rossz dolog fog kisülni. Most már tudom, hogy ezek nem mások, mind az életben keletkező feszültségek, amelyekkel nem akarunk szembenézni. Nem régiben olvastam egy neves pszichológus rémálomról írt cikkét. Ő ebben azt írja, hogy szerencsés ember az, akinek rémálmai vannak. Legalább a kialakult feszültségek miatt a későbbiek során nem fog megbetegedni. Mert a belső feszültségektől ilyen formában szabadul meg a szervezet. Amikor elolvastam ezt a cikket, megnyugodtam, és már korán sem félek annyira a rémálmaimtól, mint régen. Mert tudom, hogy ez egy megoldatlan konfliktus felszínre törése csupán, amelyet előbb-utóbb megoldást igényel.



2012. október 14., vasárnap

Milyen érzés az, amikor szerelmes vagy?

A mostani bejegyzésemnek nem az a célja, hogy az szerelem érzését biológiai vagy más szempontok alapján megmagyarázzam. A szerelmet mindenki másként éli meg az élete folyamán, de vannak olyan emberek is, akik soha, de soha nem tapasztalták mg ezt szép és sokszor fájdalommal járó érzést. Most egy valóságos történetet fogok elmesélni, de a szereplők nevét megváltoztattam. Egy régebbi bejegyzésemben már írtam Nóra és Miklós történetéről, egy gyakori személyiségvonással kapcsolatosan. Most egy újabb történetükről rántom le a fátylat.

A történet több mint tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Már az előzőekben írtam a személyek jellemvonásáról, és fontosabb dolgaikról. Nóra negyvenes éveiben járó, érettségivel rendelkező hölgy volt, magas érzelmi intelligenciával rendelkezett. Miklós ötvenes éveinek az elején járt, két diplomás, nyelveket beszélő pasi volt. A két ember egy nyelvtanfolyamon ismerkedett meg. És a Miklósnak nagyon megtetszett ez a nő, és gyorsan elkezdett hajtani rá. De a Nóra mit sem törődött azzal, hogy a pasi mennyire van utána. És ez így is ment hónapokon keresztül. Majd végett ért a nyelvtanfolyam, és Nóra magánúton folytatta tanulmányait, és a tanára Miklós lett. És lassan elindult a lavina.

Közben évek teltek el, és Miklós továbbra sem mondott le a nőről. Egyre jobban nyomulni kezdett. Mivel a Nóra sem volt fából, így benne is kialakultak az érzelmek. De valamit tudott ez a nő, Mert ezt az állapotát éveken keresztül nagyon jól tudta titkolni. (bár ne tette volna). Egyre jobban azt érezte, hogy szerelmes. Gyorsabban vert a szíve ha látta vagy találkozott a pasival. Melegség öntötte el, keze.lába remegni kezdett már csak a neve hallatán is. Állandóan csak ez a pasi járt az eszébe, akit úgy tekintett, mintha más lett volna, mint a nagy átlag. Bár később belátta, hogy tévedett.

Egy hideg, borús októberi nap volt, amikor az óra után Miklós elvitte Nórát a városba,  mert neki ott volt dolga. Miklós másnap három hétre külföldre utazott. Kiszálltunk az autóból, pár szót váltottunk, és elérkezett a búcsúzás pillanata.
- "Vigyázz magadra!" - mondta Nóra neki, és ö csak döbbenten állt és nézett maga elé.
- " Majd gondolok rád!"- szólt a következő mondat.
- Mikor? - kérdezett ő gyorsan vissza.
- Mindig! Mindig gondolok rád!- válaszolta Nóra.
És akkor ott, hirtelen dermedt csend telepedett közéjük. Miklós csak állt és nézett maga elé, a szép nagy barna, boci szemeivel. Nóra szintén ott állt, és várta, hogy mi fog történni.
És láss csodát! Miklós gyorsan odalépett a lányhoz, és szorosan magához ölelte. És a következőket mondta:
- " Hogy én milyen marha vagyok, de sajnos soha nincs időm semmire."
-  " Nekem ezt még soha senki nem mondta". - adta a tudtomra.
És akkor Nórának földbegyökerezett a lába, De egy nagyon jó érzés járta át a testét-lelkét. Érezte ahogyan Miklós magához öleli, érezte a keze melegét, simogatását. Nóra szíve pedig egyre hevesebben vert, kiverte a verejték, és keze-lába remegett. Három hétig pedig, amíg Miklós külföldön tartózkodott, minden egyes nap átélte ezt az érzést, és mindig egyre hevesebben. Nóra számára ez egy örök emlék marad.

Most egy megtörtént esemény leírásával próbáltam megmagyarázni a szerelem érzését. Boldog ember az, aki mind ezt átélhette/élheti. Megtapasztalhatta az élet egy csodáját.
A neveket pedig ne felejtsék el, mert még bizonyára találkozhatnak vele.

2012. október 13., szombat

Szakítás után is megy az élet tovább

Szakítás. Nincs olyan ember, aki élete folyamán ne élné át a szakítás lelki fájdalmát. Van, aki nem is egyszer kerül ilyen helyzetben, hanem az élete során akár több alkalommal is. Tinédzser korban sem könnyű annak a fiúnak, lánynak a helyzete, aki átéli ezt az élethelyzetet. Ahogy pedig az ember egyre korosabbá válik, ez egyre nagyobb lelki terhet nyom az illető vállára.

A bekövetkezett szakítások sorozatainak azonban vannak jó oldalai is. Lehet tanulni az elkövetett hibákból, hiányosságokból, hogy később már ezeket a dolgokat ki tudjuk küszöbölni. Egy-egy szakítás arra is rádöbbentheti az ember fiát-lányát, hogy esetleg elgondolkozzon az élete értelmén, és drasztikusan megváltoztassa az eddigi élet- és szemlélet módját. Ehhez a feladathoz pedig fel kell nőni. Azt is illik magunkban tudatosítani, hogy egy-egy kapcsolat tönkremenésében mind a két fél hibás, Tehát nem jelenthetjük ki azt, hogy csak a pasi vagy a csaj a hibás a megtörtént események végett. A szakítások ma már egyre jobban az elektronika vívmányain keresztül történnek meg. Ez persze így könnyebb és kényelmesebb, és még nem is kell a másik ember szemébe belenézni. A személyesen történő szakítások esetében ezt a helyzetet nem lehetséges elkerülni, Ott szembe kell nézni ön önmagunk saját hibáival, kudarcaival. Ezért is félnek sokan a személyes szakításokkal, mert az emberek félnek, és gyávák.

De nézzük meg, hogy melyik nem tagjai azok, akik gyakrabban kimondják a szakítás tényét. Az én tapasztalataim azt támasztják alá, hogy a nők azok, akik előbb mondják ki a szakítás tényét, annak ellenére is, hogy ez az állapot lelkiekben őket viseli meg a legjobban. A férfiak ritkábban állnak elő egy kapcsolatban a szakítás gondolatával, mert ők szépen ellavíroznak a viselt dolgaikkal, és még kényelmes is nekik benne lenni egy kapcsolatban. De ahogyan már írtam másként élik meg a nők és másként a férfiak a szakítás utáni állapotot. A nőkben előtör a düh, a bosszúállás, harag, elkeseredés. Megjelenhetnek a testi panaszok is. mit az álmatlanság,idegesség, étkezési zavarok. A férfiak másképpen élik meg ezt a helyzetet. Ők magunkba roskadnak, nem beszélnek senkinek a fájdalmaikról. Rosszabb esetben alkohollal oltják el a bánatukat.

De minden rosszban van valami jó. - tartja a mondás. És ez valóban így is van. Újból kezünkbe vehetjük a sorsunk irányítását. Elmúlik a gyűlölt, harag a másik iránt. És egyre ritkábban törtnek elő az érzelmeink a szeretet fél felé. Sokan azonban azt tartják, hogy harapást szőrével kell gyógyítani, és épen ezért gyorsan keresnek magunknak egy társat. Majd később rájönnek, hogy az új társ valójában semmivel sem különb, mint az előző társ volt. És ez mind miért vagy így? - azért mert az illető személy nem dolgozta fel a problémáját és gyorsan belevágott egy új kapcsolatba. A szakítást, válást fel kell dolgozni, ehhez pedig időre van szükség. A gyors párkeresés leginkább a társfüggő emberekre a jellemző, akik nem akarnak egyedül lenni egy pillanatra sem. (Erről már korábban írtam.) Majd az új kapcsolatban megjelenik a társasmagány.

A szakítás végső fázisában megjelenik a belső egyensúly érzése. Visszaszerezhetjük önértékelésünket, bár ez kemény melóval jár. Tudatába leszünk vágyainknak, kívánságainknak. Megtanulunk másképpen gondolkodni, És egyre jobban tudatában leszünk annak a sokszor hangoztatott bölcseletnek, hogy hasonló, hasonlót vonz magához.

Szakítás után is megy az élet tovább. Ezt anno én sem hittem el, de most már bátran kimerem  jelenteni. És mindig, minden esetből csak tanulni tudunk. Én egy szakítási ceremónia után döbbentem rá, hogy létezik egy új, jobb élet is, És csodák-csodája új utak, élmények nyíltak meg a számomra.

2012. október 6., szombat

A lelki fejlődés göröngyös útjai

Az ember azaz ösztönlény, aki mindig boldog  akar lenni, és egész életében a boldogság megélésének az élményét keresi. Pedig olyan állapot soha nem fordul elő, hogy mindenki, minden eggyes alkalommal boldog legyen. Amikor úgy érezzük, hogy boldogok vagyunk, akkor azaz állapot csupán pillanatnyi érzés, amely gyorsan elrepül. Az élet velejárója, hogy életünkben vannak jó és rossz dolgok egyaránt, sőt kudarcok és csalódások állapotát is sorozatban át kell élnünk, hogy megtapasztaljuk őket, és a fel tudjuk használni az ebből tanultakat  a lelki fejlődésünkhöz.

Mostanság egyre jobban az a jellemző az emberek hozzáállására, hogy szeretnének ezt vagy azt tenni, akár az életüket is megváltoztatni, de ezt minden esetben úgy akarják elérni, hogy azért ne kelljen semmit sem tenniük. Sokan ezért is nm mernek változtatni az eddig megszokott életükön, annak ellenére sem, hogy éppen  nem érzik jól magukat a bőrükben. Ahhoz pedig, hogy bárki eljusson annak a gondolatnak a megfogalmazásához, kimondásához, hogy mostantól megváltoztatom az életemet nagy bátorságra és kitartásra lesz szükség. De nem elég szóban megfogalmazni a dolgokat, hanem az egyik legfontosabb tény az, hogy a változtatni akaró embernek az életében át kell/kellett élnie olyan élethelyzetet, amikor úgy érezte, hogy mos már nincs tovább, vagyis meg kell élni a saját poklát, hogy változás induljon el a saját életében. Rögtön hozzátenném, hogyha azt vesszük észre, hogy akár családtagjaink, barátaink, munkatársaink problémákkal küszködnek, akkor semmiféle képen ne próbáljunk meg nekik segíteni, Azaz ő problémájuk nekik kell megoldani a gondjaikat. Arról nem is beszélve, hogyha nem kérték ki problémájuk megoldásához a mi segítségünket. "Csak segíteni szerettem volna"- hangzik el sokszor ez a megszokott válasz..Amikor az idézet mondatot kiejtjük a szánkon, akkor többet ártunk vele, minthogy segítettünk volna. A segítés során felmerül az a probléma is, hogy ismerőseinkkel, rokonainkkal, családtagunkkal nagyon is lojálisak vagyunk, és nem merjük nekik megmondani az igazságot sem róluk, sem a probléma meglétéről.

Ha változtatni akar bárki a saját életén, akkor nagyon keserves, és göröngyös lesz az útja. Először is a változtatás csak akkor következik be, ha az adott illető megélte saját poklát, és elkezd az életén és a dolgain változtatni. Ehhez minden esetben külső szakember segítsége kell, mert az anélkül nem fog menni, Az nyíltan, őszintén elfogja mondani a rólunk, és problémánkról alkotott véleményét. Aztán jön a felismerés a részünkről:" Valóban ilyen vagy olyan ember vagyok. Ki is vagyok én egyáltalán". Ha mindezeket a felismeréseket sikerült elfognunk, akkor kezdődhet a nehéz, kitartó és mindennapos munka. Nagyon nagy odafigyelés, toleranciát, türelmet, összpontosítást igényel ez a munka. Az első három hét az borzasztó energiát, odafigyelést igényel az embertől. Elmondhatom, hogy vért lehet tőle pisilni. Utána már rögzülnek a dolgok és már kevesebb energiát kell befektetni az ügy érdekébe. De ez minden napos munkát igényel, mindaddig amíg az ember él.

Ha következetesen végigjárjuk ezt a göröngyös utat, akkor a siker nem marad el. De addig el fogunk bukni, de az nem baj. Utána majd felállunk és megyünk tovább. Majd pár hónap elteltével a környezünk is észre fogja venni a változásokat. Ez pedig a változtató személy esetében először pozitív tényként fog hatni. Ilyenkor a környezetünkben élők tudatosan fognak olyan szituációkba, helyzetekbe hozni bennünket, hogy ne tudjunk az adott helyzetben helytállni. Nem baj. Menni kell tovább a kitaposott úton. Rövid távon a siker az övék lehet, de hosszú távon az idő az fogja igazolni, aki végig járja a lelki fejlődés minden jó és rossz útját.
Az akadályozó emberek pedig azért próbálnak meg bennünket megtorpantani,  mert ők gyávák, irigyek, és féltékenyek a mi fejlődésünkre. A fejlődő emberben látják meg a saját hibáikat, tökéletlenségüket, és ezért próbálnak úton-útfélen betenni a másképpen gondolkodó embereknek.

Elmondhatom, hogy sokan, sokszor próbálták velem is eljátszani az a szituációt, hogy különböző hibákat, problémákat gyártottak, hogy így próbáljanak kizökkenteni a a belső békémből. Eddig sikertelenül. A fejlődés során elkezdünk majd egyre jobban látni, megszűnik a korábbi vakság. Nő az önbizalom, hitelesség, gerincesség, következetesség. Érdemes végig járni ezt a nem könnyű göröngyös utat, mert a siker nem marad el. "Aki mer az nyer".- tartja a szólás mondás. De a leírtak mindig csak egy napra érvényesek. Ezen megállapításomat a saját tapasztalataim is alátámasztják.





2012. szeptember 22., szombat

Házi kedvencünk elvesztése

Nagyon sok olyan ember van, aki valamilyen oknál fogva tart valamilyen állatot, Ezalatt azt értem, hogy kutyát, macskát, hörcsögöt, papagájt satöbbi. Vannak, akik azért tartják ezen állatokat, mert állatszerető emberek, és vannak olyanok, akik azért, hogy magányosak és hogy társuk legyen. Azt pedig a pszichológiai tapasztalatok is alátámasztják, hogy az ilyen állatok tartása sokat segít az emberek  mentális- és egészségügyi problémáinak a megoldásában. A macska dorombolása nyugtató hatású és csökkenti a vérnyomást.

Nekem jelenleg három cicám van, de négy volt. Sajnos pár nappal ezelőtt a "kedvenc" cicám meghalt. Szörnyű volt átélni az a pillanatot, amikor megtaláltam az udvarunkon az ivóvize mellett.
A cica kb 8-9 éves lehetett és úgy emlékszem, hogy olyan hét évig élhetet nálunk. Ez a cica, akinek a neve "kék öves" volt a szomszédból került hozzám. Ő egy fiú macska volt, és nevét pedig onnét kapta, hogy kék bolha irtó volt a nyakán, amikor átköltözött hozzám. Nagyon kedves, aranyos, ragaszkodó macska volt a kezdetektől fogva. Megmondom őszintén én korábban nem tartoztam a macska rajongók közé, sőt egyenesen tiltakoztam ellene. Mára ez nagyot változott.

Nincsenek véletlenek! Tartsa a keleti filozófia. És ez így is van. Amikor ez a cica engem kiválasztott, akkor nagyon rossz lelki állapotban voltam, probléma, probléma hátán volt. Ő észrevette, hogy baj van, és állandóan a nyomomban  járt. dörzsölődött. és mindenképpen megpróbált a kedvemben járni. É  ez neki pedig finom kajákkal háláltam meg. Ő pedig végérvényesen gazdit váltott. Pát évvel ezelőtt egy nyári éjszaka arra ébredtem fel. hogy ez a cica fenn hangon dorombolt az ágyon mellettem. Bejött a nyitott erkélyajtón. Felugrott a kerítésre, onnét az erkély korlátjára, és bejött. Ettől a perctől kezdve a cica bent aludt télen, nyáron egyaránt. Nagyon összeszoktunk, Ölembe ült, aludt. Mellém jött az ágyba, beszélgettem vele, Igazi társam lett. Ő nagyon vágyott a szeretetemre, de én nagyon szerettem őt simogatni, és jól eset, ha hozzám bújt. Voltak olyan esetek is, amikor beteg voltam és ő nem tágított mellőlem, Ott volt mellettem, mintha azt mondta volna, hogy ne félj, itt vagyok én neked. A télen is ezt történet, amikor a csuklóm eltörött. Egész éjszaka a mellkasomon aludt. Nagyon érzékeny lény volt. És olyan cica volt, hogy mindent értett, csak nem beszélt.

Minden eggyes alkalommal, amikor munkába mentem elbúcsúztam tőle. És mondtam, hogy mikor jövök, és ő pontos időben várta a gazdi érkezését. Még hétfő este is, amikor már a hotelba aludt megsimogattam a fejét és elbúcsúztam tőle. Akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy megsimogathatom a fejét. De az megnyugtató érzés a számomra, hogy még egyszer megtudtam őt simogatni.

Nem tudom, hogy kiben milyen érzéseket vált ki, amikor elveszíti a kedvenc állatát, aki igazai családtag volt. Nálam hasonló érzéseket váltott ki, olyanokat, mint amikor bármelyik hozzátartozónk meghal. Az azonban tény, hogy egy hozzátartozó elvesztését nem pótolni semmivel. Állata pedig még lehet az embernek, bár az már sosem lesz olyan, mint a hozzánk szokott kedvencünk. Amikor ezeket a sorokat írom, még mindig fájdalom van a lelkemben, bár napról napra könnyebb lesz a hiányát elviselni. És a másik dolog van még három gyönyörű cicám, és az egyik máris próbál a kegyeimbe férkőzni. Talán ő fog a "kék öves" helyébe lépni. De őt elfeledni nem tudom, de hét szép, gazdag évvel ajándékozott meg az itt létével. És nagyon sok  mindenre megtanított.

2012. szeptember 9., vasárnap

Kudarcaink átélése a mindennapokban

Kudarc ez az az állapot, amelytől élete folyamán minden ember fél. Ha valami bármely oknál fogva nem úgy sül el, nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, akkor rögtön azt mondjuk, hogy ez sem jött össze, vagyis kudarcot vallottunk. Ez pedig így nem egészen igaz. A lelki fejlődéshez a kudarcokra is szükség van, mert ezáltal tudunk tovább fejlődni, és tanulni abból az élményből, amit a kudarcaink során átélünk.

Persze az sem mindegy, hogy a kudarcokat, csalódásokat hogyan éljük át a mindennapok zűrös időszakában. Sokan, sokfélék vagyunk, és különböző formában éljük meg ezen állapotokat. A legnagyobb probléma abból adódik, hogy a szüleink, és a társadalom olyan elvárásokat támaszt elénk, hogy sok esetben nem tudunk az elvárásoknak megfelelni. A kudarcélmény mindig az állandó megfelelni vágyásból alakul ki. Meg akarunk felelni szüleinknek, tanárainknak, főnökeinknek, barátainknak. Ez pedig egész egyszerűen lehetetlen, Aki egész életében csak arra "hajt", hogy bárkinek is megfeleljen, az előbb-utóbb azzal az érzéssel fog találkozni, hogy kudarcot kudarcra halmoz.

Már egészen pici gyerekek is át élik a kudarcok sorozatát. Ez elkezdődik az óvodáskor idején, amikor például az egyik gyereket megdicsérik, hogy milyen ügyesen rajzol, még a másiknak azt mondja az óvónéni, hogy Pistike a te rajzod az olyan csúnya. Na, ennek a gyereknek már rögtön van egy kudarcélménye, és lehet, hogy soha az életben nem fogja ezt elfelejteni, és még a rajzolástól is elmegy a kedve. A másik ilyen intézmény az iskola, ahol a pedagógusok nagyon is jól értenek ahhoz, hogy hogyan hozzanak egy gyereket olyan helyzetbe, hogy ő azt kudarcként élje át. Bár ezen a téren is vannak kivételek.


A felnőtt élet sem szűkölködik abban, hogy ne éljünk át ilyen-olyan kudarcokat az életünk folyamán. Legyen szó munkáról, párkapcsolatról, tanulásról. De semmi baj nincs ezzel. A kudarcokra pedig szükség van, mert ezek sok esetben építő jellegűek. Arról nem is szólva, hogy ez a lelki fejlődés útja. Ha eltudom fogadni magamat, hogy emberből vagyok és hogy hibázok, és nem vagyok tökéletes, akkor a saját kudarcomat is más szemmel tudom nézni. De ezt a helyzetet sok ember nem ismeri fel. Inkább istennek hiszik magukat, hogy ők csupa tökélyek, és nem is hibázhatnak. De, amikor az élet osztogatja a kudarc pofonjait, akkor abba az állapotba teljesen bele betegszenek.

Tény, hogy meg kell tanulni helyesen kezelni az e féle állapotokat. És nem negatívumként felfogni az egészet, hanem úgy, hogy ennek valamiért úgy kellett történnie, és tanuljunk az esetből. Nem tudom, hogy eggyes emberek hogy viselik el ezt az állapotot, de engem inkább inspirált a kudarc, mint hogy letaglózott volna. Így volt ez a gyerekkoromban is és most is. Kudarcot csak azaz ember nem vall, akinek nincsenek céljai, tervei, és szépen elvegetál az életében. Én azt mondom, hogy minden ember életébe bele kell férnie a kudarcoknak, úgyhogy azt megfelelően tudja kezel. A másik pedig az, hogyha tudom, hogy emberből vagyok, akkor azt is elfogadom, hogy vannak dolog, amelyek nem mindig úgy alakulnak ahogyan szeretnénk. De  ezt nem kudarcként kell megélni. Aki pedig a kudarcait eltudja fogadni az már egy igen magas lelki érettségről tesz tanúbizonyságot.

2012. szeptember 3., hétfő

Múlt és jövő

A mostani írásomat egy Popper Pétertől származó idézettel indítom: " Múlt már nincs, jövő még nincs, egyetlen valóság a jelen".  Amint az idézetből is kiderül, most azzal foglalkozunk, hogy mi emberek miért foglalkozunk állandóan a múlttal, és miért aggódunk a jövő miatt.

Sajnos sok ember rengeteg időt pazarol el az életéből arra, hogy vagy a múlt sérelmein rágódik, vagy a jövő végett aggódik. Az pedig vajmi kevés embernek jut az eszébe, hogy a jelen pillanatot élje meg a lehető legintenzívebb formában. Születésünktől fogva egyikünk sem tudhatja, hogy kinek, mennyi ideje van még hátra ebből az életből. Ezért is érdemes a jelen pillanat minden percét úgy át/megélni, hogy számunkra ez a lehető legjobb legyen. Így este lefekvéskor teljesen nyugodt szívvel lehet álomba merülni.
Bár nagyon sokan vannak, akik ezt nem így látják, és élik meg. Ők tele vannak félelemmel, frusztrációval. Sokan a múltjukon rágódnak, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt a dolgot másként csinálták volna. Vagy van a másik szemlélet, hogy mi lesz a jövőben, mondjuk öt, tíz vagy húsz év múlva. Nos, mindkét szemléletet nem vezet sehová. Ami a múltban megtörtént, az megtörtént,változtatni már nem lehet rajta. Az ember vonja le következményeket, tanuljon belőle, de felesleges rajta évekig, netalántán évtizedekig rágódni. Jusson mindig azaz eszünkben, hogy akkor, és abban az adott pillanatban a lehető legjobb döntést hoztuk meg. Még úgyis, hogy annak nem pozitív, hanem negatív kifejlete volt.

Nem kevesen vannak azok az emberek sem, akik egész életükben egy sleppet húznak maguk után. Ez azt jelenti, hogy a korábban elszenvedett sérelmeiket a mai napig nem tudják vagy nem akarják feldolgozni. Ezek a sérelmek döntő része a gyerekkorban keresendőek. Borzasztó nagy traumát hagyhat a gyerek lelkében, ha kiskorában meghal az egyik, vagy mindkét szülője. Az pedig még nagyobb megrázkódtatás, ha az egyik szülő egy másik társat visz a kapcsolatába. Igaz ez mindkét félre egyaránt. A gyerekek a mostoha szülőben az épen elhunyt anyát vagy apát fogják keresni. És soha senki nem tudhatja, hogy egy-egy gyerekkori sérelem milyen nyomott hagy a gyerek lelkében, még az eset után akár 40-50 évvel is.

Ismerek olyan embereket, akiknek még ötven-hatvan év elteltével sem sikerült feldolgozniuk azon traumát, hogy az anyjukat vagy apjukat kisgyerekként veszítették el. Még ennyi év elteltével a múlttal foglalkoznak, régi elszenvedett sérelmeiket hozzák elő, a sebeiket még a mai napig is nyalogatják. És változott tőle valami? Semmi. Csak időt, energiát vesztegettek el olyan dolgokra, amelyeken nem lehet változtatni. Az ilyen emberek tele vannak sérelemmel, frusztrációval, irigységgel, és különböző betegségekben szenvednek. Ha az életenergiájukat nem arra fordították volna, hogy a múlt sérelmein rágódnak, akkor most ők is sokkal jobban érezhetnék magunkat. Rengeteg energiát pazaroltak el úgymond a semmire.

És van a másik verzió: akik a jövő végett aggódnak. Mi lesz velem? Hogy fogok élni? Mi lesz, ha lebetegszek? És hasonló kérdések foglalkoztatják őket. Ez megint egy felesleges idő- energia pocsékolás. Viszont a jelen pillanat, amiben most élünk, arról senki nem beszél. Az valahogy természetesnek tűnik. Pedig az igazi boldogság az, amikor az adott pillanat minden folyamatát átéljük, úgy a rosszat mint a jót. Kitudhatja, hogy lesz-e holnap? Mindig az adott napot kell szívvel-lélekkel megélni.
Én valahogy úgy vagyok vele, hogy múlt úgy igazán soha nem foglakoztatott. Elmúlt és kész. Sőt azt is észrevettem magamon, hogy az agyam úgymond szelektál dolgokat. Vannak olyan történések, amelyeket végképp kitörölt a gondolataimból. Nem volt rájuk szükségen. Főleg olyan történések azok, ahol nem éreztem jól magamat. Legyen szó iskoláról vagy munkahelyről.
A jövő felől pedig egyszerűen felesleges rágódni, mert az még nincs jelen az életünkben. Minek pocsékolni rá az időnket, energiánkat.

Én azt tartom, hogy a tegnap már meghalt, a jövő még nincs. egyetlen valóság van, az pedig a jelen, Mindig a jelen pillanat megélése dönti el, hogy milyen lesz a jövőnk. Erre van egy nagyon idevágó idézetem, és egyben ez az én életvezetésem is. " Az én életem erről az egy napról szól mindig, mert mindig a mai nap dönti el, hogy milyen lesz a jövőd." Cs.I.

2012. augusztus 22., szerda

Empátia

Empátia. Időnként időnként kiejtjük a szánkon ezt a szót. De vajon mit is jelent az empátia kifejezés? Empatikusnak lenni annyit jelent, hogy bele tudom élni magamat a másik ember helyzetébe, problémájába, gondjaiba, örömébe. Legyen szó bármilyen élethelyzetről. Empatikusnak lenni a mostani időkben úgymond "divat". Ez olyan snassz viselkedésnek tűnik, Oldja meg mindenki a saját problémáját, gondjait, ez nem tartozik másokra. Sokan ezen az állásponton vannak.

Ha találkozunk is hébe-hóba olyan emberrel, aki empátiát gyakorol a másik ember irányában, az olyan "kirívó" viselkedésnek tűnik az olyan ember szemében, aki nem is ismeri, és nem is használja a beleérző képességét. Pedig az empátia képessége minden emberben megtalálható, de ha az egyén nem rendelkezik ezen tulajdonsággal, akkor igenis az empátia tanulható és fejleszthető is. De ahhoz, hogy empatikus legyek a másik emberrel szembe, először is szeretnem kell saját magamat, és másokat is úgy ahogy vannak a hibáikkal együtt. Viszonyt empatikus csak akkor tudok lenni  bárkivel is, ha az adott egyén helyzetébe bele tudom magamat élni. Egy adott helyzetben csak akkor tudom magamat bele élni, ha ugyanazon problémát, amellyel az egyén küzd én is átéltem már az életem folyamán. Azaz ember, aki nem élt még át az életében  olyan szituációkat, élethelyzeteket, amelyről a másik ember épen szenved, az soha nem fog empatikus lenni vele szemben. De mint már írtam, ezen érzéseiket az emberek el is fojtsák, mert félnek, hogy előbb-utóbb velük is megtörténik ugyanaz a probléma, és milyen rossz lesz az akkor nekik.Van olyan helyzet is, amikor ugyan meghallgatásra kerül az egyén panasza, és azt mondják neki, hogy nagyon sajnállak. Ritkább esetben történik meg az az eset, amikor valakit nyugodtan, türelemmel, alázattal meghallgatta-tik. . És a leggyakoribb szituáció az, amikor a problémájáról mesélő emberbe pár perc leforgása alatt belé fojtsák a szót. Ettől szörnyűbb viselkedést adott esetben elképzelni sem tudok. Az ilyen viselkedésű emberről először is számomra egy nagy fokú önzőség, butaság, és érzelmi intelligencia hiánya jön le.

Én személy szerint nagyon áttudom élni az olyan ember helyzetét, akibe, ha panaszkodik vagy mond valamit, akkor belé fojtsák a szót. Ez egy borzasztó érzés. Arról nem is szólva, hogy amikor az ember szemébe oda vágják, hogy ez, meg ezt így és így kellene, kellett volna tenni. Csak úgy kapából oda vágva a másik számára. És amikor eljön az idő és az olyan embereket is hasonló szituáció elébe állítja a sors, akkor persze ledöbbennek, és megmerevednek, hogy most hogyan tovább, és miként kezeljék az adott helyzetet. Kerültem már én is ilyen állapotba életem során. És az élet mindenkinek visszaadja azt, ami neki jár.

Mint ahogyan már írtam vannak olyan esetek is, amikor azt mondjuk valakiről, hogy sajnáljuk őt a meglévő
helyzete miatt, De ezt is csak olyan ímmel-ámmal ejtik ki a szájukon. A sajnálat meglétével csak azt hozom a másik tudtára, hogy őt lenézem, amiért ő ilyen vagy olyan helyzetben van és azt nm tudja egyedül megoldani. A sajnálattól sokkal jobb megoldás az együttérzés (empátia) megléte. Meghallgatni türelemmel a másikat, és bele élni magunkat az ő helyzetébe, annak ellenére, hogy a problémáját csak ő, csakis ő tudja megoldani. Ajánljuk számára a segítségünket olyan formában, hogy amikor gondja, baja van forduljon hozzánk bizalommal, meghallgatjuk és ha kéri segítségünket, akkor segítsünk úgy ahogyan tudunk.

Az empátia pedig csak akkor működik igazán, ha elfogadjuk magunkat és másokat is úgy ahogy vannak. Nem kritizálunk,  és nem mondunk véleményt anélkül, hogy tudnánk a dolgok mikéntjeiket. Ítélkezni a legegyszerűbb. És ne felejtsük el  ha mi empatikusak vagyunk másokkal, mások is azok lesznek velünk szembe.



2012. augusztus 18., szombat

Miért irigy az irigykedő ember?

Korábban már írtam az irigységről, mint az egyik leggyakoribb emberi jellemvonásról. De mivel napjainkban egyre jobban jelen van az irigység a mindennapjainkban, ezért elgondolkodtam, hogy miért irigy az irigy ember. Vajon mi zajlik a benső énében? Miért olyan ember, amilyen? Talán gyerekkorában érték különböző sérelmek, traumák, amelyeket a mai napig nem tudott vagy nem akart feldolgozni? És mi motiválhat egy irigy ember, hogy ártson a másiknak még azon áron is, hogy a legmocskosabb módszerrel is eltiporja?

Alapjában véve minden ember irigy és önző is egy bizonyos szintig. És ez így is van jó. Igen ám, de a kérdés az, hogy vajon meddig jó irigynek és önzőnek lenni. Én azt gondolom, hogy a határ mindig ott van, ahol tudom, hogy ezen jellemvonásommal, hol ártok már magamnak és másoknak egyaránt. Ha az ember tudja magáról, hogy irigy, és ezt ki is mondja magának hangosan, többször elismételve, akkor azt is tudni fogja, hogy hol árthat az irigységével a másik embernek. De sajnos az emberek nem merik kimondani magukról a negatív hibáikat, mert az fáj, és ami fáj az nem jó. És mit tesznek ennek ellenére? Elkezdik bántani, eltiporni a másik felet, mert talán azaz egyén másképpen gondolkozik az élet értelméről, másként látja a dolgok állását, ne add isten, nem a megszokott "sablon" életforma szerint éli a mindennapi életét. Ha meg talán még valamit jól is csinál az életében, akkor már meg is lehet "gyilkolni" a másikat.

Sajnos mostanság az emberek a legvégsőbbekig is eltudnak menni. Nem számít, hogy milyen módszereket használ a másik ember lejáratására vagy áthágására. A lényeg az, hogy az adott illetőben lévő harag, düh, irigység valamilyen módon kielégüljön.  A döbbenetesebbnél-döbbenetesebb lejáratásokat volt részem megtapasztalni. Mivel szemtől-szembe nem megy a kommunikáció, így hát támad az illető hátulról, úgyhogy különböző játszmákat, eszközöket használ fel. Nézzünk néhány példát! Jönnek a hátunk mögötti árulkodások a főnök felé, akár a legcsipri-csupri dologról legyen is szó. Ha ezzel a módszerrel nem éri el a kellő hatást, akkor jön a bemártás a magasabb szintű főnöknél. És ha még itt sem jár sikerrel, akkor jön a névtelenül küldött, semmit mondó sms. Egyszerűen döbbenetes, hogy az emberek már mit nem engednek meg maguknak.

És vajon miért történnek így ezek a dolgok, ahogy történnek? Itt nem csak a szociális és megélhetési problémákról van szó, hanem arról is, hogy az adott egyénnek milyen mentális problémái vannak. Tele van negatív energiákkal, amelyek gyűlöletet, rosszindulatot, irigységet váltanak ki belőle. Amikor szembesül egy olyan emberrel, akik másként él és gondolkozik, és működik az élete, akkor az irigykedő ember szembesül saját ön önmaga képével. hogy ő is lehetne olyan, de ő ehhez gyáva, lusta, és megalkuvó. És mit tesz ilyenkor? A saját megvalósítatlan dolgai miatt elkezdi a másikat okolni, szapulni a saját tehetetlensége miatt.
A másik probléma amiből a nagyfokú irigység eredhet, hogy az illetőt gyerekkorában valamiféle trauma érhette. Gondolok itt olyan problémára, hogy mindig meg akart felelni a szülők elvárásainak. Hibát találtak a szülök a tanulásban, önmegvalósításban. esetleg jobban szerették a másik testvért, vagyis diszkrimináltak a testvérek között. Tehát nagyon, de nagyon sok összetevője lehet annak, hogy sok az irigykedő ember.

Az irigykedés leginkább a nők körében "népszerű". Bár ez a férfiakban is mg van. A nők sok mindenre irigyek, főleg a másik nő irányában. Megjelenésére, öltözködésre, munkájára, tanulásra stb. Az irigykedés egy bizonyos életkorban még jobban jelen van a mindennapi életben, Ez általában a negyven-ötvenéves kor. Uram bocsá a nők ilyenkor szoktak "megbolondulni" tisztelet a kivételnek. Öregszenek, tunyulnak, slampossá válnak. De aki ezt nem úgy éli meg, mint ők akkor jön az irigykedés, csesztetés.

Valóban irigykedni sokkal sokkal könnyebb, mint tenni valamit azért, hogy az adott illető is jól érezze magát a bőrébe. De nem teszi, Igaz ezzel sincs semmi baj. Mindenki a saját életéért felel, és neki kell majd élete végén mindenért elszámolni, hogy mindent megtette élete minden területén azért, hogy jól érezze magát. Ha pedig nem, akkor keserű szájízzel fog meghalni. A kérdés csak az, hogy ki, hogyan szeretne meghalni. Mosolyogva vagy keserű szájízzel? Mindenki maga dönti el.

2012. augusztus 12., vasárnap

Testbeszéd, amely visszatükrözi belső lelkivilágunkat.

Sokan nem is gondolnak arra, hogy a testük önkéntelenül is működik. Állandó visszajelzéseket küld a külvilág felé, hogy épen milyen a belső lelkivilágunk. Vannak emberek, akik erről nem is vesznek tudomást, de vannak olyanok is, akik nagyon is odafigyelnek az árulkodó jelekre. Test és a lelek szorosan együttműködik, egyik sem választható el egymástól.

Nézzünk egy egyszerű esetet! Mi történik olyan esetben, amikor valaki váratlanul "hátba döf " bennünket, amire mi nem voltunk felkészülve. Pillanatokon belül megváltozik a testünk kisugárzása, Arcunk eltorzul, görcsbe rándul, szemünk megmered, pupillánk kitágul, elakad a hangunk, könnyen elsírjuk magunkat. Ezek a látható jelek, amelyet a sértő félnek is érdemes lenne megfigyelni. Így mindig tudhatná, hogy a másik embernek hol vannak a határai, és meddig mehet el másik személyt illetőn, úgyhogy ne sértse azt meg.
Vannak azonban olyan szituációk is, amikor valaki ideges, belső feszültség van benne, vagy olyan éles szituációba kerül, hogy hirtelen nem tudja a helyzetét kezelni.

Bizonyára sokan ismerik azt a szólás mondást, hogy "égnek áll a haja" valakinek, bármitől. Nos ez a népi megfigyelés valóban így is igaz. Láttam már az életemben olyan embereket, hogy akik napok óta feszültek, idegesek voltak valami probléma véget, szinte szó szerint égnek állt a hajuk. Másik ilyen megfigyelésem volt, hogy vannak olyan egyének, akiknek az orruk meggörbül, amikor valamilyen nagyobb lelki feszültséget nem tudnak megoldani. A legjellemzőbben a szemünk közvetít felénk értékes információkat. Nem véletlenül mondják azt, hogy a szem a lélek tükre. De az arcunk is borzasztó sokat elárul bensőnkről.

Most megint egy ilyen tapasztalatomról számolok be. Volt egy ismerősöm, aki váratlanul olyan helyzetbe került, hogy nem tudta a felmerülő problémát kezelni. Egyszerűen hebegett-habogott, és tovább zúdultak  fejére a problémák halmaza. Pillanatokon belül a teste elkezdte közvetíteni a külvilág felé a benne zajló feszültségeket. Az arca, a szeme pár másodperc töredéke alatt megváltozott. A hangja elakadt, Mondhatjuk úgyis, hogy torkán akadt a szó. Sok mindent láttam már életem folyamán e téren, de ilyet még nem. Az illető szeme olyanná vált, mint ha meg akarna valakit gyilkolni, Számomra félelmetes volt. Az arca minden idegszála rángatózott, vibrált, szinte lehetett látni. Nem volt ura a helyzetének.

És hogy ebből a szituációból mi jött le nekem? Hát az, hogy az illető ember tele van félelemmel, bizonytalansággal, önértékelési problémákkal, önbizalomhiánnyal. Meglátásom szerint ő tudja is ezt magáról legbelül, de nem meri kimondani, hogy tele van frusztrációval, félelemmel, gyűlölettel. Épen ezért más és más embereket keres magának arra a célra, hogy a saját belső bizonytalanságáért másokat okoljon. És ez így is lesz mindaddig, amíg fel nem ismeri a hibáit, és nem kezd el változtatni rajtuk.

Láthatjuk tehát, hogy bármennyire is szeretnék a "jobb" arcunkat mutatni a külvilág felé ez nem fog menni. A testünk minden gondolatunkat, problémánkat visszatükrözi a külvilágnak. Semmit nem tagadhatunk el. Bár lehet, hogy ideig-óráig ez működő képes, de hosszú távon nem. A testbeszéd akarva akaratlanul kommunikál a külvilág felé vagy akarjuk vagy nem. Ezen fajta kommunikációnkat nem tudjuk befolyásolni. Akár jó passzban vagyunk, akár nem ezt az állapotot a testünk jelzi.



2012. augusztus 5., vasárnap

Kinek, mi adja meg a boldogságérzetet?

Már egy párszor írtam a boldogság meglétéről, amely sok ember életében nagyon fontos helyet foglal el. Mi kell a boldogsághoz? Mitől boldog, illetve nem boldog az ember? Mit értünk boldogság alatt?Sok-sok megválaszolandó kérdés van ez ügyben.

Mi is valójában a boldogság? A boldogság egy olyan pozitív állapot, amikor jól érezzük magunkat a bőrünkben, tudunk örülni az élet apró örömeinek is, és nemcsak a nagyoknak, tudunk szeretni, és tudunk szeretetet is adni. De a ma emberét elnézve, azt mondhatom, hogy sokan nem boldogok, és csak vágynak ezen érzés átélésére. Amikor megkérdezünk egy embert, hogy vajon boldog-e. Akkor a következő választ kapjuk: mitől lennék boldog, ilyen gazdasági helyzetben. Nincs munkám, és nehéz a megélhetés - válaszolják sokan. Ez igaz is. de az igazi boldogság nem az anyagiak függvénye csupán. Nem kevesen vannak azon emberek is, akik jó anyagi körülmények között élnek, és mégsem boldogok. Valami hiányzik az életükből. Akkor hol is van a probléma? Úgy gondolom, hogy sokszor bennünk emberekben van a hiba, mert legtöbbször irreális elképzeléseink vannak a boldogságról, amelyeket a szappanoperák, és a média közvetít felénk. Általában azt szokták mondani, hogy az a boldogság számomra, ha van egy jó kereső szerető férjem, okos gyerekeim vannak, van pénzem, peresztisem, autóm, és hasonló dolgok. Ez azonban tévedés. Ezt csak az egónk diktálja így, a léleknek más elvárásai vannak velünk szembe.

De vajon vannak olyan emberek, akik tényleg tudnak az élet apró örömeinek is örülni? - Igen vannak, de csak nagyon kevesen. Az emberek az idejük nagy részét arra fordítsák, hogy az anyagi javaikat megszerezzék, így az az eszükbe sem jut, hogy a lelkükkel is érdemes lenne foglalkozni. Ahhoz pedig, hogy befelé tudjunk figyelni (mármint magunkra) nyugalomra, csöndre van szükség. Ettől pedig félnek az emberek, ezért szeretnek társaságba, bulikba járni. és úgy mond pörögni. Addig sem kell a saját problémájukkal szembesülniük.
Nyugalmat áraszt a természet, erdő, park, fák, virágok, folyópartok, minden-minden, ami nem zajos. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég kimenni a kertbe, parkba, sétálni, és közben figyelni az állatokat, madarakat, fákat, virágokat. Pár percen beül nyugalom árassza el a testünket, lelkünket.

.Én nagyon szeretem csodálni, a nyíló virágokat, a csiripelő madarakat. a zöld lombú virágos fákat,amelyek csakúgy spontán élik az életüket. Nagyon megnyugtató érzés, és árad a testben a boldogság  hormon. A  mi nap egy eset történt meg velem. Két vezetés között ültem a parkban és csodáltam a nyíló rózsákat, és ott kalács morzsát csipegető galambokat, amikor egy fiatal ember megkérdezte, hogy leülhet-e a padra. Beszélgetni kezdtünk, és közben megérkezett a két barátja is. Sok érdekes témáról beszélgettünk. Majd olyan jó húsz perc elteltével az egyik srác megkért, hogy aláírnám-e a képeslapot, amit a kezébe tartott. Mert ő, ahol megfordul kér egy aláírást, amelyet ő emlékként megőriz.Teljesítettem a kívánságát, Az örömünk közös volt, ő őrült, hogy kapott egy aláírást, én pedig örültem, hogy neki ezzel a csekélységgel is örömet szerezhettem. Ilyen apróság is örömet tud okozni, és boldogsággal tölt el.

A napokban a TANÍTÓ MESTEREMMEL volt egy riport a tv-ben. A műsor végén a riporter megkérdezte tőle, hogy mit jelent számára a boldogság. Ezt válaszolta: " Én már attól boldog vagyok, ha egy hat elemit végzett embernek eltudom magyarázni azt, hogy mindenki annyi tiszteletet, megbecsülést kap, amennyire saját magát tiszteli." Nagyon szép, bölcs, nemes gondolat volt a részéről. Lássák ennyi is elég a boldogsághoz!





2012. augusztus 4., szombat

Dacos gyerekek, avagy a dackorszak időszaka

Időnként itt a blogomban egy-két alkalommal már előfordult, hogy nem csak a felnőttek lelki problémájáról írok, hanem a gyerekkorral járó bizonyos élethelyzetekről. Mivel az olvasók közül van, akit az ilyen téma is érdekel. Ezért most is egy ilyen gyerekneveléssel kapcsolatos témát osztok itt meg a blog olvasóival. Ez pedig a dac korszak, és az ezzel együtt járó problémák lesznek.

A dackorszak és a kamaszkor a a legnagyobb próbatétel a gyereknevelés szempontjából a szülő számára. A dackorszak a gyerek olyan másfél-kétéves korában kezd először megmutatkozni. Sok szülő ilyenkor nagyon meglepődik, hogy az ő addig aranyos, engedelmes gyerekével vajon most mit történt. Most a gyerek abban a korban van, amikor az "akaratát" próbálja mg gyakorolni. A dackorszakban a gyerek mindig ragaszkodik, azokhoz a szokásokhoz, amelyeket ő megszokott, és csak akkor fogadja el az újat, ha ő találta  azt ki. Ez a korszak úgy a gyereket, mind a szülőt nagyon megterhelik. A legjobb módszer az, ha önállóságra szoktatjuk, és van ahhoz türelmünk, hogy mondjuk a konyhába "besegít" a munkába. (pl:  mézeskalács sütés) Igaz, hogy sokszor inkább nyűgnek érzi a gyerek segítését a konyhába a szülő, mert így a gyereke, csak hátráltatja őt a munkában. Ehhez nyugalomra, türelemre van szükség. És a legfontosabb, hogy ne nevessük, ki és ne szégyenítsük meg őt. az ügyetlenkedése miatt. Az önállóság és az önbizalom csökkenti a a dacot.

Emlékszem rá, hogy az egyik ismerősöm gyerek, olyan másfél-kétéves kora körül élte a dackorszakát. Borzasztóan hisztis, akaratos tudott lenni. A gyereknek voltak olyan időszakai, hogy amikor valami nem úgy alakult az életébe, ahogyan ő azt per-pillanat akarta, akkor arra is képes volt, hogy beleharapjon abba az emberbe, aki épen vele volt. Ezt anno velem is megtette. Volt olyan eset, hogy a kislányt az anyja nálunk hagyta megőrzés céljából, mert a nagyobb gyereket el vitte az óvodába vagy épen érte kellett, hogy elmenjen. A kislány miután az anyukája elment óriási hisztibe fogott. A fejét beleverte a folyosón lévő lambériába. Az anyám, aki nem volt hozzászokva az e fajta viselkedéshez szokva, ezt mondta: " Csinálj már vele valamit!" - Én pedig ezt válaszoltam: " Majd abba hagyja, hiszen neki fáj". És tényleg így lett egy idő múlva magától abbahagyta a hisztit, és megnyugodott. Ilyenkor hagyjuk hadd hisztizzen, dacoskodjon, majd ez az időszak is elmúlik egyszer. Ehhez azonban sok nyugalomra és nagy fokú következetességre van szükség.

A másik tipikus eset, amikor a gyerek boltban,bevásárlóközpontban dacoskodik és veri ki a hisztit. Például, ha kinéz egy játékot és az anyuka nem veszi mg neki, mert már esetleg több tucat baba vagy kisautó van odahaza. A gyerek ilyenkor földhöz vágja magát, amit a vásárlók rossz szemmel néznek, és sok esetben elítélik az anyát, hogy milyen érzéketlen, hogy nem veszi meg neki a kiszemelt játékot. Az anya pedig szégyenkezik. Ilyenkor ne verjük meg a gyereket, és ne rúgjunk bele, hiszen ő is szenved, mert az akaratát szeretné érvényesíteni. Mondjuk neki határozottan, hogy NEM és NEM!!! Csak azért ne vegyük meg a játékot vagy bármi mást, mert a járókelők, vevők megítélnek. Bírjuk ki ezt az időszakot, Kitartó nyugalom, halk hang, és következetesség kell mind ehhez.


Emlékszem, nekem is volt olyan, hogy nagyon kellett volna egy játék, de nem volt rá pénz, és az anyám nem vette meg. Nekem is azt mondta, hogy most nem. Ilyen esetekben előszeretettél használta azt a módszert, hogy elterelt a figyelmemet és valami mást vett meg, Persze annak is nagyon örültem. Természetesen nem felejtette el azt sem, hogy mit szerettem volna megkapni, mert azt vagy név- és születésnapra, vagy karácsonyra megkaptam. Az anyám nem olvasott azokban az időkben pszichológia könyveket, csak hallgatott a belső sugallatára, hogy mit, hogyan tegyen. Sokszor pedig belülről jönnek a legjobb nevelési módszerek. Így felnőttkoromban sem váltam olyan emberre, aki  mindent meg akar szerezni bármi áron, A mai napig tudom, hogy mi a fontos, és mi az ami kevésbé. A dackorszakot pedig sok nyugalommal, türelemmel, kitartással lehet átvészelni.

2012. augusztus 1., szerda

Hitelesség, gerincesség

Napjainkban már azon viselkedési forma, mint a hitelesség vagy a gerincesség már kihaló félben van. Arról nem is beszélve, hogy az olyan embert, akinek van gerince, tartása, hitelessége azt az emberek döntő része úgymond "hülyének" nézi. Ma a "legdivatosabb" viselkedési mód a másik eltaposása minden áron, a manipuláció és a játszmák rendszeres megléte. A mi nap mondta egy ismerősöm, hogy én nem mondom minden nőre, hogy és nem mondom minden férfira, hogy férfi. Ez így igaz. mert én leginkább a csaj, pasi kifejezést használom. Az én szememben csak az a NŐ és FÉRFI, aki rendelkezik a szerepéhez megfelelő személyiségszerkezettel. Tartás, gerinc, hitelesség, önbizalom, önbecsület,

Hitelesség! Mit is értünk ez alatt? Azt, hogy az általunk kimondott szavainkért, tetteinkért, gondolatainkért vállaljuk a felelősséget, akár egy hét, egy hónap, vagy egy év múlva is. Mondhatom úgyis, hogy kiállok a kimondott szavaim, mondataim, tetteim, gondolataim mellett, És nem játszok napraforgó szerepet, hogy mindig arra fordulok, ahol épen a nap süt. De  mit is mondunk, ez a szerepjáték folyik az élet minden területén. Az emberek olyan gyakorlattal tudnak szerepeket eljátszani, hogy sok színész évekig tanulja ezeknek az elsajátítását. És vannak olyan emberek, akik még a feletteseiket is nyugodt szívvel manipulálják a kicsinyes szerepjátékaikkal. Aki pedig hagyja, hogy manipulálják az egész egyszerűen vak. Tehát nem rendelkezik megfelelő éberséggel, csak azt látja meg, ami neki kedvező és amit látni szeretne.

Hitelesség ami sajnos nincs meg az emberekben. Bármire képesek csak azért, hogy mentsék az irhájukat. Miközben ezt a bejegyzést írom, történt valami. Egy olyan emberben kellett újra csalódnom, akiben bíztam, hogy megváltozott, és másképpen áll az élet dolgaihoz, de tévedtem. Nem baj a tanulópénzt újra meg kell fizetnem. Egy valamit azonban az illető elfelejt, hogy játszmákon és a manipulációkon át lehet látni, és hamar le lehet bukni. Az ilyen ember az én szememben gyáva, megalkuvó, gerinctelen ember, akinek nincs hitelessége. Akiben pedig nincs gerinc, tartás, hitelesség az egész életében vergődni fog a saját csapdájában.

2012. július 31., kedd

Érzelmek csapdái

Az érzelem valahol minden ember lelkében benne lakozik, csak sokan nem merik kimutatni, átélni az érzéseket. Mitől félnek az emberek? Miért nem merik megélni és kimutatni azt a lelküket nyomja? Egy biztos, hogy félnek. Félnek, hogy csalódniuk kell abban a személyben, akinek az irányában érzelmei vannak. A félelem megléte kudarcot szül, a kudarc pedig fájdalmat.

A tapasztalataim alapján az embereknek két nagy csoportja van e téren. Van, aki nagyon komolyan, mélyen hallgat az érzelmeire, és még ki is meri mutatni, még úgyis, hogy tudja azt, hogy ez időnként nagy fájdalommal jár. Mert vannak olyan esetek, amikor rossz helyen és rossz időben tárjuk fel az érzelmeinket a másik ember előtt. De ezzel sincs semmi gond. Legfeljebb tanulunk az esetből, és máskor már vigyázunk arra, hogy ez többé ne fordulhasson elő velünk.
A másik nagy tábor, és ők vannak többségben, azon emberek,akinek ugyan a lelkükben van érzelem, de az a legmélyebb szintekig elfojtsák magukban. Úgy tesznek mintha mindent rezzenéstelen arccal kibírnának. Nincs bennük tisztelet, szeretet a másik iránt, és egyáltalán nem boldogok. Ezt lehet látni a kisugárzáson, és az arc rezdülésein. Aki pedig mer is az érzelmeiről nyíltan, őszintén beszélni, azt teljesen "hülyének" nézik az emberek beleértve a nőket és férfiakat egyaránt. És határozottan kijelentik, hogy érzelem mint olyan nem is létezik, csak a szappanoperákban, és romantikus könyvekben. De sivár lehet egy ilyen ember lelkülete.

Mitől van az, hogy az egyik emberben van érzelem, a másikban nincs? Mitől alakulhat ez így ki az ember életében? - azt gondolom, hogy mint mindennek elsősorban a gyerekkorban szerzett élmények, és tapasztalatok az okai. A kiegyensúlyozott és szeretetben felnövő gyerek felnőttként is képes lesz arra, hogy az érzelmeit a legmagasabb fokon merje megélni, és felvállalni. De az a gyerek, akivel a szülök vajmi keveset törődnek, nem mesélnek nekik, és nem látják azt, hogy az apa, anya tiszteli, szereti egymást, akkor később ő is olyan emberként fog viselkedni a saját gyerekével, mint ahogyan vele bántak a szülei. Sajnos ez a modell egyre inkább jelen van a mindennapokban.

Én személy szerint elmondhatom magamról, hogy boldog vagyok. Igaz az érzelmeimet nem mindig jó helyen, jó időben mutattam ki. Azt is tudom magamról, hogy az érzelmi intelligenciám igen magas, de még erre irányuló tesztet nem csináltattam. A megfelelő érzelmi intelligenciával rendelkező ember könnyebben tudja kezelni, megoldani a problémáit, empatikusabb a másik ember irányában, könnyebben elfogadja saját magát,  és jóval magasabb az önbecsülési szintje, mint azon embereknek, akik az érzelmeiket elfojtsák, csak azért, hogy azt a látszatot keltsék a külvilág előtt, hogy ők milyen erősek, határozottak, Belül pedig kocsonyák.
De semmi nincs veszve. Az érzelmi intelligencia fejleszthető és bármely életkorban elkezdhető, persze ha az adott egyén felismeri ezt a problémát, és akar is változtatni rajta.