eva-horvath.blogspot.com

2013. január 30., szerda

Szerelem vagy szeretet

Szerelem vagy szeretet ez az a fogalom vagy inkább életérzés, amit a legtöbb ember rendszeresen összekever. Pedig e két fogalom között pedig nem kevés különbség van, nemcsak szószerinti, hanem a másik személy irányában tett viselkedés szerint is.

A szerelem férfi és nő között kialakult érzés, amelyben már helyett kap az intimitás, és a szexualitás is. Szeretett megléte pedig nincs nemhez kötve, bárki szerethet, bárkit, ha szeretete a másik irányában  önzetlen, vagyis a szeretett adó személy nem várja el másik féltől azt, hogy ő is viszont szeretve legyen. A szeretet nem lehet birtokló, mert ha bárki birtokol, akkor azzal már kisajátítja a másik embert. Sajnos sokan bele esnek ebbe a hibába, mert végül is, akár bevalljuk, akár nem, de lelkünk mélyen önző emberek vagyunk, és vágyunk a szeretetre. A szülő sem birtokolhatja a gyerekét a szeretetével. sem nő vagy a férfi a párját. Az is tény, hogy nem mindenkinek, mindenkit szeretni. A szeretet nem kötelező tevékenység. A szeretet megléte magába hordozza a másik emberrel való törődést, akár szóban, akár fizikálisan. A segítőkészség is a szeretet egyik megnyilvánuló formája, de főleg úgy, hogy ha nem várunk viszonzást a tetteinkért. Egy-egy kedvesen kimondott szó vagy mondat is a szeretett jeleként tudható be az emberek irányába. A párunk irányába kimutatott szeretet az szerintem merőben más, itt többről van szó, mint úgy általában. Itt nagyon fontos az érzelmek kimutatása, test és lélek "megérintése". Ezt másokkal nem tesszük, akár hogyan is szeretjük a szeretet személyt.

Most nem akarok kitérni arra, hogy milyen érzés is a szerelem megléte, Erről a témáról már írtam korábban. A szerelem sokszor hirtelen lobban fel két ember között, és megmagyarázatlan érzést indít el mindkét fél szívében, lelkében. Sokszor, amikor azt halljuk, hogy szerelmes vagyok, akkor valójában nem is biztos, hogy szerelmes az ember fia, lánya. Talán szereti az illető embert, de egyáltalán nem biztos, hogy valójában szerelmes is az egyik a másikába. Az igazi szerelemet nagyon, de nagyon kevés ember képes megélni/átélni. Erről leginkább a keleti életfilozófiákban lehet olvasni. Az emberek döntő része fél a szerelem érzésének a meglététől. De miért is félnek tőle? Azért mert félnek, hogyha szerelmesek lesznek, akkor kiszolgáltatottá válnak a másik félnek, és félnek a bekövetkezendő fájdalomtól. Ezért nem tudnak a szerelem legfelső lépcsőjére eljutni, Megmaradnak a második szinten, ami a szerelem legprimitívebb formájánál a szexualitásnál. A szerelemnek ez a fajta megléte szintén "kezdetleges", mert sok esetben még az intimitás megléte sem fér bele, csak leginkább az "állatias" szex. Ha pedig két ember igazán szerelmes egymásba, mármint szószerinti értelemben, akkor nemcsak a két testnek kell találkoznia, hanem a két léleknek is. Vagyis a magasabb szinten a két ember eggyé válik, és egy extázis élménye jön létre. Szerintem ha ez nem jön létre két ember között, akkor az nem szerelem, hanem valami szeretetnek nevezendő dolog, vagy inkább támaszkodás a másik emberre.

Tapasztalataim szerint ez a jellemző a legtöbb több évtizedes házasságokra is. Nem egy olyan pár van, akik leéltek húsz-harminc évet együtt, majd amikor a gyerekeik kirepültek, akkor döbbentek rá, hogy is is keresnek egymás mellett. Ilyenkor szoktak elhangzani az eféle kijelentések, főleg a nők szájából: "szeretem a férjemet, de már nem úgy mint korábban."  Ez miféle mondvacsinált teória. Ilyen nincs. Vagy szeretek valakit vagy nem. Tény, hogy ilyen esetekben korábban sem volt meg szerelem, de még csak a szeretet apró csírája sem. Támaszkodás volt az a javából, és bár házasságban éltek, de mégis társtalanul, magányosan.
Én személy szerint nem hiszek a különböző magyarázatoknak, hogy a szerelem 18 hónap után elmúlik, mert az a kémia hatása. Abban sem hiszek, hogy a szerelem elmúlása után jön az igazi szeretet. Én abban hiszek, hogy mind a szerelemért, mind a szeretetért dolgozni kell minden nap életünk végéig. Ha ezt nem tesszük meg, akkor ne várjuk azt, hogy hosszú távon boldog leszünk. Természetesen ennek meglétéhez szükséges a megfelelő önismeret, önbecsülés megléte is.

2013. január 25., péntek

Az agresszivitás megléte napjainkban

Az agresszivitás az a viselkedési forma, amely napjainkban egyre jobban jelen van, és ugyanakkor el is harapódzott. Az agresszivitás megléte minden emberben jelen van. De az már tőlünk, és neveltetésünktől függ, hogy egy-egy adott konfliktus, probléma esetén hogyan tudjuk magunkat kontrollálni. Azt is elmondhatom, mert a megfigyeléseimmel azt tapasztaltam, hogy bizonyos konfliktusok esetén az emberekből kijön  az "állat", vagyis minden emberben benne lakozik egy-egy állat. Bár ezen tulajdonságainkat sokszor szeretnénk véka alá vetni.  Persze van, amikor ez sikerül, és van amikor nem. De hát emberek vagyunk.

Már a csecsemőkorban is megfigyelhető, hogy a pici gyerek, ha nem kap időben enni, vagy nem kapja a hűn vágyott "nyugtató eszközét", akkor erős sírásba kezd. és az arca egyre inkább dühösebb, agresszívabb  kifejezést mutat. Később, ahogy a gyerekek nőnek, akkor egyre jobban megnyilvánul az agresszivitás, mind a játék, mind a kommunikáció terén. Akkor kezdődnek el a bunyózások, verekedések, főleg a fiúknál, bár mostanság a lányok is egyre jobban agresszívé válnak. Bár sok esetben a szülők megpróbálják a gyerekükben elfojtani az agresszivitást, mert az nem szép dolog, meg fogják szólni, és el fogják ítélni őket ezen tettükért. Bár szerintem ez a nevelési módszer nem igazán a legjobb, mert később a korábban elfojtott agresszió durvább formákat ölthet. A felnőtteknél egyre jobban megfigyelhető mostanság az agresszió megléte, legyen szó bármilyen sepri-csupri dologról szó és máris a plafonon vannak. Ez összefüggésbe hozható a mentális, és szociális problémákkal is.

És mi van akkor, amikor eggyes emberek mesterségesen lesznek agresszívek? Lehet, hogy ezen kijelentésemen most mások meg fognak lepődni, de én ilyet is megtapasztaltam, és tapasztalok. Vannak emberek, akiknek az arcára teljesen rá van írva az agresszivitás, és bármelyik pillanatban képesek kitörni magukból, és agresszívé válni, Csak várniuk kell a megfelelő esetre, problémára, amiben hibát, kifogást lehet találni.
Nézzünk egy ilyen esetet a sok közül! Amikor elmegyünk hivatalos ügyeket intézni, és kérdésünk van az ügyintéző felé, Ha alapjáraton is egy agresszivitásra hajlamos emberrel állunk szembe, akkor pár perc és lobban láng. Sőt olyan emberek is vannak, akik kimondottan kompromittálják a vele szemben álló embert, hogy veszekedést szítsanak. Sok ilyen tapasztalatom, és megfigyelésem van ezzel kapcsolatosan.

De vajon miért is viselkednek így az ilyen emberek? Elsősorban azért, mert lelkiekben nincsenek rendbe, másrészt, sok elfojtott agresszió nyomja a lelküket. Nem mertek, és mernek senkinek sem nemet mondani, csak nyeltek, és nyeltek. Egyszer persze kicsordul a pohár. Majd bizonyos alkalomadtán jön egy ember, ügyfél, vendég, stb az ő problémájával, kérdezni valójával. és akkor gyorsan bele kell kötni a másik emberbe, hogy kompromittálja őt, és így egy időre felszínre tudja hozni az elfojtott agresszióját. 
Ehhez persze szükség van egy olyan másik jellemű emberre, aki az agresszív embernél gyávább, bátortalanabb, meghunyászkodóbb. Az agresszív ember csak akkor hátrál meg, ha nálánál erősebb, határozottabb karakterrel kerül össze.

Sajnos, azt kell, hogy mondjam mostanság egyre jobban jelen van az agresszivitás napjainkban. A félelem, a düh, a harag, irigység, rosszindulat, mind mind okot ad az agresszivitás átéléséhez. Ennek azonban nem volna szabad így lennie. Ha az ember tudja magáról, hogy milyen agresszivitásra, dühre képes gerjedni, akkor menjen haza, vonuljon félre, és törjön össze egy-két tányért. Vagy vonuljon félre és verjen, üssön egy párnát, amíg a mérge nem csitul. Ezt szakemberek is szokták javasolni, Majd, ha mérge csillapodott, akkor már teljesen más szemmel nézi saját magát, és problémáit is. De a legrosszabb az, amikor az agresszivitását más személyeken, egyéneken tölti ki az illető ember.

2013. január 23., szerda

Bőrre rajzolt minták

A  bőrre rajzolt minták cím alatt, most a nagyon divatos tetoválásról írok. A tetoválás művészetet nem annyira új keletű dolog, ahogyan azt sokan gondolják. Ez a legősibb művészi megnyilvánulás. Ez minden korban, és kultúrában fel lelhető, de más-más jelentéssel bírnak. Az indiánok is előszeretettel tetoválták a testüket, főleg olyan rajzokat festettek a a bőrükre, amelyhez misztikusan vonzódtak.


Manapság újra divatossá vált a fiatalok körében, sok-sok szülő bánatára. Valamikor leginkább a férfiak tetováltatták a bőrükre különböző rajzokat, mint mondjuk a szívet, amely a vonzalom, szerelem jeléül lett a bőrbe vésve. Vannak, akik a nevük szignóikkal látták el a bőrüket. Ma már a választék óriási, Minden pedig csak pénz kérdése, hogy ki és milyen tetoválást helyeztet el a bőrén. Ma már a lányok is nagy előszeretettel adjak a fejüket arra, hogy valamilyen tetoválás kerüljön bármelyik testrészükre. Sokszor át sem gondolva azt, hogy később ezek a minták milyen problémákat okozhatnak nekik az életben. Vegyünk egy egyszerű példát, Ha egy fiú vagy egy lány az épen aktuális szerelmének a névjegyeit, vagy azt a szót, hogy "szeretlek" rátetováltassa a testére, majd a kapcsolatnak hipp-hopp vég szakad, akkor egy életen át ott fog virágozni a testén a jel. és ha akarna sem tud elszakadni attól a személytől, mert mindig emlékezteti  őt rá.

Sok családban okoz problémát, hogy a kamasz gyerek azzal áll elő, hogy tetoválást szeretne, A szülő döbbenten fogadja, és próbálja gyereket lebeszélni a tervéről. Az anyagiakról nem is beszélve, mert egy-egy menő tetkó felrakása nem kevés pénzbe kerül. Fontos tehát megérteni, hogy a kamaszkori hirtelen fellángolásnak egy életre szóló hatása van. Azért ha belegondolunk mint mindennek a tetoválásnak is belső pszichés okai vannak. Megfelelési vágy, vagy hogy a csoport tagjai elfogadják ahová tartozni akar. Jelen van az önbizalomhiány is. Mert ideig-óráig nagyon jó az új tetkóval dicsekedni, de a varázslat hamar elmúlik, és újra jön az üresség. Sok fiatal ezzel nárcizmusát, és az egóját próbálja kielégíteni.A tetoválás is olyan, mint a plasztikázás, belső bizonytalanságot, fájdalmat takar. A beavatkozástól várba a változást, hogy attól majd minden jobb lesz. Sajnos ez nem így van.

Ha ránézünk egy tetovált ember bőrré, akkor a mintákból, karakterekből sok mindent letudunk olvasni. Vannak olyanok is, akik az egész testüket ki tetoválják. Sőt az is megfigyelhető, hogy hogyan épülnek ezek a minták egymásra. Van, aki a múltjának egy bizonyos emlékét rajzoltatja a bőrére. Az ilyen ember nem akar a múltjától elszakadni, ott szeretne élni továbbra is. A legfontosabb pedig az, hogy dolgozzunk magunkon, mert ameddig a fájdalmat nem tudjuk elfogadni, addig mindig félünk és rettegünk tőle.

Én szívem szerint nem kedvelem sem az agyon tetovált férfit, a nőket pedig főleg nem. Valahogy nagyon is távol áll tőlem. Már maga az a gondolat is aggaszt, hogy azt egész életen át viselni kell, ha az ember ilyet készített. Bár már vannak kifinomult módszerek arra, hogy hogyan lehetséges ezeket a bőrre rajzolt mintákat eltávolítani. De az újabb fájdalom, és na persze pénz kérdés is. A tetoválás véleményem szerint nem kamasz gyerekeknek való, hanem a szó legnemesebb értelmébe felnőtt embernek való. Soha ne hirtelen fellángolásból tegye senki sem, hanem hitből. Olyan tetoválást rakasson fel, amiben ő nagyon hisz, mert azt a rajzot az ilyen ember élete végéig magán viseli. Ha pedig ránéz, akkor őt emlékeztesse arra, hogy mit is jelent számára a felrakott tetoválás.

2013. január 15., kedd

Áskálódások mesterfokon

A mostani írásom ötletét egy aktuális hír adta. Bár a történet már közel sem az elmúlt napokban történt. Az áskálódások, mint viselkedési formák, gondolom minden ember számára nem ismeretlen fogalom. Ezen tevékenységek jelen vannak a minden napjainkban, mind a munkahelyen, mind a privát szféránkban. Mostanság pedig egyre jobban szembesülünk ezzel a "legutolsó" viselkedéssel, mivel mindenért nagyon meg kell dolgozni, és egyre jobban félti minden ember a munkáját. De az én gondolkodásom azt diktálja, hogy ezen emberekre jellemző a gyávaság, hiteltelenség, gerinctelenség, ön- és emberismeret hiánya, énkép meglétének hiánya, és nem elsősorban az önbizalomhiány,

Mindig is tudtam, hogy az emberek bizonyos részei bármire képesek az életben, hogy céljaikat elérjék. De arra soha nem gondoltam volna, hogy már az is áskálódásra adhat okot, ha valaki dolgozik saját magán, hogy jól érezze magát a bőrében. Sajnos vagy hála istennek ezt a viselkedést a saját életemben is megtapasztalhattam.
Történtet pedig a következő. Több mint két éve elkezdtem magamon dolgozni, mert korábban sok kudarc, fájdalom, és egyéb problémák jelentek meg az életemben. Vagyis nem érzetem jól magamat a bőrömben, és elgondolkodtam az életemen, amikor is rádöbbentem, hogy drasztikus változásokra van szükség ahhoz, hogy tényleg jól érezem magamat a saját bőrömben. Ha ember lelkiekben rendben van, akkor az élete egyéb területén is sokkal jobban  mennek a dolgok. Azt is megtanultam, hogy mindenért mindig az adott napon szükséges megdolgozni. És még egy fontos felismerés az, amit ki kell mondanunk magunkról: azt, hogy mindannyian emberből vagyunk, tele jóval, és rosszal. Ha mindezeket felismerem, akkor ez már fél siker.

Pár hónap elteltével én is, és mások is észrevették, hogy jelentős átalakuláson mentem keresztül. Számomra is meglepő volt, hogy olyan dolgok történtek meg velem, amiket korábban még elképzelni sem tudtam. Tudtam  mosolyogni, élveztem a munkámat, és nem panaszkodtam, annak ellenére sem, hogy kollégáim nagy többsége állandóan rinyált. Majd jöttek olyan megmérettetések, amelyek bizony engem is próbára tettek, számolva azzal, hogy akár negatívan is ki jöhetek a dologból. Vagyis kockáztattam. És bejött.

Mivel egyre jobban láttak rajtam, hogy magabiztos vagyok, rendelkezem megfelelő önbizalommal. erős, bátor vagyok, így egyre jobban elkezdtek félni tőlem. Majd elindult az én pokoljárásom. Ettől függetlenül én éltem az életemet, és végeztem a munkámat. Ezt az állapotomat pedig az irigykedők társasága nem bírta elviselni. De azt még a legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy az áskálódások legmélyebb, visszataszítóbb szintjére is lesüllyedhet valaki.
Egy alkalommal álnéven írtak a főnökömnek a munkámat illetően. A levélben csupa olyan tény volt, amit csak is "belső" ember tudhatott. A főnök magyaráztatott követelt, amit meg is kapott tőle, de nem érte be ezzel. Az ügy már ott tartott, hogy saját magamat kellett megvédeni. Akkor pedig jött az erő, bátorság, és a félelemnek nyoma sem volt. Magam is meglepődtem a szavaimon, amik elhagyták a számat.
Így hangzottak a szavaim: " Tökéletes ember nincs, tökéletes vendég nincs. Én senkinek sem akarok megfelelni, csakis saját magamnak. A munkámat addig is tisztességgel, becsülettel elláttam, és ezentúl is ezt teszem. De ha az élet úgy hozza, hogy távoznom kell, akkor bármikor emelt fővel tudok távozni, mert én abba munkába mindent bele tettem". Ezen gondolatokat rajtam kívül három ember hallotta, és dermedt csend lett a szobába.

A többség várta, hogy hogyan fogok reagálni, Sajnos számunkra nem az jött be, amit ők látni akartak. Én mosolyogva, vidámán álltam munkába. Újra meg akartak törni, és jöttek az újabbnál-újabb áskálódási akciók. Mesterségesen csinált problémák halmaza, azért hogy ártsanak nekem. Semmitmondó sms küldés külföldi telefonszámról. Bolhából elefántot csinálni. És folyton azt nézni, hogy mi legyen az az ok amivel belém lehetett volna kötni. De hál istennek én ezeken áskálódó manipulációkon mind át láttam. Arról is meg voltam győződve, hogy ki vagy kik állnak a háttérben. Hagytam, hogy az idő kidolgozza a történteket. És igen, meg van,

A szereplőkről csak annyit, hogy rengeteg álarcot viselnek, és játszmák tömkelegét használják. Arról pedig nem is tudnak, hogy az álarcaikon én már régen átlátok, és már azok egy része le is hullott. Szomorú, de tény, hogy az áskálódások mesterfokon történő űzése, rövid távon eredményhez vezethet, de hosszú távon semmi esetre sem. És hol a lelkiismeret? Hogyan tud az ilyen viselkedéssel bíró ember este nyugodtan elaludni? Arról nem is beszélve, hogy mennyi negatív energiát fektetett bele ebbe a munkába. Ha mindezt az energiát, amit a rossz dolgok megteremtésébe fektet, azt akár pozitív irányba is hasznosíthatná, és ezáltal az ő élete is más irányba változhatna. Soraimat egy idevágó frappáns közmondással zárom: " A hazug embert hamarabb utol érik, mint a sánta kutyát." És még egy fontos felismerés a részemről. Az ilyen emberek tükröt állítanak nekem, hogy ilyen ember ne legyek.

2013. január 7., hétfő

Képmutatás

Már többször írtam a közösségi portálokon zajló tevékenységekről, arc nélküliségekről. Bár az igazat megvallva, én is "kedvelem" bizonyos értelemben ezt a helyet, mert az ember olyan emberekre akad rá, akikkel egyforma gondolkodás móddal bír. Hasonló a gondolkodás módjuk vagy épen az élethelyzetük. Igen ám, ennek a dolognak is meg van a hátul ütője. Valójában nem tudjuk ki ül a gép másik oldalán. Nem ismerjük, nem látjuk az arcát, reakcióit bizonyos helyzetekre. Nem tudhatjuk hány éves az illető, mivel foglalkozik, nő vagy férfi az a másik ember. Tehát benne van a pakliban, hogy átverhetnek bennünket.

Megfigyeltem, hogy nagyon sok ember álnéven van regisztrálva a közösségi portálokon. Nem vállalva fel sem a nevét, sem a személyiséget, mert még egy fotót sem tesz fel magáról, vagy ha igen, az is sok esetben szerkesztett kép.  Azon kívül nagyon sok közösség, csoport van jelen, akik elsősorban pszichológia, ezotériai, filozófiai, vallási, és életvezetési megosztásokkal látják el az oldal látogatóit. Gyönyörű képek, idézetek,bölcs tanácsok olvashatóak, hogy hogyan nézzük, szemléljük a világ dolgait, és hogyan változtassunk életünkön, és gondolkodás módunkon. Ez mind szép, és jó. Én is szeretem ezeket elolvasni, megnézni, és ha bölcsnek és kivitelezhetőnek vélem a megosztásokat, akkor tovább adom, hátha merít belőle bárki magának belőle megfogadható tanácsokat. De ezek a tanácsok nem elegendőek, ahhoz, hogy bárki is változtasson az addigi megszokott életén., Ehhez többre van szükség.

Mire gondolok?  Itt vannak a különböző csoportok, közösségek, akikről nem minden esetben tudhatjuk, hogy ki és milyen személy működteti az oldalt. Vevő persze van a jobbnál, jobb, bölcsebb megosztásokra, mert az emberek döntő része boldogságra vágyik. És amikor elolvasnak egy-egy ilyen megosztást, akkor pár percig boldognak is érzik magukat. Pillanatnyilag az egó mind a két oldat kielégült, de marad  minden a régiben. Attól, hogy bárki elolvas ilyen-olyan könyvet, még nem jelenti azt, hogy  ő tanácsaival is eltudja látni a kérdéseiket feltevő vagy lájkoló oldal olvasóit. Ahhoz ezt bárki megtudja tenni, a saját életében kell dolgokat, történéseket átélnie, megpróbálnia. És lassan két éves itt tartózkodásom alatt azt veszem észre, hogy sok a képmutatás e témában is.
Hogy ezt miért állítom? - mert amikor valamilyen kérdés kerül megkérdezésre, akkor  az oldal működtető nem tud vagy nem akar rá  válaszolni, És  mi ez ha nem képmutatás.  Mert ha én megéltem megtapasztaltam az életben bármit, akkor arra gondolkodás nélkül tudok is rá válaszolni.

Az is tény, hogy az ilyen témák iránt leginkább harmincas -. negyvenes korosztály a vevő. A fiatalokat teljesen más érdekli még ebben a korban. Sokan pedig be is dőlnek ezeknek a tanácsoknak. Alapjába véve nem rossz dolog ez, ha már az ember szerzett megfelelő ön- és emberismeretet, és szeretné fejleszteni még magát, de a változtatáshoz ez nem elég. Elsősorban szükség van egy hiteles, megbízható szakemberre, aki bátran mer bennünket szembesíteni saját magunkkal, és hibáinkkal. Én pedig hiteles embernek azt a személyt tartom, aki az adott témáról egy, öt vagy tíz év múltán is ugyanazt fogja nekem mondani.  Vagyis szava hihető ember. Sajnos nagyon kevés ilyen van. Bár van egynéhány olyan közösségi is fen, akik igazán profik, és lehet tőlük tanulni, de ez itt nem a reklám helye.,
Én azt mondom, hogy nem kell minden fajta képmutatásnak bedőlni, mert nem tudhatjuk, hogy ki és milyen ember azaz illető, aki a gép másik oldalán ül. De ha van profilképe, akkor arról sok minden leolvashatunk. És közel sem biztos, hogy a megosztó személy pontosan olyan életet él, amilyen a megosztásainak a tartalma. Egyre jobban jönnek a felismerések.


2013. január 2., szerda

Pótmama és pótpapa szerepek

A cím olvasatán először bizonyára mindenki meg fog lepődni, hogy mit is takarnak ezek a fogalmak. Abban is biztos vagyok, hogy amikor majd végig olvassák a bejegyzést, akkor sokan meglepődnek, hogy te jó ég, ez mennyire igaz, és ezt eddig nem vettem észre. Persze ezt is csak azon embereknek tűnik majd fel. akik éberek és nem vakok. Vagy mondhatnám úgyis, hogy látják az erdőt a fától.

Nos, itt most a párkapcsolatokban és házasságokban meglévő szerepekről fogok írni. Tudvalévő, hogy az igazi szerelem megéléséhez hiteles nőre, és hiteles férfira van szükség. Manapság ez igen ritka. És mit láthatunk manapság? - önbizalom hiányos, gyáva, megalkuvó, és a szülőkről érzelmileg nem leváló fiatalokat. Ez a jelenség pedig a későbbiek folyamán igen komoly problémák tömkelegét okozzák a párkapcsolatuk területén.
Mostanság a fiatalok ripsz-ropsz egy kettőre szerelembe esnek. Legalább is ők úgy gondolják, hogy szerelmesek. Pedig ez tévedés, mert az még csak olyan kezdetleges fázisa a szerelem érzésének a felfedezésére. Csajoknál ez az érzés intenzívebben nyilvánul meg, mint a pasiknál. Ők kevésbé képesek arra, hogy kimutassák az érzéseiket.Így az a fél, aki kevésbe, vagy egyáltalán nem szerelmes a másikba, akkor elkezd kapaszkodni, támaszkodni a másik emberre. És ezt a problémát egyik fél sem veszi észre a "szerelem hevében".

Gyorsan létrejön a házasságkötés, de a nagy többség mind racionális, mind emocionális téren éretlen az efajta együttélésre. Majd megérkezik a gyerek, amelynek fogadására a testiségen kívül nincsenek megérve. Ez azt jelenti, hogy agyilag, és lelkileg is készen kell álljanak erre a szerepkörre. Az évek alatt kialakul egy uralkodási szokás is a párok között. Ki hordja a nadrágot? Vagy a férj, vagy a feleség. Ebből jön létre a hatalomvágy, és a féltékenység. Ha az egyik fél "hordja a nadrágot", akkor a másik fél előbb-utóbb megalkuszik, és nem férjként vagy nőként fog funkcionálni, hanem "kislányként vagy kisfiúként". Megjelenik a pótmama, pótpapa szerepkör.

A kapcsolatok döntő részében a hetedik évben kezdődnek a problémák. Nem véletlenül tartja azt a szólás-mondás, hogy "Hét tél, hét nyár" megválasztja a kapcsolatok milyenségét. Ez elődeink igencsak tudták.
Ilyenkorra kitisztul  a "rózsaszín köd". A párok rádöbbennek, hogy nem ilyen embert gondoltak párjuknak, de erről egyiken sem beszélnek a párjukkal őszintén. Nincsenek közös programok, beszélgetések, lanyhul a szexuális érdeklődés. Ezért általában az egyik vagy másik fél házon kívül keresi a boldogságát.
De miért is van ez így? Azért mert nem kommunikálnak egymással a párok, és  nincs érdeklődés a szex iránt, korábban is csak "kötelező" feladatként élhették meg.
És mi vezet ennek a kialakulásához? - elsősorban a szerepkörök megváltozása. Évek során a csaj rájön, hogy nem férfival, hanem egy kisfiúval él együtt. Fordítva pedig a pasi él együtt egy kislánnyal. Most jön a nagy kérdés: Hogyan lehet felnézni egy kislányra nőként, és kisfiúként a férfira. Ha pedig még pótmama ként él a nő, az másik véglet. A pótpapa sohasem dugja meg a mamáját. Ezért máshol keresi az ilyenfajta kielégülését. Bár a másik, idegen nőben is felfedezheti a a pótmamát, aki emlékeztetheti őt a saját párjára. Itt már komoly pszichés problémák vannak, mert az ilyen emberek érzelmileg nem váltak le a saját anyjukról, apjukról.

Sokáig én ezt az egész teóriát nem gondoltam komolyan, bár több szakembertől olvastam milyen jellegű írásokat. És az életben semmi sem véletlenül történik. Egy kialakuló félben lévő kapcsolatom eseten megtapasztalhattam. Pontosan úgy történtek meg az események, ahogyan azt a szakkönyvek megírják. Szerelem érzés a pasi részéről semmi, támaszkodás, hatalomvágy, csak szex gondolat, de az is csak agyban. Amikor a dolgok valóságszerűen megtörténne, akkor az agyába vág a pótmama képe, és ott az ilyen pasi megbukik férfiként funkcionálni.

Tehát, amikor bárki észreveszi, hogy bizonyos dolgok másként történnek az életükben, mint korábban, akkor érdemes elgondolkodni, hogy mi változott meg a kapcsolat területén. Egyik vagy a másik fél nem nőtt fel? Nem váltak le a szülőkről érzelmi szempontból? Bármi legyen is a probléma, vizsgálják felül. Igaz pótmama vagy pótpapaként is lehet vegetálni az életben. De megéri? Változtatni pedig sosem késő.

Képforrása:www.pixabay.com