eva-horvath.blogspot.com

2012. február 28., kedd

Ki mutassuk-e a fájdalmunkat vagy ne?

Már egy korábbi blogbejegyzésemben írtam arról, hogy a keleti és a nyugati életfilozófia között milyen különbségek vannak, minden élethelyzetben. Így van ez a fájdalom érzésének a kimutatásával is, amelyet a nyugati életszemlélet teljesen elítél. Mit tart erről a kelet filozófia? A fájdalmainkat igenis mutassuk ki, beszéljünk róla, mert ha ezt megtesszük, akkor könnyítünk a lelki terhünkön. És ezzel ellentétben mire tanít a nyugati filozófia? Ne mutasd ki fájdalmadat, érzésedet, fojtsd magadba, ez csak rád tartozik. És ezt a szemléletmódot nevelik a szülők s gyerekeikbe. Meg is van a eredménye.

Magyarországon, de Európa más országaiban is az az elterjedt szokás uralkodik, hogy az embert ha bármi fájdalom éri, arról nem szabad beszélni, mert az ilyen egyén gyenge, gyáva, tehetetlen, aki nem bír megbirkózni az őt ért fájdalommal. Ez egyszerűen egy nagy baromság! Ellenben az a személy, aki minden fájdalmat rezzenéstelen arccal visel el, azt erősnek, bátornak, határozott emberként tiszteli a környezete. Milyen jól viselte XY mondjuk az elhunyt hozzátartozójának a halálát.- vannak sokan ilyen fajta véleményen. Igen, külsőleg úgy tűnik, de belül a lélek szenved, és rohad a belső. A rohadó belső pedig idővel betegségek halmazát zúdítja így az egyénre. Tehát mi a jó megoldás? Az, hogy igenis beszéljük ki a fájdalmunkat, mert ha ezt teszem, megszabadulok egy lelki tehertől. Ha pedig bárki visszamondja, kifordítja szavaimat, akkor rádöbbenek, hogy az adott egyén milyen ember is valójában.

Most ezzel kapcsolatosan egy történetet osztok meg a blogolvasóival. Már korábban beszámoltam arról, hogy milyen fájdalmakon, szenvedéseken mentem keresztül az anyám halála, és az apám egykori betegségei folytan.
A történetem úgy 13 évre nyúlik vissza. Amikor is az anyám egy alapbetegsége után, hirtelen agyvérzést kapott és úgy kb 10 napig eszméletlen állapotban volt. Az orvosok nem sok jóval biztattak. Azon a napon is bent voltunk nála a kórházban, amikor meghalt. A nővér mondta, hogy menjünk haza, mert úgy tűnik az anyámnak órái vannak hátra. És valószínű, hogy olyan haláltusát látnánk, amelyet életünk folyamán sem tudnák majd feldolgozni. A nővérnek igaza lett. Az anyám a távozásunk után 10-15 perc múlva elhunyt.

Ezt a történetet akkor elmeséltem a munkahelyemen, nem gondolva arra, hogy később visszaél bárki ezzel az információval. Pár évvel az eset után az apám is elkezdett betegeskedni, aki addig makk egészséges volt. Ma is az! Jöttek a bajok, fájdalmak, és én ezekről mertem nyíltan, őszintén beszélni. Igaz sokan elítéltek ezen megnyilvánulásaimért, mert ezt nem illik. Egy ilyen alkalommal jött a derült égből a villámcsapás. Amikor épen beszéltem az engem ért sok fájdalmamról, az egyik kolléganőm kifakadt és kiabálni kezdett velem. Valahogy így: attól félsz, hogy megfog halni az apád és mi lesz veled! Soha nem bocsátom meg neked, hogy amikor az anyád haldoklott nem voltál mellette. Ott kellett volna lenned! Néha csend és döbbenet töltötte be a helyiséget. Csak egy másik kolléganőm kezdett ráugatni a témára, mint a kutya. Megerősítve a kolléganőmet. Azt mondta: hogy ő akkor is ott maradt volna, ha nővér elküldte volna. Persze az ilyen dolgokról még fogalma sem volt, de egyszer neki része lesz benne. Én a hallottak után kimentem és elkezdtem sírni. A többiek helyre rakták ezt a kolléganőt.

Nagyon rosszul estek a szavai, de én tudtam, hogy mindent megtettem annak érdekébe, hogy ne legyen később lelkiismeret furdalásom. Sok év telt el azóta. Én megtanultam, hogy nem baj az ha az ember beszél az őt ért fájdalmáról, legfeljebb úgy jár mint én. De tanul belőle, hogy kinek mondhatja el, és kinek nem a bajait. Azon emberek pedig, akik így cselekszenek magukba fojtsák a fájdalmaikat és később betegségek halmazával fognak küzdeni.

Bejegyzésemet az alábbi megállapítással zárom. "Én azt gondolom ,hogy az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent". (CS.I)

2012. február 27., hétfő

Mentális problémák Magyarországon

Már korábban írtam a blogomban arról, hogy itt Magyarországon milyen sok savanyú arcú embert lehet látni, az utakon járva-kelve. Ez a állapot pedig mostanra nem, hogy javulást mutatna, hanem egyre jobban szembetűnővé válik. Sokan ezt az állapotot azzal magyarázzák, hogy válság van, nincs pénz és munkahely. Kétségtelen, hogy ezen tényezők nagyon hatással vannak a mindennapjainkra. De ezek a problémák már meg voltak 50-60 vagy akár 100 évvel ezelőtt is, és mégis túlélte mindenki.

A probléma gyökere ott van, hogy az emberek nem tanulták az életben adódó problémák kezelését. Sem a kudarcot, sem a sikert nem tudják megfelelő helyen kezelni. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon a pszichológiai alapokat alig ismerik az emberek. Mondhatjuk úgy is, hogy mentálisan alul fejletek vagyunk. Miért is van ez így? Mert a felnőttek sem tudják az ő problémájukat kezelni, így pedig nem tudják a gyerekeiknek ezt megtanítani. Az iskolákban nem folyik mentális felvilágosító oktatás, így csak racionálisan lesznek a gyerekek fejletek, de érzelmi téren nagyon alulfejletté válnak. Nem kell azon csodálkozni, hogy akár az óvodában, akár az iskolában egyre csak nő az agresszivitás, erőszak,gyűlölet, a másik eltaposása. Ez az állapot azonban egyre csak fokozódik. Így lassan sem a szülő, sem a tanár nem tudja kezelni a gyerekeket.

Az agresszivitás jelei már az óvodáskorú gyerekeknél is megmutatkozik. Erről a tényről bizonyára az óvónők sokat tudnának mesélni. Csak naponta hányszor verekszenek össze az óvodában a gyerekek semmiségeken. Pl: elveszik a másik játékát. Húzgálják egymás haját, és hasonló dolgok. Ilyen esetben mit csinál egy óvodáskorú gyerek? Behúz egyet a másiknak vagyis verekedésbe torkolik a dolog. Az óvónők hiába próbálják megmagyarázni a gyerekeknek, hogy hogyan kellene ezen esetben viselkedniük, ha otthon mást lát, hall a gyerek.
Pl.Pistike azt mondja otthon az apjának, anyjának, hogy a Peti ma megvert az oviba. Igen, és mit tettél? Én is behúztam neki egyet. És ezzel el lett intézve a dolog, amelyet még a szülő is sok esetben helyesel. Ahelyett, hogy elmagyarázná, hogy máskor ilyet nem szabad tenni, hanem más úton kellene ezt helyzetet kezelni. Ezen a helyzeten csak az változtathatna, ha már az óvodákban is bevezetnék a mentális nevelést. Talán az új NAT változtat ezen.

Visszagondolva a gyerekkoromra ilyen problémák nem voltak jelen az iskolákban. Kisebb verekedések előfurdaltak, de ez a két fél egymás között lerendezte. És ment az élet tovább. A szüleink is jobban tudták kezelni a kudarcokat, válságot, sikereket, szegénységet. Nem voltak kétségbe esve, hogy most mi lesz. Az elmúlt 20-22 év nagyon rossz irányba vitte el az emberek problémamegoldó képességét. Nincs kudarc, csak siker van. És ez a baj. Kudarc nélkül nincs siker sem az életben. A sikert pedig tudni kell jól kezelni, mert a sikertől könnyen elszáll az emberek agya. Nagyképűvé, kivagyivá vállnak. Van egy kínai közmondás, amely így hangzik. "Hatalmat adok a kezedbe és megmondom ki vagy".

Összegezve: Magyarországon komoly mentális gondok vannak. Ezen bajok megoldásában csak az segíthetne, ha az iskolákban, óvodákban bevezetnék a mentális alapismeretek oktatását, hogy jövő generáció már tudja kezelni a mentális problémáját. Ha ez nem történik meg, akkor az ország a saját poklának a legmélyére fog lesüllyedni.

2012. február 26., vasárnap

Konfliktushelyzetek idősödő szülőkkel

Bizonyára alig van olyan ember, aki élete folyamán ne keveredett volna a szüleivel konfliktushelyzetben. Most elsősorban felnőtt emberek és szülők között fellépő helyzetekről írok. Legyen szó olyan emberekről, akik házasságban élnek, de távol a szülőktől vagy olyan felnőtt nőről, férfiról, akik valamilyen ok folytán kényszerültek arra, hogy a szülőkkel még felnőttként is egy fedél alatt laknak.

Ennek az állapotnak a megléte számos tényezőre vezethető vissza. Van a birtokló szeretet, amely arról szól, hogy a szülő nem akarja elfogadni, hogy a gyereke felnőtt és maga mellett akarja tudni, hogy bármikor támaszkodni tudjon rá. Aztán ott van az emberi gyávaság, befolyásolhatóság, félelem az újtól, önbizalomhiány, hogy nem merünk új dolgokba bele vágni. Na, és ne feledkezzünk meg a leglényegesebb dologról sem, ez pedig az anyagiak. Ahhoz, hogy önálló életet tudjon bárki kezdeni fontos az önálló kereset, lakás megléte. Az önálló lakás megszerzéséhez pénzre van szükség. De egy fiatal még 30-40 évvel ezelőtt sem keresett annyit, hogy saját lakásra tegyen szert, hacsak a szülők meg nem teremtették annak az anyagi feltételét. Mára ez az illúzió is egy álom maradt.

Akkor tehát marad a szülőkkel való együttlakás, főleg ha egyedülálló személyről van szó. Ez pedig állandó konfliktushelyzeteket szül gyerek és szülő között. "Kanál sincs csörrenés nélkül"- tartja a szólásmondás. Minden aprónak tűnő galiba olaj lesz a tűzön. Nézzünk egy egyszerű példát! Télvíz idején, amikor hideg van az anya azt mondja a felnőtt lányának, fiának.- Vegyél fel meleg sapkát, öltözz melegen! Máris van egy ok, hogy konfliktus alakuljon ki kettejük között. Mert mit válaszol a gyerek erre? Ne szólj bele a dolgaimba! Felnőtt ember vagyok, tudom, hogy hideg van! Kérdeztem tőled, hogy vegyek-e sapkát. És aztán szó, szót követ és máris az apró semmit mondó dologból lesz nagyobb volumenű konfliktus.

Azért van néhány dolog, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az egyik tény: Hogy mindig kettőn áll a vásár, tehát van vevő és eladó. A másik pedig: Az okoskodás. Ezen képességet azon emberek használják, akik iskolázottak, felsőfokú végzettséggel bírnak. Ők gyorsan megmagyaráznak dolgokat, erősnek, bátornak látszanak, de csak látszólag. Mert belül gyávák, gyengék, remegnek, mint a kocsonya. És nem utolsó sorban fogadjuk el ezt a helyzetet, amelyben éppen benne van az egyén, és csak változtasson az életén. Az apró csipri-csupri dolgokra nem is feltétlen muszáj reagálni. Ebből semmi jó nem származik.

Korábban már írtam arról, hogy nekem is sok konfliktushelyzetem volt az apámmal az anyám halála után. Most már tudom, hogy én is hibás voltam, mert a konfliktushelyzetet, ahelyett, hogy megoldottam volna, inkább a visszabeszélés módszerét választottam. Indulat pedig, indulatot szül. Nyugodtan, higgadtan jobb kezelni a konfliktust. Pár óra elteltével, amikor lecsillapodnak a kedélyek, rétérhetünk a megbeszélésre. Valahogy így! Apa, anya, nekem, amit mondtál, tettél nagyon rosszul eset. Máskor ilyet ne próbálj tenni, mert akkor ilyen-olyan következményeket fogok felállítani. De csak akkor, ha ezt következetesen be is tartom, és nem csak dumálok. Ez a módszer eredményre vezet.

Van még valami, amelyet talán a legfájdalmasabb megtenni. Megmondani a szüleinknek a szemébe a negatív tulajdonságaikat, amelyek minket bántanak. Úgy, hogy közben ne érzékenyüljünk el, ne rezzenjen meg az arcunk, és később ne legyen lelkiismeret furdalásunk.
Nagyon fájdalmas, kemény dió, ezért is nem teszik meg sokan, mert félnek. A szülő felfog háborodni, de nem baj. Majd elgondolkodik és megbékél. A mi szívünkről pedig egy nagy kő fog leesni. Ajánlom ezt a módszert mindenki figyelmébe. Igaz fájni fog, de később már leginkább az előnyeit fogjuk élvezni.

2012. február 25., szombat

Kire számíthatunk az életben?

Kire számíthatunk az életben? - ezt a kérdést mindenki felteszi így vagy úgy magának.A válasz gyorsan megszületik az emberek agyában. Rögtön rávágják, hogy gyerekeimre, férjemre, felségemre, barátaimra. Ez mindeddig rendben is volna, de a dolgok nem így működnek az életünkben. Egy barátság erősségét mindig a kialakult negatív megmérettetés mutatja meg.

Társra támaszkodni bármi féle téren téren nem igazán szerencsés dolog. Ha a párunkra támaszkodunk, akkor őt korlátozzuk a szabadságában és gyakorlatilag a másik társ megoldhatatlan gondjaival, terheivel, megfojtjuk őt. Arról nem is szólva, hogy ez nem szerelem, szeretet, ha egyszerűen támaszkodás. Mindig a másiktól várjuk el, hogy helyettünk, mindent megcsináljon, elvégezzen, megoldjon. Még a másik fél csak ül a babérjain,és teng-leng az életben. A gyerekekre támaszkodni megint a legnagyobb hülyeség, mert a gyerekek már 14-15 éves kor után lassan a saját életüket fogják élni. Az ember az életben mindig csakis önmagára számíthat.

Az élet amúgy minden ember életében hoz olyan élethelyzeteket, amelyet neki saját magának kell megoldania. Nem számíthatunk senkire csak a saját magunk erejére, kitartására. Vagy azért, mert egyedül élünk, vagy a gyerekek távol élnek, és nincs idejük a szülő problémájának a megoldására. Mostanság ez a hozzáállás a jellemző. Támaszkodni. azért is veszélyes dolog, mert mi van, ha a támaszték egyszer csak eldől. És akkor, mi történik? A támaszkodó személy ottmarad egy száll egyedül, magába roskadva, a megoldhatatlan problémák halmazával. A barátságok stabilitását is egy-egy váratlanul kialakult élethelyzet határozza meg. Például egy váratlan betegség, baleset esetén ki az a barát, akire "számíthatunk", mert azért van, hogy szükségünk van a másik ember segítségére.

Régóta tudom, hogy én csak magamra számíthatok. Igen ám, de a hat héttel ezelőtt történt balesetem még jobban megerősített ezen életszemléletemen. Tény, hogy két-három személy szívesen segít, ha szükségem van rá, de az ellenkezőjét is megtapasztaltam. Amikor a segítség elhárítása mindig kifogások gyártásába sarkallik, akkor elgondolkodtató, hogy miért is keres az ilyen ember állandó kifogásokat. Az ilyen típusú ember nem érdemli meg a másik fél barátságát. Mert mindig a negatív megmérettetés mutatja meg, hogy ki milyen ember is valójában. A balesetem első percétől kezdve megcsináltam a házimunkát. Mosogatás bal kézzel, teregetés, főzés, súrolás. A porszívózásba segített be egy kedves ismerősöm, és a bevásárlásba egy másik ismerős. Majd egy-két hét után már ment az ágynemű húzás, viráglocsolás, portörlés, és szépen minden kialakult. Most ott tartok, hogy porszívózok, bal-jobb kéz használattal, de megy. Próbáltam úgy csinálni mindent, hogy csak a legszükségesebb munkák elvégzésével terheljen a másik embert.

Az élet ezzel az esettel olyan próbatétel elé állított, hogy valóban képes vagyok arra, hogy csak magamra számíthatok az éltben. És rávilágított olyan helyzetre, hogy kik, azok az emberek, akikre szükség esetén számíthatok és kik azok, akikre nem. Az élet mindenre kínál alternatívákat.
Tény: Hogy az ember csakis önmagára számíthat, bármi téren. Nekünk kell mindent megoldanunk és nem a másik félnek, Legyen szó férjről, feleségről, gyerekekről. A mi problémánk a mi életünk, azért kapjuk, hogy a lehető legjobban megoldjuk azokat.

2012. február 23., csütörtök

Változások!

Sok emberben felmerül a kérdés, hogy vajon mely az az életkor, amikor az ember még képes változtatni az életén és rossz szokásain. Ebben a témában még a szakemberek véleménye is megoszlik. Van olyan szakember, aki azt állítja, hogy fiatalkorban jobban megy a változtatás, és van, aki azt állítja, hogy nincs korhoz kötve csak elhatározás kérdése az egész.

Mostanában néztem egy videót, amelyben a tanító mesterem a változásokról beszélt. És elmesélte, hogy amikor őt felkeresi egy páciens, akkor első dolga, hogy az adatait megnézze, hogy mikor született és hány éves az illető. Tehát, ha azt látja, hogy túl van a negyven-ötven életéven, akkor ő kevés esélyt lát arra, hogy az illető ember változtasson addigi életén. Mert, ahogy az ember idősödik a személyiségszerkezete egyre merevebbé válik. Rugalmatlanná válik, merev lesz, rigolyái vannak, lusta, vagyis el van mint a befőtt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetne megpróbálni változtatni a korábbi életünkön, hanem nagyon-nagyon kemény munka kell hozzá, és sokaknak ebbe törik be a bicskája. Hogy ezen megállapítását bebizonyítsa egy példával illusztrálja mindezt a hallgatósága előtt. Van két fahajtás, Az egyik fiatal, gyenge, és zöld. A másik érettebb, vastagabb, szárazabb. Ha meghajlítjuk a gyenge és zöld faágat, az visszahajlik. Az érettebb, vastagabb, szárazabb faágat, ha meghajlítjuk, az már könnyen eltörik és nem egyenesedik ki. Tehát a zöld faág a fiatal, a szárazabb faág az idős korosztályt szimbolizálja.

Feltehető, hogy vannak kivételek itt is. Én a józan paraszti eszemet használva, azt látom,hogy ha valaki nem veszi észre azt, hogy élete bármely területén változtatni kellene, de nem teszi azt, akkor 20-30 vagy 40 éves korában sem fogja megtenni. Ötvenben meg főleg nem. Az első a belátás, hogy valami nincs rendben, mert az illető nem érzi jól magát a bőrében. A második,hogyha belátom, hogy baj van, de nem tudok rajta egyedül változtatni, akkor segítséget kér. De addig amíg a környezet azt sugallja, hogy másoknak is ilyen-olyan az élete, házassága, munkahelyi élete, addig nem lesz változás. A befolyásolható embereket könnyű bevinni az erdőbe, mert a többség is azt csinálja, hogy tűr és nyel minden szinten. Van még egy fontos meglátásom. A legtöbb ember mindaddig nem változat életén, amíg el nem jut valamilyen tragédia lévén a saját poklának legmélyére. És akkor azt mondja: Hogy változtatni akarok bármilyen nehézség árán is, mert ez ahogy van nem jó.És meglépi, bármily fájdalmas is legyen.

Saját példámból kiindulva, én az mondom, hogy lehet változtatni 40 vagy akár 50 évesen is. Csak elhatározás, kitartás, és következetes munka kell hozzá. Változtatni sosem késő! Minden emberben benne lakozik az erő. A változtatáshoz pedig sok-sok erőre van szükség. Az erő bennünk lakozik.

Belső hang, megérzés!

Minden hónapban egy alkalommal az egyik internetes portálon rendel a tanító mesterem, akihez napjában több száz megoldásra váró üzenet érkezik a nézőktől. Az a megfigyelésem, hogy a leveleket író személyek mentálisan alulfejlettek, vagy nem alakult ki bennük semmiféle ráérző képesség. Enélkül pedig nagyon nehéz élni és megfelelő döntéseket hozni az életben.

Az elmúlt napokban is megnéztem ezen rendelését, és a következő megfigyelést vontam le belőle. Úgy tűnik számomra, hogy kérdező emberek döntő része nem rendelkezik megfelelő mentális alapismeretekkel, és sok esetben olyan kérdéseket tesznek fel, amelyet már illő lenne ismerni. Vagy ha nem ismeri fel az adott helyzetben mit is kellene tenni-e, akkor miért nem hallgat a belső hangjára vagy mondhatjuk úgyis, hogy a megérzéseire. A belső hang, megérzés meglétére hívta fel a doki is a figyelmet. Sajnos ebben a rohanó világban senki semmire nem figyel a pénz hajszolásán kívül, pedig ha csak egyszer is figyelne a belső hangjára sok mindent másként élne meg, és másféle döntéseket hozna az életében. Ez a belső hang, megérzés ott lapul minden ember lelkében, de sokan ezt észre sem veszik. Hogy miért is van ez így? Azért, mert az egó elnyomja a megérzéseinket, ő mindig dolgozni akar. Ha kell, ha nem. Azt, hogy a belső hangunkra, megérzéseinkre hallgassunk ki kell kapcsolni az egót. Az egó megöli a hitet, a hit megléte pedig fontos az ember életében. Az egó mindent meg akar magyarázni, vagyis racionálisan kezd el gondolkodni. Jön az állandó magyarázkodás folyton-folyvást. Aki már olvasott keleti bölcseleteket, filozófiát, az tudja, hogy a keleti szemlélet mód így áll az életdolgaihoz. Osho életfilozófiájában is jól megfigyelhetők ezek a szemléletmódok.

Az én saját tapasztalataim azt támasztják alá, hogy ez a belső hang, megérzés már nagyon korán jelen volt az életemben. Tény, hogy sok kellemetlen kudarctól tudtam így megkímélni magamat. Hogy ez jó-e vagy rossz ? - Nézőpont kérdése az egész. Jó, mert kevés kudarc ért az életemben. Rossz, mert így bizonyos dolgokat nem tudtam megtapasztalni, amiből később tanulhattam volna. A szakemberek azt mondják, hogy az ember ezen képessége fejleszthető, ha odafigyel a megérzéseire. De sokan félnek ezt megélni. Mert mi lesz ha csalódniuk kell. Ha rossz döntést hoznak. Félnek a fájdalomtól, kudarctól. Ahhoz, hogy változás álljon be ezen a téren az életünkbe, először fontos kimondani azt, hogy emberből vagyok tele jóval és rosszal. Ez az első lépés. A kimondáshoz bátorság kell. A bátorsághoz hit, hogy hiszek abban, amit teszek, csinálok.

Az elmúlt hetekben én is a belső hangomra hallgattam egy döntésem során. A belső megérzésem teljesen mást diktált, mint amit nekem ajánlottak. És ez a belső hang egyre erősebb lett bennem, tehát a megérzésem intenzitása legyőzte az egómat. Számolva azzal, hogy ötven-ötven százalék az esélyem, hogy jó vagy rossz döntést hoztam-e. Ez a kockázatvállalás. Ettől függetlenül az ajánlom mindenkinek, hogy hallgasson a belső hangjára, érzésére, mert ez a hang ott lakozik legbelül a lélek bugyrában, csak elő kell hívni. És mi van ha rossz döntést hozunk? Semmi. Leszűrjük a tanulságot, tanulunk belőle, hogy többé azon szituáció ne forduljon elő velünk.

2012. február 21., kedd

Fontos-e, hogy mindenki szülővé váljon?

Valamikor úgy 40-50 évvel ezelőtt egy nő életében legnagyobb kiteljesedés az volt, hogy férjhez ment és gyerekeket szült. Vezette a háztartást, nevelte a gyerekeit, és teljes mértékben kiszolgálta a férjét. Mára azonban nagyot változott a világ. A nők dolgoznak, tanulnak, karriert építenek és mindezek mellett még családi életben is helytállnak. Ezt azonban úgy végezni, hogy minden terülten a legjobbat hozza ki magából, egyszerűen képtelenség. Ebből kifolyólag már lassan ott tartunk, hogy a nők választanak, hogy munka, karrier vagy család. És az ilyen szemléletmód mellett láthatóan csökken a házasságkötések száma és ezzel együtt a születések száma is.

Éppen ezért ebből kifolyólag felteszem a kérdést. Fontos-e, hogy mindenki szülővé váljon? Minden nézőpont kérdése. Én úgy tapasztalom, hogy a társadalmi megítélés és szokások szerint igen is fontos. Csak az nő az emberek szemében, aki férjhez megy és szül néhány gyereket. És ezzel kipipálta azt a célt az életében, hogy kiteljesedett. Közben a négy fal között ez teljesen másként működik. Miért is szülnek valójában a nők? Van, aki tényleg azért szül, mert úgy érzi, hogy anyaként lesz teljes az élete. Vannak, azonban olyan nők is, akik csupán önzésből szülnek, és azért, hogy megvalósítsák önmagukat. Az ilyen befolyásolható nőkre még a család is nyomást gyakorol. "Szüljél már nekem egy unokát! Miért nem szülsz már egy gyereket kifogsz futni az időből? Öregkorodra lesz valaki, aki gondoz, ápol." - ilyen és hasonló mondatokkal nyaggatja az anya a lányát. És miért tesz mindezt? Mert ő sem valósította meg önmagát, nem azt csinálja, amit szeret, és nem azzal a pasival él, aki számára az igazi.

A fent leírt megállapításokat én is hallgattam, főleg a környezetemben élőktől. Engem ugyan különösképpen nem zavart, mert láttam, hogy azon nők,akik férjnél vannak és gyerekeik vannak nem is olyan boldog életet élnek. És miért van mindez így? Azért mert ezen férfinak, és nőnek hitt személyek valójában nem nőttek fel. Maradtak kisgyerekek. A kisgyerek hogyan tud egy másik kisgyereket nevelni. Sehogy! Gyereket vállalni és felnevelni nagyon nagy felelősséggel jár. Megadni nekik mindent, mind racionális, mind emocionális téren, ez nem kis feladat. Ezzel szemben sok szülő birtokolja a gyerekét, hogy legyen öregkorára gondozója. Egy dolgot fontos lenne megtanulni a szülőknek. A gyerek nem a szülő birtoka. Ő egy önálló lény. És minden szülő csak ajándékba kapja a gyerekét úgy 18-20 évre.

Vajon tényleg mindenkinek az a feladata az életben, hogy szülővé váljon? Mert ez az élet rendje. Véleményem és meglátásom szerint nem. Mindenkinek azt a célt kell, hogy megvalósítsa az életében, ami a legjobban szeretne. Ha egy nő nem érez magában belső inditatást, hogy szüljön, akkor ne szüljön. Abból jó sosem származik. Ha pedig azt érzi, hogy ő mást szeretne csinálni, nagy dolgokat véghez vinni, embereken segíteni vagy bármi mást, akkor tegye azt, szívvel-lélekkel.

Egy ember, akár gyerek nélkül is képes arra, hogy boldog legyen. Ha rendben van belül és azt csinálja, amit szeret, ha élvezi az életet és örül az élet minden pillanatának, akkor sokszor boldogabb, mint azon szülők, akiknek gyerekeik vannak, de igazán mégsem boldogok. Én soha nem éreztem erős inditatást arra, hogy gyereket szüljek. Már fiatalabb koromban is másként gondolkoztam e témáról, mint mások. Tudtam, hogy a gyerekemmel is történhet bármi az életben és egyedül maradok. És tudtam azt is, hogy a gyerekemre, ha szültem volna, akkor támaszkodhattam volna, mert őket csak egy határozott időre kapjuk meg. Ezek a megállapítások mindig így voltak belém kódolva. Talán már gyerekkoromban is.

Nem szeretnék senki feje fölött pálcát törni. Sem az felett, aki, szült, sem az felett, aki nem. Mindenkinek saját döntése. De én azon a véleményen vagyok, hogy nem fontos mindenkinek, hogy szülő legyen. Nem biztos, hogy ez a küldetésük az életben. Ismerik a szlogent. Akinek nem inge....

2012. február 20., hétfő

Őszinteség és annak romboló hatásai

Őszinteség! Ez a fogalom mára már kihaló félben van az emberek gondolkodás módjából. Vajon lehet-e ma őszintének lenni, és megéri-e, hogy azok legyünk? Rá lehet-e fázni az őszinteségre? Miért nézik mások hülyének azt az embert, aki őszinte? Sok itt a megválaszolandó kérdés.

Nem minden esetben jó, ha az ember őszinte, mert kegyetlenül ráfázhat, és hülyének fogják nézni. A munkahelyen nem ildomos, ha az ember őszinte. Ott mást követelnek meg helyzetek. Sőt, ha nem megfelelő helyen, időben vagyunk őszinték, akkor a kívülállók sokszor hülyének fognak tartani, de sokszor még az ember tudtára is hozzák, hogy milyen idióta, hülye állat. Bár ezt a helyzetet is meg lehet szokni, sőt lehet kezelni is. Majd az idő eldönti, hogy kinek dolgozik.

A párkapcsolatok esetében más a helyzet. Ott fontos az őszinteség, de van egy határ, amelyet magának állítok fel, hogy mit mondok el és mint nem. Vagyis van egy magánszféra, ami azt jelenti, hogy megtartok-e gy régi történetet, esetet vagy nem a páromnak. Ha igen, akkor számolni kell azzal a ténnyel, hogy később ezzel csak ártunk a párunknak és maga a kapcsolatnak is. Viszont a mai világban megfigyelhető, hogy a párok nagy része nem őszinte egymással. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden csipri-csupri dolgokat mondjunk el a másik félnek, csak, arra akarok rávilágítani, hogy a nagyobb horderejű eseményeket el kell, hogy mondjuk a párunknak. Nézzünk néhány példát erre vonatkozóan: Ha egy pasi mondjuk a külföldi útján lefekszik egy táncosnővel, pincérnővel, majd haza jötte után ezt hősiesen be is vallja a feleségének, ez már komoly baj forrása lesz. A férj bevallja, hogy megcsalta. Erre jön a hiszti, veszekedés, féltékenység, a feleség részéről. Vajon miért vallotta mindezt be a férj? Mert nagy valószínűséggel nem bírta elviselni a lelki terhet, és a felesége vállára nyomta.

A másik példa pedig arról szól, hogy mikor ildomos a másik félnek tudnia a dolgokról. Ha a társ már bele szeretet valaki másba és már hosszú ideje tart a l'amur. Ilyen esetről nem beszélni nagy gazemberségre vall. A partnernek joga van tudni, hogy mi változott meg kettejük között, és hogy a másik ne éljen illúzióba, hogy ő a másik nagy szerelme. A másik eset az, amikor az egyik fél rájön, hogy a másik elhallgat valamit előre. Mondjuk, hogy évek óta csalja a párját, de nem meri bevallani. Vagyis, ha az egyik vagy másik fél lebukik. A tetteiért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget, mert az ilyen és hasonló helyzetekben rombolóvá válik az őszintetlenség.

Most pedig Popper Péter egy máig érvényes gondolatával zárom soraimat: " legnagyobb bizalom és szeretet mellett is lehet az életünknek olyan területe, ahová nem engedjük be a másikat, és ez nem bűn, és nem számít hazugságnak. Saját magunknak kell tudni eldönteni, mi az, amit meg akarunk osztani a másikkal, és mi az, amit inkább nem. Azt monda: az igazság kimondásával rombolni is lehet. Akár el is lehet pusztítani a másik embert."

2012. február 19., vasárnap

A rózsaszín köd!

A rózsaszín köd, így nevezi a köznyelv, azt az érzést, amelyet szerelemnek hívunk. Mi is az a szerelem? Milyen érzések kerítik hatalmába az embert, amikor szerelmes? Átéli-e minden ember a szerelemet? Csak fiatalon lehet egy ember szerelmes vagy idősebb korban is? Számos e témával kapcsolatos kérdést lehetne itt taglalni. De most csak a legfontosabb kérdéseket fogom kivesézni.

Mi is az a szerelem? Amikor az ember fia-lánya szerelembe esik, akkor egy kémiai, biológiai folyamat részesévé válik. Megváltozik a gondolkodása, csak a szerelme körül forog az agya. Mindig együtt akarnak lenni, éjjel-nappal. A szerelem nagyon jó érzéssel tölti el az embert. Amikor meglátja a kiválasztottját, Hevesebben ver a szíve, remeg a keze-lába, belső remegés lesz rajta úrrá. Egy megmagyarázhatatlan érzés fut át rajta, amit csak ért meg, aki már átélt hasonló szituációt. Tapasztalatból tudom, hogy nagyon szerencsés ember az, aki már életében legalább egyszer már átélt egy szerelmet, annak jó és rossz következményével egyaránt. Bár sok csalódást is hordoz magába ez az állapot, mert a"rózsaszín köd" elborítja az ember agyát, és ezért nem vesszük sokszor észre a másik negatív tulajdonságait. Majd a köd elszáll és jön a nagy valóság.

Átéli-e minden ember a szerelem érzését? Én úgy látom és tapasztalom ,hogy nem. A fiatalok azt mondják, hogy igen, ők szerelmesek. De én alig látok olyan csajt vagy pasit, aki úgy isten igazából szerelmes lenne. És miből gondolom ezt? A kisugárzásból és a testbeszédből. Nem csillog a szemük, nincs meg a varázs, nem ég a tűz. A szerelmes ember pedig mindenre képes. Az ilyen szerelemnek hit kapcsolatból alakul ki később a támaszkodás, és társfüggőség. Akkor szokták ezt mondatot hangoztatni a párok: "Szeretem őt, de nem úgy" Hát hogyan? Szeretni csak egy féle képen lehet. Vagy szeretek valakit vagy nem?

Hányszor lehet szerelmes az ember élete során? És lehet-e idősebb korban is szerelmes az ember? A szerelem nincs sem korhoz, sem időhöz kötve. És tapasztalatból mondom, hogy többször is lehet az ember szerelmes élete folyamán, sőt még idősebb korban is szerelembe eshet. Fiatalkorban a szerelem megélése teljesen más érzés, mint mondjuk később. Az ember, ahogy idősödik egyre érettebben éli meg a szerelmet. (persze, ha nem játszik szerepet a támaszkodás és az anyagiak) Visszagondolván a fiatalkoromban lezajlott szerelem és egy későbbi szerelem megélése között óriási volt számomra a különbség.

Életem során három "nagy" szerelmet éltem át. Mindegyik más-más érzelmet váltott ki belőlem. A "leg" nagyobb szerelmet életem negyvenes éveiben éltem át. Több évig tartott. Itt már egy érettebb nő fejével és szívével gondolkodtam. És láttam a negatív tulajdonságokat is a másikban. A környezetemben élő nők azt állítják, hogy olyan mint szerelem már érettebb korban nem létezik. Sőt volt egy női pszichológus is, aki ezért kinevetett. Ilyen véleményt csak az fogalmazhat meg, aki élete során soha, de soha nem volt szerelmes.

Én hálát adok az életnek, hogy megismerhettem az "igazi" szerelmet, mert általa sokat fejlődtem, és megtapasztalhattam az ezzel járó jó és rossz érzéseket is. Ez az élet. Aki pedig még élete során nem tapasztalta meg ezen érzést a lelkében egy életre szegény marad e téren.

2012. február 18., szombat

Zsák a foltját...

Zsák a foltját megtalálja. Gyakran elhangzik ez a közmondás az emberek szájából, főleg az idősebb emberek élnek ilyen hasonlatokkal. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy hasonló, hasonlót vonz be. Vagyis hasonló személyiségszerkezetű ember ugyanolyan személyiségszerkezetűt vonz magához, mint ő saját maga. Aki önbizalomhiányban szenved, az szintén olyan partnert talál, vagy a lusta, lustát, a gyáva a gyávát, a bizonytalan bizonytalan embert talál párjának.

Szerintem sok csaj és pasi gondolkodott már el azon, hogy vajon miért olyan pasikat, csajokat vonz magához, akik esetleg gyorsan lelépnek, vagy egy éjszakás kalandot akarnak, pótapát vagy pótanyát keresnek a párjukban. Nos, ez nem másért van így, mint hogy a saját személyiségszerkezetét az ember kisugározza. Rögtön látni, hogy gyáva, bizonytalan, vagy önbizalom hiányos a meghódítani vélt személy. Az is nagyban befolyásolja a negatív tulajdonságok kisugárzását, hogy az adott egyén a megismerkedés pillanatában milyen belső erőkkel rendelkezik, mennyire biztos magába, és mennyire van helyén a lelkivilága.

Sokszor elgondolkodtam a saját és mások által elmondott történeteken, hogy miért vonzok magamhoz olyan pasikat, akinek csak az a céljuk, hogy megkapják, amit szeretnének, és akkor gyorsan továbbállnak. Minden felelősség vállalása nélkül. Rajtam kívül másik járnak hasonló cipőben. Sok évnek kellet eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek a probléma gyökerére. De a felismerés és a változtatás sosem késő. Elmondhatom, hogy ezek nagyon fájdalmas dolgok.

Az igazi felismerés, akkor jött, miután volt egy pasi az életemben, akire még lelkem mélyén még fel is néztem. Végre egy teljesen más pasi.- gondoltam én. Közben a valóság teljesen más volt, mint, amit ő mutatott. Végül, amikor ő az élete úgymond minden területén megbukott, mint "férfi", akkor elkezdtem azon gondolkodni az eseten. Vajon miért vonzok be mindig ilyen pasikat? És a következőkre jöttem rá: Én hosszú évekig egy bizonytalan, gyáva, csajszi voltam, és ezt sugároztam ki a környezetemre is. A pasik pedig ezt rögtön megérzik. Amikor a fent említett pasit megismertem, akkor én egy bizonytalan, gyáva, problémákkal teli csaj voltam. Ő tehát egy bizonytalan "nőnek" ismert meg, aki csak arra jó, hogy egyszer kipróbáljon. Az ő személyiségszerkezete is bizonytalanságról, gyávaságról árulkodott. Tehát bevonzottam egy olyan pasit, mint én voltam.

Közben évek teltek el, hogy nem találkoztunk. Ez az általa megismert bizonytalan csaj már nem az volt, akinek ő megismert, mert közben elkezdődött a lelki fejlődésem. Ő egy céltudatos, dinamikus, magabiztos nőt látott maga előtt. Ez őt elégé letaglózta. És, ahol még úgy gondolta, hogy talán "férfi" tud lenni, ott is elbukott. De ez már az ő problémája.

Sok év eltelte után, ha visszagondolok a történtekre, az jut az eszembe, hogy milyen bizonytalan, gyáva csaj is voltam éveken keresztül. De nem baj! Nem teszek magamnak szemrehányást e végett, mert tanultam belőle. Most már éberebb vagyok és rögtön észreveszem az ilyen típusú pasik közeledését. Így hamar útilaput lehet kötni a lábára. És eszembe jut a közmondás: Zsák a foltját megtalálja. Ez pedig csak idő kérdése.

2012. február 17., péntek

A keleti és a nyugati életfilozófia közötti különbség

Nem vagyok filozófus, hogy a filozófiai irányokat tudományosan magyarázzam meg. Ezt a témát saját meglátásom, tapasztalataim, és olvasmányaim alapján fogom itt boncolgatni. Nem tudom, hogy ki mennyire hallott vagy olvasott már a keleti életszemléletről. Nagyon sok hasznos életszemléletet tárnak elénk a kínai közmondások, szólások, japán és indiai életvezetési szemléletek.

A keleti életfilozófia előtérbe helyezi a lélek működését, de választja külön ezt a test működésétől. Test és lélek csak együtt tud működni. "Ép testben, ép lélek" így tartja a szólásmondás is. Ha a lélek valamilyen baj, probléma során sérül és azt nem lesz orvosolva, akkor később komoly betegségek forrása is lehet. A keleti filozófia ezt már régen felismerte. Sok minden másban eltér a két életfilozófia. Ilyen a betegségek-halál megélése. De más szemlélettel nézi a többi életben adódó problémákat, mint a kudarc, félelem, sérelem, siker, sikertelenség, és minden más problémát. Amíg a keleti életszemlélet bíró ember ezeket a gondokat nem kudarcként éli meg, hanem úgy, hogy ez egy fejlődési szakasz az életében és ezekből csak tanulni lehet később az életben. Örülni tud minden apró dolognak az életében. Legyen szó egy nyíló virágról vagy szakadó esőről. Tudja, hogy a rossz dolgok csakis azért történnek, mert annak, úgy kell történnie, hogy ezeket is megtapasztaljuk az életünk során. Semmiféle cselekvéshez nem úgy áll hozzá, hogy kell csinálni bármi is, hanem lehetőségem van bármit is csinálni. Tehát választhatok, és ez a szabadság megléte. A kell használata megöli a hitet, hit nélkül pedig semmit nem tudunk elérni. Minden ember, ha élete során megvalósítaná önmagát, akkor talán nem keserű szájízzel menne el az élők sorából, hanem mosolyogva. A másik fontos dolog a halál elfogadása, megélése. A nyugati szemléletű emberek tudják, hogy halál az élet velejárója, nem kell tőle félni, mert utána valami új, jobb dolog vár ránk.

A nyugati életszemlélet mást állít ellenben a keleti módszerekkel. Itt nincs helye a léleknek. Mindent kiöltek az emberből, A szeretetet, tiszteletet, önbecsülést, méltóságot, tartást. Az ember csak egy eszköz bárki szemében. Itt a pénz, a presztízs, karrier, amely meghatározza az emberek mindennapjait. Azután ítélnek meg,mint embert, hogy mennyi pénzed van, milyen lakásod, autód van és milyen karriert futottál be. És mit látunk? Kiégett, megkeseredett, pesszimista emberek tömege jár-kel az utakon. Hiányérzetük van belül. A lelküket nem táplálják, nem törődnek vele, hiszen ezt a nyugati filozófia elítéli. Ehhez társulnak még a betegségek, alkoholizmus-drog használat, pszichoszomatikus betegségek megléte. A halál meglétét egyszerűen nem akarja elfogadni és ezt táplálja az emberek agyába. Ha pedig meghal bárkink a hozzátartozója, rokona jön a pánik. Mi lesz velem? Szegény én. Ja, és a temetőbe járás hosszú évekig, amelyet nem az elhunyt miatt teszünk meg, hanem saját magunk sajnálata végett. És ne felejtkezzünk meg a betegségek gyógyításáról sem. Itt is csak eszköz az ember. Az orvosok tüneti kezelést alkalmaznak. Gyógyszer, gyógyszer, gyógyszer!! Lélek mint olyan nem létezik. Pedig minden betegség a lélekből indul ki.

Most itt megpróbáltam néhány gondolkodás közötti különbségre rávilágítani. Ez nem teljes körű, csak olyan problémák, amelyek legtöbb embert érintenek az életük folyamán. Sokan fordulnak a keleti életszemlélet felé, mert érzik, hogy valami nem működik, vagy hiányzik az életükből. Meg kell nézni, hogy a szegény emberek tömege, akik Ázsia, Afrika, országaiban élnek, a nyomoruk ellenére is boldogok és mosolyognak. Mert más életszemléletük, értékrendjük.

2012. február 16., csütörtök

Az asztal négy lába

Az érdekes cím olvasatán sokan azt fogják gondolni, hogy miről is lesz szó egy ilyen témájú blogban. Nyugalom! Rögtön megmagyarázom. Jó néhány évvel ezelőtt olvastam egy pszichológus-író könyvében erről a megállapításról. Ez a pszichológus azt írta, hogy Füst Milán költő a stabil párkapcsolat meglétét az asztal négy lábához hasonlította. Ezen megállapítását a pszichológia a mai napig alkalmazza.

De nézzük sorjában, hogy mit is foglal magában ez a négy láb. Mi szükséges egy jól működő párkapcsolathoz? Kölcsönös tisztelet, alkalmazkodás, közös életvitel, gondolkozás, jól működő szexualitás, és a pénzhez való viszony."Mert bizony pénz nélkül bolond az ember."- tartja a közmondás. Bár sok féle tényező is kell a jól működő kapcsolathoz, de ha ez a négy alap meg van és teszünk is érte, akkor fog is működni, akár holtomiglan is.
De vajon fellelhető-e ez négy alap a mai házasságokban, kapcsolatokban? Vélve hiszen, mert ha szétnézzünk a környezetünkben, akkor azt tapasztaljuk, hogy az emberek 80-90 százaléka támaszkodik a másikra, vagyis társfüggő. Leginkább az anyagiak miatt maradnak együtt.

Most pedig vesézzük ki a négy alap dolgot! Kölcsönös tisztelet, alkalmazkodás. Jellemző ez a mai kapcsolatokra? Nem. Nincs tisztelet sem a kapcsolatokban, sem az élet más területein. Igaz, hogy "kislányokra és kisfiúkra" nem lehet felnézni sem nőként, sem férfiként. És ma kislányok és kisfiúk élnek házasságban. Alkalmazkodás! Ez az, ami végképp nem működik még az élet más területein sem. Alkalmazkodni nem tud vagy nem akar a mai fiatal generáció. A házasságok sok esetben ezért is mennek tönkre. Tehát egy láb már inog.
A közös életvitel, gondolkodás: A két ember nincs azonos szinten a gondolkodásban, és állandóan egymással tromfolnak, veszekednek, vitatkoznak, már rossz. Ha pedig az egyik vagy másik fél előbb jár gondolkodásban, mert fejleszti magát, de a másik semmit nem tesz azért, már ez is komoly problémákat vethet fel. Vagyis nem pendülnek egy húron. Itt inog a másik láb.
A jól működő szexualitás: Na ez egy tabu téma. A szex maximum addig működik úgy ahogy, ameddig a gyerekek meg nem születnek. Addig is azért döcög, ahogy döcög, mert így kell tenni, kötelességből. Később pedig már ennek halvány szikrája is kihall a párokból. Az asztalnak már csak egy lába áll és lassan felborul.
A negyedik tézis a pénzhez való viszonyulás: Mert a testet is ápolni kell, nemcsak a lelket. És pénz kell a megélhetéshez, gyerekneveléshez, ruházkodáshoz. rezsi fizetéshez. tanuláshoz, evéshez-iváshoz. utazáshoz és sorolhatnánk tovább. A legtöbb baj forrása a pénz. Mostanság nagy divat, hogy mindkét fél külön kezeli a fizetését, és közösen fizetnek dolgokat. Számomra ez érthetetlen, mert akkor minek a házasság. Egy házasságban minden közösségről szól. Az anyagiak meg főleg. Én a szüleim házasságában ez soha nem láttam. Az asztal eldőlt, így a házasság, és párkapcsolat összeomlott.

Mikor én ezeket a téziseket olvastam, elgondolkodtam, mind a szüleim, mind a környezetemben élő emberek kapcsolatán. És bizony szomorúan tapasztaltam, hogy az asztal négy lába sok esetben nem stabil, hanem inog. Nem is akárhogy, de ezt sokan nem akarják észrevenni.
Tanácsom: Mielőtt bárki házasságra, párkapcsolatra adná a fejét, gondolja át higgadtan, nyugodtan, hogy a kapcsolatában működik-e az asztal négy lába. Ha nem, akkor még könnyedén tovább lehet állni, és az igazi társ előbb-utóbb belép az éltünkbe.

2012. február 15., szerda

Érintések fontossága az életünk területén!

Érintések! Amikor ezt a kifejezést hallják az emberek, akkor a nagy többségnél valamilyen fura érzés fut át rajtuk. Úgy kezelik ezeket a megnyilvánulásokat, mintha valamilyen bűnös dologról lenne szó vagy szégyen lenne beszélni róla. Pedig az érintések fontos szerepet játszanak mindkét nem esetében. Már a csecsemőknél megfigyelhető, hogy milyen fontosak számára az anyja közelsége, simogatása, melegsége, szívdobogásának érzése. A szoptatás megélése pedig egyre szorosabb érzelmi kapcsolatot alakít ki anya és gyereke között. A csecsemőkorban kialakult érintések, simogatások, cirógatások, később a felnőttkorban is elengedhetően fontosak.

De idővel valami megváltozik e téren. Nem merik kimutatni az emberek az érzelmeiket, mert az már olyan "necces" dolog, fiataloknak való. Hogyan tanulják így meg a gyerekek az érintések fontosságát? Ezt a családban lehet megtanulni. A három-négy éves gyerekek már felfigyelnek az efféle megnyilvánulásokra. Persze ha lát ilyen viselkedést. De vajon van-e olyan család manapság, ahol a férj megsimogatja, megöleli, magához szorítja, megpuszilja a párját. Szerintem van, de kevés,inkább az elutasító viselkedés a jellemző. Pedig mindkét fél a szíve mélyén nagyon is vágyik a kényeztetésre, ölelésre, simogatásra. Az érintések fontossága leginkább a nőket érinti, ők igénylik az ilyen fajta törődést. Sőt kimerem jelenteni, hogy többre nézik az érintéseket, mint mondjuk egy szexuális aktust. Az érintések, érzelmek ki nem mutatása pedig előbb-utóbb szeretethiányhoz vezethet. Látni is lehet, hogy mennyi nő, férfi szenved szeretethiányba

Én személy szerint szeretem, ha egy pasi megtud érinteni. Itt elsősorban a verbális érintésre gondolok. Simogatások, ölelések, magához szorítás, cirógatások. Ezek az érintések egy nagyon jó, megmagyarázhatatlan érzést vált ki a nőben. Ezt nehéz leírni, érezni kell. Nekem vannak ilyen emlékeim a múltból, amelyek ma is jó érzéssel töltenek el. Ha visszagondolok annak a pasinak a simogatására, ölelésére, a hátamon is végigfut a hideg, de ezt pozitív értelembe kell érteni. Máig nem tudom elfelejteni. Tény, hogy nagyon szerelmes voltam belé, bár ő szerintem nem.

Most pedig egy személyes élményemet szeretném e témában megosztani. A történet jó pár évvel ezelőtt történt. Egy hideg, szeles, esős októberi nap volt, amikor ez az eset megtörtént. Találkoztunk és beszélgettünk. Ő két nappal később külföldre utazott és ez egy-két hetet jelentet. A találkozásunk végen, amikor jött a búcsúzás, én elköszöntem tőle. Jó utat kívántam neki és mondtam, hogy vigyázzon magára. Azt is mondtam, hogy gondolok rá. Mikor?- kérdezett vissza. Mindig! - válaszoltam a kérdésére. Akkor érdekes kép tárult elém. Földbegyökerezett lábbal állt előttem, és csak nézett bambán maga elé és rám. Majd erősen magához szorított és erősen átölelt. Ezt az ölelését sem tudom felejteni, de nem is akarom. Számomra ez sokkal nagyobb hatással volt, mint mondjuk egy gyorsan lebonyolított szexuális együttlétnek. És még egy fontos momentum. Miközben szorosan átölelt a következő mondat hagyta el a száját: "Hogy én milyen hülye vagyok, hogy ezt eddig nem vettem észre." Igen, a férfiak nem figyelnek oda másik fél megnyilvánulásaira.

Több év telt el azóta, de az emlék az enyém maradt. Azok az emberek, akiknek az életéből kimaradnak az érintések, azok érzelmileg szegényebbek és lélekben instabillá válnak. Miért alakul ez így? Mint minden a gyerekkorra vezethető vissza. Valószínűleg az anyjuktól nem kapták meg az érintéseket. Nem simogatták, cirógattak, puszilgatták, ölelgették őket. Az ilyen problémával küzdő ember pedig. egyre jobban retteg attól az érzéstől, hogy őt bárki megérintse. Ezen lehet változtatni. És, ha változtatunk a hozzáálláson, akkor gazdagabbak leszünk egy életre szóló élménnyel.

2012. február 14., kedd

Mindenki csak annyi megbecsülést, tiszteletet kap.....

Mindenki csak annyi megbecsülést, tiszteletet kap a másik embertől, amennyire ön önmagát tiszteli. Ezen megállapítást gyakran hallani a tanító mesterem Dr Csernus Imre szájából, amelyet gyakran hangoztat előadásain, illetve a könyveiben egyaránt. Mire is akar tanítani bennünket ezen megállapítása? Tény, hogy az életben mindenki boldog szeretne lenni és azt is szeretnénk, ha tisztelnének bennünket. De vajon mindenkinek kijár a tisztelet? Véleményem szerint nem. Mert, ha az adott egyén nem tiszteli, szereti önmagát, akkor hogyan várhatja el a másik embertől, hogy őt tiszteljék, szeressék. Sehogy! Annak az embernek, aki nem tiszteli önmagát, nem tartja be a saját törvényei, nem jár ki a tisztelet. Csak azt kapja vissza, ami ő ad.

Azt, hogy ki az az ember, aki tiszteli magát, lehet látni. Ilyen embernek van kisugárzása, tekintélye, gerince, tartása. Még a másik típusú ember általában magába roskad, leüti a fejét, negatív a kisugárzása, nem kap tiszteletet a másiktól. Nem tudom, hogy megfigyelték-e már, hogyha mondjuk egy irodában dolgozik 4-5 fő, és ha legalább egy ember mosolyog, akkor ez ráragad a többiekre is. De az ellenkezője is igaz. Ha egy embernek valami végett rossz hangulata van, az ripsz-ropsz átragad a többiekre is. És egész nap történjen bármi kuss van, mert annak az egy embernek rossz kedve van.

A másik ilyen megfigyelésem az, amikor soha nem látott emberek találkoznak egymással,és az adott pillanatban vagy szimpatikusak lesznek egymás irányába vagy unszimpatikussá válik az egyén. Vagy, amikor nekem XY szimpatikus, jól tudok vele kommunikálni, érdekesnek találom. Egy másik ember azt mondja erre, hogy neki XY nem szimpatikus, mert mogorva, beképzelt, bunkó stb jelzőkkel illeti. Szíve joga ezt mondani, de minden esetben kettőn áll a vásár. Én ilyen esetben önvizsgálatot tartok. hogy vajon mi az oka annak, hogy én nem vagyok a másik fél számára megnyerő. És erre mindig meg is lelem a választ.

Döntő fontosságú a kisugárzás, hogy a másik emberbe milyen ember képét ébresztem személyemről. Ha látják rajtam, hogy jól vagyok belül, mosolygok, de nem kényszerből,kedves, megértő vagyok, és nem játszom meg magam, akkor az eredmény nem marad el. Ezen tapasztalatokat szintén a saját bőrömön éreztem meg. Én korábban is kaptam tiszteletet az emberektől, de amióta nap, mint nap teszek róla, így még az "ellenségemnek" hitt emberek is egyre jobban elkezdenek tisztelni. Ez nagyon jó érzés és növeli az önbizalmat is.

Tehát ne várjunk úgy tiszteletet a másik embertől, ha saját magunkat nem tiszteljük. Mit tisztelne bennünk, ha nincs mit? Az ilyen emberre nem lehet felnézni.
Ha tiszteletre vágyunk akkor a következő tanácsot fogadják meg: Mindenki csak annyi megbecsülést, tiszteletet kap, amennyire ön önmagát tiszteli. Ha ezt mindenki naponta végigcsinálja, akkor azon kapja a fejét, hogy te jó ég, jól érzem magam a bőrömben.

2012. február 13., hétfő

Amikor háború dúl a lélekben!

Vajon hány ember érezte már élete folyamán, hogy a lelke nincs rendben. Gondolom sokan átéltek már hasonló élethelyzeteket, de bizonyára az kevés embernek jutott eszébe, hogy nincs rendbe valami belül. Morcosság, rosszindulat, irigység, rossz közérzet, utálat, elégedetlenség és különböző viselkedésekből le lehet szűrni, hogy az adott ember lelkébe háború dúl.

Az ember lelkében folyó belső bizonytalanság, rosszindulat, irigység, mind-mind önmaga ellen indított háború, amellyel az adott egyén nem mer, nem tud, nem akar szembenézni. Nagy különbség van mind a három szituáció esetében. Mi tehát e legegyszerűbb megoldás? Az, hogy az adott hibákért, problémákért nem vállalni a felelősséget, inkább rávetíteni a környezetre, és a kívülálló emberekre, akik persze semmit nem tehetnek az ő problémáiról. Hogyan viselkednek az ilyen típusú emberek? Állandóan becsmérelik, kritizálják, lenézik, hibát keresnek a másik félben. Mit tart az ilyen emberről a közmondás? "A kákán is csomót keres" - Igen ez így is van. A lélekben dúló háborúk az embert békétlenné teszik, a hibáikat szó szerint áttolják a másik emberre, de akkor sem vállalja fel, hogy saját hibáiért ő csakis ő a felelős és nem más. Azért haragszik a külvilágra is. Ez a harag, gyűlölet, irigység megléte pedig kiül az arcokra. Ezt látni lehet. A békétlen ember a száját állandóan összeszorítja, és csak kényszeredetten húzza szét.

Manapság egyre több békétlen emberrel vagyunk körülvéve. Ezek az emberek pedig sokszor megkeserítik azon emberek életét, akik talán másképpen élnek vagy gondolkodnak. Sok esetben az ilyen embertípusok még a másik ember intim zónájába is képesek belegázolni. Persze csak, aki hagyja magát. De ahhoz, hogy a másik ezt megfelelően tudja kezelni, a másik félnek megfelelő belső békével kell rendelkeznie. Én tudom, hogy milyen érzés az, amikor egy ember belegázol a másik lelkébe. Én átéltem ezt, és szörnyű állapot volt. De amióta csiszolom magamat és megtaláltam a belső békémet egészen más lett a helyzet.

Az az ember, akinek háború dúl a lelkében, az tudja, hogy milyen rossz érzés, de nem tesz ellene semmit. De azt nem tudja, hogy milyen jó érzés az, amikor nincs háború csak béke. Ehhez, hogy bárki ezt az érzést megélje meg kell élnie a saját poklát, ahonnan már nem tud tovább süllyedni. És, akkor talán elkezd változtatni vagy továbbra is vegetál. Érdekes megfigyelésem, hogy az emberek nagy része nem tud magával mit kezdeni. Állandóan kell valamilyen program csak, hogy otthon ne kelljen lenni. Évszaktól, időjárástól függetlenül mindig menni kell valahová. Meg sem próbálnak csak egy kis időre sem egyedül lenni. Barátok és telekommunikáció nélkül. Pedig ilyenkor tud az ember a belső hangjára figyelni.

Hogy személy szerint sajnálom-e az ilyen embereket? Válaszom: Nem. Minden ember a saját életének a kovácsa. Ő dolga, hogy hogyan éli az életét, de tartsa tiszteletben a másik ember határait, és ne gázoljon bele. Amikor háború dúl az ember lelkében, akkor az angyal és az ördög harcban áll egymással. És mi van akkor, amikor béke van? Akkor nincs háború, béke van, az angyal és az ördög jól megfér egymással. Kívánom, hogy sok embernek legyen béke a lelkében!

2012. február 11., szombat

Manipulációk tárházai!

Manipuláció! Mi is jelent ez valójában? A manipuláció olyan viselkedés forma, amikor egy kívülálló személy megpróbál bennünket befolyásolni, akár tetteinkben, gondolatainkban, érzelmeinkben, kommunikációkban. A jó emberismerettel rendelkező emberek hamar felismerik azon személyeket, akik könnyen manipulálhatóak. Ezt lehet látni a másik ember kisugárzásán, arckifejezésén, megnyilvánulásaiban. Ezen embertípusok jó eszközei a politikai életnek, médiának, és az ügyeskedő emberek számára.

Most nem elsősorban a mindennapi manipulációkról szeretnék írni, amelyeket elkövetünk kapcsolatainkban. Úgy mint szülő-gyerek, párkapcsolat vagy munkatársi kapcsolatokban használunk. A legnagyobb manipulátor a fogyasztói társadalom, amely az embereket nap mint nap manipulálja valamilyen formában. Ilyenek a reklámok, amelyek a média segítségével dömping szerűen árasztanak el bennünket. Az egyik oldalon a reklámok azt sugallják, hogy ezt-azt a terméket vásárold meg, mert ez azért, jobb mint a másik. A fogyasztói társadalom Azt közvetíti felénk, hogy fogyassz, vásárolj, a régit dobd el, és ne javíttass. A másik alternatív oldal azt diktálja, hogy ne használj ilyen-olyan termékeket, mert ez ártalmas emberre, környezetre.

Az elmúlt időszakban több olyan e-mailt kaptam, amely arra buzdít, hogy ne használjunk drága tisztító-mosószereket, hanem nagyanyáink által bevált anyagokat használjuk. Először nem zavart a téma, de amikor sokadjára megkaptam a "jó" tanácsokat-elszállt az agyam. Nézzük sorjában a dolgok állását: Mikor volt fürdőszoba a nagyanyáink idejébe, modern konyha, gáztűzhely, mikró, és különböző háztartási gépek. Ja, és a legfontosabb, hogy olyan fürdőszobai-konyhai képeket mutogatnak, ahol legalább tíz éve nem takarítottak. Nem baj, így lehet manipulálni az embereket. Vannak jól bevált dolgok is-nem vitás. De nevetséges mondjuk szódát használni mosáshoz, mert olyan kárt tesz a ruhákban, hogy eláll a szavunk. Nem veszünk drága mosóport, de veszünk helyette újabb ruhákat. Egy kutya.

Tehát az embereket veszett jól lehet manipulálni, bármely irányba is. De csak azt lehet, aki hagyja magát. Ezt nagyon jól kihasználják a marketing cégek.Na és, hogy mennyire károsítjuk a környezetet. Véleményem szerint ezen szerek használatától van sokkal rosszabb is, amely káros. Atomenergia, fegyverkezés, gyógyszeripar stb.
Ne hagyjuk, hogy a reklámok vagy bárki más emberek manipuláljanak bennünket! Legyen szó tetteinkről, érzelmeinkről, cselekedeteinkről, bármiről. Legyünk önmagunk! És kerüljük a reklámok vásárlásra serkentő hatásait.

2012. február 9., csütörtök

Amikor összecsapnak a hullámok!

Már korábban beszámoltam arról, hogy jó egy hónapja baleset ért és eltörött a jobb csuklóm. Most nem ezt a témát akarom itt kitaglalni. Az ezzel együtt járó kellemetlenségekről már írtam. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen "kisebb" baleset lelkiekben hogy megtudja viselni az embert.

Sokszor, amikor jól mennek a dolgaink nem is vesszük észre, hogy milyen tökéletesen működik a szervezetünk. És, amikor közbe jön egy kisebb baleset, betegség máris másként látjuk ezeket a helyzeteket. Ez idáig én is így voltam ezzel. De jöttek a problémák. Meg kellet tanulnom használni a bal kezemet minden féle munkához. Az öltözködés az első napokban kész tortúra volt és mire eljutottam odáig, hogy felöltözzem lemerültem. Az evés az valamivel jobban ment bal kézből, d itt is kínok keservét éltem át. A többi munkáról nem is beszélve. Volt olyan időszakom is, amikor bizony veszekedtem, morogtam, zsörtölődtem, hogy vajon miért kell nekem ezt a helyzetet átélnem. És sokszor ilyen pillanatokban jön elő az emberből az állat. Mert valójában minden emberben benne lakozik egy állat.

Hál istennek még él az apám, aki 81 éves. Ő állapotához képest próbál segíteni nekem, bár ő is nehezen mozog, mert két csípőprotézis műtéten van túl. És az ügyintézésekről ne is beszéljünk. Amikor ki kell valamilyen hivatalos papírokat tölteni, de nem tudom, mert a bal kezemmel nem tudok írni. Akkor próbáltam ismerőst keresni, hogy ezen feladatokat megcsinálja nekem. De hát másnap is van elfoglaltsága. Ilyenkor megint jön az idegesség, feszültség. Az elmúlt napokban ilyen szituációkat éltem át. Úgy éreztem, hogy összecsaptak a hullámok a fejem felett. Egy-egy bizonyos munkába, szervezésbe úgy éreztem, hogy három-négyszeres energiát is befektetek, amely komoly fáradtságot eredményezett. Végül a dolgok úgy alakultak, mint a mesében. Minden jó, ha jó a vége! Sikerült a dolgaimat elintézni, és úgy tapasztalom ,hogy a csuklóm is szépen javul.

Ezt a kis történetet, azért írtam meg, mert mi emberek nem tudunk sok mindennek örülni. Főleg nem annak, hogy egészségesek vagyunk. Milyen jó az, ha tudunk menni, fogni emelni vagy bármely munkát ellátni. Ezeket sokszor természetesnek vesszük, és amikor történik velünk valamilyen baj, akkor döbbenünk rá arra, hogy ezek az apró dolgok jóval fontosabbak, mint bármi más az életben. És kiszolgáltatott helyzetben lenni nagyon rossz érzés. Tehát örüljünk annak, hogy egészségesek vagyunk. Ez a legfontosabb!

2012. február 8., szerda

"Z" generáció

Az elmúlt időszakban több pszichológia cikket olvastam, és érdekes ismeretekkel lettem gazdagabb. Több szakember tesz említést a generációk viselkedéséről, életszemléletéről, amelyeket különböző betűkről neveztek el. Van "X. Y és Z" generáció. Az "X" generáció az a mai 50-60 éves generáció. Az "Y" generációhoz a mai 40-es korcsoport tartozik, és az "Z" generáció pedig a mostani kamaszokat foglalja magába. Nem szeretem, ha egy korcsoportot úgy jellemeznek, hogy X,Y,Z, mert ez számomra egy matematikai képletnek tűnik. Miről is van szó valójában? Arról, hogy a világ az elmúlt 50-60 év alatt nagyon sokat fejlődött, de már 20 év alatt is rohamosan változott. Másként élik az életüket a mai kamaszok is, mint mondjuk a szüleik vagy a nagyszüleik. De ez egy bizonyos szintig természetes is.

De nézzük meg, hogy mik is ezek a változások! A mai kamaszok vagy, ahogy más néven emlegetik őket a "Z" generáció már teljesen más életet él, és másként éli meg a kamaszkorát. A változások főleg a lányok körében figyelhető meg. A mai 13-16 év közötti lányok már korán elkezdik magukat festeni, úgy az arcukat, mint a hajukat. Hódolnak a média által terjesztett ideáloknak. Sokan kamaszkoruk ellenére már 25-30 évesnek néznek ki, pedig ők még igencsak gyerekek. Habár biológiailag fejlettebbek, de érzelmileg még nem. Hamar elkezdenek érdeklődni a virtuális világ iránt, és információikat is innen szerzik be. A szülő pedig azt mondja, hogy milyen jó gyerek az én gyerekem, mert órákig ül a számítógép előtt. Pedig, ha a szülő jártasabb lenne a világhálón, akkor sokkal jobban megértené gyermeke viselkedését, és tudna vele a dolgairól beszélgetni.

Sajnos a mai szülők döntő többsége kevésbé jártas a net világában, Így fogalma sincs, hogy a gyereke milyen ismereteket gyűjt a világhálón. Csak élik a "mókuskerék" életüket. Munka, háztartás. Tudomásul kell venni, hogy a "Z" generáció már más, mint a szüleik voltak anno. A szülő azzal tehet jót, ha a gyerekével beszél az őt foglalkoztató témákról. De előbb nem árt megtanulni a világháló használatát, és tájékozódni bizonyos témakörökben. A beszélgetés pedig ne legyen kioktató, hogy "bezzeg az én időmben", mert ez nem vezet sehová. Sőt a gyerek még hülyének is nézi a szüleit.

Tehát nagyon fontos a megértés mindkét fél részéről. És a fiatal kamaszlányoknak javaslom, hogy kár magukat fiatalon "öregíteni", mert a kamaszkor sem tér vissza soha az életükbe. Később pedig, amikor elérik az "öregebb" 25-30 éves életkort, akkor döbbennek rá, hogy hoppá nem is voltam gyerek, kamasz, hanem egyből "felnőtt" lettem, úgy hogy nem nőttem fel a feladathoz.


Kép: pixabay.com

2012. február 7., kedd

Függőségek!

Függőség! Függő vagyok, ezek nagyon kemény szavak, amelyeket ember kimondhat a száján. Ha egy függő ember ezt kimeri magáról jelenteni az nagy bátorságra vall. Az esetek többségében a függő ember ezt soha nem látja be, hogy ő bármilyen függőségi tünettel rendelkezik. Most itt nem első sorba az alkohol. drog vagy gyógyszer függőkre gondolok.

Sokszor nem is gondolunk arra, hogy milyen tevékenységek azok,amelyektől. ha nem tartjuk be a határokat, akár függőké is válhatunk. Ilyen a túlzásba vitt mobil és internet használat, szerencsejáték, vásárlási láz, munkamánia, szex, és zabálás. Nézzünk most meg ezek közül néhányat, amelyeket a legtöbb ember nem is gondolja, hogy függővé válhat a használatától. Virtuális világban élünk, tehát semmiről nem akarunk lemaradni. Így a mobil telefonunkat bárhova magunkkal visszük és egy percre sem kapcsoljuk ki. Pedig elhihetik, hogy semmiről sem marad le az az ember sem, aki kikapcsolja a telefonját éjszakára, hétvégén vagy a szabadsága ideje alatt. A másik információ forrás az internet. Igaz sok mindent el lehet a segítségével intézni, de ha nem figyelünk oda arra, hogy mennyi időt töltünk a monitor előtt, akkor könnyen függővé válhatunk. Vannak emberek, akik napi 6-8 órát is eltöltenek a gép előtt, sőt még enni is a gép előtt esznek. Na, ők már a függők táborát gyarapítják. Vásárlási láz, ez másik függőség. és főleg a nők azok, akik szeretnek vásárolni ha kell, ha nem. Igaz a férfiaknál is megfigyelhető a vásárlási mánia, de amíg a nők ruhákat, táskákat, cipőket vásárolnak, addig a férfiak leginkább műszaki dolgokat, kütyüket vásárolnak szívesen.

Miért vállunk akár függővé is? Azért, mert az ember próbál menekülni a problémái elől, és ezek a dolgok jó feszültség levezetési módszerek. De ezek a feszültség levezetési módszerek csak ideig-óráig működik, és később jön a bűntudat, hogy ezt vagy azt miért is vettem meg. A nők ha bármi fájdalom, sérelem éri őket, akár a munkahelyen, akár oda haza, akkor gyorsan elmennek vásárolni, vesznek néhány dolgot, amely ugyan javítja a kedélyállapotukat, de csak részlegesen. Így vigasztaljak magukat. A férfiaknál a munka, pia, net és szex, amely feszültség levezető a számukra. A későbbiekben azonban mindegyikből egyre többet kíván és már azon kapja a fejét,hogy nem tud élni a különböző feszültség levezető módszerei nélkül.

Kérdezem én, hogy mi zajlik annak az embernek a lelkébe, aki a munkája után nem tud ellazulni vagy a családjával lenni, hanem menekül mondjuk a számítógép elé. Véleményem szerint sok minden. Munkahelyi-családi problémák, önismeret hiánya, zárkózottság stb. Ahelyett, hogy a problémáit megbeszélné a párjával, őszintén, érthetően, inkább menekülőre fogja a dolgok. Később pedig ezek az elfojtott dolgokból adódó tünetek betegségek formájában üti fel a fejét. Akkor jön a siránkozás, pedig ott volt a jele korábban is, de nem figyelt fel rá az illető.

Összegezve: Ha bármit az életben túlzásba viszünk, és nem tartjuk be a kereteket, akkor könnyen függővé válhatunk. Függővé válhatunk, akkor is ha valamelyik tevékenységünkbe teljesen bele gabalyodunk és csak annak élünk. Feszültség levezetésnek a legjobb formái a társas érintkezések, sportok, ahol az ember kiadhatja magából a feszültségeit, akár szóban, akár energiái útján is. Ezeket a szempontokat tartsuk szem előtt és akkor elkerülhető, hogy bármilyen területen függővé váljon.

2012. február 6., hétfő

Kiégés!

Kiégtem! Amikor ezt a fogalmat hallja az ember, akkor rögtön tudja, hogy az adott személynek valamilyen pszichés probléma állhat a háta mögött. Már az egy félsiker, ha valaki kimeri nyíltan mondani azt, hogy kiégtem. Legtöbbször a munkaterületén, vagy a párkapcsolatban fordul elő kiégési probléma. Sokan nem is tudják megfogalmazni, hogy azt, hogy "kiégtem" csak azt tudják, hogy alvási zavarral, magas vérnyomással, ingerültséggel, stresszel küszködnek, és valami nem stimmel.

Ilyenkor jön a háziorvos, aki általában nyugtatót ír fel a betegnek. Ez a testi tüneteket tompítja, de nem oldja meg. Arra pedig végképp nincs idő, hogy a beteg lelkével is foglalkozzon az orvos. A munkahelyen felgyülemlett stressz, idegesség, megfelelni vágyás, pedig előbb-utóbb kiégéshez vezet. Arról nem is beszélve, hogyha olyan munkát végzünk, amelyet nem szívvel-lélekkel végzünk, és csak a pénz motiválja az embert. Így csak idő kérdése, hogy mikor jelennek meg a mindennapjainkban a pszichés problémák.

Ismerős az a lelkiállapot, amelyet a kiégés során az ember átél. Nekem is volt benne részem egy jó néhány évvel ezelőtt. Hosszú ideje olyan munkakörben dolgozom, ahol naponta több száz emberrel kell találkoznom. Igaz szeretem azt a munkát, mert ha nem szeretném, akkor nem csinálnám több, mint két évtizede. Az is tény, hogy a történelmi eseményeket nem lehet más-más formában előadni, sem a műemlékeket másként bemutatni. Annak ellenére sem, hogy az ember bővíti szakmai tudását. Az évtizedek alatt az emberek viselkedése nagyon megváltozott, és ez érződik a munkám végezte közben is. Nincs tisztelet! A másik tény: hogy a legkisebb korosztálytól az idősebbekig minden korcsoport előfordul azon a helyen, ahol dolgozom. És ez mind-mind más hozzáállást igényel. Nem beszélve arról, hogy a felmerülő konfliktusokat a lehető legjobban tudjam kezelni. Ezzel együttvéve az ember azon kapja a fejét, hogy kiéget a munkába. Jön az idegeskedés. " Már megint itt kell lenni. Elegem van. Unom. Utálom." - és hasonló kijelentések. Ezek a tünetek nálam is megjelentek korábban, amihez még testi tünetek is járultak. Persze oda haza ezek nem jelentkeztek. Tudtam, hogy kiégtem és változtatni kell.

Éreztem azt, hogy mit csinálnék szívesen, ami már új és kihívást jelenthet. Felmértem a helyzetemet, és kikértem egy szakember véleményét is a témába. Ő ajánlatokat tett a számomra, amelyen elgondolkoztam. Sajnos pillanatnyilag nem tudom a tervemet megvalósítani, mert az anyagi helyzetem nem engedi meg. De hobbi szinten kiélem magamat e területen. Viszont, amikor elkezdtem csiszolni magamat, és törődni a lelkemmel is, valami megváltozott. Egy idő után az unalmasnak hitt munkámnak is más értelme lett, A vendégek figyeltek, érdeklődtek, kedvesebbek lettek, dicsértek. Ez pedig egyre jobban jó érzéssel töltött el. Rádöbbentem, hogy nőt a pozitív kisugárzásom. Azóta másként élem meg a munkámat, és élvezem minden percét.

Miért égünk ki? Egy nem azt a munkát végezzük, ami szeretnénk. Nincs motiváció. A pénzt helyezzük a rangsor elejére. Bár így szak középszerűek lehetünk a munkánkat illetően. Na és , ne felejtkezzünk el a belső béke meglétéről sem. Ha az életünk valamelyik területén problémáink vannak, akkor munkánkat sem tudjuk megfelelőn ellátni. A sportok területén is így van. Az a sportoló, akinek magánéleti gondja van nem tud jól szerepelni, nyerni.
Szabadidőnkben pedig hódoljunk más szenvedélyünknek. Sportoljunk, sétáljunk, kiránduljunk vagy bármi más tevékenységet válasszunk, amelyekkel feltöltődünk és kizökkenünk a munkavilágából. Így elérhető a kiégés megélése.

2012. február 4., szombat

A tél varázsa

Végre megérkezett az igazi tél! Tény, hogy a média és a meteorológiai szolgálat már napok óta pánikszerűen közölte a híreket. De nézzük a dolgok pozitív oldalát. Kemény hideg van, az tény, de legalább nincs vírus, baktérium, influenza. A télisportok szerelmesei pedig most örülhetnek a hónak, és hódolhatnak kedvenc sportjaikhoz, mint sízés, szánkózás, korcsolyázás. A másik pozitív tény, hogy nem kell külföldre utazni annak, aki fenti sportok valamelyikét űzik, mert a hazai sportpályákon sportolásra alkalmas hó van.



A település, ahol élek egy dombokkal, erdőkkel övezet katlanban helyezkedik. A lakóházakat körül veszik a fenyő és lombos erdők. Télen gyönyörű látványt nyújt az itt lakó embereknek. Igaz sokan ezt a szépséget nem igazán tudják értékelni. Valahogy ez természetes. Számomra nem szokatlan hallgatni vadak, őzek kiabálását vagy a madarak csicsergését. Így a tél folyamán pedig igazi élmény az énekes madarak etetése. Én ellenben azt tapasztalom, hogy könnyebb szidni a telet és rinyálni, mint megtalálni az évszakok szépségét, romantikáját.

Korábban én is utáltam a telet, annak minden velejárójával. Már a gondolatától is borsózott a hátam. És tudom, hogy sokan vannak ezzel így. Ez pedig, azért van így, mert "zavar" van a belsőnkben. Mindenkit okolunk mindenért, családot, kollégáinkat, barátainkat, de még az időjárást is. Hogy tudjunk bárminek örülni, meg kell lelni a belső békét, nyugalmat. Persze ez nem könnyű feladat lesz. De, ha teszünk érte, akkor lassan majd élvezzük a hatását is. Ezt pedig én tapasztalatból tudom, írom le.

Tél van, és élvezzük annak minden percét. Ez az idő alkalmas olyan tevékenységekhez, amelyhez más évszakokban nincs idő. A hideg, tiszta, napos időben érdemes sétákat tenni. Figyelni a téli természetet, amely hamarosan felébred téli álmából. Külön öröm, ha sétánk során felfedezünk egy hóban szaladó nyuszit vagy egy kecsesen ugráló őzikét.
Ha felfedezzük a tél varázsát, akkor teljesen másként látjuk az egész téli természetet. Majd rádöbbenünk, hogy felesleges rinyálni, mert a tél is csoda szép.

2012. február 3., péntek

Sztárcsinálás mesterfokon!

A napokban bombahírként terjed, hogy napokon belül kiszabadul a Viszkis néven ismert Ambrus Attila, akinek kezéhez több pénzintézet kirablása tapad. 12 évet töltött fegyházban, de jó magaviselete miatt korábban szabadulhatott. Azóta már szabadlábon is van.

Ha ennyi lenne a hír talán nem is háborítana fel a dolog, de nem engemet, hanem másokat is. Ezt az embert már az elfogása előtt hősként kiáltották ki, olyan Rózsa Sándor szerű figuraként néztek fel rá egyes emberek. Sőt elkezdtek elméleteket gyártani, hogy milyen bátor és, hogy nem félt, hogy lebukik. Igaz a média is elégé pozitívan tálalta a történteket. Végül is egyszer csak sikerült őt elfogni ,és így rács mögé került. Hosszú évekig nem lehetett róla híreket olvasni.

Majd pár évvel ezelőtt újra hírt adott róla a média. A Viszkis szakmát tanul a börtönben, és főiskolára jár kommunikáció szakra. Ja, és persze nyelveket is tanult. Ingyen! A hír nálam verte a biztosítékot. Egy: az átlag, jó magyar állampolgárnak több ezer Ft-os tandíjat kell fizetni, ha azt szeretné, hogy diploma legyen a kezébe. Kettő:ha lesz is diplomája kevés az esélye arra, hogy el is tud majd helyezkedni. Száz szónak is egy a vége az ő diplomájának az árát mi fizettük meg magyar adófizető polgárok. Semmi bajom az elítéltekkel, de ne legyen már nagyobb joga,mint a büntetlen előéletű embernek. Tudom, nekik sem könnyű visszailleszkedni a társadalomban,és a szakma tanulással egyet is értek. És közben megírta a börtönben az önéletrajzát, amelyet már könyv formában ki is adtak.

Újabb hír. A Viszkisről filmet készítenek Hollywoodban, amelyben akár kisebb szerepet is kaphat. És ha minden igaz a médiában fog elhelyezkedni.Kérdezem én, hogy mennyi kommunikációs diplomával rendelkező ember szaladgál az utcán. Nincs munkája. Bezzeg őt már tárt karokkal várják. Igaz nem eszik olyan forrón a kását. Kérdés, hogy hogyan fog visszailleszkedni a társadalomba. Tizenkét év nagyon hosszú idő, sok víz lefolyt már a Dunán azóta.

Mint írtam nem ítélem el a rabok tanulását, átképzését. Legalább hasznosan töltik el az idejüket. De nem értem, hogy egy bűnözőből, miért kell média sztárt csinálni mindenáron. Milyen példát mutat ez a fiatal generációnak? Az fogják mondani a fiatalok, hogy majd elkövetek egy-két bűncselekményt, bevisznek a sittre, és majd ott ingyen lediplomázom. A Viszkis is ezt tette. És valahol igazuk is van. De ne essünk túlzásokba.

2012. február 2., csütörtök

Pánikkeltés!

Az utóbbi időben egyre jobban megfigyelhető, hogy az országban, ha valamilyen szokatlan helyzet alakul ki, akkor gyorsan elkezdődik a pánikkeltés. Legyen szó olyan időjárási helyzetről, amely a ma emberének szokatlan. A média és az internet segítségével ez borzasztóan gyorsan megy. Az emberek meg mostanság, eléggé rossz mentális állapotban vannak, és minden rossz hír csak tovább ront ezen a helyzeten. A tv már legalább egy hét óta mást sem hangoztat, mint hogy milyen hideg lesz, milyen hó lesz, mit tegyenek, hogy öltözködjenek. A média szinte manipulálja a nézőket.

Valamikor az nem volt téma, hogy milyen az időjárás. A telet a hideg és hó jellemzi. A nyarat a meleg, hőség, kánikula, viharok. Ez így van, amióta világ a világ. A nagyszüleink, szüleink nem igen foglalkoztak ilyen fajta riogatásokkal. Élték az életüket. Igaz az télre előre felkészültek, mert sosem lehetett tudni, hogy milyen tél lesz. Már nyáron elraktározták a télire való élelmiszert, tüzelőanyagokat, és az állatok számára elegendő takarmányt. Gondoskodtak arról is, hogy az állataiknak megfelelő istállók, ólak álljanak a rendelkezésükre. Reggelente meleg ételt, vizet adtak a jószágaiknak. Sőt a saját táplálkozásaikban is a magas kalóriaértékű élelmiszerekre helyezték a hangsúlyt. Felkészültek olyan helyzetre is, hogy több napos havazás is lehet, és elzárhatja a hó a lakóhelyüket a külvilágtól. Nem pánikoltak és rinyáltak.

És mi van ma? Ha valami nem úgy történik valami végett, ahogy mi elképzeltük, akkor megáll az élet és jön a pánik. Az emberek nem bírják elviselni, azt, hogy életük ne a napi rutin szerint történjen. Haragszanak, ha esik, ha fúj, ha havazik, ha hideg-meleg van. Miért is van ez így? Egy dologra jöttem rá. Az emberek nagy része nem fogadja el, hogy emberből van és nem istenből. Mert, ha elfogadná, akkor tudná, hogy az életben vannak olyan helyzetek, amelyek nem úgy alakulnak, ahogy mi elterveztük. Hiszen emberből vagyunk. Nem fogadják el a halál tényét, ami nagyon elszomorító tényező. Mert a sorsunk felett nem minden esetben mi döntünk. Van erre egy közmondás: "Ember tervez, isten végez" A mai ember egyszerűen nem fogadja el ezeket a tényszerű állításokat. Ő gyorsan akar mindent, és fájdalom nélkül. Ezért nem bír ilyen apró helyzetet sem elviselni, mint az időjárási helyzetek.

Miért van az, hogy ilyenné váltak a ma emberei? - Talán azért, mert nem láttak semmit a szüleiktől, hogy adott helyzetben, hogy éljenek meg/át ilyen időjárási helyzetet. A cél az, hogy gyorsan minél előbb oldjunk meg mindent és menjen az élet tovább. Gyors kielégülést akarnak, mert ezt diktálja a fogyasztó társadalom. Ma úgy érzem, mintha "mű" emberek élnének,akiknek mindent a szájukba kell adni, és figyelmeztetni őket bármire. Erre még rájátszik a média, és a társadalom munkája. Racionális tudás magas szinten áll, de az élet élhetőségének megélése, nulla. A ma embere szerintem életképtelen. Nézzünk egy egyszerű példát! Miért kell olyanra figyelmeztetni az embereket, hogy a mínusz 20 fokban, ne menjenek sportcipőben az utcára. mert lefagy a lábuk. Teszi mind ezt a média. Nevetséges, és szánalmas, hogy ilyen dologra is fel kell hívni az emberek figyelmét. Itt tartunk a 21.dik században.

Az ilyen gondolkodású embereket tudja a média riogatni, pánikoltatni. Mert nyilvánvaló, hogy a félelmek sokszor erősebbek nálunk. Vegyük tudomásul, hogy télen, hideg van, nyáron pedig meleg. Ez a világ rendje. Ha pedig állandóan elégedetlenek vagyunk az időjárással kapcsolatosan, akkor a hiba a mi készülékükben van. Nincs rend és belső béke a lelkünkben. Egy közmondással zárom soraimat: Ha esik az eső, akkor az eresz alá állunk.