eva-horvath.blogspot.com

2014. május 11., vasárnap

Üzen a lélek

Közel négy hónapja vesztettem el családom második tagját az apámat. Mindkét hozzátartozóm halálát másképpen éltem át. Amikor az anyámat tizenhat évvel ezelőtt elvesztettem teljesen másként éltem meg eltávozását, mint az apámét. Tény, hogy az anyám halálára úgymond nem voltam felkészülve, és a halál elfogadásának a gondolata sem foglalkoztatott még azon időszakban. Mondhatom, úgyis, hogy homokba dugtam a fejemet. Az apám halálát illetően már tudatosabban álltam hozzá a tényekhez, bár így sem könnyű feladat a gyászmunka, és közbe-közbe előjövő gondolatok megfelelő helyretétele.

A tudatosságom fejlesztése lévén jutottam el arra a szintre, ahol most tartok. Amikor az anyám meghalt, pár hónappal később álmodtam felőle, és különböző dolgokat mesélt el. Volt az életemnek olyan szakasza, amikor nagyon fontos lépést, döntést kellett volna meghoznom, de féltem. És egy alkalommal volt olyan álmom, hogy ő hazalátogatott és mindenben próbált nekem segíteni, majd újra távozott. Vannak, akik azt hiszik, hogy ez csak egy mese, álom, de én hiszek ezekbe az álmokba, és abba is, hogy az eltávozott lelkek igenis üzennek az élő hozzátartozóknak. Arról nem szólva, hogy az anyámhoz érzelmileg sokkal jobban kötődtem, mint az apámhoz. Bár őt is szerettem.

Az apám halálát követően vártam a fejleményeket, hogy megismétlődik-e az a dolog, amit az anyám esetében megéltem. Vártam, vártam. És semmi nem történt. Bár én sokat hangoztattam előtte, hogy félek, félek, Féltem, hogy beteg lesz, hogy kórházba kerül. hogy meghal. És sajnos ezek be is következtek, és pedig elég egy-kettőre. Nem attól féltem, hogy mi lesz velem, ha magamra maradok. Vagy, hogy hogyan élem az életemet a továbbiakban. Hanem bennem volt talán az "egészséges félelem", ami minden embert megrendít, amikor egy-egy probléma, tragédia előfordul a családban.

Közben teltek a napok, hónapok. És pár nappal ezelőtt történt valami, amire nem is számítottam. Az egyik hajnalban olyat hallottam, hogy cseng a telefon. De csak egy csengés volt. Kinyitottam a szememet körül néztem a szobába. A macska aludt a lábamnál, csend, nyugalom, Majd visszaaludtam. Másodpercek töredéke és jött az álom.
Lakásunk egy helyiségében, pontosabban a szobám ajtaja előtt megjelent egy pár házzal arrébb lakó szomszéd személy. Majd az anyám, akiről már hosszú évek óta nem álmodtam. Harmadik személyként megjelent az apám. Az anyám  és a szomszéd semmit sem szólt, de az apám megszólalt. És ezt a kijelentést tette: " Most tanultam meg, hogy az életben a legfonatosabb, hogy szeressem önmagamat, és ezáltal másokat is". Egyszerűen nem tudtam, hogy ébren vagyok-e, vagy csak álmodom. De tudom, hogy semmi sem történik véletlenül.

Az álom után felébredtem, és már reggelre járt az idő. Ez az álom egész napomat meghatározta, sőt még néhány napon át is foglalkoztatott ez az álom. Sok mindenről beszélgettem az elmúlt évek soron az apámmal, mert úgy láttam, hogy ahogy én változtam, ő is változott, amennyit tudott. A szeretet meglétéről is beszélgettünk. de nem az soha sem került szóba, hogy ő vajon képes volt-e szeretni önmagát vagy sem. Ő nem beszélt erről, én pedig nem erőltettem.
A mostani álmaim szerint valószínűleg nem tudta, vagy nem ismerete azt az érzést, hogy mit is jelent az, hogy szeressük önmagunkat. Bizonyára egy másik életben, dimenzióban, vagy nevezzük bárminek, ő megtapasztalta azt, hogy milyen érzés egy feltétel nélküli szeretet, és önmagunk szeretete.

Számomra ez az üzenet a részéről megerősítés volt. Én is életem úgy korábban, hogy azt sem tudtam, hogy  pontosan mit is jelent a szeretet. Ezt pontosan úgy értem, hogy csak a családomat, rokonaimat szerethetem, a többiek pedig közömbösek számomra. Ma már a másképpen való gondolkozásom annak tudható be, hogy változtattam az élethez való hozzáállásomon, amely sok új felismerést, megtapasztalást hozz az életembe.
Abban pedig továbbra is hiszek, hogy a lélek halhatatlan, és üzen is az itt maradt hozzátartozóknak. Csak nyitottnak és ébernek kell lenni irányába. Az eltávozott lelkek köztünk élnek, és segítenek minket.

Nincsenek megjegyzések: