Nem egyszer elgondolkodtam, hogy vajon miért is van az, hogy húzzák a cafrangokat maguk után. Vajon mi lehet a nagy "bűn", amit nem lehet megbocsátani, annak aki vétkezett ellenük, Hiszen mindannyian emberek vagyunk, és követünk el hibákat, amelyek arra valók, hogy tanuljunk belőlük. És miért nem tudnak egyes emberek bizonyos embereknek megbocsátani olyan tettekért, amelyeket akár harminc-negyven évvel ezelőtt követtek el.
Arra a következtetésre jöttem rá, hogy a sérelem legfőbb oka a gyerekkorra vagy a csecsemőkorra vezethető vissza. Valami olyan dolog történhetett, amelyre sem a gyerek, sem pedig a szülők nem emlékeznek, de a tudatdallatiban működik a dolog.
Nem régiben én is személyesen tapasztaltam meg, hogy olyan eseményekkel, problémákkal állt egy egy távoli rokonom, amely nem az én ügyem volt, hanem még a szüleimé, akik már nem élnek. Az adott rokon engem hibáztatott nagyon sok mindenért, és hozzátéve még folyékonyan hazudott is. Természetesen nem viselem el, ha bárki is hazudik nekem és megcáfol,csak azért, hogy neki legyen igaza. Arról nem is beszélve, hogy halott szüleimet bántotta, sértette, és természetesen mind saját magamért, mind ő mellettük kiálltam Apró-cseprő semmit mondó ügyekkel lettem elárasztva, és olyan viselkedés mellett, hogy az óvodában sem állná már meg a helyét az ilyen viselkedés. Arról nem is beszélve, hogy nem egy szemléletmódot vallok az adott egyénnel. Én tiszteletben tartom az ő szemléletét, de neki is illenék az enyémet tiszteletben tartani,
Azonkívül ő elmondta, hogy én milyen rossz ember vagyok, És azt azért, mert nem tisztelem a holtakat, mert nem járok gyakran a temetőbe, és nem viszek csak egy mécsest Halottak napján a nagyszüleim sírjára, Válaszom: "Tisztelni és szeretni az élőket kell." Erre az egyén nagyon felháborodott és ezt válaszolta: "Nagyon rossz életed lesz, amiből nem tudsz tudni kimászni".
- Én: "Mindenkinek olyan élete lesz, amilyet saját magának csinál". Ezen válaszomat már nem bírta elviselni, és újra visszavágott. "Nem bírom elviselni a magabiztosságodat, és a nagy szádat." Miért vagy olyan magabiztos? Hiszen az sem biztos, hogy a reggelt megéred." Abban senki sem lehet biztos. - válaszoltam. Kemény, és tanulságos "beszélgetés" volt. Tanultam. Mégpedig azt. hogy azon dolgozom, hogy ne olyan ember legyek, mint ő.
Ez az ember lassan két emberöltőn át húzza maga után a sleppeket, a régi sérelmeit, sebeit. Haragszik anyjára, testvéreire, és mindenkire, aki ővele nem ért egyet. Közben mutatja, hogy milyen jó keresztény, mert minden vasárnap megy a templomba.
Élete tele van kudarcokkal, csalódásokkal. De ahhoz egyszerűen gyáva, hogy szembenézzen a problémáival és kimondja, hogy ő a hunyó, és nem a másik. Csak vonszolja, vonszolja a sleppjeit, évtizedeken keresztül, arról nem szólva, hogy mennyi energiát pocsékolt el arra, másokat bántson, megsértsen. Ezt lehet volna élete jobbá tételére fordítani. De ő ezt nem is érti.
A beszélgetésünket én e képen zártam le: "Én nem a múltban élek, hanem a, jelenben. Hogy mi volt a múltban, nem érdekel, azon már változtatni úgysem lehet. Én miden este nyugodtan nézek a tükörbe, mert az mindent megtettem, amit tehettem életem minden területén. Egyikünk sem tökéletes, tele vagyunk jóval és rosszal egyaránt, de rajtunk múlik, hogy melyik tulajdonságunkat bontakoztassuk ki."
Az illető személy nem értettem vagy nem akarta érteni, azt, amit én mondtam. Nem baj. Az ő problémája.
Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy senki sem húzza maga után a régi sleppjeit, haragját, megbántásait, mert rengeteg energiát vesz el az embertől. Ezt az energiát pedig inkább használjuk inkább önfejlesztésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése