eva-horvath.blogspot.com

2013. augusztus 5., hétfő

Tragédiák, sorsok, melyek átírhatják az életünket.

Már korábban több bejegyzésemben írtam, hogy a legtöbb ember csak  akkor képes változtatni az életén, amikor valami nagyobb tragédia, sorsfordulók keletkeznek az életében. Ilyen eset egy-egy hozzátartozó, rokon,családtag elvesztése, válás. párkapcsolati probléma, szerelmi csalódás stb. Gyakran ilyenkor döbbennünk rá arra, hogy az életünk véges, és nem mindegy, hogy ezt a jó pár évet hogyan használjuk ki. Sokszor a sorscsapások döbbentenek rá minket arra, hogy ahogyan éltünk eddig az nem igazán volt jó, mert valami végett nem éreztük jól magunkat a bőrünkben. Hosszú évekig az ember a legtöbb esetben nem is tudja, hogy ő vajon ki is valójában. Csak úgy tengetjük-lengetjük magunkat az életben, "éljük" a rutin életünket. Vagy, hogy más kifejezéssel éljek vegetálunk.

De a változások elindításához nem elég a kudarcok, sorscsapások, tragédiák megléte. Ez még kevés. Ahhoz ugyanis, hogy felismerjük az élethelyzetünket, szükséges egy "felnőtt" életkor, és egy olyan fajta gondolkodás mód, amely elindít bennünket a pszichológiai, spirituális fejlődés irányában. Felnőttnek látszó. de "éretlen" emberek esetében ez nem fog bekövetkezni. Legalábbis ez a meglátásom, tapasztalatom. A "érettség" fokát a legtöbb ember negyven éves kora környékén éri el. Ezzel én is így voltam. és mások is beszámoltak már hasonló megfigyelésről. Ebben a korban már lecsendesül valamelyest az ember, és tud befelé figyelni saját magára.

Én negyven éves voltam, amikor ezen változást magamban megfigyeltem, Igaz esetemben is sorscsapás következett be az életemben. Néhány hónap leforgása alatt meghalt az anyám. Ez az eset engemet új feladatok elé állított. Egyedüli gyerek lévén rám maradt az apámról való gondoskodás, akinek akkoriban egyre több problémája lett egészségileg. Ott voltam én a saját életemmel. problémámmal, és az ő terhei is az én vállamat nyomták. Ez így ment évekig. Majd néhány év múlva, felhívták a figyelmemet egy pszichológia adásra, amely az egyik tv-csatornán ment. Megnéztem. A műsort egy fiatal, keményen beszóló. határozott, arrogáns szakember vezette. Ő volt a Dr Csernus Imre. Keménysége ellenére megfogott az egyénisége. Tudtam, hogy amikor kiabált a pácienseivel, akkor ott volt a megoldás az illető problémájára. Már akkor éreztem, hogy ő az emberem, még ha kiabál és helyre tesz akkor is. Éreztem, hogy nekem egyszer találkoznom kell vele, hogy a problémáimra rávilágítson, és utat mutasson nekem.

Pár évvel később olvastam a Nő, majd Férfi című könyvét, ahol elég kemény kritikával illette, mind a két nem képviselőit. Itt volt az a pont, amikor rádöbbentem, hogy hasonlóan gondolkozom sok mindenben a dokival. A könyv hatása kemény felismeréseket tett a számomra. Próbáltam a leírtakat hasznosítani több-kevesebb sikerrel a mindennapi életben. Közben az élet zajlott. Probléma, probléma hátán jött az életemben. Egyre erősebbé vált bennem, hogy szükségem van egy segítőre, mert ahogyan akkor éltem az nekem nem volt jó.

Újra jöttek kudarcok, Megjelent egy pasi az életemben, aki a velem való viselkedésével tükröt állított nekem, hogy sürgősen változtassak az élethez való hozzáállásomon. És akkor több hónapos várakozás után bejutottam Csernus Imréhez, aki egy órás beszélgetés alatt olyan hatással volt rám, hogy rádöbbentem, hogy változatok az életemen, bármennyire is fájdalommal fog járni. Most nem írom, hogy ez milyen változásokkal járt, mert már korábban írtam erről.
Tőle tanultam meg, hogy mi az, hogy elfogadás képesség. Önbizalom építés, kitartás, erő. türelem, és tiszteletben tartás. És a legfontosabb dolog, hogy mindent csak egy napra érünk el. Nincs olyan, hogy felépítem a önbizalmamat és életem végéig tartani fog. Mindennap mindenért szükséges dolgozni.
Nagyon fájdalmas felismerés az, amikor az ember vak, és nem lát. (nem biológia értelembe véve). Nem látja a fától az erdőt. Majd kinyílik a szeme és rádöbben, te jó ég, hogy lehet az, hogy ezt nem vettem észre. És elkezd látni. Ezen felismeréssel én is így voltam.

Visszagondolva a történtekre már azokat úgy értelmezem, hogy szükség volt ezen csapásokra az életembe, hogy vegyem észre magamat, hogy változtassak. Annak külön örülök, hogy olyan segítőt kaptam az égiektől, mint Csernus doki. (nem reklámozni akarom, csak a saját meglátásomat írom le).
Ha ezek a sorscsapások, kudarcok nem bukkannak fel az életemben, akkor még ma is ott tartanék. ahol tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Bizonytalan, félénk, kevés önbizalommal rendelkező, gyáva nőként élnem az életemet. Ennek mára vége. Bár a változás is hoz nem várt fordulatokat, negatív irányba is akár, de akkor is érdemes ezt az utat járni. Élni jó!

Nincsenek megjegyzések: