Kavargó gondolataim közepette, eljutottam általános iskolás koromig, és beötlött egy kép az agyamba. Úgy 12 éves lehettem, amikor irodalom órán egy fogalmazást kellett írni. A témára pontosan már nem emlékszem, Talán a családról, vagy az édesanyánkról kellett írni. A lényeg az, hogy megírtuk a dolgozatot. Ki így, ki úgy. Majd eljött az az óra, amikor a magyar tanár kijavítva, értékelte a fogalmazásokat. És mi történt? Az én fogalmazásomat felolvasta az osztály előtt. Azt mondta, hogy amikor javította a dolgozatokat, az én dolgozatomat kétszer siratta meg, mert olyan szívre hatóan tudtam írni a témáról. hogy ez egy 12 éves gyerektől nagyon ritka teljesítmény. Én döbbenten hallgattam ezen megállapításait. Én, aki nem tartoztam a kitűnő tanulók közé, és akit mindig elnyomtak az iskolában, akkor némán hallgattam. A kitűnő tanuló pedig közel sem írt olyan, tőle elvárható dolgozatot. Valahol pedig a lelkem mélyén örültem is ennek az elismerésnek.
Közben az évek teltek, múltak. Én végeztem olyan munkát, amit nem szerettem, de végeztem olyat is, amit kedveltem. Az írás iránti képességem pedig végleg el volt nyomva bennem. Persze, hogy elnyomtam magamban a vágyat iránta, ha folyton azt hallja az ember, hogy nem lesz rá képes, te ehhez nem értesz. Pár évvel ezelőtt életem más fordulatot vett. Úgy éreztem kiégtem a munkám területén. Egyre jobban éreztem, hogy több vagyok annál, amit akkor csináltam. Segítséget kértem. Kaptam is, és nem is akármilyet. Sokat köszönhetek Csernus Imrének, aki előhozta belőlem az írás iránti képességemet. "Mihez lenne kedve, mit szeretne csinálni?" - kérdezte. "Írás és pszichológia". - válaszoltam. "Akkor miért nem ír?" "Írjon!" -javasolta.
Nekem még az életben senki ilyen határozottan nem tette fel a kérdés, mint ő. Bízott bennem. Hagyta, hogy próbálkozzam a képességeim kibontakozásával. Persze úgy, hogy én döntök, ő asszisztál.
Én pedig döntöttem. Hosszú, fáradságos út áll mögöttem, de most szüretelem le a termést. A legmerészebb álmaim valósultak meg. Még, hogy top 10-es legyen a könyvem? Az álmaimat is felülmúlta. Mivel hiszem, és tudom, hogy minden ember a számára legmegfelelőbb tudással, képességgel születik, így minden ember képes olyat alkotni, amire képes. Mindenkiben benne van a művészetek iránti hajlam is, legyen szó zenéről, festészetről, költészetről stb.. De ennek fel kell bukkannia az ember életében. Ez pedig először a gyerekkorban tör felszínre. Sajnos gyakran a szülők, óvónők, pedagógusok veszik el a gyerek kedvét bizonyos hajlamoktól. "Nem szépen rajzolsz?" "Milyen fa hangod van? Olyan bamba a kezed!" és hasonló kijelentések hangzanak el ezen emberek szájából. A gyerek önbizalma ezzel földbe lett tiporva. Tudom a saját megélésemből, tapasztalatomból.
Ha később a felnőtt gyereknek lesz elég bátorsága, önbizalma, akkor igenis addig fog dolgozni saját magán, amíg meg nem valósítsa a benne szunnyadó képességeit, és utat enged a benne lakozó tudásnak. Általában ez a negyvenes-ötvenes életévek környékén szokott bekövetkezni. Akkor már az ember fia, lánya tudja, hogy valójában mit is szeretne csinálni az életében. De vannak, aki azt mondják, hogy már öreg vagyok, ehhez, ahhoz. Ezek pedig csak kifogások gyártás. Soha semmi nem késő! Bármennyi évek is vagyunk.
A tudás, a képesség bármire bennünk lakozik már születésünk óta, és ott is marad halálunkig, főleg ha nem valósítjuk meg az álmainkat. Erről szól az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése