eva-horvath.blogspot.com

2013. február 22., péntek

Emberből vagyunk...

A mostani bejegyzésem címet az ihlette, hogy sokan úgy éljük le az életünket, hogy teljesen elfelejtkezünk arról. hogy emberek vagyunk. Vakon, vegetálva éljük az életünket, abban a hiszemben, hogy halhatatlanok vagyunk, és arról nem is szólva, hogyan sokan istennek, félistenek hiszik magukat. És mindezt addig így is gondolják, amíg az életben nem jelentkezik valamilyen trauma, tragédia, és nem szembesülünk azzal a ténnyel, hogy bizony egyszer mindenki meg fog halni.

Valahogyan úgy gondoljuk, hogy velünk ilyen vagy olyan dolog nem történhet, vagy nem lehetünk betegek. Ez pedig nagyon rossz hozzáállás a mindennapi élethez. Hiszen emberek vagyunk, és bármi, bárhol, bármikor megtörténhet velünk. Hibázunk, vétkezünk, kudarcot vallunk. csalódunk, tévedünk, mert az ember ilyen. A hibáinkat azért követjük el, hogy azokból a későbbiek során tanuljunk. De, aki kimeri mondani magáról, hogy igen is emberből vagyok, tele jóval és rosszal egyaránt, az már nagy bátorságról, önismeretről tesz tanúbizonyságot. Sok ember ezt egyszerűen meg sem akarja hallani, nem még kimondani és elfogadni ezt tény állást.

De vajon ezt honnét is tanulhatta volna meg? Szüleitől, tanáraitól, vagy valamilyen hiteles embertől. Sajnos meg kell hogy mondjam erre senki nem tanítja meg az embereket. Később vagy felismeri az illető ezt a tény valamilyen probléma kapcsán vagy nem. Ha nem, akkor istenként vagy félistenként éli tovább a napjait.Még egyes vallások tanaiban sem olvastam, hallottam volna azt, amely kimondja, hogy az ember azért ember, mert minden megtörténhet vele. És ha hibázott, tévedett, akkor ezeket helyre is tudja hozni. Visszagondolva a gyerekkori hittan oktatásaimra, egyáltalán nem emlékszem ilyen kitételre. Csak arra, hogy ez sem helyes, azt sem helyes, ezt ne tedd, azt ne tedd és hasonlók. A keleti filozófiák esetében az ember a lényeg, amely testből és lélekből áll, és ezek összefüggésben vannak egymással. Egyik sem működik jól a másik nélkül.

Az igazat megvallva az én agyamban sem fogalmazódott meg ez dolog hosszú évtizedekig. Éltem, tettem-vettem a dolgaimat, és valahogy az volt a természetes, hogy ez így jó, ahogyan van. Ha hibáztam, vétkeztem, csalódtam, kudarcai, problémáim voltak, én is képes voltam arra, hogy másokat hibáztassak a saját dolgaimért, aminek a kialakulása miatt én is olyan hibás voltam, mint mondjuk a másik fél. Ezen tények megléte miatt kudarcok, kudarcok hátán voltak az életemben. És senki, de senki nem hívta fel a figyelmemet arra, hogy én is ember vagyok, akiben ép úgy meg vannak a jó és rossz tulajdonságok, mint bárki másban. Teljesen meg voltam győződve afelől, hogy én egy milyen tökéletes vagyok, de másik ember az a tökéletlen, és ő az oka a problémáimnak. Sokan így vagyunk ezzel, és azért is van egyre több kudarc, és boldogtalanság az életünkben.

Az embernek talán  meg kell élni néhány évtizedet ahhoz, hogy belássa, hogy ő is csak egy ember, és mi van ha hibázott, tévedett, kudarcot vallott vagy nem úgy viselkedett, ahogyan kellett  volna. Hiszen azért hibázunk, hogy tanuljunk belőle. Hibáz minél többet, de ha egyazon hibát már kettőnél többet követed el, akkor az már ostobaságra vall. Én csak akkor találkoztam a címben szerepló kijelentéssel, amikor elkezdtem pszichológiai könyveket olvasni, és ilyen előadásokra járni.
Csernus Imre volt az a szakember, akinek a szájából először hallottam ezt megfogalmazást, de valójában nem tudtam, hogy ezt hogyan is kell pontosan érteni. De egy kis idő elmúltával ezt is megértettem. Egyszer azt vettem észre, hogy akarva, akaratlanul is kimondtam magamról egy-egy szituációban, hogy emberből vagyok, és akkor mi van. Azóta a dolgaimat teljesen mát értelmezésben látom, és nem hibáztatok másokat a saját hibáimért. A saját életünkért mi, csakis mi vagyunk a felelősek, amit mi rontottunk el, azt saját magunknak is kell rendbe hozni. Változás az életünkben addig nem következik be, amíg ki nem mondjuk magunkról, hogy emberből vagyok. Nem könnyű lépés, de meg lehet csinálni.


Nincsenek megjegyzések: