Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy már több hozzátartozóm elvesztését megéltem, a halál eljövetelére sohasem lehet teljes mértékben felkészülni. Két héttel ezelőtt, amikor még az apám elkezdett betegeskedni én sem gondoltam arra, hogy eltávozik rövid időn belül az élők sorából. Bár idős ember volt, de ez mit sem számít. Hány, és hány idős ember él meg nagyobb kort, mint az én apám. Erős két hét áll mögöttem, Tele vívódással, idegességgel, feszültséggel, álmatlan éjszakákkal. Egy éjszaka jó ha két-három órát tudtam aludni. A túl gyakori kialvatlanság pedig idegesség, feszültséghez, türelmetlenséghez vezet.
Én mindent, de mindent megtettem, hogy az apámnak a legjobb gondozást megadjam, Több, mint tizenöt évig gondoskodtam róla, szinte azóta, amióta a felesége, azaz én anyám meghalt. Tizenhárom év óta a lakásból nem tudott kimozdulni, mert két csípőprotézis műtéten esett át. Karácsony környékén pedig jöttek a problémák: dagadt láb, és esténkénti fulladások. Orvostól, kórháztól nagyon félt. Végül mégis látta orvos, aki több féle gyógyszert írt neki. Ezek nem segítették a gyógyulását, ellenkezőleg, inkább rosszabbá vált az állapota. Végül jó hete kórházba került, ahol csak aludt, és a kommunikáció is megszűnt köztünk.
Nagyon fáj a távozása, De van egy olyan emlékem, amiben mindig is kapaszkodni tudok. Amikor elkészítettem őt a kórházi útjára, és vártuk a mentőt volt egy beszélgetésünk. Amely így zajlott le: " Apu én téged nagy szeretlek, annak ellenére is, hogy voltak olyan pillanatok, amikor nem úgy szóltam, ahogyan kellett volna, csúnyát mondtam, veszekedtem, vagy akár káromkodtam is. De én is emberből vagyok és már nagy kivagyok bukva, sok, ami sok." Erre ez volt a válasza: "Nem is akármilyen ember vagy."
Amikor ezen mondatokat kimondtam éreztem, hogy megkönnyebbültem és ha szükséges lesz eltávoznia, akkor én megmertem neki mondani azt, hogy szeretem. Amikor már valaki meghal, akkor már késő ezeket kimondani.
Megérkezett a mentő autó, de akkor még nem tudtam, hogy többé nem lássa meg az otthonát. Öt napig bírta a szíve. Kedden voltam nála utoljára, akkor ébren aludt, megsimogattam homlokát, arcát, kezét. Kicsit felnyitotta a szemét. Azt mondtam neki: "Apu én vagyok itt a lányod. Megismersz?" Kinyitotta a szemét, és bólintott egyet és aludt tovább. Szerdán hajnalban jött a telefon, hogy hajnalban meghalt. Nem tudtam, hogy mi történt velem. Képtelen voltam felfogni. Olyan volt, mintha egy film pergett volna le a szemem előtt. Sőt még mindig olyan érzés.
Eltelt két nap az eset óta, és szívem is kezdi megérteni, hogy ő elment. Az agyam inkább megértette, de időnként elméleteket gyárt. Ez nekem nagyon rossz érzés, de próbálok rajta túllépni.
A test elporlik, semmivé válik, A lélek marad, az sosem változik, A lélek mindig körülöttünk van. Tudom és érzem, hogy most is itt vannak mindketten velem, és mindig irányítani fognak engem, amikor nehéz döntések meghozatalára kerül sor.
A lélek halhatatlan, Csak a test hal meg. Ezt most egyre jobban megtapasztalom a saját életemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése