A gyászolási folyamatok átéléséről nem tudományos tényeket akarok közölni, csupán annyi megtapasztalást, mint amit egy tapasztaló ember az életében megél. Minden gyászfolyamat más és más, mindenkinél másképpen zajlik le, és ez függ attól is, hogy ki, milyen kapcsolatban volt az elveszett hozzátartozójával, hogy áll a a halál kérdésének elfogadásával, és milyen szinten éli meg a lelki és spirituális életét. A legfájóbb egy-egy olyan családtagunk elvesztése, akihez közel álltunk lelkiekben.Legyen szó társ, szülő vagy gyerek elvesztéséről. Mind mind nagyon erős fájdalommal jár.
Visszagondolva a tizenöt évvel ezelőtt történt eseményekre, teljesen másképpen élem meg most a bennem zajló gyászfolyamatokat, mint anno az anyám elvesztése során. Tény, hogy a legtöbb gyerek leginkább az anyához ragaszkodik, mert ugye a nő ad életet a gyereknek. Az apához fűződő kapcsolatok teljesen mások, de azt is gyereke válogatja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az apa elvesztése nem jár fájdalommal,- dehogy nem, csak talán másképpen éli meg az ember. Tudom, hogy amikor az anyám elhunyt, akkor milyen lelki gyötrelmek mentek végbe a lelkembe, Egy jó ideig nem tudtam enni, aludni, és belső nyugtalanság vett erőt rajta, bár én az ő esetében is mindent megtettem, ami tőlem telhető volt, de az emberben csak előjön a bűntudat, és az okok keresése. Ma már tudom, hogy mindez az egó játéka csupán, hogy bennünk bűntudatot gerjesszen.
Azt a január 30-i, csütörtök hajnalt még élen nem tudom elfelejteni. Hajnal fél hatkor szólalt meg a telefon, és mély álmomból ébredtem. Kinyomoztam, hogy kié a telefonszám, és felhívtam. A Kórház volt, De már akkor tudtam, hogy baj van. Nem akarták megmondani, de én rákérdeztem. - és igen, sajnos meghalt az apám. Ledermedtem, és kellett fél óra mire "feltudtam" fogni az egész eseményt. Nem volt gondolkodási idő, lépnem kellett, és persze egyedül. És akkor történt valami, mintha fogták volna a kezemet, hogy mit hogyan tegyek. Már fél 11-kor Egerben voltam, és 13 órakor itthon. Közben minden el volt intézve. Ez alatt az idő alatt úgy érzetem magamat, mintha egy filmet néznék végig. Hitetetlennek tűnt az egész. Sőt még ma is az.
Másnap elpakoltam a ruháit. És még akkor sem akartam elhinni, hogy mindez ez igaz és többé nem tér vissza.
A temetésig eltelt idő a legborzasztóbb, de vannak barátok, akik mellém álltak ebben az időszakban. Majd eljött a temetés napja. Kiszállítottak az apu holttestét, Természetesen megnéztem, de nem féltem. Sírni nem tudtam. csak annyit mondtam hangosan, hogy "Apu, apu, apu". Majd a délutáni temetés volt a legrosszabb, de már szinte másképpen életem meg, mint az anyám esetében. Sajnos akkor sem tudtam sírni, de a lelkem fájt, és üres volt.
Majd ezek után a reggelek voltak szokatlanok, A megszokás hiányzott az életemből. És az a gondolat, hogy többé nem tér haza. Napokig csak tengtem-lengtem a lakásba. És ehhez tegyük ég hozzá, hogy jöttek a "segíteni" akaró emberek az ötleteikkel. "Add el házat! Menj férjhez! Ne maradj magadba!"Mondanom sem kell, hogy nem hogy segítettek volna egy.két jó szóval ezen személyek, inkább bele gázoltak a lelkivilágomba.
Eltelt másfél hét, Most úgy érzem, hogy a nehezén túl vagyok. És azt érzem, hogy lassan végére érek a gyászfolyamatomnak. Az nem jelenti azt,hogy nem fáj az apám elvesztése, csak már nem tölti ki a minden napjaimat az elvesztésének a fájdalma. Már más gondolatok foglalkoztatják az agyamat. Talán a gyászolási folyamatom megértését, átélését segítette az is, hogy az elmúlt négy-öt évben sokat fejlődtem, mint lelkiekben, mint spirituális szinten is. És azóta tudom, hogy csak a test hal meg, de a lélek halhatatlan. És bármennyire is fáj a hozzátartozónk elvesztése az élet megy tovább. De mindenkinél más és más a gyászolási folyamat, De sürgetni ezt az állapotot nem lehet. A gyász feldolgozása a lélek természetes reakciója.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése