A gyerekek már három-négy éves korukban is szívesen beszélnek arról, hogy felnőttként mik a terveik, és mivel szeretnének foglalkozni. És ilyenkor rögtön képbe jönnek azon tényezők, amelyek a gyerekek küldetés tudatát a földbe rombolja. A társadalom, szülők, vallás, pedagógusok mind mind azon mesterkednek, hogy hogyan is lehet megakadályozni azt, hogy a gyerek a társadalmi elvárásoknak feleljen meg. Pedig bármennyire is erőlködnek ezek elnyomásával az élet úgyis előbb.utóbb szembe állít azzal a ténnyel, hogy valami nem működik az életünkben, mert nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, és nem az azt a munkát amit szeretnénk. Amikor olyan tevékenységet, munkát végzünk, amit nem szeretünk, utálunk, fáradtnak, ingerültnek érezzük magunkat, akkor az azt mutatja, hogy nem helyesen éljük az életünket. Ellenben, ha olyan tevékenységet csinálunk, amely örömmel, büszkeséggel tölt el, akkor nincs frusztráció, kedvetlenség, csak öröm és szárnyalás van.
A saját tapasztalatomból tudom, hogy az élet mindig elém helyezte azon problémát, amikor nem azt a munkát, tevékenységet végeztem, amely végett ide le születtem a Földre. Persze mindannyian vakok vagyunk a saját életünkben és nem figyelünk oda az előjelekre, Miért nem szeretek bejárni a munkahelyemre? Miért nem szeretem az adott munkámat? Vajon ez a munka, állás nekem megfelelő? Ha ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel bennünk, akkor nem vagyunk a megfelelő helyen, és a kérdések átgondolására van szükségünk ahhoz, hogy felismerjük azon tényt, más munka, más küldetés vár ránk itt az életünkben.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki a megfelelő időben rátalál küldetése céljára. Nagyon ritka ember az, aki már gyermekkorától kezdve tudja a küldetésének célját.
Vannak, akiknek harminc-negyven vagy talán még később sikerül eljutni azon felismerésig, hogy megfejtsék azt, hogy vajon mi is az ő életcéljuk ebben az életben. Az esetemben nálam húszas éveim végen éreztem azt, hogy nem vagyok helyén a munkám területén, és többet akarok, mert sokkal több van bennem, mint, ami az akkor szükséges munkámhoz elég volt. Tanultam, és olyan tevékenységet tudtam ezáltal csinálni, amiben több éven át sikerrel, és örömmel töltött el. Majd újabb állomáshoz érkeztem. Valami másra vágytam a lelkem mélyen, mert tudtam. hogy még mindig nem azaz életcélom, amit csinálok. vagyis nem az a küldetésem, És akkor robbant be az életembe a pszichológia, ezotéria és az írás iránti érdeklődésem. Mivel a szóbeli kommunikáción nagyon jó, így gondoltam, hogy az írás területén is lehetséges próbálkozni.
Jó pár évvel ezelőtt egy segítő nyitotta fel a szememet arra, hogy miért nem próbálkozok meg írni. Voltak bennem félelmek természetesen, hogy mi lesz, és hogyan alakul a dolog. Mivel érzem, hogy az életcélom egy olyan terület, amely a segítésről, tapasztalatok átadásáról szól, így lekezdtem a blogom írását, így benne van a segítés, a pszichológia, és egyben az írási tevékenységem is. Már több, mint három éve írom a bejegyzéseimet, de ez a munka bármikor örömmel tölt el, lehet bármilyen baj, probléma az életemben az írás felszabadít, így kiadhatom magamból a nyomasztó gondokat, feszültségeket. Soha nem mondom azt, hogy utálok írni. Nem is fáradok egy-egy cikk megírásakor, sőt feltöltekezem energiával az írás által. És mindennek a pozitív élményeit túl az ötvenes éveim után élem át.
És amikor az ember azt csinálja az életben, amit szeretne, akkor sugárzik, boldog, nő az önbizalma, és ezen állapotát ki is sugározza a környezetére. A végeredmény pedig majd életünk végén mutatkozik meg, amikor meghalunk. Majd látni lehet, hogy ki, milyen életet élt, mert aki mosolyogva hal meg, az boldog életet élt, de aki összehúzott szájjal távozik, az boldogtalan volt, és nem az élet küldetésének megfelelően élte életét. De erről már írtam korábban egy cikket.
Én kívánom mindenkinek, hogy találja meg élet küldetését, függetlenül attól, hogy hány éves. Én a saját életemben azt érzem, hogy úton vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése