De kezdjük a legelején. A házasságok döntő része a hetedik év után kezd megromlani, Abban az időszakban a családok nagy része már rendelkezik egy vagy két gyerekkel. A kapcsolatok legtöbb esetben a gyerekek megérkezésével kezdenek el megromlani, Ennek egyik fő oka elsősorban az, hogy az anya a legtöbb idejét a gyerekek törődésével tölt. Szépen-lassan megszűnik nőként funkcionálni. A férfiak életében is nagy változást hoz a gyerek érkezése. Előképbe kerül a felelősségvállalás ténye, amit mondjunk meg őszintén, a mai világban nem "divatos" emberi erény. Erre a periódusra tehető az a tény is, hogy egyre jobban elő jönnek mindkét félnek a negatív tulajdonságai, amelyeket még a "szerelemnek" vélt időszakban észre sem vesz az ember. A pasik mind tudjuk nem beszélnek az érzelmeikről, inkább magukba, vagy az alkoholba fojtsák a bánatukat.
Amikor pedig egy kapcsolat eljut olyan stádiumba, hogy a két fél már nem tud egymással mit kezdeni, akkor felmerül a kérdés. "Mit is keresünk mi egymás mellett." Ez a gondolat leginkább a nők agyában születik meg. mivel ők sokkal alkalmasabbak a lélektani változásokra. Arról nem is beszélve, ha a nőnek olyan férjjel "kell" együtt élnie, aki iszik, nem dolgozik, vagy ha dolgozik nem adja haza a pénzét, és még nagyobb a baj, ha játékgépezik is. Ekkor jön a gondolat, "elváljak, vagy talán mégsem." Kezdetben a nők elkezdenek tűrni, és tűrni. Különböző elméleteket gyártanak. Megmagyarázzák, hogy talán ezért vagy azért olyan a párjuk amilyen. Nem válhatok el a gyerek/kek miatt. - hangoztatják ezt legtöbbször. "Mi lesz velem? Mit kezdjek magammal?" És hasonló szituációk gyártása kezdődik el.
A közvéleménnyel ellentétében a válást legkevésbé a gyerekek sínylik meg, mert ők gyorsan, okosan tudnak alkalmazkodni a megfelelő helyzetekre. Rosszabb a helyzet a nők, férfiak esetében. Ők elsősorban saját magukat sajnálják, és elkezdik siratni magukat. Ez elég önző tulajdonság mindkét fél részéről.
De vajon miért cselekszenek így? Véleményem szerint azért, mert a házasságok nagy része a támaszkodásról szól, ami nem más mint társfüggőség. Vagyis, amikor két ember összekötötte az életét, akkor ezt úgy tették, hogy szerelmesek egymásba, hanem csak szerelemnek gondolták mindazt, ami támaszkodás a való életben.
Amikor pedig egy nő eldönti, hogy elváll a férjétől, mert már nem tudnak egymással élni, akkor hamarosan újabb problémával találja magát szembe. A nők rossz stratégiája az, hogy gyorsan keresnek egy másik pasit, anélkül, hogy lerendezték volna magukban a régi párjuk tulajdonságait, rossz szokásait.
Ha pedig "behálóznak" egy új pasit, akkor jön a felismerés. "Te jó ég, ez az ember pont olyan, mint az exem volt." "Anyám nem ilyen lovat akartam".- tartja a közmondás. És a nők nagy része újra és újra ebbe a kelepcébe esik bele.
Elváljak, vagy talán mégsem? - tettem fel a címben a kérdést. Válaszom: ha a kapcsolat már meg romlott, és nem tudnak egymással élni, akkor igen. Ha pedig társulnak hozzá rossz bevett szokások, alkoholizmus, nőzés, játékgépezés, akkor mindenképpen a különélés a legjobb megoldás. A saját félelmeinket, tehetetlenségünket pedig ne fogjuk rá a gyerekekre. Ők azok igazán, akik alkalmazkodni tudnak az új helyzethez. A gyerekeknek sem igazán jó, ha szülei rossz kapcsolatban élnek, és állandó oda haza a veszekedés, kiabálás, ordítozás. Ők sok esetben többet tudnak, látnak a felnőttek kapcsolataiból, mint ahogyan azt mi, felnőttek gondoljuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése