Félelmeink!

Félelem! Hányan éljük át ezt az állapotot nap, mint nap. Legyen szó apró vagy nagyobb történésekről, amelyektől félünk. Gondoljunk bele, hogy mindannyian féltünk például a vizsgáktól. Túl lettünk rajtuk és azt mondtuk, hogy ezért kár volt félnünk, idegeskednünk. De sokan vannak olyanok is, akik állandó félelemben élik a mindennapjaikat. Félnek a létbizonytalanságtól, betegségektől, jövőtől. Nem a mának élnek, és így rengeteg energiát pocsékolnak el, ahelyett, hogy ezt a borzasztó sok energiát másba fektetnék be. Arról nem is szólva, hogyha valamitől nagyon félünk az előbb-utóbb be is fog következni.

Vajon miért félünk? Honnét gyökerezik belénk a félelem érzése? Senki sem úgy születik meg,hogy már a félelmei benne vannak. Ezt látni a kisgyerekeken, hogy nem félnek és mindent kipróbálnak. Bezzeg a szülő mindentől óvja, védi, fegyelmezi. "Ugye mondtam, hogy megfogod égetni a kezedet, de nem hallgatsz rám." - szól a szülői figyelmeztetés, amikor a gyerek ép megfog egy meleg edényt. Ezekkel az utasításokkal pont az ellenkezőjét érik el a szülők. Így táplálják gyerekükbe a félelmet, amely egész életük meghatározója lesz. Megégette a kezét? Igen, De tanult belőle és többé nem teszi meg.

A viselkedési minták 70%-át a szüleinktől tanuljuk el. Így a félelmet is, amely az ő belső bizonytalanságukból, félelmeikből származik. Nem bíznak magukban és így a gyerekeiket még a széltől is óvják. Ezt a viselkedési módot a saját életemben én is megtapasztaltam.
Emlékszem úgy 8-9 éves lehettem, vagyis általános iskola második, harmadik osztályában járhattam, amikor osztálykirándulást szerveztek Lillafüredre. Az apám nem engedett el, mert borzasztóan féltett, hogy a kanyargós úton a busz felborul. Ugyanis ő fiatalkorában járt ott, és nagyon félt a szerpentines utaktól. Leírni nem lehet, hogy akkor gyerekként mit éltem át. Én otthon osztálytársaim kirándulnak és jól érzik magukat. Felnőtt fejjel jártam azon helyen és nem is volt borzasztó, sőt ez az egész régi téma az apám szemszögéből nézve nevetséges volt nekem. Itt volt az az eset, amikor jogosítványt szereztem. Amikor beült az autóba és mentünk valahová, ő elkezdett pánikolni,hogy fél, ne menjek gyorsan, ne előzzek és hasonló szituációk. Hozzáteszem, hogy nő létemre nem voltam a nagy gyorsaság híve. Sok hasonló esetet írhatnék, de ez kettő is elég példaként.

Láthatjuk, hogy a félelmeinket a szüleink táplálják belénk, akár akaratlanul is. A saját belső félelmeiket, gyávaságukat, görcsölésüket. Teszik ezt azért is, hogy a gyerekeiket maguk mellé láncolják. Mert mi lesz ha?- valami baj történik. A fájdalmat pedig senki sem kerüli el. A szülő pedig nem önzetlen szeretettel szereti a gyerekét, ha még a széltől is óvja, hanem birtokló szeretettel szereti gyerekét. Ne essünk túlzásokba, és ne tápláljuk akarva-akaratlanul gyerekünkbe a saját félelmeinket! Később nagy kárát látja az életben.