Loading...

eva-horvath.blogspot.com

2012. január 25., szerda

Orvosok, akik félistennek hiszik magukat!

Folytatom a balesetem körüli bonyodalmakról szóló beszámolót. A balesetem után két nappal később megjelentem a kórházba,hogy elvégezzék a műtétet. Igaz tele voltam félelemmel, idegességgel. álmatlan éjszakákkal. A nővérpultnál kérték tőlem a különböző vizsgálatok eredményét. Én néztem, mint Rozi a moziba. Miféle vizsgálatokat kellett volna elvégezni? -kérdeztem én. Elmondták, és javasolták várjam meg az orvost a szobája előtt.

Így is történt. Megérkezett az orvos és küldött a nővérpulthoz, hogy felvegyenek. Elmondtam, hogy ő nem végeztetett el velem egy-két vizsgálatot. Na, és! - Volt a válasz. Jöttem én az okos beteg a kérdéseimmel. Kértem, hogy csináljanak újabb röntgen felvételt, hátha nem szükséges a műtét. Jött az újabb durva válasz."Lemegy és megcsináltatja! Máskülönben nem életmentő műtétről van szó, és majd visszajön ha akar! Különben késésben vagyok és nincs időm beszélgetni!" - Válaszolta a doki. Már első találkozásunkkor sem volt szimpatikus számomra, de az akkori viselkedése sok mindent elárult személyéről.

Ennek az orvosnak nincs rendben a lelkivilága, feszült, zaklatott, talán családi problémák állnak a háttérbe, nem tudhatjuk. Vagy már kiéget? Lehetséges! Ha nincs rendben belül, hogyan tudja a munkáját a legjobb tudása szerint elvégezni? És sok hasonló kérdés kavargott a fejemben. Eszembe jutott Popper Péter, aki egyik könyvében azt írta. Az orvosok csak a beteg szervet kezelik, azt kell meggyógyítani. Az embert pedig eszközként kezelik, nem foglalkoznak a lélekkel. Őket ez nem érdekli. Van jó és rossz beteg. A jó beteg alárendeli magát az orvos, nővér utasításainak, Megfogadja a tanácsaikat. Jó doktor úr, igen doktor úr, úgy lesz doktor úr! Az orvosok az ilyen betegeket szeretik, mert ők dönthetnek felettük. A rossz beteg kérdez, érdeklődik, és ez fejtörést okoz az orvosnak. Ez a típusú beteg voltam én. Közben elkértem a leleteimet, hogy esetleg más orvos is megnézze. Nem volt szerencsém, mert ismerték egymást.

Ezek után elhagytam az intézményt és várom, hogy gyógyuljon a kezem. Hiszek a megérzéseimben, mert még nem csalódtam bennük. Alakul a dolog! Én döntöttem, történjen bármi, vállalom a felelősséget a döntéseimért.
Az eset kapcsán eszembe jutott Csernus doktor, aki egy előadásán azt mondta, hogy az orvosok egy része félistennek hiszi magát. Mert ő orvos és egyetemet végzett. Pedig ők is emberek tele jóval és rosszal. Ők sem élnek örökké, és ők is megfognak halni. De nem mindegy, hogy milyen szájízzel történik mindez mosolygósan vagy görcsösen megy majd el. Az orvosoknak bele kellene gondolniuk abban, hogy tiszteletet adjanak mind a betegeknek, mind a velük együtt dolgozó személyzetnek. Ez lenne a minimum! Biztos, hogy vannak más gondolkodásmóddal bíró orvosok is, de kevesen. Én ilyen viselkedésformát Csernus dokinál tapasztaltam meg, aki mint páciensként, mint emberként megadja a tiszteletet, attól függetlenül, hogy fegyverként használja cinizmusát. Bízom benne, hogy eljön az az idő, amikor emberként kezelik az orvosok a betegeket.

Nincsenek megjegyzések: