Loading...

eva-horvath.blogspot.com

2011. november 5., szombat

Ki is vagyok én....?

Ki is vagyok én? Így hangzik a címben feltett kérdés. Ezen kijelentésünket az életünk folyamán, bizonyos életkorokban feltesszük magunknak. Általában a kerek évfordulók idején, úgy a 30-40-50 életkor éveiben. Ilyenkor az ember mérleget készít, Ki vagyok én? Mi a dolgom ezen a földön? Jó úton van-e az életem? Elégedett vagyok-e az életemmel? - és ehhez hasonló gondolatokat fogalmaz meg önmagában.

Korábban úgy gondoltam, hogy minden ember felteszi magának ezeket sorsdöntő kérdéseket, de rá kellet jönnöm, hogy ez nem így van. Ahhoz, hogy az ember az ilyen horderejű kérdéseket megtudjon fogalmazni, és kitudja mondani magának, ahhoz kell egy megfelelő önismeret, önbizalom, és megfelelő lelki fejlődés. Nagy problémának tartom, hogy az emberek nagy többségének mennyire szüksége van visszacsatolásra, hogy igen ez így jó, ahogy van. Minden rendben van. Sokat számít az is, hogy mások mit mondanak, gondolnak rólunk. Mindig másoknak szeretnénk megfelelni, de ez képtelenség, mert tökéletes ember nincs. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg energia pazarlás, és az élet pedig túl rövid.

Ilyen problémákkal én is küzdöttem korábban. Mindig, mindenhol másnak akartam megfelelni, Szerettem volna, ha elismernek, megdicsérnek, vagy azt mondják, hogy ezt feladatot jól megoldottad, vagy ügyes voltál. Bármennyire is igyekeztem a dicséretek sorra elmaradtak. És bizony az energiám egyre fogyott, a kudarc állapot egyre csak nőtt.

Ezzel kapcsolatosan elmesélek egy történetet: Felnőtt fejjel kezdtem el idegennyelvet tanulni, de többszöri nyelvvizsga próbálkozásom is kudarcot vallott. (minél jobban akartam, hogy sikerüljön, annál jobban kifolyt a kezeim közül) Majd találtam egy olyan nyelvvizsga típust, ahol "elsőre" sikerült a vizsgám. Amikor megkaptam a bizonyítványomat, és megmutattam az illetékes helyen, volt olyan személy, aki azt válaszolta, hogy ez a bizonyítvány szart sem ér. Mondta ezt olyan illető, akinek fogalma sem volt róla, hogy ez nekem mit is jelent. Tehát, akkor nyílt ki a szemem, hogy ne másnak akarjak megfelelni, hanem saját magamnak. Én örültem a sikeremnek,

40 évesen én is feltettem magamnak a korábban leírt kérdéseket. Kérdezgettem ismerősöket, barátokat, munkatársakat, hogy vajon ők milyen embernek látnak engem, Nem mertek nyilatkozni, és itt jön az elfogultság, hogy meg ne bántsam a másik embert. Tágabb környezetemben, ahol élek tudom, hogy kevesen tudják azt, hogy ki is vagyok én. Tudom, azonban, hogy ez nekem már nem fontos. Az a legfontosabb, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Rá kellet jönnöm, hogy soha nem szabad ismerősöknek a véleményét kikérni semmiféle problémánál. Mert ez legtöbbször kárörömhöz vezet, és élvezik a másik baját.

Tanácsom tehát az, hogyha bárki, aki szeretné tudni, hogy milyen ember is ő, jó úton van-e, vagy csak tisztába szeretne lenni önmagával,az forduljon szakemberhez, aki nem elfogult a másikkal szemben. és őszintén megmondja az igazat az adott személlyel kapcsolatosan. Én is ezt tettem.

Ma már tudom, hogy milyen ember vagyok. Tisztába vagyok az életemmel, a céljaimmal. Megtanultam, hogy a mások véleményét meghallgatom, és tiszteletben is tartom, de az életemet a saját belátásom szerint élem. Nagyon kemény meló.


Képforrása:www.pixabay.com

Nincsenek megjegyzések: