De nézzük meg, hogy milyen tényezők, állapotok váltsák ki az emberekből, azt életérzést, amikor úgy érzik, hogy ők a pokolban élnek, vagy a mennyben. Előjárójában leszögezhető, hogy minden ember saját életének a kovácsa. Mindenki saját maga dönti le, hogy a születésétől a halóláig tartó életszakaszt hogyan éli meg. Kiteljesedik-e élete minden fontos területén vagy nem, bele értve a racionális és érzelmi szükségleteit is. Mikor érezzük a fájdalmas érzést az életünkben, hogy a pokolban élünk hosszú ideje? Az ilyen életérzést, azon emberek élik át, akik nem nőttek fel, és megmaradtak infantilis szinten (gyerekes). Ez az állapot független attól, hogy valaki egyedül vagy párkapcsolatban él-e. A felnőttséget nem az emberek biológia kora határozza meg, hanem az az állapot, hogy tud-e felelősséget vállalni élete területein, nem támaszkodik senkire, és tud egyedül önállóan is élni, annak ellenére is, hogy társ nélkül van. A mai társadalomban azonban nagyon sok az infantilis nő és férfi egyaránt, akik biológia koruk ellenére megmaradtak tizenéves gyerekes szintén. És bizonyos élethelyzetekben, amikor döntést kell hozniuk, vagy felelősséget vállalni a tetteikért, akkor elkezdenek gyerekes viselkedéssel reagálni a dolgokra.
A pokol életérzés leginkább, akkor érezhető az életben, amikor két infantilis gyerek alkot egy párt. Hogyan tudnak az ilyen emberek dönteni bármiben is, ha nem nőttek fel? Sajnos sehogyan sem! Így bármi probléma kerüljön is terítékre, az soha nem lesz megoldva. mert csak az egymásra mutogatás, veszekedés, probléma elhárítás kerül terítékre. Ez pedig állandó veszekedések csataterévé változtatja sok család otthonát. Az állandó stressz, viszálykodás pedig rövid időn belül odáig fajul, hogy a férj elkezd inni, ami újabb probléma forrásává válik. ( vagy mindkét fél inni kezd). Az emberek nagyon nagy hibája az, hogy sokan nem merik kimondani azt a tényt, hogy nem csak az egyik fél hibás egy kapcsolatban, hanem mindkettő. Azt pedig végkép nem mondják ki, hogy nem tudunk tovább együtt élni, ezért és ezért a problémák miatt. Inkább a behunyják a szemüket és őrlődnek tovább életük poklában. Sokan még magát a tény sem ismerik fel vagy nem akarják felismerni, mert így "jó" nekik. Pedig nem jó, ez csak látszólagos, mert belül szenvednek és őrlődnek, mint a kutya. A változtatás pedig iszonyú fájdalommal jár, ha valaki meglépi.
Amikor pedig valaki eljut arra a pontra, hogy úgy érzi az az állapot már nem jó amiben él, akkor elhatározza, hogy változtat. Eddig még megy is dolog. Utána jön a kivitelezés, amely már komoly munka lesz. Ahhoz pedig, hogy változtatni tudjunk az életünkön, nagyon fájdalmas dolgokkal kell majd szembesülni, amely az ember lelkét meg jobban megviseli majd. A másik tény pedig az, hogy ahhoz, hogy valaki változtasson az életén le kell süllyednie a pokol legmélyebb bugyrába. De minél lentebbre süllyed, annál nehezebb lesz kimászni a pokolból. Siralmas egy munka lesz, de ha van erő, bátorság, kitartás hozzá, akkor az eredmény nem marad el. Ettől a megméretetéstől pedig nagyon sokan félnek, mert nem tudják mi is vár rájuk. De hol van az megírva, hogy mindenkinek boldognak kell lenni az itt eltöltött 70-80 éve alatt.
És mit gondolnak kik, azok az emberek, akik a mennyországban élnek? Ennek az életnek az érzését csak azok az emberek tudják igazán értékelni, akik már korábban megjárták a maguk poklát. Túlestek nagyon súlyos traumákon, mint mondjuk egy válás, haláleset, betegség. És akik tudatosan úgy döntöttek/döntenek, hogy szeretnének ebből a kínzó, égető, feszítő pokolból kimászni, elkezdenek változtatni eddig életvitelükön. Már nem akarom ismételni magamat, hogy nagyon durva az egész eddigi gondolkodásmód átprogramozása. De a sikerélmény majd mindent elfelejtett az illető emberrel.
Pokol vagy mennyország? Ki a felelős az egyik vagy a másik megléte miatt? - Csak az ember saját maga. Ő csak is ő tud a saját helyzetén, problémáján, életvitelén változtatni, és nem más. Az pedig már egyszerűen energia vámpírkodás, amikor a saját problémámat a másik vállára teszem, hogy cipelje csak ő az én terhemet. Ezért is van az, hogy mindig a másik embert hibáztatjuk a saját magunk tehetetlensége miatt. Bezzeg az irigykedés, az jelen van az olyan személyek lelkében, akik nem képesek szembenézni saját maguk hibáival és tehetetlenségeikkel.
Pokol, mennyország, ki melyiket választja? - Ez csak rajtunk múlik. A pokol és mennyország megléte pedig nem a halálunk után fog eljönni, hanem már itt a földön mi választjuk meg, hogy melyiket akarjuk élni, amíg itt tartózkodunk. A kettő közötti különbséget pedig csak az tudja igazán értékelni, aki már átélte a pokol meglétét. Kemény munkával változtatott az életén, és dolgozik rajta minden nap. A bejegyzésem címéről jutott az eszembe az egyik általános iskolai tanárom, aki egy alkalommal a következőket mondta. " Gyerekek soha nem felejtsétek el, hogy a pokol és a mennyország az nem túlvilágon van, hanem itt a mindennapi életünkben" Ez az eset idestova negyven éve történt. Akkor még nem gondoltam, hogy ez valójában így is működik. Most már azonban tudom, hogy mi döntünk. hogy pokol vagy mennyország. Én az utóbbit választom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése