Ki mutassuk-e a fájdalmunkat vagy ne?

Már egy korábbi blogbejegyzésemben írtam arról, hogy a keleti és a nyugati életfilozófia között milyen különbségek vannak, minden élethelyzetben. Így van ez a fájdalom érzésének a kimutatásával is, amelyet a nyugati életszemlélet teljesen elítél. Mit tart erről a kelet filozófia? A fájdalmainkat igenis mutassuk ki, beszéljünk róla, mert ha ezt megtesszük, akkor könnyítünk a lelki terhünkön. És ezzel ellentétben mire tanít a nyugati filozófia? Ne mutasd ki fájdalmadat, érzésedet, fojtsd magadba, ez csak rád tartozik. És ezt a szemléletmódot nevelik a szülők s gyerekeikbe. Meg is van a eredménye.

Magyarországon, de Európa más országaiban is az az elterjedt szokás uralkodik, hogy az embert ha bármi fájdalom éri, arról nem szabad beszélni, mert az ilyen egyén gyenge, gyáva, tehetetlen, aki nem bír megbirkózni az őt ért fájdalommal. Ez egyszerűen egy nagy baromság! Ellenben az a személy, aki minden fájdalmat rezzenéstelen arccal visel el, azt erősnek, bátornak, határozott emberként tiszteli a környezete. Milyen jól viselte XY mondjuk az elhunyt hozzátartozójának a halálát.- vannak sokan ilyen fajta véleményen. Igen, külsőleg úgy tűnik, de belül a lélek szenved, és rohad a belső. A rohadó belső pedig idővel betegségek halmazát zúdítja így az egyénre. Tehát mi a jó megoldás? Az, hogy igenis beszéljük ki a fájdalmunkat, mert ha ezt teszem, megszabadulok egy lelki tehertől. Ha pedig bárki visszamondja, kifordítja szavaimat, akkor rádöbbenek, hogy az adott egyén milyen ember is valójában.

Most ezzel kapcsolatosan egy történetet osztok meg a blogolvasóival. Már korábban beszámoltam arról, hogy milyen fájdalmakon, szenvedéseken mentem keresztül az anyám halála, és az apám egykori betegségei folytan.
A történetem úgy 13 évre nyúlik vissza. Amikor is az anyám egy alapbetegsége után, hirtelen agyvérzést kapott és úgy kb 10 napig eszméletlen állapotban volt. Az orvosok nem sok jóval biztattak. Azon a napon is bent voltunk nála a kórházban, amikor meghalt. A nővér mondta, hogy menjünk haza, mert úgy tűnik az anyámnak órái vannak hátra. És valószínű, hogy olyan haláltusát látnánk, amelyet életünk folyamán sem tudnák majd feldolgozni. A nővérnek igaza lett. Az anyám a távozásunk után 10-15 perc múlva elhunyt.

Ezt a történetet akkor elmeséltem a munkahelyemen, nem gondolva arra, hogy később visszaél bárki ezzel az információval. Pár évvel az eset után az apám is elkezdett betegeskedni, aki addig makk egészséges volt. Ma is az! Jöttek a bajok, fájdalmak, és én ezekről mertem nyíltan, őszintén beszélni. Igaz sokan elítéltek ezen megnyilvánulásaimért, mert ezt nem illik. Egy ilyen alkalommal jött a derült égből a villámcsapás. Amikor épen beszéltem az engem ért sok fájdalmamról, az egyik kolléganőm kifakadt és kiabálni kezdett velem. Valahogy így: attól félsz, hogy megfog halni az apád és mi lesz veled! Soha nem bocsátom meg neked, hogy amikor az anyád haldoklott nem voltál mellette. Ott kellett volna lenned! Néha csend és döbbenet töltötte be a helyiséget. Csak egy másik kolléganőm kezdett ráugatni a témára, mint a kutya. Megerősítve a kolléganőmet. Azt mondta: hogy ő akkor is ott maradt volna, ha nővér elküldte volna. Persze az ilyen dolgokról még fogalma sem volt, de egyszer neki része lesz benne. Én a hallottak után kimentem és elkezdtem sírni. A többiek helyre rakták ezt a kolléganőt.

Nagyon rosszul estek a szavai, de én tudtam, hogy mindent megtettem annak érdekébe, hogy ne legyen később lelkiismeret furdalásom. Sok év telt el azóta. Én megtanultam, hogy nem baj az ha az ember beszél az őt ért fájdalmáról, legfeljebb úgy jár mint én. De tanul belőle, hogy kinek mondhatja el, és kinek nem a bajait. Azon emberek pedig, akik így cselekszenek magukba fojtsák a fájdalmaikat és később betegségek halmazával fognak küzdeni.

Bejegyzésemet az alábbi megállapítással zárom. "Én azt gondolom ,hogy az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenetlen arccal bír ki mindent". (CS.I)