Már korábban egy bejegyzésemben írtam arról, hogy mennyire jó empatikus készséggel bír az azr ember, aki hallgat a belső megérzéseire. Vannak olyan emberek, akiknél apajáraton is működik ezen képességük, de akinél nem az sem csüggedjen el, mert ez a képesség tanulható, és fejleszthető. Bár a mai rohanó világunkban már a benső énünkre egyáltalán nem figyelünk, pedig, az minden élethelyzetben jelez, ha bármilyen döntést meg kell hoznunk az éltünkben.
Lehet, hogy a szerencsésebb emberek táborához tartozom e téren, mert nálam nagyon erősen működik az intuíció. Arról is beszámoltam már, hogy kb másfél hónappal ezelőtt balesetet szenvedtem és a jobb csuklóm eltörött. Az orvos műtétet javasolt, de nem egyeztem bele. Most sokan megkérdeznék, hogy vajon miért nem. És tényleg miért is nem? Azért, mert olyan erősen működött a belső hangom, amely folyton, azt diktálta, hogy nem, nem, nem. Éreztem, hogy, hogy az egóm kikapcsolt, és csak lelkem diktált. A benső intuíció egyre jobban, azt diktálta, hogy ezt a döntést nem szabad meghoznom. Két variáció volt a tét: vagy jó lesz a kezem vagy nem. Mindkettő benne volt a pakliba.
Közben az idő telt-múlt. És egyre jobban azon kaptam a fejemet, hogy a kezemet egyre jobban tudom már bizonyos tevékenységekre használni. Én pedig hittem magamba, az erőmbe, hogy minden szépen és jól fog alakulni. Talán egy tényező volt, hogy vajon milyen kép tárul elém, ha lekerül a gipsz a kezemről. De lesz, ami lesz!- gondoltam, majd minden kialakul. Na és tegnap elérkezett a várva várt nap. Több órás izgalom, feszültség után végre megszületett az eredmény. A kezem olyan mint volt korábban. Amikor a kezemre pillantottam, egy örömérzés futott át rajtam. Végre! És, amikor még a röntgen felvétel is alátámasztotta a látottakat, akkor pedig az gondoltam magamba, hogy hál' istennek minden rendben van.
A történetem után arra a következtetésre jutottam, hogy milyen jó, hogy benső énemre hallgattam, és nem a mások véleményére. Mert elképzelhető, hogy ellenkező esetben nem ilyen szerencsés kimenetelű lett volna a végeredmény. Vagyis kockáztatni kell vállalni a rizikót is. És ami mindennél fontosabb, hogy mindig, de mindig hallgassunk a benső megérzésünkre. Az sosem hagy cserbe, de csak akkor működik, ha figyelünk rá, és kényszeres erővel nem nyomjuk el. Íme itt az én esetem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése